Elidőzni a hal(l)hatatlansággal – interjú Kőrössi P. Józseffel a Konrád György-beszélgetőkönyvről

Konrád György portréját Kovács Tamás / MTI készítette

 

A 2000-es évek második felében az Alexandra Könyvesház adott otthont a Konrád György irodalmi klubja című eseménysorozatnak, amelyben a világhírű író barátjával, szerkesztőjével, az íróként és költőként is ismert Kőrössi P. Józseffel együtt látta vendégül a korabeli magyar kultúra jeles személyiségeit. Tavaly jelent meg a Gondolat Kiadónál az Alkalmi látogató – Konrád György beszélget című kötet, amelybe Kőrössi a Konrád által még életében autorizált leiratok közül válogatott. Juhász Tibor a szelekciós elvekről, Konrád kérdezésmódjáról és a naplóromokról beszélgetett vele.

 

Abban a minőségedben szólítalak meg, amelyet kihangsúlyozol a kötet előszavában – Konrád György egykori barátjaként, szerkesztőjeként és kiadójaként. Kitérsz arra is, hogy mikor találkoztál először Konráddal, arról viszont nem írsz az előszóban, hogy mi történt, mi hangzott el ezen a találkozón.

Őszintén megmondom, nem emlékszem, mi történt. Gyuri híres magyar író volt már akkor, akit világszerte ismertek, hát gondolj bele, az első regényét, az 1969-ben megjelent A látogatót harmincvalahány nyelvre lefordították. Az első vele kapcsolatos emlékeim nem is feltétlenül hozzá, a személyéhez, hanem a könyveihez, az olvasáshoz fűződnek. Elképesztő élmény volt számomra A látogatóval történő találkozás. Ajándékba kaptam a kötetet, döbbenetes volt megismerkedni vele, már csak azért is, mert egyáltalán nem volt mindennapi dolog Nagyváradon, ahol akkoriban éltem, hogy az ember hozzájut Magyarországon megjelenő könyvekhez, nekem is a határon csempészték át a kiadványt a barátaim. Az első személyes találkozásra egyébként Csaplár Vilmos segítségével kerülhetett sor, akinek több könyvét is kiadtam a Pesti Szalon Könyvkiadó irodalmi vezetőjeként. Már Magyarországon éltem, amikor megkérdezte tőlem egy napon, hogy nem akarom-e gondozni Gyuri műveit. Ezzel az indíttatással hozott össze bennünket, és az első perctől számítva több mint 17 évig tartó bizalom és barátság alakult ki köztünk az ő közreműködésével. Gyuri tényleg rendkívüli ember volt, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy már életében halhatatlan lett. Mindenhez és mindenkihez volt türelme, még azokhoz is, akikről azt gondolta, hogy nem szeretik őt, nem tisztelik, nem viselik el, mert azt sem lehet elhallgatni, hogy sok ellensége volt, de ő még azokkal is rettenetesen nagy türelemmel tudott beszélgetni. A felesége, Lakner Judit, sokszor mondta neki, hogy bolond vagy, Gyuri, naiv, amiben nyilvánvalóan nem volt igaza, viszont Csoóri Sándor esetében, akihez Gyuri a tőle megszokott nyitottsággal és érdeklődéssel fordult, mégis az történt, amit Jutka megjósolt. Csoóri igent mondott Gyuri meghívására, de nem jelent meg az esten. Hogy miért, azt természetesen nem tudom, nem tudjuk, csak találgatni lehet. Ha a találkozó létrejött volna, akkor talán sok minden másképp történik, hiszen mindketten ikonikus alakjai voltak az általuk képviselt világnézeteknek, gondolkodásmódnak. A köztük létesülő nyilvános párbeszéd messzire ható üzenetként nagyon-nagyon sokat jelenthetett volna a korszak nyilvánosságában.

 

Az irodalomtörténeti áttekintések általában remekműveken vagy nagy formátumú egyéniségeken keresztül beszélnek az irodalom történetéről, figyelemmel vannak a politikai meghatározottságokra, a korszaknarratívákra is, de nagyon kevés szó esik például arról, hogy egy-egy rendezvénysorozatnak vagy folyóiratnak milyen irodalomtörténeti jelentősége lehet. Mit jelentett a 2000-es évek második felének nyilvánosságában ez az eseménysorozat?

