Seres Róbert: Aputól szeretettel (próza)

Erik nem az apum, én azért csak annak hívom, mert nagyon örül neki, ha van mit innia.  És most van, anyunak is ad belőle. Az asztalnál ülnek, a cigifüsttől alig látják egymást. Mi hárman osztozunk a tesóimmal a sezlonon. Öcsém már egy ideje alszik a fal és köztem, a nyála a nyakamat csikizi. Nővérem úgy tesz, mintha aludna, közben a hajamat piszkálja, és néha kiránt belőle egypár szálat, amire felüvöltök. Nem hallja senki, a bömbölő zene mindent elnyom. A dzsipem felé pislogok, ott parkol valahol a tányérok között a szekrényben. Az igazi apám csinálta nekem kemény papírból. Nagyon jól néz ki, csak Dajana miatt nem hozhatom az ágyba, mert ő fél a haldoklótól, aki az alján fekszik. Hiába erőlködtem, hogy egy kép nem bánthat. Nem bírta megérteni. És anyu neki adott igazat. Pedig ő is megmondta, a bácsi csak pihen, de hogy miért kórházban, azt már nem magyarázta el. Vagy nem akarta. A szokásos, úgyse érteném, mert még kicsi vagyok. Pedig nem is! Mamó szerint vág az eszem, mint a beretva. Elég volt egyszer felolvasni a dzsipem nevét, máris megjegyeztem: Marlboro. Erik morgását is elsőre felfogom, nem is értem, miért ismételgeti önmagát.

– Anyátoknak annyi purdéja van, ahány pasija volt. A szívénél csak a pofája meg a valaga nagyobb.

Még jó, hogy odavan a popsijáért, néha még az utcán is csipkedi neki, amikor sétálunk a faluban. Nem tudom, mi történik olyankor Erikkel, a tekintete párásan üveges lesz, mint pálinkázás után. Hasonlít a másik nézésére, a harapósan vadállatira. De az egészen más, olyankor nem szokott viccelni, nem mond ilyeneket anyunak, hogy indijány, most szívhatnád a békepipám. Vagy: Hú, de beraknám a húszasom a bukszádba.

Amikor apu csücsörít és úgy csinál, mintha puszilkodna, akkor nagyon szeretem a vigyorát. És anyunak is tetszik, pedig úgy tesz, mintha nem is, de elárulja őt a nevetése és a hangja: maradjál, marha!

Aki elmegy mellettünk a járdán, annak hirtelen megnyúlik a képe, mintha lefelé húzná bőrét a gond. Irigylik, hogy nekünk mindig vihorászós kedvünk van. Pedig dehogy! A mi életünk se csupa kacagás. Amikor jó idő lett, ideköltöztünk a városból, otthagyva mamómékat. Most, hogy hidegek vannak, naponta járunk vissza. A buszon és a vonaton meleg van, nem lenne baj az utazás, de egyszer le kell szállnunk, az meg majdnem olyan, mint amikor a kultúrházból kizavart a gondnok bácsi a téli sötétségbe.

Kezdek fázni a pokróc alatt, Rudika elhúzódik mellőlem. Már nem jut több fa a sparheltbe, apu nem vágott eleget. Hallja is anyutól, hogy lusta disznó, reggelre mind megfagyunk. Anyu mindig túloz. Most elég volna az a finom kenyér, aminek sósborszesz illata van, és amit vacsorára kaptunk. Nem merek kérni, nem tudom, anyu még a puszilgatós kedvében van, vagy már átitta magát a pofozkodósba. Erik apu egyelőre a jó oldalon áll, félre is rúgja a széket, hogy táncoljon az Aranyesőre. Várom, hogy hívjon, de mivel nem szól, jobb lesz nyugton maradnom. Két nóta között a szünetben hallani, ahogy odakint ugat Burger, a farkaskutyánk. Ilyenkor Erik kikiabál, hogy kussoljál, amire anyu is feléled:

– Te kussoljál! Felébred Rudikaaa!

Ezzel egy ideig képes hatni Erikre, végül is a kicsi az övé, kit szeressen, ha nem őt. De az is lehet, hogy csak sajnálják az öcsémet, mert amikor leesett az első hó, Rudika megsüketült. Eszükbe sem jut, hogy épp ezért nem fog felébredni. Azt meg jobb, ha nem tudják, hogy nincs semmi baj a fülével, én gyúrtam sztaniolpapírból golyókat beléje, hogy esténként hamarébb elaludjon, addig sem rugdossa a mogyoróimat, mint ahogy most Dajana teszi. Nála csak a barack válik be. Ha elég erősen nyomok egyet a fejére, attól megnyugszik.

