Mácsai Pál, a magányos cowboy (kritika a Terápia című sorozatról)
Terápia, HBO, 3. évad
A Terápia harmadik évada nem csak hogy méltó befejezése a sorozatnak, de tartogat olyan megoldásokat is, amelyeknek Magyarországon kultúrtörténeti jelentőségük van. Ilyen például a dráma és a krimi zsánereinek a finom összevarrása, a székely lét – végre – komolyan vehető filmes bemutatása, vagy két igazán remek színész – Mácsai Pál és Balsai Móni – egymásra találása a vásznon.
Alapvetően minden terápia célja az, hogy a páciens a terapeuta segítségével úgy jusson el A-ból B-be, hogy a folyamat végén jobban érezze magát mint az elején. Ha pedig a Terápia című sorozatról – amely a magyar HBO eddigi legnagyobb dobásainak egyike – beszélünk, nyugodtan használhatjuk az igencsak filmes heppiend kifejezést is. Mindenki heppiendet vár: a páciens, a terapeuta, legfőképpen pedig a néző. A sorozat harmadik, befejező évada ezt a heppiendet egészen szokatlan módokon adja meg. A sajátos megoldás fő forrása a Mácsai Pál által alakított terapeuta, Dargay András, aki az évad során fokozatosan kérdőjelezi meg saját hivatását, a legvégén pedig ott is hagyja. Dargaynak fogalma sincs róla, mit akar kezdeni az életével, csupán az válik biztossá, mit nem: nem akar még tíz évig egy szobában üldögélni azért, hogy más emberek problémáit hallgassa. Ez a látszólag közel sem vidám és felszabadító lezárás mégis a heppiendek receptjét viseli magán: van benne nem kevés bizonytalanság, ám annál egy kicsivel mégis több merészség, amely a főhőst valóban hőssé teszi.
Akarva vagy akaratlanul, de a történetnek minden szereplője ezt a végkifejletet szolgálja. A hétfői és a keddi páciensek például olyan módon, hogy felvetett problémáik nem kapnak egyértelmű megoldást, a terápiák inkább külső kényszerből szakadnak félbe, ezzel a szakmai sikertelenség érzését erősítve Dargayban. Ami az izgalom-faktort illeti, a hétfői szál csak a stílus okán előzi be a keddit: ez utóbbin még egészen hagyományos keretek között beszélget Dargayval az eleinte a kezét fájlaló Krisztina (Schell Judit), míg előbbin a pszichológus egy speciális eset erejéig börtönpszichológus lesz, és a gyilkosságért ülő Zsolttal (Vilmányi Benett) találkozik. Tekintve, hogy a gyilkosságot talán nem is követte el a fiú, a beszélgetések egészen krimiszerűek lesznek. Ráadásul a sorozat legsötétebb hangulatú külső helyszíneként működő börtönt sikerül úgy mutatni, hogy a látvány erősen emlékeztet az HBO másik nagy sikersorozatára, a kifejezetten akciódús Aranyéletre.
Egyszerre meglepő és megható a történet szerdai szála, amelynek alakulása talán a legélesebb tükröt tartja a főszereplőnek: Sándort, az idős erdélyi férfit eleinte a rokonai rángatják el terápiára, később azonban annyira közel kerül Dargayhoz, hogy az már túlmegy a terápia keretein. Barátok lesznek, ezt pedig a pszichológus is készségesen ismeri el. A meglepő fordulatot itt az a tény okozza, hogy Sándor legalább annyira sajátosan rúgja fel a barátság fogalmának a kereteit, mint Dargay a terápiáét. A szerep – amelynek egyaránt fontos része Székely Csaba ravasz forgatókönyve és Czintos József zseniális alakítása – azért mérföldkő a magyar sorozattörténetben, mert végre olyasmit kapunk, amely nem silányítja egy olcsó, rossz viccé a székely bácsi figuráját, hanem épp ellenkezőleg, finom humorral, valódi szellemességgel és könnyfakasztó gyönyörűséggel mesél egy olyan ember életéről, fájdalmairól és vágyairól, aki történetesen székely, és akinek saját ravaszsága jogán jár a pozitív végkifejlet, még ha ez Dargayt további bizonytalanságokba taszítja is.
