Körkérdés V. – Hideg II.

Jens Mattke felvétele

Évzáró körkérdésünkben arról kérdeztük szerzőinket, melyik a kedvenc télen vagy hidegben játszódó jelenetük az irodalomban? A második körben Fráter Zoltán, Borcsa Imola, Plonicky Tamás, Korpa Tamás, Nagy Csilla és Mizser Attila válaszolt.

Fráter Zoltán (1956, Szob) irodalomtörténész, egyetemi oktató

Hans Castorp eltéved síelés közben, ráadásul hóvihar zúdul rá, nem tud hazajutni Thomas Mann A varázshegy című regényében. Ha éjszakára fedél nélkül marad, fagyhalál vár rá. A hegyoldalba épült, felnyithatatlanul bezárt pajta gerendafalánál húzza meg magát. A kimerültségtől elbóbiskol, képzeleg, furcsa mitikus álmot lát. Ébredésekor elzuhanva találja magát a hóban. Mindössze jó tíz percig feküdt a hótakarón, mialatt boldogító és ijesztő látomásokat élt át, mindkétszer felriadt, hol borzadva, hol örömében. A felébredéseknek köszönhetően nem fagyott meg, s mire teljesen magához tért, „a hatszögletű tombolás éppoly gyorsan elvonult, mint ahogy jött”. Ereje megfeszítésével felkászálódott a földről, és már „nem volt semmi, ami megakadályozta volna abban, hogy hazamenjen. Szaladt is – nagystílűen, szinte légvonalban siklott le a völgybe, s mire leért, már égtek a lámpák, noha útközben a napvilág hó-visszaverte maradványai még teljesen elegendők voltak.”

Sokáig nem értettem, miért tetszik nekem ez a jelenet. Aztán életem egyik bonyolult korszakában (néhány hónapig is elhúzódott!) egyetlen lehetséges megoldásnak azt láttam, hogy várok. Várok és figyelek, esetleg nem figyelek, de várok, vagyis a legkevesebbre játszom, próbálom túlélni a zord időt. Nem volt könnyű, mert nem önszántamból, nem lusta természetemnél fogva voltam tétlen, hanem kezdeményezés nélküli mozdulatlanságra ítéltem magamat. Könnyebb lett volna belekapni ebbe-abba, de azzal csak újabb bonyodalmakat zúdítottam volna a fejemre. De az idő, mint tudjuk, telik, ha semmit sem teszünk, akkor is. Ez mentett meg. A rám törő bajok, hátráltató, nehezítő körülmények, akadékoskodások és értetlenségek után egyszerre csak elmúlt minden. Elcsitult a vihar, ahogyan Hans Castorp fölött kisimult az ég.

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely) író, gyógyszerész

A egyik legnagyobb tavalyi olvasmányélményem Térey verses regénye, A Legkisebb Jégkorszak volt. Jóformán az egész cselekmény téli fagyok idején játszódik, így szinte képtelenség kiválasztani egyetlen részt. Talán a síelős jeleneteket emelném ki ezúttal, lüktetőek, élettel teliek azok a leírások, ráérezhetek általuk valami olyasminek az ízére, amit én magam még nem tapasztaltam.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec) író, doktorandusz

Nos, ha jelenetet/jeleneteket kell választani, akkor először A köpönyeg című abszolút klasszikus (a szerzője Gogol) mű kulcsmomentumai jutnak eszembe. A sokak számára ismert történetben a főhős, Akakij Akakijevics hosszú ideig spórol egy köpenyre, amelyet miután megvásárol – az erre az alkalomra rendezett estély hideg, téli éjszakájának hazaútján – rövid időn belül sikeresen el is rabolnak tőle. Akakij vagy a ruhájától való megfosztottság lelki-pszichés megrázkódtatásának, vagy az ennek a ruhadarabnak a nélkülözésével egybekötött megfázásnak a következtében sikeresen bele is hal a lopástörténetbe. Ezután szellemként visszatérve kezd el rémisztgetni úgy, hogy az ellene elkövetett agresszió visszaadásával ő maga rántja le mások köpönyegét. Hátborzongatóan bizarr sztori. Ha azonban verset kellene választani, akkor egyértelműen egy újabb klasszikus, azaz József Attila Téli éjszakájá ugrik be. Elsősorban a képi világa, továbbá a nyelvi megformáltsága miatt. A csengő hangzások, a hideg űrön átrepülő holló, a némaságban meghallható molekulák összekoccanásának fülbemászása („hallod e csont a csöndet?”), a harangok, a merevség, a füst, „a téli éj, a téli ég, a téli érc, (…) a távoli hegy, az alkonyi tűz”, a párolgó tanya stb. lenyűgözően hangulatosak. Ajánlatos sorok. És nemcsak egy hideg, téli éjszakán…

Korpa Tamás (1987, Szendrő) költő, irodalomtörténész, a Fiatal Írók Szövetsége társelnöke