Gyuri jellemzően a barátait hívta meg ezekre a beszélgetésekre. Ami azért is érdekes, mert azt gondolná az ember, hogy ha én leülök egy olyan valakivel beszélgetni, akit 30 éve ismerek, az nem lesz egy igazán érdekes diskurzus a hallgatóság számára, hiszen a baráti kapcsolat miatt mi már mindent tudunk egymásról, félszavakból is megértjük a másikat. De Gyuri iszonyatosan kíváncsi volt, fogalmazhatnék úgy is, hogy a személyiségéhez tartozott hozzá ez a nagy-nagy kíváncsiság. A keletkutató tudóssal, Komoróczy Gézával, akivel egészen közelről ismerték egymást, ’56-ban például együtt viseltek fegyvert, olyan beszélgetést sikerült kerekítenie, amely sziporkázóan vicces és humoros élményt adott a jelenlévőknek, sőt két rettenetesen okos, felkészült és művelt ember észjárásába is betekintést nyújtott. Én azt hiszem, hogy a beszélgetéssorozatnak Gyuri miatt van irodalomtörténeti jelentősége. Egyébként, ha megfigyeljük, alig van a meghívottjai között író, nyilvánvaló kivétel Márton László (két Márton Lászlója van a kortárs magyar irodalomnak, közülük én most azt a Márton Lászlót említem, akinek nevéhez hozzá szokták tenni a Párizs kifejezést az egyértelműsítés miatt), de a meghívott ebben a diskurzusban műfordítóként, Arthur Koestler monográfusaként nyilatkozik meg, nem szépíróként. A másik nagy kedvencem egyébként a Rainer M. János történésszel folytatott beszélgetés (A történész és a történés. Amikor az újratemetésre sor került), aki az ’56-os intézetnek volt az igazgatója, és itt elmondja, hogyan készültek Nagy Imre újratemetésére, döbbenetes történeteket árul el azzal kapcsolatban, hogy még az utolsó pillanatban is megpróbálták ellehetetleníteni a Műcsarnok előtti szertartást. De említhetném Jovánovics Györgyöt is, a neves szobrászművészt, az ’56-os forradalmat követő megtorlások áldozatainak szentelt 301-es parcellában elhelyezett emlékmű alkotóját, aki az említett munkája vonatkozásában hasonló hatalmi machinációkról számolt be. Gyuri tehát nemcsak irodalmárokkal tudott beszélgetni, hanem olyan emberekkel is, akikről azt hisszük, hogy már mindent elmondtak, de itt kiderül, hogy nem, mert Gyuri észrevétlenül, a rá jellemző természetességgel egyszerűen kiszedi belőlük a titkokat. Ezt bizonyítja az is, hogy a könyv megjelenése után Komoróczy felhívott, és megdöbbenve mondta, hogy öregem, olyasmik vannak itt leírva, amikről még én sem tudtam. Látod? Ha a kérdező kíváncsi, jó dolgok tudnak születni.

 

 

A Komoróczy Gézával folytatott beszélgetés (Országutakat járó zsidók, városlakó zsidók) leirata kakukktojásnak tekinthető, hiszen ez az egyetlen interjú, amely lábjegyzetekkel került a könyvbe.

Mielőtt reagálnék az egyébként nagyon is releváns észrevételedre, engedd meg, hogy a szóhasználatodra is reflektáljak – én nem interjúknak, hanem beszélgetéseknek nevezem ezeket a szövegeket. Az interjúnak mások a szabályai, az kötöttebb forma, a beszélgetés viszont ösztönös, nem egy előre elgondolt ívnek megfelelően szerveződik, hanem a résztvevő felek kölcsönhatásában alakul, emiatt az írott változatuk egészen más, elevenebb, sokkal ösztönösebb olvasási tapasztalatokat adhat nekünk. Az interjút meg lehet, sőt meg kell tervezni, annak van eleje, van vége. Itt nem mindig bírnak struktúrával a beszélgetések. Ami tehát a Komoróczy-beszélgetést illeti, a kiadó kikötése volt, hogy ne legyenek lábjegyzetek a kötetben. A névmutatót sikerült elérnem, de ők egy sokkal vékonyabb kiadvánnyal számoltak, ezért, ahol lehetett, le kellett vennünk a terjedelemből. Komoróczy viszont ragaszkodott hozzá, hogy lábjegyzetekkel kerüljön a könyvbe a vele kapcsolatos szöveg, sőt a saját, talán csak általa használt, különleges helyesírási szabályzatot sem akarta elengedni, kikötötte például, hogy a diaszpórát rövid o-val írjam. Közelharcot vívtam a kiadóval, hogy az ő helyesírási nyavalyáit, rögeszméit átvezethessem. Ehhez bátorsága más beszélgetőtársnak nem volt, még a történész, műfordító, diplomata Borsi Kálmán Bélának is le kellett mondania a jegyzetekről, pedig ő arról híres, hogy mindent jól megjegyzetel. Nem is áll velem szóba a megjelenés óta, de egyszerűen nem tudtam mit tenni, két közelharcot képtelenség lett volna megvívni a kötet érdekében. Egyébként a vele készített Fölmásztam az uborkafa tetejére című beszélgetés a könyv egyik legemlékezetesebb része.

