Fráter Zoltán levele Bödecs Lászlónak

Kedves Laci,

régóta élvezem halk szavú, ámbár néha kissé nyers modorú, nemes lírádat. Jól tudod, hogy mindig is rajongtam a még kiforratlan műveidért, bár talán nem ez a legpontosabb kifejezés. Még csak köröztél az Apokrif környékén (a lapot Nyerges főszerk. úr személye testesítette meg), amikor én már ellenálltam verseid közlésének. Aztán, amikor egyre jobbakat írtál, több ízben is próbáltalak lebeszélni a költészetről – hiszen annyi minden van a világon, minek mindig verset írni –, de mindhiába, nem lehetett szót érteni veled. Meg is jelent tavaly nyáron az első köteted, Semmi zsoltár címmel. A könyvet díjra jelölték, példányai gyorsan elfogytak, a hozzáférhetetlen kötet magvas kritikákat kapott, mindez talán már-már szinte sikernek nevezhető.

Persze mi, veled együtt szenvedő sorstársaid kötelességünknek érezzük, hogy az internet népének online nyilvánossága elé tárjuk a teljes igazságot. Mi aztán nem titkoljuk az eredeti cím történetét. Kár tagadni, hogy kötetednek akkor született meg a címe, amikor felkerested a főorvos urat, hogy gyógyírt kérjél költői érzékenység ellen, mert már nem bírtad tovább elviselni az egyetemen, az utcán, a bárhol, bármikor szembejövő, kibontott hajú, karcsú, fejlődésre váró, konkrét szépséget. Ne mondd, hogy nem viseljük szívünkön sorsod alakulását, mélységes aggodalomtól indíttatva nem sokkal utánad mi is bementünk a rendelőbe, ahol szokatlanul sok időt töltöttél. A főorvos úr akkor már sürgős ügyben az idegklinikára távozott, de szerencsénkre még bent tartózkodott az asszisztens kisasszony, aki éppen fészbukozott valakivel, amikor rányitottunk. – A Bödecs Laci? Igen, itt volt – fogta össze köpenyét a bájos hölgy –, még nem volt időm visszavarrni a gombokat. Részleteket nem közölhetek, de a Lacika panaszát véletlenül rögzítettem az okostelefonomon, megvan a felvétel, hallgassák csak! És mi meghallgattuk: – Jaj – hangzott fel az összetéveszthetetlen sóhaj –, doktor úr, úgy fáj az élet. Fáj, hogy vannak tizenhat éves lányok, de sajnos nincsenek elegen. Ez bizony nagyon bánt. És ami a legjobban fáj, hogy már a tizenhat éves csajok is túl vannak a tizenötön, ugye, milyen szomorú? Doktor úr, doktor úr, nincs valami oltása világfájdalom ellen? Adjon valamit, doktor úr, tessék, itt a karom, egészen az enyém, vérző lélek, aki vagyok, szúrja belém azt a tűt, szúrja csak bátran, erősen, durván, hátha elvérzek itten, adja azt az injekciót, vagy nem tudom, mégse adja, most jut eszembe, az oltás is fáj, nem is kérek. Semmi oltás, semmi oltás. Mi ez, ha nem kötetcím?

Kedves Laci, ugye, valóban így történt? Sajnos a nyomda, ahova mintegy bálázva, gurigára tekerve, kissé hiányosan, ámbár végtelenítve küldted a verseket, nem méltányolta az újítást, és követelte a könyv címét. A telefonon közölt Semmi oltás címremeket a félig süket gépmester sajnos Semmi zsoltárnak értette, így is adták ki.