Az Irodalmi Szemle téli körkérdésére szép választ eszeltem ki. Úgy terveztem, december 23-án este készítem el, a következő pillérekkel: Michael Donhauser két verséről (A hó, Óda a fehérhez) írok egy rövid kommentárt, aztán néhány sort a betlehemi istálló kíváncsi állatairól, akik teleszuszogták, így leszigetelték a jászol környékét, aztán egy keresetlen leíráson tűnődöm ifjabb Pieter Brueghel Betlehemi gyermekgyilkosság című festményéről, valamint magáról az életkori gyilkosságról, a Heródes által likvidált nemzedékről gondolkodom. Volna. Na szép. Aztán elolvadtak a tervek, útközben besötétedett, nem értünk időben haza. Magyarázattal tartozom. Az adventi vásárt néztük meg Szenteste előtti napon, kora délután, a feleségem, a lányom és én. A lányom aludt a kocsiban, négy hónapos, a feleségem vezetett, meghitten gurultunk. Azonban Nagycsere és Haláp között megbénult a forgalom. Besétáltunk a satuba, ami már jó ideje fogva tartotta az előttünk érkezőket, se hátra, se előre, se oldalra. Azonnal híre ment, hogy a közeli karambolban valaki meghalt. Verbális tapogatózás a kocsisor tagjaival. Tűzoltó, mentő, teljes útzár, a hangtalanul szirénázó rendőrautók keresztben parkolva leválasztották azt a teret, ahol megszűnt az idő valaki számára. Az is nyilvánvalóvá vált, estig el fog tartani a helyszínelés. Egy órát vesztegeltünk, beragadtunk, égett az autónk minden lámpája, néhány bátor sofőr kivilágítatlan, kátyús erdei földúton próbálta megkerülni az „incidenst”. Brueghel képén különben szélcsend van, a kopár ágak statikusak; a festmény mértani középpontjában, ám szinte palástolva, megannyi mozgalmassággal körülvéve flamand lovagok és könnyen kapható, áruló falubeliek (?) végeznek a csecsemőkkel. Minden égtájon megy a begyűjtés, az elszakítás, a bújtatás, a megvesztegetés. Arra gondolok, hogy a képnézőhöz legközelebb, a latyakban úszó hordókban is elrejtettek néhány csecsemőt, akik talán túlélik, megmenekülnek. Jóval hátrébb, a fenti jeges mocsár partján, a németalföldi istálló oldalában, talpig páncélban, falnak fordulva egy lovag pisil, különben pompás jégcsapok lógnak fölötte. Ez a részlet eléggé belém égett tavaly, amikor már tudtam, hogy várandós a feleségem. Egy óra alatt szép lassan lemerült az akkumulátorunk, kikapcsolt a fűtés, felkelt a lányom, ordított, nem tudtam megvigasztalni, a feleségem pityergett. Az előttünk veszteglő férfi a saját kocsijából segített tölteni az aksinkat, hogy egyáltalán el tudjunk indulni. Pontosabban, hogy vissza tudjunk fordulni Debrecenbe, majd onnan egy másik útvonalon, jó negyven kilométeres kitérővel, apró települések között, az iszamós ködben megkezdhessük az evickélést ismét hazafelé. A feleségem pompásan szlalomozott, a lányom a sírásban kifáradt, édesdeden aludt, én meg örültem, hogy az osztrák vadászok nem velünk ütköztek frontálisan. Éjszaka rákerestem a balesetre a rendőrségi hírcsatornán, láttam a széttrancsírozott bordó karosszériáról a fotót, amiben valaki számára megszűnt az idő. Akár egy kissé horpadt, de kényelmes bölcső, ez jutott eszembe róla, pedig nem ilyen volt. Este a kislányunk vidáman fürdött, extra mennyiségű vizet engedtünk neki, úgy tettünk a feleségemmel, mintha semmi sem történt volna. „Végül sárral önti el az utcákat, és hallom a megszállottságot, amely már nem az övé, a motorok sivítását, és ahogy a kerekek elforognak, pörögnek.”^*

^*Michael Donhauser: A hó (Szijj Ferenc fordítása)

Nagy Csilla (1981, Balassagyarmat) irodalomtörténész, kritikus, az Irodalmi Szemle szerkesztője

Emlékezetes Gerda végtelen hosszú utazása Kay nyomában, a padlásszobából a Hókirálynő lappföldi birodalmába. De mégis, a Téli éjszaka az egyik legerősebb ilyen irodalmi élmény, megdöbbentő, hogy József Attila mennyire pontos, erőteljes, egyszerre plasztikus és absztrakt képekkel dolgozik. „Szép embertelenség.” S valahogy ehhez kapcsolódóan jutott most eszembe Juhász Tibor Adásszünet című verse, amely hasonlóan mutatja meg a tárgyi világ viszonyrendszereinek leírásában mindazt, ami embertelen, vagy épp túlságosan emberi. „Nem tudjuk, milyen évszak van, / csak ruháink lesznek egyre vékonyabbak.” (A Kulter.hu-n a vers teljes terjedelmében olvasható: http://kulter.hu/2016/04/juhasz-tibor-versei-2/.)

Mizser Attila (1975, Losonc) költő, irodalomtörténész, szerkesztő

Először egy előző szerkesztőségre gondoltam, ahol néha hitetlenkedve fotóztam a hőmérőt. Később…

„…hirtelen eszembe jutott valami.

– Figyeljen csak ide, tudja-e, hogy ott a Central Parkban, a kis tóban, kacsák vannak? Abban a kis tóban. Nem tudja véletlenül, hova lesznek, mármint a kacsák, ha befagy a tó? Nem tudja?” (Salinger: Zabhegyező).

Nem tudom.

Eszembe jutott.