 

A hátlapon olvasható szöveg szerint minden alkalommal megcsodáltad, hogy Konrád mennyire felkészülten érkezik az eseményre. Az én olvasásomat az a tapasztalat írja le a legjobban, hogy ez a nagy felkészültség nem értelmiségi tudásfitoktatásra, hanem szerénységre és alázatra indíttatja Konrádot a vendégekkel szemben, soha nem veszi át a szót, őket helyezi főszerepbe, segíti őket kibontakozni. Ugyanakkor a kérdezésmódja esetenként nagyon provokatív és élés, ami leginkább talán az Eörsi Istvánnal folytatott beszélgetésen érződik (Istent az ember nem tud választani), annak is az elején, amikor a halálos beteg Eörsit arra kéri, hogy meséljen a halottairól. Még kegyetlenebbé teszi ezt a jelenetet, hogy Eörsi az est után két héttel elhunyt.

Gyuri és Eöris nagyon jó kapcsolatban voltak, csipkelődő barátság alakult köztük, aminek egyébként szintén nyoma van a könyvbe felvett, egyébként a maga nemében rendkívül informatív és szórakoztató beszélgetésen. Az ember azt gondolná, hogy milyen morbid dolog ez, ilyet mondani, ilyen kérdéssel fordulni egy halálos beteg emberhez, de az egyébként elég nehéz természetű Eörsi ezen nem sértődött meg, nem zökkenti ki, sőt mondhatni, hogy halálosan komolyan vette a kérdést, a legnagyobb humorral, a legnagyobb beleérzéssel, minden megrendültség nélkül mesélt Ginsbergről vagy éppen Lukács Györgyről, hiszen mindkettőjükkel közeli kapcsolatban állt. Egyébként ez a, nevezzük így, halálközeli felszabadultság szerintem Gyuri kérdezésmódjával magyarázható, azzal, hogy tényleg mindig kíváncsi volt a másikra, és a meghívottak is tudták, hogy nem bántásból fordul oda hozzájuk, hanem azért, mert őszinte érdeklődés van benne, mert beszélgetni szeretne velük. Ez a már sokat hangsúlyozott kíváncsiság hozzátartozott a személyiségéhez, mintha része lett volna annak a páratlan tehetségnek, ami Berettyóújfaluból a Nobel-díj várományosai közé röpítette őt.

 

 

Ha már a származás kérdésköre előkerült – volt-e Konrádnak berettyóújfaluisága? Volt-e nagyváradisága? Berettyóújfaluban született, anyai ágon pedig nagyváradi származású.

