Gyurász Marianna: Ne nézz le!

Gyurász Marianna: Ne nézz le!

Andy Travin Johnson felvétele

 

 

A macskakövekkel kirakott út közepén caplatott – igen, egy irodalmár minden bizonnyal az ő mozgáskultúrájával példázná a caplatás jelenségét, vihogott fel magában, aztán úgy fél másodperc alatt visszakúszott az arcára az általános, merengő kifejezés. Máskor mindig ügyelt arra, hogy kecsesnek tűnjön. Meg éterinek. Most azon gondolkodott, lehetséges-e, hogy egyik cipője pici sarka még a liliputinál is szemernyibb méretűre zsugorodott, merthogy az egyensúly, na, az valahol nagyon hibádzott. Elvesztette valahol a Tillyék bérlakásától az Albert híd felé vezető kacskaringós útvonalon. Ami – még az is megeshet – talán csak az ő fejében volt kacskaringós. Egyébként is szerette a kusza és egymásba hajló és kibogozhatatlan dolgokat. Felnézett egy utcalámpára, némileg bizonytalan dőlésszögben, a fejét először balra döntötte, majd jobbra, és nevetett azon, hogy a kép mennyire nevetségesen lassan követi a mozdulatait. Lebegő kis üstökösök! Csapdába csalt szentjánosbogarak! Kiszabadította volna őket, de nem volt biztos benne, hogy törpesarkúi is benne lennének a mentőakcióban (vagy akár tulajdon áruló végtagjai, ha már itt tartunk), úgyhogy inkább továbbsétált. Caplatott.

Talán Tonynak igaza volt, és az a gyanús, kékes fénnyel derengő koktél tényleg a radioaktivitás miatt sugárzott. Akkor talán ő is sugárzik éppen… Legalább ötöt felhajtott… Hú! Lenézett a kezére. Kissé homályosnak tűnt, de ragyogást, azt nem árasztott, egész picit sem. Csalódottan ejtette vissza az oldala mellé, gyűrűi összekoccantak, és ő rájuk szólt, hogy: – Csendesebben!

Szeretett volna fényleni. Mármint úgy fizikailag. Kék és fagyos-fehér szikrákat szórni és talán egy kicsivel a föld fölött lebegni, hát az csodás lenne, csodás, és Tilly milyen fenomenálisan fantasztikus fotókat készíthetne róla az új masinájával, gondolta, és mosolygott, egyrészt, mert még ebben az enyhén illuminált állapotban is (jó, ő így fogalmazott volna) feltűnt neki a szándékolatlan alliteráció. Húú… Vagy készíthetnének egy stop motion videót Peaches legújabb dalára. Csodás-csodás-csodás lenne! Instant youtube-siker, a blogoszféra imádná, ééhés… Csuklott egyet. Megbotlott, de végül is nem vágódott orra, amin maga is meglepődött, de azért örült a dolognak. Az nem lett volna csodás. Kissé lejjebb ereszkedett a fellegekből, és innentől kezdve az orra elé is vetett néha-néha egy-egy pillantást.

De hát na. Nem ragyogott. Még csak a foszforeszkálás sem ment neki, hiába próbálkozott. Feladta. Helyette dúdolni kezdett, cipőtalpa csattogott, az utcalámpák fényei pedig lassacskán elmaradtak mellőle. A dal, amit halkan zümmögött magában, haldokló, lassan kihunyó csillagokról szólt, és elszomorította. Nem sokat konyított az asztronómiához, de úgy érezte, érzi, milyen lehet haldokló csillagnak lenni. Azért valahol furcsállta a gondolatot, hogy valami, ami még csak nem is élő, ennyire megrázó módon haldokolhat. Emlékezett rá, hogy egyik csoporttársa pár évvel ezelőtt (nem is olyan régen) autóbalesetet szenvedett (halálos kimenetelűt), és azt is fel tudta idézni, mit érzett akkor. Valami furcsa, hideg döbbenetet, ami napokig ült a mellkasán, ő pedig ösztönösen próbálta elkergetni. Talán bőgött is valamikor útközben, de inkább a zavarodottság, mint a gyász miatt. Aztán elmúlt az egész. Nem tudta, miért ez a tragédia ugrott be neki elsőként, talán mert közelebbről még sosem látta a halált. (Furcsa módon. Hála az égnek.) De most ezt a kissé talán túl akaratosan depresszív dalt dúdolva érdekelte volna, miért annyival könnyebb a csillagok halálán szomorkodni, mint az emberekén.

