Publius Papinius Statius: Achilles ifjúsága (részlet az eposz első énekéből, Csehy Zoltán fordítása)

Előhang, segélykérés,
a császár ma gasztalása

Hősi Achillesről zengj, istennő, akitől félt
még Jupiter maga is, s ki az apja helyébe az égbe
föl sosem ért. Haditetteinek nagy hírneve támadt,
hisz megzengte Homeros, s mert ott csonka a pálya,
lássuk a teljeset itt: ez a cél. Hát, csaljuk elő
scyrosi rejtekből, hadd zengjen ulixesi kürtszó,
s lássuk Hector veszte után Trójában a sorsát!
Hogyha a régit méltó mód ittuk ki, buzogtass
Phoebusom, új forrást, s másodszor nyújtsd koszorúdat,
nem jövevényként vágyom a Múzsák szent ligetébe,
és nem először fénylik a homlokomon szalagos dísz.
Dirce tája elismer, a hírneves ősei közt tart
számon Thebai városa, Amphion ősi hazája!
És te, akin ma elámul Itália és Görögország
virtusa, s két fa terem versengve babért neked: egyik
költőit, harcit meg a másik – bár a poétai kissé
hervadozik most –, légy elnéző, s hagyd, hogy az izmom
izzadjon remegőn e porondon, s hogyha erőm lesz,
rólad zengek majd: csak előhang itt ez a művem.

Paris elrabolta Helenét,
kitör a trójai háború.
Thetis aggodalmai.

Oebalus partról kihajózott egykor a dardán
pásztor s óvatlan Spártát kirabolta cselével.
Anyja sötét rémálmát zárta magába jövője,
s ment is a bűn útján, hol Hellét nyelte a víz el:
tengeri nimfa ma ő, gyűlölt habokat reguláz meg.
Thetis a tükrös víz mélyén (mert nem csal a jóslat!)
rémülten meglátta a harcba menők evezőit.
Menten fölserkent hullámpalotája öléből,
s ment is a nővérekkel: Phrixos szűk szorosán át
úsztak a testvér istennők, már-már be se fértek.
Thetis fölszántotta az árt s kibukott levegőzni:
„Engem támad a gyászos flotta, jaj, ellenem indul!
Értem az intést már, igazat szólt Proteus ajka!
Új asszonyt visz most Bellona hajón Priamushoz
égnek emelt fáklyákkal: látom az égei és ión
tengert telve hajóval, s ez nem elég, Görögország
fennhéjázó Atreidákkal társul a harchoz,
s Achillest, fiamat keresik földön, vizen, ő meg
– önként csatlakozik! Mért választottam a zordon
Pelion-ormot bölcsőnek s nevelőnek a barlang
mélyét? Kentaurok s lapithák harcát imitálja
játékból, fogadok, s apjához méri erőit!
Szétvet a fájdalom és későn reszketsz, anyaszív, már!
Én, őrült, mért nem korbácsoltam föl a tengert
rögtön még mielőtt a hajók útjukra eredtek!
Ó, a parázna kalóz flottája miért menekült meg!
Mért nem tudtam a társnőkkel viharokba keverni?
Tán majd most… késő… hisz a nőrablás megesett már.
Megragadom jobbját Jupiter másának, elébe
omlok, s kérem az agg Thetysre s atyánkra, a vénre,
kérem a tengeri isteneket, törjön ki vihar most,
tán használhat még” – szólt, s jött is a víz fejedelme.

Thetis Neptunust,
a tenger istenét kérleli:
táma sszon vihart, mely megsemm isíti
a görög hadiflottát. Neptunus
tehetetlen Jupiter aka ratával szemben.

