Szirmai Panni novellája

Borsos Zoltán: 04514 untitled

Steril

Iskolakezdésre kaptam az íróasztalt. A szüleim büszkén tülekedtek be vele az otthonos gyerekszobámba. Addig egyedül uralkodtam a kisvakondos tapéta és a napsárga könyvespolc felett. Az ablak alá szuszakolták, anyu közben a fenekével fellökött egy LEGO szobrot. Mostantól itt tudsz rajzolni, a jövő héten indul az iskola, tanulni is kell valahol. Nem kérdeztem semmit.

Az asztal tele volt apró sebhelyekkel. Különböző formájú matricák borították a pénzérmétől a tenyérnyi méretűig. Micimackó, Gösser, Hajdú, Julius Meinl, kis hableány, sebtapaszok a sérült felületen. Addig nem volt bajom a ragacsos dolgokkal. De ezek nem tetszettek. Nekiálltam módszeresen levakarni őket. Kapartam, próbáltam vizes ronggyal, anya adott körömlakklemosót is, de hiába. Meg se mozdultak. Könyörögtem egy másik asztalért, de apám nem volt adakozó kedvében. Ez ingyen volt, örülj neki. Az asztal maradt. Nem használtam, a földön ülve tanultam az érettségire is. Arra nem voltam felkészülve, hogy a szóbeli tételek leragasztott borítékban vannak. Találomra kihúztam egyet, mindegy volt. Remegett a boríték a kezemben. A bizottságból csak az elnök arca maradt meg, keskeny sebhely húzódott a füle mellett. Biztatóan intett, hogy bontsam ki. Lemerevedtem. Otthon van papírvágó késem. Izzadt a tenyerem, elejtettem a borítékot. Végül négyes lett, de fogalmam sincs, melyik tételt húztam.

Vajon hogyan alakult ki, hogy a gyerekeknek minden élethelyzetben a legjobb jutalmazás, ha kapnak egy matricát? Az orvosnál, az iskolában, a fodrásznál, a boltban és minden ünnepre. Van színezhető matricásfüzet, van matricagyűjtő album, van mintás ragtapasz, körömmatrica, névtáblamatrica, van szőrös, puha, parafa, illatos és újraragasztható. Egyszer valami zsúron rám akartak tenni egy öntapadós karszalagot a nevemmel. Elszaladtam. Többet nem hívtak. Az egészségügyben is indokolatlan a ragtapaszmánia, vérvételnél se engedek az ápolóknak soha. Engem ne ragasztózzanak össze. A vér könnyebben lejön, mint a ragacs.

Mindegyik matrica ugyanúgy végzi. Hozzátapad a mocsok. Hajszálak, porcicák, szöszök. Bizonyos felületekről soha nem lehet teljesen levakarni őket. A matrica végérvényes, felülírhatatlan és leküzdhetetlen. Maga az elemi romlás, a visszafordíthatatlan hanyatlás. Undorító, mint a gyanta vagy a méz, ami a cukor erejével rögzül a tárgyakon. Sosem szerettem az édeset, taszít a szájban tocsogó giccs. A tisztességes étel sós. Nem ragad, nem csöpög. Száraz, tartalmas, tiszta: növényi. Csak a vegán étel nem tisztátalan. A méz nem is vegán. Van az a ragadós keleti édesség, mézzel összeolvasztott magokból áll. Egyszer láttam, hogy valaki beleharap és beletörik a foga. Aznap azt álmodtam, hogy viszket a karom. Napraforgómagok voltak a bőröm alatt. Ahogy vakartam, kiperegtek a földre, a padlón masszává álltak össze, beleragadt a lábam, nem tudtam kiszállni. Zihálva ébredtem, a viszketés azóta nem múlik. Ha hozzám ér valami, levakarhatatlanul rajtam marad a nyoma. Azóta magokat sem eszem. Semmit, ami ragad vagy matricás. Avokádó, banán, citrusfélék, néhány messziről jött alma, ezek mind kimaradnak. Még szerencse, hogy a retek és a cékla ehető.

Itt van ez a nő. A háziorvosom új asszisztense. Gyakran találkozunk, mert hetente jövök a rendelőbe. Háromszor is visszakérdez, hogy mikor lenne jó a következő időpont. Érzem, a hátamra tapad a tekintete, amikor elhagyom a helyiséget. Ki kell vizsgáltatni magamat rendesen. Minden szűrésre elmegyek, félévente teljes vérkép (természetesen tumormarkerekkel) és vizeletvizsgálat (fajsúly, pH, fehérje, cukor, Keton, Urobilinogén, Bilirubin, Nitrit, hemoglobin, üledék). Nem beszélve az aggasztó és megmagyarázhatatlan tünetekről. Test szerte viszketés, kézremegés, rémlátomások. A doktornő szerint a tüneteim pszichoszomatikusak. Nem veszi komolyan a panaszaimat, felkészületlen. Keresnem kell egy alaposabb orvost. Új bőrgyógyászra is szükségem van, az előző kettő lekezelő volt, slendrián. Csak a fogorvosommal vagyok megelégedve. Alaposan kikérdez, gondosan kezel és olyan isteni illat van a rendelőben. Steril. Furcsamód tökéletesen el tudok lazulni a fúró hangjától. Behunyom a szemem, mélyet lélegzek, és érzem, hogy jó helyen vagyok. Meg kellene kérdeznem, hol szerzik be a tisztítószert, otthonra is venni akarok. Már van egy kis rálátásom a beavatkozások menetére, hangról megismerem, melyik eszközt használja épp a doktor úr. A kedvenc részem a fogra húzható fémgyűrű, a „matrica” felhelyezése. Minden alkalommal meghatódom, hogy van olyan matrica, ami az emberiség javát szolgálja.