A csillagok olyan gyönyörűek! Azokon a magas felbontású, űrteleszkópokkal készített képeken…

És pár perc múlva ismét tele volt a feje azokkal a gyönyörű képekkel és jeges-fehér szikrákkal, amikről az előbb álmodozott. Most muffinokról és tüllszoknyákról énekelt, persze csak halkan, mert bolondnak nézhették, de őrültnek nem, és hirtelen lerázta magáról a lomhaságot is, most megint szinte szökdécselt, ahogy szokott. Nemsokára odaér az Albert hídhoz, és a víz olyan gyönyörű így éjszaka, és az éjszaka is gyönyörű, csak kissé hideg, de rá se ránts, rá se ránts, Imogen, mondta magának. Volt, mi fűtse, és hát fiatal volt és bohó, és csak a szépet volt hajlandó tudomásul venni, a szép és vidám, vagy a szép és szomorú dolgokat.

Mindent csak pár tünékeny, rövid kis pillanatra.

Úgy semmi sem árthat. Nincs rá ideje.

Nincs rá ideje, hogy túl mélyre kerüljön.

A kivilágított épületeket csodálta útközben, és elkápráztatták.

Egy részeg lány univerzummintás ruháját és fényes mokaszinjait csodálta, és elhatározta, hogy neki is be kell szereznie valami hasonlót. Gyönyörű-gyönyörű-gyönyörű! A csillagokat is csodálta volna, de a város izzott, szóval még akkor sem tudta volna kivenni őket, ha tiszta az ég, pedig innen nem tűnt épp tisztának. De nem bánta. A Hubble teleszkóp úgyis jobban látja őket, és még képeket is készít, mint egy becsületes partifotós, aranyos, aranyos Hubble teleszkóp! Megölelgette volna. A kedves, fehérköpenyes tudósokat is megölelgette volna. Tegyük hozzá, ismert pár fehérköpenyes tudóspalántát, például Bent és Johnt Tilly haveri köréből, akik kicsit túlságosan is jóban voltak, és őket már kevésbé volt kedve megölelgetni, mert Bent néha érzéketlen idiótának tartotta például, Johnt meg perverznek, de fátylat rá. Ha a közelben lettek volna, talán mégis rászánja magát egy Teletubby-hátpacskolásra ebben a pillanatban. A maguk módján azért szerethetőek mindketten.

Eszébe jutott Peaches egyik kis dala, amelyik arról szólt, hogy valójában minden ember jó meg szerethető, meg egy kicsit arról, hogy Jézus egy másik bolygóról érkezett, bár az a rész nem volt előtte teljesen világos. De talán csak mert Peaches is kicsit mesze járt a Föld nevű bolygótól, mikor dalszerzett. Igen, már emlékezett, Tillyvel ők is ott voltak, és akkor nagyon, nagyon sokat vihogtak az egészen. És azért mégis annyira mélynek tűnt. Mármint ott és akkor.

Most meg már nem látja az értelmét semminek sem.

Ez a gondolat hirtelen és teljesen váratlanul nyilallt belé, és le kellett futtatnia valamiféle ellenőrzőprogramot, hogy most valóban ezt gondolta-e.