Gyuri identitásáról nagyon sokat lehetne beszélni. Az Elutazás és hazatérés című regényében, ami szerintem A látogató mellett a legjobb könyve, ezt a gyerekkori időszakot dolgozza föl. Amikor elviszik a családot, ő Pestre kerül, gettóba, de onnan megszökik, döbbenetes, amikor azt írja, hogy felismerik a nyilasok a körúton, ráparancsolnak, hogy vegye le a nadrágját, hogy meggyőződjenek a származásáról, és ő ehelyett, azt hiszem, belerúg az egyiknek a lábába, elszalad, egyszerűen otthagyja őket, és a nyilasok nem tudják elcsípni. Szóval az Elutazás és hazatérésben ír arról, hogy amikor hazajön a háború után, akkor nem Berettyóújfaluba megy, hanem Nagyváradra, ott keresi a családját. Biztosan tudják az olvasók, hogy akkoriban voltak olyan városok, ahová azokat irányították, akik a háború után a rokonaikat keresték, mert közlekedési csomópontokra igyekeztek vezetni azokat az embereket, akik túlélték a borzalmakat, hogy könnyebben megtalálhassák a hozzátartozóikat. Gyuri Nagyváradra ment. Többször szót ejtek a bevezetőben arról, hogy én többször elkísértem őt ebbe a városba, voltunk együtt a Körös-parti zsinagógában is, amit azóta nagyon szépen felújítottak. Láttam a kőtáblákat a fal mellett, amik nagyon rossz állapotban voltak akkoriban, de azért négy-öt Konrád nevét felismertük rajtuk, és ő természetesen mindről tudta, hogy ki volt – talán ez meggyőzően mutatja, hogy erősen kötődött Nagyváradhoz. Ami Berettyóújfalut illeti, ehhez talán elég lesz annyit mondani, hogy az apjának volt egy vaskereskedése, és a mai napig ugyanott van az a bolt, amely Gyuri gyerekkora szempontjából is fontos színhely. Amikor beléptünk ide, szabályosan haptákba vágták magukat az emberek. És fiatal emberekről van szó, nem öregekről, nem olyanokról, akik ismerték vagy ismerhették volna a szülőket, hanem ifjú alkalmazottakról, akik szó szerint sorban álltak Gyuri előtt, amikor beléptünk, és tisztelegtek, azt kell mondanom, hogy tisztelegtek előtte. Ha földrajzilag távol is került ezektől a helyektől, az identitása sosem változott meg annyira, hogy ezek a helyi kötődések háttérbe szoruljanak. Sokat tett ezekért a városokért, nagy része van például abban, hogy a berettyóújfalui zsinagóga megmenekült a pusztulástól.

 

Van egy szerepköre, amit szerintem érdemes előhozni a könyv vonatkozásában az írói, moderátori, szervezői feladatok mellett. A Berlini Művészeti Akadémia elnökeként Konrád sokat tett azért, hogy Kelet- és Nyugat-Európa között kapcsolódási pontokat teremtsen. Illik szerinted Konrádra az a megnevezés, hogy közvetítő?

Igen, nagyon is illik rá. Közvetítő volt, akinek nagyon-nagyon sokan lehetnek hálásak azért, mert egészen fiatalon az akadémia tagjává válhattak. Gyurinak befolyása volt arra is, hogy kiket hívjanak meg a németek a jó anyagi körülményeket teremtő DAAD-ösztöndíjra, ami sokszor azt is lehetővé tette, hogy az illető az egész családját magával vigye egy bizonyos időszakra külföldre. Elmondja a könyvben a már emlegetett Jovánovics György, hogy ő is a családjával ment ki, de nem jött haza, amikor haza kellett volna jönnie, és ebből aztán nagy balhé lett. Egyébként Karafiáth Orsolya is Konrád közreműködésével mehetett ki Németországba elsőkötetes szerzőként, ami azt is bizonyítja, hogy Konrád a fiatalokra is figyelt, nekik is igyekezett lehetőséget adni, és ebben az ügyben sokszor kikérte az én véleményemet is. A beszélgetéssorozattal kapcsolatban is így volt, legtöbbször ő dobta be a nevet, én is tettem javaslatokat, de mindig közösen döntöttük el, hogy végül kinek címezzük a meghívót. Egyébként a kötetben nem szerepel mindenki a vendégei közül, én állítottam össze a végleges tartalomjegyzéket, és azokat a beszélgetéseket hagytam ki, amelyekről úgy ítéltem meg, hogy túlságosan is az aktualitásokhoz kötődnek.

 

Tíz plusz egy beszélgetés kapott helyet a könyvben. A tizenegyedik szöveg egy interjúnovella, pontosabban beszélgetésnovella, amelyben a személyeddel azonosítható külső narrátor szemszögéből írod meg Konrád és Csaplár egyik beszélgetését, címe: Grand Cafe. Budapest, 2003. április. Ennek a furcsa műfajnak, formának a pályádon megvannak az előzményei, gondolok ezzel például a botránykönyvedre, az Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál című 2019-es kötetre. Úgy tűnik, mintha formálódna valamifajta memoár a kezeid között, egy naplószerű irodalomtörténeti adalékként is olvasható visszatekintés, amelynek részeit, összefogó címük szerint a Naplóromokat, különböző kiadványokba jelenteted meg. Ily módon te magad vagy az, aki romosítod, mert feldarabolod ezt a monumentális szövegfolyamot.