Az egyetlen, részéről is sikeresnek nevezhető terápia a csütörtöki, noha itt is elkövet egy igen csúnya szakmai kihágást. Ezen a napon a színésznőként dolgozó Edit (Udvaros Dorottya) érkezik hozzá, eleinte azzal a problémával, hogy mostanában folyamatosan elfelejti a színpadon a szövegeit. Hamarosan kiderül, hogy ennek köze van súlyos rákbeteg húgához. Amikor pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy egykor a húg is járt Dargayhoz, így a pszichológus jelenleg összeférhetetlenséget követ el, ő egy rövid kizökkenés után folytatja a terápiát. Az összes szerep közül talán Udvaros alakítása a legnehezebb, tekintve hogy színésznőként – jelen esetben filmszínésznőként – kell színésznőt – a dialógusok alapján inkább színházi színésznőt – játszania. Még mindig előforduló gyengesége a magyar filmeknek, hogy a színházhoz szokott színészek ezekben túljátsszák a szerepüket. És bár ha valakiről, akkor Udvaros Dorottyáról pont nem mondható el az, hogy korábban nem foglalkoztatták eleget filmen, Editet játszva egy olyan nőt alakíthat, aki nárcisztikus lényéből fakadóan egy kicsit mindenhol úgy jelenik meg, mintha a színpadon lenne. Mindezeknek az a következménye, hogy ezen a szálon epizódonként úgy bukkan fel a túlzottan színházias hangsúlyozás, hogy az egyszerre elgondolkodtató a hazai színészfoglalkoztatás és a történetbeli Edit szempontjából is. Szerencsés helyzet, amikor egy jó forgatókönyvnek köszönhetően előnyök születnek a hátrányokból. Valami ilyesmi történik itt is. Edit esetének lezárása szép, egyszerű, és már filmesen drámai.
Aki azonban a leginkább a pályaelhagyás felé tereli Dargayt, az Bárdos Adél (Balsai Móni), akihez a pszichológus péntekenként jár, hogy a saját problémáiról beszéljen neki. Ezt a funkciót a korábbi évadokban a Csákányi Eszter játékában megismert Fischer Ágnes töltötte be, de ott a két szereplő viszonya mégis oldottabb volt, régi jó ismerősökként voltak jelen egymás életében. Adéllal az ismertség új, és szigorúan a terápia keretein belül zajlik, ezek pedig sokkal élesebben mutatják be azt a helyzetet, amikor a pszichológus megy pszichológushoz. Egyrészt ezeken az üléseken belül derül fény arra Dargay számára is, hogy ő maga tendenciózusan rúgja fel ezeket a kereteket, másrészt a Balsai-Mácsai párossal úgy sikerült a sorozat legjobbját összehozni, hogy mindkettejüknek megugrandó színészi kihívást jelentsen a feladat, amelyet meg is ugranak. A pénteki napoknak minden egyes pillanatát öröm nézni.
A sorozat utolsó képsorai leginkább arra emlékeztetnek, amikor vadnyugati zsánerfilmek végén a magányos cowboy, aki a film főhőse volt, és mindenkin igyekezett segíteni, a lemenő nap fényében elsétál a távolba, hogy új kalandok után nézzen. Épp csak a lemenő napot helyettesíti a kissé borús, nyüzsgő Szent Gellért tér, amelyet még sosem láttunk ennél szebbnek filmen.
Stermeczky Zsolt Gábor (1992, Budapest)
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karán tanult esztétikát. Jelenleg költő és jórészt szabadúszó újságíró. Eddigi munkássága jelentősebb részét zenei, színházi és könyves kritikák képezik, melyek többek között a Quart, a Pótszékfoglaló, a FÉL, a PRAE.hu, a kolozsvári Helikon, a Kortárs, illetve a contextus.hu felületén jelentek meg. Ez utóbbinál a színház rovat vezetője is.