Oceanus lakomájáról tért meg tele hassal,
arcán tengeri nektár folyt szét, fényragyogású.
Ezt meglátva a szél s a vihar lecsitul, duruzsolva
zeng a tritónapród-sereg és sziklányi a cetek meg
tyrrhén delfinek ezrei úszva-körözve köszöntik
fönn is, lenn is uruk. Kiemelkedik ekkor az isten,
és hármas szigonyával hajtja az állatait, nagy,
mellső lábuk a vízbe kavar, míg úszik a hátsó,
és lábuk nyomait farkukkal tünteti mind el.
Így szól Thetis: „E mélység atyja, királya, figyelj rám!
Mondd, mire volt jó, hogy legitimmé vált a hajózás?
Gondtalanul bont, íme, vitorlát s úszik a bűn is,
mert rabló Iason pagasaebeli fürge hajója
megsértette a víz méltóságát s jogait rég.
Új bűnt hord a hajó! Vendégjogot öl meg a zsákmány.
Jogtalan Ida hegyén aki bíró volt, fuvaros most.
Mekkora fájdalmat hoz a földre, az égre, s e szívnek!
Ez lesz a fríg diadalmi öröm fizetése, a hála?
Ezt kínálja nevelt lányunk, Venus, épp jutalomként?
Süllyeszd el legalább a hajókat, hogyha a víz még
szent teelőtted, vagy bízd inkább másra hatalmad!
Theseus száll a hajón? Vagy a sok félisten? Ugyan már!
Nem játék a világ: fiamért aggódni jogom van!

Meg kell úsznom a gyászt: ne akard, hogy a tenger
tág tereit szűk trójai sziklás sírra cseréljem!”
Orcáját karmolta, fedetlen keble a türkiz
vadlovak útját állta. A tengeri hab fejedelme
bősz fogatába emelte, s ilyen gyengéd szavakat szólt:
„Thetis, mért kívánod a dardán flotta bukását?
Tiltja a sors. Úgy döntött isteneink kara, véres
harcot vív Európa meg Ázsia. Rendeletét már
szétkürtölte a nagy Jupiter. Gyász s vér kora vár ránk.
Meglátod fiadat harcolni sigeioni porban!
Míg ő győz, hány fríg anya készül majd temetésre!
Mert fiad, Aeacides forró vérhabba borítja
Trója mezőit, a sűrű vér a folyót megakasztja,
s nem jut a tengerig el, kocsiját lassítja le Hector
holttetemével, s puszta kezétől dől le a várfal
(hasztalan egy mű!). Peleusod s nászod ne is említsd!
Rangon alul történt, de fiad Jupiter fia, mondják.
Fájdalmad bosszút nyer, s ott besegít a rokonszenv,
tombolhatsz kedvedre, ha majd hazatér a görög had,
s Caphereus foka éji jelet küld, s űzzük Ulixest!” –
így szólt. Durva szavaktól megkeseredve, lehorgadt
fejjel ment Thetis. Bár kész volt dúlni a tengert,
elsüllyeszteni Trója hajóit, másba fogott most:
bánatosan Haemonia tája felé tovaúszott.

Thetis felkeresi Chiron kentaurt,
Achilles nevelőjét,
hogy ma gához vegye fiát

Hármat rúg, hármat csap, s hószín lába azonnal
thesszál parti fövenyt érint habos útján.
Örvendett hegyorom, nászbarlang tárta ölét ki,
és vele szemben Sperchios árja rajongott,
édeskés vize körbecsacsogta az isteni lábat.
Ő nem örült. Szeretet-fűtött tervét szövögette,
nem bűvölte a táj el, a vén Chironhoz iramlott.
Egy meredek hegyorom testében vájta ki házát,
s Pelion ormát egy boltív tartotta fölötte,
kézi erő s az idő közös építménye e barlang.
Isteneink nyomait még látni, s az ágyakat, azt, hogy
mit szentelt a jelenlétük meg. Benn van a roppant
kentauristálló: nem az elvetemült rokonok vad
hajlékára hasonlít. Embervérbe merült nyíl
vagy harchoz kicsavart kőrizstörzs egy sem akadt itt,
sem rokonok koponyáin szétvert borvegyitő tál.
Ártatlan tegzek, nyers vadbőrök sorakoztak.
Tűnt fiatalkora tárgyai. Már csak az élteti, hogy kitanulja,
mely gyógyfű használ, ha ledönti betegség,
s hogy zenghesse tanítványának a hősi időket!
Épp őt várta (vadászatból jön!) a ház küszöbénél,
jó vacsorát főzött, tűz izzott, láng ragyogott föl,
ám meglátta a néreidát közeledni a parton,
futva rohant ki az erdőből, s öröméböl erőt nyert:
vén pata koppant újra a rég használt legelőkön.
Udvarias módon lehajolt a szügyéig egészen,
mentegetőzött, s hívta szerény házába az úrnőt.

