Egressy Zoltán: Akibe igazán

Natasha Barova felvétele

Leszáll a négyesről (vagy a hatosról), felnéz az égre, esik-e már, még nem, de úgy tűnik, fog, mindenesetre az esernyőt egyelőre még nem indokolt üzembe helyeznie. Indul a zebra felé, megszólal a telefonja.

A dallam e-mail érkezését jelzi, hullámok a fantázianeve, elég mesebeli, megáll, ez nem jó ötlet, elsodorják. Mielőtt bocsánatot kérne, tőle kér az, aki nekiment, örül ennek a szokatlanságnak, menne tovább, de túl kíváncsi, rápillant a kijelzőjére. A kis meglepetés után itt egy jelentősebb, az e-mail a sráctól jött, akin tegnap este óta gondolkodik. Nem aludt éjszaka, kiesik a szíve, ha csak a hangjára gondol, biztos bariton, úgy zsongott bele este a fülébe, hogy mindjárt el is töltötte teljesen, lakást vett ki benne, sőt lakosztályt, már be is rendezte, telezsúfolta, tőle jött az üzenet, mit ír, mit ír, furcsa az üzenet címe, annyi csak: ne válaszolj.

Lassan lépked a zebra felé, annyit már ki fog bírni, míg átér, addig csillapodhat a szívverése, muszáj, nem szabad felizgatnia magát. Nem emlékszik, hogy megadta este a címét, ezek szerint mégis, vagy talán még jobb dolog történt, kinyomozta a fiú. Félig a levegőben tartja, szinte megemeli a tömeg, zöld a lámpa, megy, viszik, nem, mégse bírja ki, megáll valahogy, azonnal nekimennek, ezúttal nincs elnézéskérés, más van, nem tűr nyomdafestéket. Nem érdekli, a telefonjára mered, nem hosszú az írás, annyi csak: nagyon szeretlek.

Valahogy ott termett mellette a semmiből este, egyszer csak ott volt az illatával és a talán baritonjával, két perc múlva úgy tűnt, tízezer éve ismeri, valaki, akinek nem kell bemutatnia magát. Komoly problémája ez, elmúlt harminc, bonyolult lenne új embernek elmagyaráznia magát, a stílusát, a barátait, reménytelen. Ez volt az első gondolata tegnap, nem, csak a második, a harmadik már az, milyen kár, milyen kár érte, egészen olyannak tűnt az ott termő ember, akibe szerelmes tudna lenni, de hát már az is, nem kéne, nem akar nyélbe ütni semmit, régóta elég neki az ábrándozás, ezt teszik a költők is, és milyen híresek tőle, pont jó úgy, kinek hiányzik egy újabb, kellemetlen végkifejlettel kecsegtető játszma.

Nincs szüksége rá, letett róla. Most meg ismét gyerek, kamaszlány, tizenhat éves, hiába harminckettő a valóságban, most megint ordítana esőben, rohanna lejtőn, lenne megint menyasszony; itt és most, ezen a sokszögű téren megölelné a világot, mert eltűnt minden rossz, nahát, a hétköznapokban milyen egy jövő lehetősége van!

A milyen egy jövő szókapcsolaton elgondolkodik, de aztán úgy dönt, nem kínozza magát nyelvi szigorával, amelyet általában nem csak magával kapcsolatban gyakorol, egyébként is tetszik neki, hopp, még egy mesebeli hullámzás, még egy e-mail, tőle jön ez is, hosszabb, és bár nem lelkes, randevúra vonatkozó praktikus mondatokat tartalmaz.

Nincs bennük egyeztetési hiba, vannak viszont szabályosan használt írásjelek, minden a helyén, bár e-mail írható számítógépen is, nem csak telefonon, de akkor is jó, milyen egy jövő lehetősége ez, a jövőnek micsoda lehetősége, a jövő hétköznapjainak mekkora ünnepe, már nem tizenhat éves, most már huszonöt, a legjobb kor.

Valamit nem tud a fiú, hogy nem lehet hosszú a boldogság, azt nem tudja, ha lesz egyáltalán, nem mondja majd el neki, nem hazudik, csak elhallgatja, hogy a szíve előbb-utóbb szétrobban, elég ritka betegség, felkészült már minden eshetőségre, akár a hirtelen boldogságtól is megtörténhet, vagy bármikor, bármitől.

Ugyanaz a gond a hazugság-nem hazugság dologgal, mint az önmaga esélytelen megismertetésével összefüggőkkel, jó volna, ha ezek a dilemmák oldódnának meg hamarabb, nem az, amitől még jobban tart, érzi, mekkora a baj, de ezt meg végképp hogy értesse meg, túl gyorsan robognak benne az érzések, az van, az van, hogy sajnos, akibe igazán szerelmes, azt ő nem tudja megcsókolni.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/12-es számában. 

Fotó: Gordon Eszter

Egressy Zoltán (1967, Budapest)

Ír, költő, műfordító.