Nyerges Gábor Ádám: Irodalom és remény I.

Csillag Lajos felvétele

(1)

Az Évának ez volt az első komoly, önálló, saját riportja, először ment terepre. Ilyenkor az a kisebbik rossz, ha a szerkesztő nem megy vele. Inkább izguljon, inkább érezze magát egyedül és a mélyvízbe dobva, mint vizsgadrukk alatt, felügyelve. Mindig, amikor valaki új jött, előre leültem vele, akár többször is, végigbeszéltük a részleteket és a lehetőségeket, mire érdemes felkészülni. A legapróbb kérdésekig, például, hogy megérkezéskor, ha kávéval, teával, vízzel kínálják (kivéve, lehetőleg az alkoholt), fogadja el, ne udvariaskodjon. Ezeknek az embereknek a pszichés helyzetéről beszélgettünk tehát. Hogy miképp érhető el náluk a semmiből a bizalomnak, a hitelességnek az a foka, hogy tudják, nem ártani akarunk. Mi több, nem is vagyunk semlegesek vagy érdektelenek a sorsuk iránt. Konkrétan segíteni szeretnénk. Ez fontosabb mindennél, nézettségnél, mindennél. És közben, anélkül, hogy hülyének néznénk őket, egy kicsit persze többet és alaposabban kell gondolkodnunk erről, mint amennyit a tudomásukra hozunk. Mert nekünk azért műsort kell csinálni a végére valamiből. Nem azért, mert aljasok vagy lelketlenek vagyunk, hanem mert anélkül, eladható, megnézhető, figyelemfelkeltő műsor nélkül nem tudunk segíteni. Szóval létre kell hoznunk végeredményben valami csináltat, valami szerkesztettet, de úgy, hogy ők közben lehetőleg ne vagy minél kevésbé vegyék észre mindennek a csináltságát. Ilyen például, hogy semmilyen álságos, manipulatív módszert nem vetünk be annak érdekében, hogy a nyilatkozó elsírja magát, de várjuk, nagyon várjuk, hogy ez spontán megtörténjen. Ez is részét képezi egy ilyen felkészítő beszélgetésnek, hogy végigvegyük azokat a szituációkat, amikor már várható, sejthető, hogy lesznek könnyek. Ilyenkor mindenkinek egyszerre kell kapcsolnia, főleg, ha még vagy már nem a felvétel közben törik el a mécses. Mondjuk felvétel előtt jön rá a pityergés a valakire. Ilyenkor az egész szituáció bensőséges, bizalmon alapuló felépítettségét aláássa, ha szólni kell külön, hogy a kamera induljon, hogy a mikrofon a helyére kerüljön, hogy a világításnak már lehetőleg belőve kell lennie, ha nem, akkor is valami jó fény kell, mert mondjuk, ha felvétel közben már nem lesz spontán bőgés, ezt kell majd használni, nem lóghat ki tehát nagyon, utólag szinte alig szórakozhatunk a felvétellel, különben elvész az egész hitele. Szóval ilyenkor nagyon kell figyelni mindenkinek, mert az alany füle hallatára már nem lehet figyelmeztetni senkit, viszont olajozott gépezetként együtt kell mozdulni, egyszerre kell kapcsolni, egy srófra kell járni mindenki agyának. Na már most egy ilyen rendszerbe először belecsöppenni, izgatottan és lámpalázasan, úgy, hogy a legjobban persze a veled szemben ülő alanyra kell koncentrálni, nagyon nehéz. Úgy kell viselkedned a stábbal rögtön a kezdettől fogva, mintha már húsz-harminc éve a te stábod lenne. És akkor ez csak egyetlen, aprócska dolog, képzelhető ez alapján, hogy az összes lehetőség végigbeszélése milyen sokáig tart, hogy egy-egy ilyen első terepre menés mennyi felkészüléssel, mennyi előzetes munkával jár. Felszínesebb stábok, kevésbé alapos szerkesztők ezeket persze igyekeznek megspórolni. Nem is lesz olyan a műsoruk. Mert hogy, és ez még hozzátartozik a síráshoz, hogy miért kell. Félreértés ne essék, nem miattunk. Nem nekünk. Mi, akik odamegyünk, vagy esetemben, akik a stúdióban várják a beérkező anyagokat, aztán megszerkesztik, megvágják, majd összeszerkesztik, leadeket írnak hozzá, de az operatőrünktől a sminkesig bezárólag mi itt mind tudjuk, hogy miről van szó. Nekünk egyrészt nincsenek kétségeink aziránt, hogy akikhez kimegyünk, tényleg nagyon nehéz, sokszor teljesen élhetetlen helyzetben vannak, tudjuk, mert hiszen ellenőrizzük, komoly körültekintés előzi meg, naná, mielőtt a komplett stábot elfuvarozzuk valahova az isten háta mögé, megengedhetetlen, hogy potyára is. Másrészt mi meghatódunk a dolgon. Hihető vagy nem, de így van, ezért csináljuk ezt az egészet, csinálhatnánk vicces szombat esti vetélkedőt is, bulvárt is, mindent, nem véletlenül ezzel foglalkozunk, a mi ingerküszöbünket ugyanis, bármennyi szörnyűséget és nehézséget láttunk már az évek alatt, meghat és mélyen megrendít mindaz, amit adásról adásra, riportról riportra mi is át kell éljünk, mégha csak kibicekként is. Na de a néző? A néző vajon felfogja? Mármint átérzi a látottak súlyosságát? Cinikus időket élünk, tehát gyanakszik, nem hisz a néző semmiben, a saját szemének se, a legkevésbé annak hisz. Ha valami túl hiteles, az a leggyanúsabb, nyilván megrendezett, manipulált, csak legfeljebb ügyes módon hatásvadász. De mondjuk, elhiszik, amit látnak. De akkor még nem hatódtak meg. Nem érdekli őket. Nem jutnak el odáig, hogy tegyenek valamit, küldjenek valamit, fölhívják a számot, írjanak egy levelet, ha a saját környezetükben tudnak olyanokról, akiknek erre volna szüksége. Nem aktivizálódik, nem akar, nem tud bevonódni. És ehhez kell a sírás. Az sem old meg mindent, persze, minden második műsorban bőg valaki, ez is már rég ingerküszöb alá került. De ez a minimális elvárás. Rákos a kisfiad? És nem is sírsz? Ha téged nem érdekel annyira, engem végképp – mondja magában, és már kapcsol is el. Ha egyáltalán odatéved. Kell a sírás, ezt mondtam az Évának is az első riportja előtt, és ezt mondom azóta is mindenkinek. Meg hogy értsék meg, hogy nem nekünk kell. Hogy minden megrendezettség, minden, ami esetleg manipulációnak tűnhet, ezeknek az embereknek, az alanyoknak az érdekét szolgálja.

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Költő, író, szerkesztő (Apokrif, Art7), legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (versek 2011-2013) (Műút Könyvek, 2015)