Hogy nem látja az értelmét semminek. Hát… valószínűleg igaz. Valószínűleg eddig is így érzett, csak épp cseppet sem törődött vele. Ha az ember elég elszánt, nagyon sok dolgot talál, ami eltereli a figyelmét azokról a dolgokról, amiket nem akar észrevenni. És ebben ő mindig nagyon jó volt, azt azért el kell ismerni. Sok mindenben volt ‚egy kevéssé’ jó vagy ‚egész tehetséges’, de zseniális talán csak ebben. Lehetséges, hogy épp ez a probléma egyik gyökere, mármint a sok közül. Hmm, gondolta, miközben lépcsőt mászott, és alig egy perc múlva már ott is állt az Albert híd korlátjának támaszkodva, kezét sötétrózsaszín ballonkabátjának zsebébe csúsztatva. Ez a szakasz már messzebb esett a városközponttól, itt a közvilágítás kevésbé bántotta a szemet, és akik rettegtek az éjszakai utcáktól, ritkán jártak erre. A folyó impozánsan morajlott mélyen alatta, zavaros volt, de így éjnek idején inkább csak… sötét. Azt hitte, szebbnek fogja találni, de talán csak elveszítette azt a hangulatot, mint sok más hangulatot, vagy épp az egyensúlyát, mióta elindult Tillyéktől. Akkor még szinte hisztérikus vidámsággal táncolt a küszöbön, a folyosó sötét, a lakásban neonfények cikáztak, és némelyik üvegpohár alja kékesen derengett. És bár élvezte a partit és a társaságot és a barátait, úgy érezte, indulnia kell, mert odakint is annyi még a csodálnivaló… És talán közrejátszott a tudat, hogy másnap viszonylag korán kellett kelnie: előadása volt, és arról az óráról nem lóghatott el még egyszer. De ez igazán nem rontott a kedvén. A buli egyébként is haldoklott. Olyan méltóságteljes, csendes módon, Tilly ehhez egészen értett, valószínűleg azért, mert elég rendes környéken lakott, és nem szeretett volna összetűzésbe keveredni a szomszédokkal, akik tulajdonképpen kedvelték. Tilly vajon hogyan csinálja, hogy a megfelelő pillanatban mindig olyan hatékony és komoly tud lenni, mikor máskor teljesen olyan, mint ő, Imogen, szóval vad és vidám és bolondos. Talán itt lehet a velociraptor elásva, filozofált. Tilly csak bolondos. Ő meg bolond. Némileg.

Még mindig a folyót bámulta, az elzúgó vizet, és gőze sem volt, miért, mert hisz épp az előbb állapította meg magában, hogy cseppet sem tetszik neki a látvány. Elindulhatna. A hideg beette magát a kabátja alá (persze, hiszen az csak arra szolgált, hogy szép legyen), a fülbevalóját két kis jégcsapnak érezte a fülében (olyan szépek voltak! persze, hiszen még vadiújak). Szédült. Kit érdekelnek a rohadt fülbevalók! Kit érdekelnek, kit érdekelnek, kit érdekelnek! Valami furcsa elkeseredettség szállta meg, és szinte észre sem vette, mit tesz, mikor – egyiket a másik után – kivarázsolta őket a füléből, aztán lassú mozdulattal kiejtette őket a kezéből. Persze nem látta, nem is hallotta, mikor vizet értek. Olyan jelentéktelenek voltak. Talán akkor sem látna sokkal többet, ha egy felnőtt ember ugrik le mellőle a korlátról, amin most a kezeit nyugtatta, amin most pirosra festett körmökkel zongorázott valami zavaros kis dallamot. (Mit számít? Úgysem lehet hallani, a korlát nem zongora, a korlát nem hangszer, a hangszerekkel ellentétben igazi életfeladata van, másra meg úgyse jó.) Bár azért azt csak hallania kéne. Mármint ha valaki a vízbe veti magát tőle úgy negyed méterre. Úgy kéne lennie, úgy tűnt… helyesnek. De aztán ki tudja. Ha az ember észrevétlenül akar kilépni a játékból, joga van rá, nem igaz? Megint csak… gőze sem volt. Hé. Most már igazán elég volt, gondolatok: vágányváltás! Most azonnal!

Hisz máskor is azt teszik. Mármint vágányt váltanak. Folyamatosan.

És érdekes módon ez használt, mármint valóban más vágányra terelődtek a gondolatai, csak az volt a gond, hogy ez az új pontosan ugyanabba az irányba tartott, mint a régi. Arra gondolt, mennyire furcsa (nevetséges, szánalmas, szomorú, szomorú) ez a zűrzavar itt a fejében, ahol valamiféle világképnek, életfelfogásnak, célrendszernek, értékrendnek kéne lenni, de nincs. Csak ezek a törékeny, gyönyörű és kérészéletű képek vannak, háromnapos csodák, időszakos mániák és varázslatok. Ami új, az csodás. Aztán unalmassá válik. A felszín elveszíti a varázsát, mélyebbre nem hajlandó nézni, továbbáll. Csak ezek a tökéletesre szerkesztett képek vannak, teljesen, mint a tumblr-blogja, nevetett magában. Mintha az élete is csak egy kis palack lenne, csak érdekes és színes és fényes pillangók kicsi tárháza, semmi más. És tökéletesen áttetsző, hogy mindenki lássa és irigyeljék. És ha megfakulnak és lesüllyednek a terrárium aljára, hát annyi nekik, kampec, és azt úgysem látja már senki. Eggyé válnak az avarral.