Csodálatos, hogy most a könyvhétre nem jelentél meg (kiégtél?), de személyesen annál inkább jelen voltál, ennek valóban örültünk. De nem dicsérlek tovább, inkább rátérek arra, amiért laptopot ragadtam. Nem oly régen, sötét éjszakán, hangulatos kerthelyiség közegében ért be pszichédben az a rögeszmésen hajtogatott gondolatom, hogy élni kell, nem írni. Meg is lepődtem alaposan, ilyen még nem fordult elő velem. Kénytelen vagyok itt utalni munkásságod prózai vonulatára. Régóta felejthetetlen szerzője vagy az Apokrif vallomásos rovatfolyamának, a sebes sodrású Feketemosónak. Ó, az a regény a színésznőnek készülő lányról, azok a finom hangulatok, azok a kecses vonások! Bár tudjuk, hogy számodra meglehetősen idegen, ismeretlen élményekről írsz, de határtalan képzeleted, a szürreális vonatkozások, a stílus csiszoltsága, a nyelvi képek egymás mellé rendelése mégis rád vall. Különösen a június 7-én közölt, Szegény árva fiú címmel megjelent rész sejtelmessége ragadott meg, mintha nem is Te írtad volna. Merő poézis, amely az ösztönlíra aranykorát idézi. Már a felütés nagyon erős a tükörben önmagát bámuló fiú motívumával. A mitológiai kontextust érvényesítő mai Nárcisz szenvedélyes kalandjáról csak elragadtatottsággal szólhatok. Ahogy a mítosz beágyazottságából kilépve „a 11. hadnagy habos-babos nyugalmazott főtisztjének kiskatonája” lesz belőle, lélekben legalábbis. Ez a sor elemi erővel juttatja eszünkbe, hogy mindannyian az élet kiskatonái vagyunk. És már ott is a nagy találkozások helyszíne, a kocsmapult, ahol a tartalmas beszélgetés mindig meghozza az igaz szerelmet. Feltűnő légiesség hatja át ezt a lelki teret, de az érzés nem felhőtlen. Hiába „lengedezett” a formás fenék, zavaróan hat a felszálló légáramlat. No és az Úr diszkréten figyelmeztető szavai: „elfogyott a hüvely gyermekeim!” – ahogy a női princípiumért sóvárgó, szerelmi éhséget a cigarettahiány szublimálja. Ahogy a testi tapasztalatokban szűkölködő, szegény árva fiú hirtelen átváltozik „tiszta, barátságos, ártatlan tekintetű, feltűnően szép, barátságos” sráccá, az ismétléssel nyomatékosítva és kiemelve mintegy a barátságosság eszméjét. És az a bölcs belátás, amellyel szegény árva fiú a pokémon híján beéri a csajjal („végre felszedtem”), a realitások bölcs tudomásulvételének fájdalmas sóhaja, ez a Te nagy költészeted!

Remélem, ha netán még egyszer, véletlenül valaha is kötet kiadására gondolsz, ezt a szöveget kurzívval nyomtatják majd, önzetlen szerkesztőtársaidra emlékezve, akik velem együtt vallják, hogy az élet dolgai fontosabbak, mint holmi kézirat, és ezért képesek helyetted is dolgozni, nehogy elmulaszd a határidőt. Mi, jóakaróid – Nyerges Gábor, Szendi Nóri, Gál Soma, Mizsur Dani és csekélységem – mindig készen fogunk állni arra, hogy gyorssegélyt nyújtsunk neked, viszünk bort és gyertyát is.

Kedves Laci, nem egyszer tapasztaltam, hogy annyi más jó tulajdonságod mellett is van két állandó követőd, amely soha el nem hagy: a humorérzék és az önirónia. Biztos vagyok abban, hogy ennyi magasztalás ellenére sem száll fejedbe a dicsőség, harag vagy sértődés formájában sem. Talán érzed is, hogy szeretetből születtek ezek a gyilkos sorok. A levelet egyébként a legnagyobb gyomorfájdalmak közepette írtam, ez lőn önemésztő büntetésem. Most már valóban elmondhatod, hogy akinek ilyen barátai vannak (mint neked), annak igazán nincs szüksége ellenségre.

üdvözöl hű barátod,

Zoli

Fráter Zoltán (1956, Szob)

Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).