A rövid csendben Burger ugatása mellé hirtelen emberi hangokat hallunk: Hahó…

– Na, szomszédok! – nyugtázza anyu. – Vagy a zsaruk!

…akiket a szomszédok hívtak ránk, gondolom én, és hallom, hogy Erik apu lehalkítja a zenét, miközben azt morogja, hogy magánélet is van a világon, aztán elindul kifelé. Kicsit nehezen találja az ajtót, csak harmadszorra bír átjutni rajta. Anyu észreveszi, hogy nézek utána, és rám szól:

– Dögöljél már, Brijan!

Ez lennék én, így hívnak, vagyis Erik apu mindig elfelejti a nevem, és neki csak kisparaszt vagyok. Ez a szavajárása, naponta ötször meg ötször parasztozik. Eddig tudom számolni. Ma is, amikor a kutyát idomította, lihegve azt mondta, nem vagyok paraszt, fekvőbe nem rúgok, vagy amikor hazaállított a teniszlabdával a pályáról, akkor azért dühöngött, hogy a parasztok már mindent bekameráznak, de cseszhetik, mert a kamera is olyan, mint a jóistenke szeme, kicsi a látószöge. A labda Rudikáé lett, Dajana lábatlan babát kapott, és én azt hittem, nem jut nekem semmi. És amikor már majdnem beletörődtem, anyu a kezembe nyomta a Marlborómat, hogy nesze, apád küldi karácsonyra.

Amúgy nem emlékszem az igazi apumra, nem kíváncsi rám. Anyám szerint addig jó nekem. Apámnak meg addig, amíg anyám nem látja meg valahol, mert kikaparná a szemit, amiért nem fizet semmit a fattya után. Erik szerint meg minek akarnék találkozni egy balfasszal. De az ő szava nem számít, mert folyton a féltékenység böfög belőle.

Eriknek sikerül visszajönnie, kezében cipősdoboz, benne sütemény. Levágja az asztalra, csóválja a fejét és azt dünnyögi, hogy ha már egyszer szót vált a paraszt a szentlélekkel, akkor meghallhatná, mit mond neki: rántott húst, húúúst és nem ezt a szart. Azért csak tör magának a bejgliből, majd nekem is dob egy darabot a pokrócra. Nem irigy, meg kell hagyni. Finom a mák, jó édes, mindjárt melegebb lesz tőle. Kínálnám Dajanának, de ő laposan bámul rám és inkább elfordul tőlem.

A zene megint hangos. Kék a szeme, arca csupa derű, Eriké is ragyog. Újra táncolni támad kedve, de hiába rángatja anyut, ő elhajtja magától. Maradok én, apu magához int a konyha közepére. Engem nem kell nógatni, átmászok Dajanán, és máris együtt táncolunk Erikkel, aki a borosüveget szorongatja. Bum-bum, dolgozik a mélynyomó, zörgéssel kísérik a szekrényben lévő üres üvegek. Nem tudom, ki énekel, nem is kell, csak engedni, hogy életre keljen a láb, a csípő, a váll, a kéz. Cikáznak a fények körülöttem, pislog a repedezett búra mögött a villanykörte. Néha megnőnek az árnyékok, mintha felém akarnának nyúlni, néha kicsire zsugorodnak össze, hogy csak paca legyen belőlük a nedves falon.

Anyu kitántorog a konyhából, a folyosón látom újra. Cigivel a szájában kihajol az udvarra, aztán hányni kezd. Mutogatom Eriknek, hogy anyu rosszul van, amire ő csak legyint.

– Kár volt belé! – röhög teli pofával, majd kezembe nyom egy búcsúsütit, mehetek vele az ágyba, ő meg lassan kitáncol a folyosóra, és azt kezdi kiabálni, hogy a szomszédok biztos azért hozták a süteményt, mert anyu összefeküdt a tolószékes bácsival, amikor a felesége munkában volt.

– Mert mindenkin megesik a szíved.