Az orvos után be szoktam térni a szomszéd kávézóba. Zöld teát kérek a magas antioxidáns-tartalom miatt. A pincérnő sietősen kiszolgál, felém nyújtja a teásbögrét, mézcsepp csillog rajta. Nem kérdezte meg, kérek-e mézet. Várakozóan néz. Szinte mosolyog. De nem tudom elfogadni. Látszik rajta, hogy akar tőlem valamit. Követeli, hogy megérintsem az ujjlenyomatos bögrét. Elfordulok, ne is lássam az arcát. Mögöttem balra az ajtó, amin bejöttem. Hátrálok, amíg lehet. Felborítok egy széket. Csak az utcán veszek levegőt.

A virágokhoz az emberek elől is menekültem. Eleinte csak pakoltam a szállítmányokat, takarítottam az üzletet, nyári munka, szinte semmi pénzért. Lassan rájöttem, hogy segít, ha zöldben vagyok. Kizökkent a kényszerítő figyelemből. Kesztyűt hordok, így a föld nem tapad a kezemre. A virágok nem várnak tőlem semmit. Megnyugtató a tudat, hogy nem tudnak megszólítani. Közben beletanultam a virágkötésbe is, szép szakma. Szeretem egymás mellé illeszteni a természetes, tiszta színeket, bár itt is vannak szabályok, milyen növényeket hogyan lehet társítani. Minden virágkötészeti munkának térhatása van, mint egy épületnek. Megalkuvás nélküli formák alkotnak világos kompozíciókat, ragasztó nélkül. Csak vevők ne lennének.

Az imént bejött az üzletbe egy elégedetlen örömanya, hadonászik a csokrával, hogy ez neki kicsi. Az lehetetlen, mert mindegyiket pontosan ugyanúgy készítem el. Anyóscsokornak szokták hívni ezt a típust, ami hivatalosan a „Nagy Örömanya Csokor”. Mindenki a nagyot kéri, a kisebb változatból évek óta nem adtunk el. Pedig az is szép. Szellőrózsa, szekfű és jácint. Nem irigylem azt, akinek ez a nő az anyja, és azt sem, akinek az anyósa lesz. Távozik, mint egy szőke forgószél, de előtte a pultra ragaszt egy post-itet. Ez a telefonszámom, hívjanak, ha kész a rendes csokor. Egyedül vagyok bent, át kell tennem a ragacsos lapot, mielőtt leviszi a következő vevővel érkező huzat, meg kell fognom a cetlinek a ragasztós sávtól legtávolabbi sarkát, két ujjal végzem a műveletet, izzadok, a falinaptárra kellene áthelyezni, hogy biztosan ne vesszen el, esetleg le is fotózhatnám, akkor mindegy is, de már a kezemben van, meg kell tőle szabadulnom, már hozzám ragadt, pedig nem is azt a szélét fogom, annyira reszketek, hogy leejtem a cetlit.

Kirohanok a virágboltból.

A kezemre nézek, ragad, megint ragad, nem törölhetem a ruhámba, attól csak rosszabb lesz, a ragacsba szöszök tapadnak, a szemöldökcsipesz sem szedi ki, elönt a veríték, fulladok, meg kell szabadulnom tőle, meg kell szabadulnom tőle, valahogy meg kell szabadulnom tőle, az antibakteriális törlőkendőre van szükségem, a táskám külső zsebében hordom, a táskám a hátamon van, le kell vennem, a bal kezemmel az ölembe veszem a táskát, a jobb kezem kisujjával kipiszkálom a törlőkendőt, így nem lesz ragacsos a táska, de nem akar kijönni a kis csomag törlőkendő, már két ujjal piszkálom, egyre jobban izzadok, érzem, hogy néznek az emberek, végre kiesik a zsebből, elém a földre, szerencsére nem a tócsába, de így sem nevezhető tisztának. A ragacs vagy az utcai por a rosszabb? Végiggondolom a környék bioszféráját, milyen kockázatokat hordozhat, ha felveszem, talán vérhas nincs a környéken, le kell törölnöm a ragacsot…

Hogy kerültem a parkba? És miért a földön ülök? Miért van nálam a táskám? A sétányon van egy pad, ott kellene ülnöm. A kezemre nézek. A nagyja lejött. Valamit csinálhattam, amiről nem tudok. A másik padon ülő három néni engem bámul. Úgy érzem, mintha együttérzően simogatnának a szemükkel. Azt akarják, hogy segítséget kérjek, hogy megszólítsam őket, hogy barátkozzak. Kutyájuk is van. Alacsony tacskó ül a középső néni lábánál. Micinek szólítják. Csillog a szájában a mosoly. Nem bírom a kutyákat, büdös, nyálkás kosz az egész élőlény. Kuncsorognak a szeretetért, rám ragasztják az édes nyálukat. Kutyák, nők, matricák, kosz. Mind levakarhatatlan. Idejön! Megnyalja a kezemet! Belém törli a taknyát! Hozzám dörgöli a nedves orrát! Nem provokáltam, mégis pofátlanul rám támadt! Rászáradt a kezemre a nyála! Nem töröltem le időben! Beitta magát! Ragad! Gyantás mézérzet! De a kutya nem könyörül: hirtelen megrázza magát és szétfröcsög a nyála, a táskámra, a kabátomra, az arcomra. Meg kellene mozdulnom, elő kell venni egy törlőkendőt. A táska bal hátsó zsebében van. Nem mozdulok.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/2-es lapszámában.

Szirmai Panni (1988, Budapest)