Én kész romokat, prózaromokat, belsőromokat, naplóromokat írok. Egy kötet megjelent már ezekből, épp az, amelyet említettél, amellyel írói pályafutásom legnagyobb botrányát sikerült elérnem. A technikám hátulütője, hogy nem kozmetikázok, úgy írtam le a Réz Pállal folytatott beszélgetéseimet is, ahogyan emlékeztem rájuk, fejből, minden külső segítség nélkül, néhány órával a találkozásainkat követően. Viszonylag szoros kapcsolatban voltunk Palival, sokat beszélgettünk, ötleteket kaptam tőle, amiket részben vele, részben nélküle valósítottam meg, de rengeteg minden szóba került közöttünk, nem csak irodalmi dolgok. Mikor megjelent Parti Nagy Lajos Bokáig pezsgőben című memoárkönyve, ami azoknak a rádióbeszélgetéseknek a szerkesztett változatát adta közre, amit ő a Kossuth Rádiónak készített Palival, rájöttem, hogy én egy egészen más Réz Pált ismerek. Nem akarok senkit sem megbántani, de tényleg az volt a benyomásom a Parti Nagy-kötet után, hogy az egy olyan Réz Pál-képet mutat, amilyet maga Réz, a nagyhatalmú szerkesztő szeretett volna közvetíteni magáról. Mai szemmel nézve félelmetesen nagy erő összpontosult a kezében, elképesztő befolyása volt az irodalmi életre, és amikor úgy ítélte meg, hogy szükség van rá, akkor használta is a hatalmát. Beszéltem magával Parti Naggyal, kikértem Radnóti Sándor és a nemrégiben elhunyt Lator László véleményét is, inkább biztattak, senki nem mondta, hogy figyelj, ezt a könyvet nem kellene kiadni. Mégis, a megjelenést követő botrány idején kevesen álltak mellettem.

 

Tervezed majd összegyűjteni, egy kötetben megjelentetni a romokat?

Durván 10-15 éve kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi marad utánam. Tizenhétéves koromban jelentek meg az első írásaim, negyvenvalahány éve működöm folyamatosan költőként, íróként, szerkesztőként, szervezőként és könyvkiadóként, meg az isten tudja, miként, és ha a munkásságom olyan állapotban maradt volna hátra, mint amilyenben az elmúlt évtizedek nagyobb részében volt, hát, az elég komoly problémát jelentene. Dönteni kellett, hogy fogom az egészet, kidobom, elégetem számítógépestől-mindenestől, vagy megpróbálom valahogy úgy összerendezni a „hagyatékomat”, hogy az mások számára is hozzáférhető és érdekes legyen. Nyilván nehéz volt szembesülni azzal, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt mit gondoltam a világról, hogyan láttam a dolgokat, de megfogadtam, hogy most sem kozmetikázok. Odaadom az egészet a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, olyan szerződést kötöttem velük, hogy bárki bármikor belenézhet az anyagba. Tehát én ezekből könyvet már valószínűleg nem fogok csinálni. Van két novelláskötetem, a megboldogult Dérczy Péter barátom rakta össze és szerkesztette őket, de a kutya nem foglalkozik velük. Elküldtem őket a kiadóvezetővé lett barátaimnak, de csak vártam, vártam és vártam, amikor pedig rájuk telefonáltam, hogy megtudjam, mégis, mi a véleményük, hebegtek-habogtak, kiderült, hogy el sem olvasták a kéziratokat. Csak úgy tettek, mintha ismernék. Mit lehet erre mondani? Túl régóta vagyok a szakmában ahhoz, hogy fizessek, mert ki akarom adni a könyveimet. Több, mint száz, talán kétszáznál is több beszélgetés hanganyaga és a kéziratok is ott vannak a PIM-ben fotókkal, sok minden mással, majd megismerkedik velük, akit érdekel. Egyébként volt egy sorozatom, szintén az Alexandra Könyvesház pódiumán, ahol a közelmúltban meghalt írókról kérdeztem olyanokat, akik még életükben ismerték őket. Mándy Ivánról is szerveztem ebben a szellemiségben egy beszélgetést, és Darvasi Ferenc, a kiváló irodalomtörténész és szerkesztő, akinek nemrégiben jelent meg a Mándy monográfiája, egyszer csak fölhívott, érdeklődött a Mándyval kapcsolatos anyagom iránt, ha megnézte, remélem, használni is tudta. Szóval így most már rendben van minden.

 

A szöveg alapját adó beszélgetés 2024. október 16-án hangzott el a debreceni Partium Házban. Felületünkön a szerkesztett, kiegészített leirat kapott helyet.

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerkesztője, a debreceni Déri Múzeum segédmuzeológusa, a FISZ Könyvek egyik sorozatszerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-ösztöndíjasa. Portréját Vigh Levente készítette.