– Hagyjál a hülyeségeiddel – vitatkozik anyu, amivel csak azt éri el, hogy Erik aput elkapja az ideg. Sikerül megtalálnia az egyetlen ablaküveget a kartonpapírok között. A csörömpölésre Dajana megrezzen, Burger elhallgat, anyu pedig sikítva rohan kifelé az utcára. Erik visszajön. Van még gyógyszere elrejtve, előhalássza, meghúzza a pálinkát, majd visszarakja az üveget a szekrény mögé. Lehalkítja a zenét, és elkezdi zabálni a maradék süteményt a dobozból. Lesem az ajtót, de anyu helyett csak a hangja érkezik:

– Megfagyoook! Megfagyoook!

Tényleg olyan, mint egy indián, kántálni már megtanult. Így csinálják a filmekben, láttam mamóméknál. Nekünk nincs tévénk, nem is tudnánk hová tenni, mert a konyhán kívül a ház többi része lakhatatlan. Amikor Eriknek szóltak a tesói, hogy van ez a ház, olcsón, pénzt is kaphat rá, még radiátorok voltak a falak mentén. Aztán hamar kiderült, hogy a tesók még unokatesók se lehettek, mert miután ők kiköltöztek innen, magukkal vittek mindent, amit el tudtak vinni: a csöveket, a vécécsészét, a mosdókagylót, de még a kazánt is. Anyu hiába mondta Eriknek, hogy átverték, ő legyintve csak annyit mondott:

–A nulláról érdemes építkezni, legalább minden olyan lesz, amilyennek megálmodjuk.

Jó mélyen alhatunk, változni semmi sem változott, télen meg nem is fog, mert ilyenkor csak
a buta paraszt építkezik.

– Megfagyoook! – kiabálja anyu kitartóan, néha még hozzáteszi, hogy hallod?

Apu rám néz és int:

– Szóljál neki, hogy kussoljon és húzza be a belit.

Erik csak egyszer üzen, legközelebb már intézkedni fog. Őszinte pillanataiban, ami mamó szerint elvétve fordul elő nála, azt szokta mondani, hogy ha a miniszterek is úgy csinálnák, ahogy ő, nem lenne ekkora kupleráj, de a fejeseknél nincs nagyobb strici az országban.

Mezítláb megyek ki, a hó nem is annyira hideg, szerencsére előttünk senki nem takarította le a járdát. Anyum a legjobb helyet találta meg magának, hogy minél többen észrevegyék: a kereszteződésnél ül a villanyoszlopnak dőlve. Mellette a hóhegyem, amiről napok óta ugrálni szoktam. Arról álmodom, hogy ha nagyobb leszek, elmegyek a tudományommal egy cirkuszba fellépni.

– Megfagyoook, hallod?

Hallom hát, és nem csak én. Látom János bácsit, amint a garázsából leselkedik kifelé. Olgi néni, a szemközti szomszéd is igazgatja függönyét. Holnap majd megbeszélik a történteket, lehet, hogy előttem, mialatt én az ugrást gyakorlom a hegyemről.

– Az ablakokat megmoshatnák már – mondta tegnap is Olgi néni. Ő nem tudja, hogy nálunk az nem olyan egyszerű, mert könnyen kipotyognak az üvegek, megnézhetné a folyosó kisablakait, Erik apunak is sikerül szinte naponta egyet kiböknie.

– Én csak azt a két gyereket sajnálom – válaszolta János bácsi, aki talán nem tud rendesen számolni, mert mi hárman vagyunk. Mutogatni kezdtem neki az öt ujjam, aztán a másik kezem, ami így öt meg öt. Nekem segít számolás közben, hátha János bácsi is hasznát veszi, de csak nézett rám bambán, úgyhogy inkább feladtam a tanítását.

– Ezeket sajnálni? – legyintett Olgi néni felém. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velük, ha mi nem lennénk, miről beszélgetnének órákig unalmukban, miközben úgy csinálnak, mintha a járdájukat söprögetnék.

– Mikor megyünk aludni? – kérdem az elkékült ajkú anyámtól. Gondoltam, nem hozom szóba, hogy Erik küldött, mert amilyen makacs, azért se fog akarni bejönni.

– Aludni? Hová? Oda? Az egy jégverem – mondja, és mutogat a házunk felé.

Nem akarok vele vitatkozni, főleg most nem, hogy már a harmadik szomszédnak is dolga akadt az udvarán, de a mai sem hidegebb éjszaka a tegnapinál.