Egy ideig Thetis némán csak körbetekintett,
aztán megszólalt: „Chiron, mondd, hol van a sarjam?
Mért hagyod őt így, szálegyedül, mondd, mért nem ügyelsz rá?
Hát csoda, hogy rémálom kínoz? Tán hazug és csal
isteneink száz jósjele, mely vészt suttog előre?
Bár úgy lenne! De éjjel kard nyúl méhemig! Önnön
karjaim elkékülnek a gyásztól, vagy fenevad tör
rám! Sőt: látom, ahogy fiamat viszem épp le az árnyas
Tartarusig, hogy az ismert Styxbe merítsem a testét!
Carpathus bölcs jósa szerint rémálmom a mágia
oldja föl, és a lenyugvó napnál, Oceanushoz
érve a titkos víz tisztítja a gyermekemet meg,
ott, hol az elmerülő csillaghadtól kimelegszik
Pontus atyám. Rémítő áldozat és adomány jár
barbár istennek… hosszú história, s el sem
mondhatom. Add át őt!” – hazudott, hisz hogyha a női
öltözetet fölhozza, a kínos leplet, a vénség
vissza nem adja fiát! „Vidd hát” – szólt – „jó anya, vidd csak,
s győzd meg alázatosan könyörögve az isteneinket!
Mert a reményed nagy, nagy irigység nyűgözi őket!
Nem fokozom félelmed, bár halljad, mi a helyzet:
nagy dolgokra utal – nem csap be a jóslat! – a zsenge
kortól még idegen, sietős nagy erő a fiúban.
Szót fogadott eddig: tiltásra, parancsra figyelt, és
nem kódorgott messze a barlangtól soha, ám most,
most nem elég már Ossa, a Pelion orma, a hótól
felfénylő Pharsalia sem! S jaj, a kentaurok mind
felpanaszolják, hogy házuk kirabolta, a nyájuk
elhajtotta, mezőre, folyóhoz félve mehetnek!
Rajtaütést, harcot terveznek s ömlik a szitkuk!
Láttam a thesszál bárkán Argo hőseit egykor,
ifjú Alcidest és Theseust, erre hajóztak…”

Achilles épp oroszlánvadásza tról
érkezik haza, megörül anyja jöttének

Ekkor dermedt rettenet ülte a néreidát meg,
ott termett a fiú: por s izzadtság lepi izmát,
elképesztő tettek után, fegyverben is édes
látványt nyújtott! Hó arcán bíbor tüzek úsztak,
és haja jobban fénylett, mint az arany ragyogása,
még a legénytoll nem pelyhezte be gyermeki állát,
anyjáét megidéző szép szeme párja nyugodt fényt
ontott: mintha vadászatról jött volna Apolló,
Lykia tájairól, s íját most lantra cserélné.
Boldog volt s diadalmas – a szépség még ragyogóbb lett
bősz örömétől! – éppen oroszlánt ölt Pholoé zord
bércénél, barlangban hagyta a holttetemet, csak
két kicsi kölykét hozta magával játszani úgymond.
Ám meglátta az anyját állni a ház küszöbénél,
mindkettőt eldobta, s ölelten ölelte az úrnőt.
Hogy szoritotta! Fölérte az asszonyt, annyira megnőtt.
Patroclus kísérte parázsló, hő szeretettel,
megpróbált ő is versengeni sokszor a hőssel,
lelkes volt szintén, s ugyanúgy élt, bár erejéhez
föl sosem ért – sorsuk Trójában is egybefonódik.
Egy ugrással a víznél termett, s mosta bepiszkolt,
izzadt arcát és a haját a serény habözönben,
mint Castor a sekély Eurotas-habba ha gázol
lóháton s csillagcsóváját ott felüdíti.
Hogy bámulta a vén! Fésülte, a vállai halmát
és mellét simogatta: örült és félt is az anyja.
Chiron kérte, egyék, lakomázzon, s folyjon utána
Bacchus szent adománya! A meglepetés se maradt ki!
Fogta a lantot, a húrozatát végigtapogatta,
s adta a gondűző hangszert a fiúcska kezébe.
Hírnév roppant magvaiból sarjadt az örömdal:
Hercules izmát zengték: mostohanyja gyötörte
annyi paranccsal! Utána daloltak vígan a bokszról:
hogy Pollux hogy ütötte ki Bebryxöt, s azután, hogy
Theseus hogy tört szét iszonyú bikacsontot
Krétán, anyja csodás lakodalmát s Pelion ormát
(érzi az istenségek súlyát!). Fölnevetett, bár
aggódott is Thetis. Az éj meghozta az álmot,
kőre feküdt le a kentaur és vállához Achilles.
Ott volt anyja is, ám a szokottat mégse feledte.