Hát szép. Gyönyörű. Komolyan. Mintha ez élet lenne. És ez így megy majd körbe-körbe, mindig így ment. Szóval talán nem lenne annyira ostoba döntés úgy tenni, mintha ő is csak egy csillogó, a H&M-ből vadászott függő lenne, és igazából neki sem volt sokkal több értelme, mint annak a nyavalyás flitteres fülbevalónak, tehát talán nem számít, hogy itt áll a korlát mellett vagy a folyó sodorja lassan lefelé. Nem mintha bármelyik opció olyan borzalmasnak tűnt volna (talán az egyik kissé több kellemetlenséggel járt, novemberi mélymerüléssel, viszont határozottan rövidebb időintervallumba sűrítve, mint a másik lehetőség összes kellemetlensége). De igazából egyiknek se látta sokkal több értelmét, mint a másiknak, pedig életében talán először megpróbált igazán, igazán komolyan elgondolkodni valamin. Érveket találni pro és kontra. De nem nagyon ment, mert nem volt biztos semmiben. Mert oké, Tillynek és Tonynak és Peachesnek (és Karennek) hiányozna, és Florence-éknak meg Simonéknak is talán, és feltehetőleg valahol a szüleinek (de nekik ott van még Bonnie meg Cathy), de úgy kábé ennyi, és nem mintha ők egyedül maradnának vagy annyira magukba fordulóak lennének, szóval túltennék magukat a dolgon. Azért nem lett volna túl kedves dolog tőle, és nem is akart fájdalmat okozni, de az élete az övé, nem igaz? Nem igaz? Ez az egész csillámporos katyvasz.

Észre sem vette, mikor rúgta le a cipőit. Na azért nem a folyóba, csak a gyalogjáróra. Valami nyomot azért hagyjon maga után az ember.

A fél lábát már átvetette a korláton, mikor meghallotta a csilingelést. Lepillantott az utcára.

– Hűha!

Sohasem látott még ilyen gyönyörű valamit, és bár sose gondolta volna, hogy ezt az érzést egyszer majd egy villamos váltja ki belőle, de hát a fene essen belé, nagyon szép villamos volt. Millió apró, karácsonyi égő pislákolt rajta, ahogy lassan, előkelően siklott a síneken. Mintha sosem állna meg, és talán meg sem áll, álló nap és álló éjszaka csak csilingel és jár körbe-körbe a városon, egyik ponton felugrasz rá, egy másik ponton lepattansz, és még a térded sem sérted fel, úgy vigyáz az utasokra. És közben csillog és hunyorog bárkire, aki rátekint.

Imogen villámsebességgel húzta vissza a lábát a korlát innenső oldalára, olyan gyorsan, hogy másik bokája megbicsaklott és alig bírta megtartani a súlyát, és ha még annál is ügyetlenebb, mint amilyen, könnyen átbucskázhatott volna a másik oldalra, ahol nem voltak csillogó-villogó tömegközlekedési eszközök, csak kavargó feketeség.

De sikerült megőriznie az egyensúlyát. Meg sem ijedt különösebben. Rég nem gondolt már a folyóra, amely ott zúgott alatta. Felkapta a törpesarkúit, csak a kezébe, nem a lábára, és elindult vissza arra, ahonnét jött. Időközben a hó is szállingózni kezdett, még csak másodszor vagy harmadszor ebben az évben, és ő hatalmas, csillogó szemekkel bámult fel az égre. Aztán vissza a villamosra. Talán ő csilingelte le a hópelyheket a felhőkből, gondolta és vigyorgott. Csodálatos, az egész világ csodálatos, ha siet, talán még utoléri, szóval szaladni kezdett.

Egy ponton azért megállt, hogy a cipellőit visszahúzza a lábára.

Picit már azért sajnálta, hogy azokat a fülbevalókat belehajította a folyó zavaros és mohó vizébe. Teljesen újak voltak. Idejük se volt tönkremenni.

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/3-as számában.

 

 

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)

Költő, író.