– Brijan, érted, amit mondok?

Mindig ugyanaz van, ha nem kiabálok, senki sem hallja a hangom, és ehhez most még Erik mániája, a bömbölő zene sem kell.

– Vége, már kurvára elegem van!

– Jól van, na! – nyugtatgatom, miközben átnézek a hóhegyem felett egyenesen Rékuék villogó égőkkel díszített ablakára. Nekik mindenhol van redőnyük, mégsem használják. Olyanok a karácsonyfa körül, mintha színdarabot játszanának a kirakatban. De nem érdekel annyi embert, mint anyum előadása. Náluk vannak a nagyszülők, osztogatják az ajándékokat. Látom, ahogy Réku apukája Mikulás-sapkában bohóckodik, és vattát használ hó helyett, idekint anyám meg az igazival temeti be a homlokát. Csak rakja a fejére, mintha az segítene rajta.

Zörren a kiskapu. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, némán közeledik Erik apu. Hátam mögött egyre hangosabban ropog a hó. Anyám nem érzi a veszélyt, megint rázendít:

– Megfagyoook!

Nem értem, miért hívja fel magára a figyelmet. Ha szótlanul pakolná tovább arcára a havat, nemsokára el is tűnne, és akkor Erik apu sem állna fölé, és nem kérdezné tőle, hogy bejössz, bazdmeg, bejössz vagy tovább csinálod a fesztivált?

– Ki vagy, geci? Nekem te nem parancsolsz!

– Nem bírsz leállni? He? – és csattan a pofon, vagyis nem tudom minek nevezzem, mert Eriknek ökölben volt ugyan a keze, de olyan parasztlengőset adott, mintha pofozkodna. Anyám feje először hátrabicsaklik, neki az oszlopnak, majd előre, hófelhőt bólintva felém. Hirtelen belé szorul a szusz. Megpróbálok közelebb menni hozzá, hogy lássam az orrából csurgó vércsíkokat, amelyek lassan befestik az ajkait. Csillogó fekete szeme tágra nyílt, és jó darabig nem tudom eldönteni, hogy elájult, vagy meghalt, vagy csak csodálkozik, hogy egy ilyen lepkefing ütéstől eleredt a vére.

– Nyomás befelé – mondja mindkettőnknek Erik apu, hátat fordítva anyámnak. – Ha még
egyszer ki kell jönnöm… Nem éled túl.

Anyum nyújtja felém a kezét, talán azt hiszi, sikerül őt felhúznom. Ilyenkor nem jut eszébe, mennyire kicsi vagyok. Azt éri csak el velem, hogy ráessek. Meleg, nyálas csókot nyom a homlokomra, majd lassan feltápászkodik, miközben engem belenyom a hószőnyegbe. Követjük Eriket, aki ezúttal gond nélkül betalál az összes ajtón.

Akkor kezdek fázni, amikor visszabújok a pokróc alá a tesóim közé. Furcsa, hogy ami máskor gyorsan abbamarad, most nem bír csillapodni. Vacognak a fogaim, arcom annyira forró, hogy Rudika álmában hozzám nyomja a sajátját. Álmos vagyok, de nem tudok elaludni a reszketéstől, pedig már a zene sem bömböl. Erik ledől az ágyukba, anyu az asztalnál kókadozik, aztán észreveszi a falon lógó Jézuska mamájának képén díszelgő trutyit, és rekedten rikácsolni kezd:

– Te, mocsok! Mit csináltál dédanyám képével?

Erik talán nem is tudja, hogy arról a képről van szó, amit nyár végén találtunk egy ház előtt a faluban. Én közben elkezdem szopogatni az ujjaimat, érdekes, hogy az egyik epres, a másik csokis ízű a sütitől.

– Leköpted vagy ráverted a faszod, te, állat! – hisztizik tovább anyu. Nem értem, mi baja: ha jobban megnézné, látná, hogy csak tejszínhab, amit akár le is nyalhatna róla. Erik azonban nem világosítja fel, úgy látszik, megint jó kedve van, csak röhög még akkor is, amikor anyu kiviharzik a szobából. Kisujjamnál vaníliát érzek, ezt jobban szeretem, mint a csokit, és kicsit elszomorodom, mert leszopogattam az összes ujjamat.