Thetis úgy dönt, Lycomedes király
palotájában rejti el fiát, méghozz á
lányruhában. Achilles ódzk odik.

Thetis a tengeri habtól hangos sziklatetőn állt,
s azt forgatta fejében, hogy hova rejtse fiát el,
mely földön bújjon meg – tűnődött a sötétben.
Thrákia volt közel. Az Mars földje. Igen vad.
Nem tetszett Macedonia sem: túl durva a népe.
Nézzük: a cecropidák? Ők csak hírnévre tüzelnék!
Sestost és Abydost a hajó oly könnyen eléri,
kyklasok szűkös szorosához menne leginkább,
nem tetszett Mykonos, se Seriphos, a férfit utáló
Lemnos sem. Delos túl nyájas. Hát Lycomedes
víg palotájáról tűnődött: lánynevetés és
játszadozás hona az, jól tudja, hisz ő maga járt ott
Aegaeon száz láncát megszámlálni, ne szökjön.
Ezt a vidéket látta az aggódó anya jónak.
Mint a madár, ha tojásainak fészket rak a fára,
s félvén nézi üres házát mely lombra tapassza,
itt megtépheti szél, ott kígyó kúszhat ölébe,
ott meg az emberi kéz árthat, védett helyen épít,
épp csak az ágra leszáll, s megkedveli már az egész fát.
Egy gond nyomta a bús anya vállát még: hogy ölében
ő vigye át a fiát vagy egy izmos Triton a tenger
áradatán, vagy hívja a fürge szelek seregét el?
Vagy Thaumas lányát, ki a sós habot issza vidáman?
Két delfint hívott végül csak elő a habokból,
kagylózablával s kantárral látta el őket,
Tethys volt nevelőjük, s Thetist illetik immár,
föl nyugaton nőttek visszhangzó völgyek ölében,
ily gyönyörűn kéklő test tengert még sose látott,
jó úszók voltak, s emberszív vert kebelükben.

Hogy ne is érintsék meg a földet, a vízben időztek.
Lám, maga vitte Achillest sziklás Haemoniából
át a nyugodt vízpartra, csitult tengerhab ölébe:
gyermeki álomtól ernyedt volt még a fiútest.
Cynthia gömbbé hízott holdja mutatta az útját.
Elkísérte az istennőt Chiron: neki víz nem
árthat. Gyors hazatérésért esdett, szeme könnyét
elleplezte, patáira állva figyelte a tengert.
Már-már eltűntek, még jelzi a tengeri tajték
útjukat, ám szétfoszlik lassan a sósvizes ösvény.
Mert sose tér már vissza a thesszál Tempe ölébe,
sírt szomorú Pholoé, felhős Orthys zokogott föl,
elszűkült Sperchios, s némává vált ma a vén bölcs
háza. Hiányolták a fiús dalt mind a faunok,
sírtak a nimfák, mert a remélt nász révbe sosem jut.
Kelt föl a nap, kiszorultak a csillagok, és a Titán is
tengerhabból égre szökött fogatával: a gyöngyös
víz harmatként hullott vissza a földre. Elérte
lassan a scyrosi partot az istennő a habokban,
otthagyták fogatát fáradtan a delfinek ekkor,
álmából a fiú felocsúdott, csöpp szeme bőven
itta a nap fényét, s az eget meglátva ledöbbent:
Mely föld, tenger ez itt? Hol a Pélion? Annyira más táj,
itt sose járt azelőtt, s már-már anyjára se ismert.
Gyorsan ölelte ijedt sarját, s szólt lágyan az úrnő:

„Drága fiam, ha a sors, ahogy azt ígérte, egy illő
férjed ad, akkor csillagpompádban ma az égen
élve ölelnélek, s nem félném én – hisz utódom
isteni sarj! – alacsonyrendű Párkák rigolyáit,
földi halandók sorsát. Félig vagy te csak isten,
mert a halálba vivő út édesanyádnak az ágán
van csak zárva előtted. Rémes idők közelednek,
célegyenesben már a veszélyek száza. A kényszer
nem tűr semmi halasztást, hagyd el a férfierélyt most,
s női ruhám öltsd föl! Tirynthius egykor a lyd nő
gyapját fonta, puhány thyrsust vett durva kezébe
Bacchus, arany köpenyével söpri a lába nyomát, lány
lett Jupiter maga is, Caenus hírét neme kétes
volta se törte meg, engedj hát, s kikerüljük a vészek
vad viharát! Majd visszaadom neked én a mezőt s a
kentaur erdeit is! Tűrtem temiattad a nászt, mely
rangon alul történt, szigorú Styx áradatával
védtelek – ó, bár megmártottam volna a sarkad! –
kérlek szépségedre, az ifjúság örömére, e biztos
gúnyát öltsd föl! A lelked a régi marad. Hova révedsz,
mért fordulsz el? Szégyellsz lággyá válni? Fiacskám,
esküszöm én létedre, rokon vizeimre, sosem tud
Chiron erről meg semmit!” – próbálta, puhuljon
végre a vad szív – hasztalanul. Nem hagyta az apja
és a derék nevelő emléke, a férfierények
nyers jellemcsírája. Akár ha a féktelen, izzó,
virgonc, fürge csikóra akarnád tenni a kantárt,
mely csak a rétnek, a habnak örült s a szilaj, vad erőnek,
s most nem nyújtja igába nyakát, nem tűri a zablát,
prüszkölt, nem fogoly ő, hogy urának tűrje parancsát,
s megregulázott járását ódzkodva tanulja.

A scyrosi lányok Pa llas ünnepére gyülekeznek,
Achilles elámul Deidam ia szépségén, elönti a vágy.
Csak az ért, hogy végre a szüzek közé mehessen,
mégis hajlandó felölteni a lányruhát.
Mely isten súghatta e fondor cselt az anyának?
Mily ötlet győzhette meg öszvérszívű Achillest?
Pallas ünnepségét tartották a haboknál
éppen a scyrosiak, s jöttek békés Lycomedes
lányai, szent napon elhagyhatták ők is a várost,
hozva a dús kikelet sok ajándékát: szigorú, dús
hajkoronát lombbal, dárdát díszítve virággal.
Káprázat-gyönyörű volt mind, egyforma ruhában,
mind a szemérmes lénykor végéhez közeledtek,
házasságra való szüzek, érett lánykasereglet.
S mint ahogyan túltesz Venus is, ha a tengeri nimfák
közt jár, mindükön, és vállával ahogy kimagaslik
annyi najád közt büszke Diana, e szűzi seregben
Deidamia királynőként túlfényli az összest!
Bíbor láng ragyogott rózsás arcát beborítva,
fénylő ékköveket hordott, arany ékszere izzott.
Szép volt, mint csak az istennő, ha levenné
kígyóit, s a sisakját s békés lenne az arca.
Épp meglátta a nők élén őt ekkor a virgonc,
vágytól még sose sebzett ifjú, és belekábult:
még sosem érzett tűz ömlött szét csontjain egyből.
El nem titkolhatta, elárasztotta a vágya:
belső tűz festett pírt arcán, és beleizzadt
szinte e tűzbe, amely úgy átszínezte a képét.

Mint ha a massageták tejüket vérrel pirosítják,
és elefántcsontot fest bíbor szín: ugyanúgy vált
hol haloványra, hol épp bíborra a láng, amely immár
sok jelből látszik. Ment volna azonnal a lányhoz,
fittyet hányva korára, a rítusrendre, tömegre,
hogyha szemérme se gátolná, meg az anyja iránti
tisztelet. Épp így izzik az ösztön a csorda jövendő
atyjában, ha vezérbika-szarva se kezd csavarodni,
s már gerjeszti a hószín, szőke üsző legeléskor,
habzik a szája a vágytól, és fölgyullad a szíve,
vígan nézik a pásztorok, ám megfékezik aztán.
Hirtelen így szólt anyja az alkalmat lefülelve,
jól értette, mi zajlik: „Tán nehezedre esik, hogy
lányok közt táncolj, játssz szép lányokba karolva?
Jobbat nyújt fagyos Ossa s a Pélion orma? Egy újabb
Achillest ringatnék már, víg násznak örülnék!”
Lágyult már a fiú pirulón pillogva a lányra,
s nem volt ádáz ellensége a női ruhának.
Látta az anyja, bizonytalan, és most hathat a kényszer:
és ráadta a női ruhát, lágyult nyaka izma,
izmos vállát nőiesíti, karizma elernyed,
kócos fürtjét rendezi, és a saját maga fénylő
ékszereit rárakja a kedves nyakra körösleg,
festett szélű köntöse lóg felövezve, a léptét,
mozgását is nőiesíti, akár a beszédét.
Mint ha a művész ujj-melegétől új alak éled,
mert a viasz meglágyul, az istennő keze éppúgy
változtatta fiát át, formálgatta serényen.
Nem kellett hosszan gyötrődni: a férfias izmok
közt volt bőven báj is, a szemlélő becsapódott
könnyen: rejtőző neme föl nem fedte mivoltát.

Thetis Lycomedes királyra bízza
Achilles „húgát”.
A király megtiszteltetésnek veszi
az istennő óhaját.
Thetis nagy jövőt jósol a szigetnek.

Indultak s Thetis gyengéden szólva okított:
„Így lépkedj, így tartsd a fejed s a kezed, csak utánozd
mímelt mozdulatokkal a többieket, nehogy aztán
föltűnjék a királynak majd, s ne eresszen a női
lakrészekbe, s a terv fondorlata így kiderüljön!”
Így szólt, és fésülte kezével vad fia fürtjét.
Így jött apjához s bátyjához rég Hecate épp
szűzi Therapnéból, míg anyja kisérte az útján.
Vállát, karját rejti, az íj, a tegez lekerül már,
feltűrt szoknyáját leereszti, haján fut a fésű,
és a királyhoz lép szent esküt mondva az oltár
színe előtt: „Rád bízzuk, felség, itt e leánykát,
Achilles huga ő: formázza erősen a bátyját,
mert ez a vad lány fegyvert, íjat kér, s amazonmód
nem kívánja a házasság szentelt kötelékét!
Éppen elég gondom van nékem most a fiammal!
Hordozzon kosarat s kellékeit áldozatoknak,
bármi makacs, törd meg, ripakodj rá, és a neméhez
méltó mód éljen, míg őrzeni kell az erényét,
meztelenül sportolni ne hagyd, s ligetekbe ne járjon!
Benn nevelődjön, zárd a hasonló szűzi sereghez,
partra ne léphessen soha, távolt tartsd kikötődtől!
Láttad a fríg flottát: kitanulták már a hajók, hogy
s mint sértsék meg bőszen régi közös jogok ezrét!”

Ez tetszett a királynak, s lám, befogadta Achillest:
lánnyá tette az anyja (de isteni cselt ki vesz észre?),
tiszteletét kifejezte könyörgő jobbja, valóban
hálás volt, hogy rábízták. Scyros szüzeit (mind
istenfélő volt) megigézte az újdonat új arc:
hogy kimagaslik a nyak, s dús hajzata fürtös!
Válla milyen formás, széles! Milyen izmos a melle!
Buzdították, áldozzon, táncoljon, azonnal
tág tér nyílt neki ott, és hozzáérni öröm volt!
Mintha az idalionbeli, nagy csapatokba verődő,
rég együtt élő madarak törik át a puhácska
felhőt, s egy vendégmadarat küld arra a távol,
ámuldoznak előbb és félnek, utána közelre
szállnak, mind közelebb, s befogadják fenn a magasban,
jószándékú szárnyuk repdes, s körbebozsongják,
körberepülgetik, és magas otthonaikba fogadják.
Állt a küszöbnél hosszan az anyja az útja előtt, és
ismételte tanácsait, elsugdosta a titkot,
némult arca sugallta okító szózata célját –
Végül a vízbe merült, és úszván lassan elindult,
hátra vetette nyakát és nyájas ajánlata zengett:
„Szívemnek kedves föld, féltett gyermekemet rád
bíztam, mert ma letétbe helyeztem csellel a kincsem,
légy boldog, s tartsd meg titkom, mint Creta Rheáét.
Hosszan szárnyal a híred, örök szentélyeket is nyersz,
ár tetején lebegő Delos hírét lepipálod!
Szélnek, víznek szent leszel és cyclasi sekélyes
tengeri habban lágy pihenője najádseregeknek,
mígnem az égei hullám körbedühöngi a sziklát,
csak ne ereszd, esdem, danaók bárkáit e parthoz,
»Itt csak kartánc van, hadi hasznot lesni botorság« –
erre tanítsd Fámát, s míg fegyvert fognak a dórok,
s Mars két földrészen tombol (tegye kedve szerint csak!),
Achilles legyen itt Lycomedes lánya titokban.”

Csehy Zoltán fordítása