Halk harangszót hallok. Odakint most jöhetett Rékuékhoz a Mikulás. Napok óta dicsekedett vele, hogy hozzá jönni fog, és még az sem zavarta, hogy a jövevények csak krampusznak és Mikulásnak öltözött cserkészlányok lesznek, akik nemrég a betlehemi lángot osztogatták. Mi is kaptunk belőle, és aznap egyfolytában azzal gyújtott rá Erik apu a cigijére, mert nem találta az öngyújtóját. Azért irigykedek picit, mert a lovak, azok igaziak. Legalább olyan valódi a hintó is, mint anyám kezében a balta, amit most zihálva a feje fölé emel. Arra gondolok, Erik apu mennyire buta, hogy hátat fordított anyunak, aztán meg arra, hogy a csilingelés mellé a pacik patáinak dobogását is lehet-e majd hallani a mellékút letaposott haván, amikor elmennek a házunk előtt. Puffanás és recsegés, emelem a fejem, hogy kilássak Dajana mögül, aki olyan ájtatos ábrázatot vág alvás közben, mint a szent néni a képen, amint kikukucskál a trutyi felett a sikoltozó anyámra. Távolról paták dobogása, az ágyunk mellől egy újabb reccsenés, majd öblös üvöltés Eriktől:

– Micsinááász?

Anya újra lesújt a baltával. Csak a faláda, kettő-nulla-nulla W felirattal az elején, gondolom, és visszahanyatlok a vánkosra. Még hallom, hogy anyu Dodival fenyegeti Eriket. Dodi a testvére, aki állítólag úton van ide, de engem már nem érdekel. Alábbhagyott a vacogás, mindenem forró, és minden lassan úszik körbe-körbe az ágyunk közelében. Valaki a repedezett plafon mögül mintha a Csendes éjt dúdolná, talán a Jézuska, de az is lehet, hogy a Mikulás, mert annak az ábrázata bontakozik ki az átázott mennyezeten. Felvillan előttem a kép, ahogy Erik apu a tetőt próbálta fóliával lefedni, hogy a cserepek közti lyukakon ne ázzunk be, amivel csak annyit ért el, hogy az erős szél másnapra nemcsak a fóliát, de további cserepeket vert le az udvarra. Hullámzik testem a dallammal a sötétben, ami mellett halk morajlásnak hat anyuék üvöltözése. Szállok az égben, fóliába csomagolva, egy burokban, amit faszilánkok karcolnak, de engem nem érnek el, a levegőm egyre kevesebb, a csillagok között azonban már nem számít semmi sem.

Arra ébredek, hogy világos van odakint, és ráz a hideg. Egyedül vagyok az ágyban. Húznám feljebb a lábam, de olyan, mintha lefagyott volna a talpam. Erik apu telefonál, közben a folyosón rohangál, talán ő is fázik.

– Te támadtál rám, azért kaptál a szádra! Érted?… Rendes asszony nem hagyja el az emberét!

Anyu biztos megvicceli Erik aput. Fejemre húzom a pokrócot, hogy melegítsen. Megnyugtat a sötétség, lehunyva tartom a szemem, és csillagokat képzelek magam köré. Aztán egy kéz ragad meg és rázni kezd.

– Öltözz fel – mondja Erik apu, majd ruhákat dobál az ágyra.

– Anyu hol van? – kérdezem, amire csak annyit mond: anyád egy kurva, jobb, ha tudod.

Megint mellébeszél, nem figyel rám. Valakinek mondja a magáét a telefonba, közben kartondobozokat rak a folyosóra. Három vékony zoknit húzok a lábamra, az összeset, amit találok. Nem bírok enni, még akkor sem, amikor Erik apu erélyesen nógatni kezd, egyél, bazdmeg, ki tudja, mikor eszel legközelebb. Most úgy érzem, szeret, talán jobban, mint anyu, aki, szerinte, soha a büdös életbe nem jön vissza. De egy percig se féljek, ő mindent elrendez, és amit elrendez, az nagyon el lesz rendezve, mondja, közben meg a lábával söpri félre a szekrény maradványait a konyhában. Kell a hely a dobozoknak, amikbe a féltve őrzött ruháit gyűri. Eriket sok mindenért lehet utálni, de egy biztos, öltözködni, azt tud. Kék felsőhöz kék cipőt, sárgához sárgát, bordóhoz bordót hord, és ragaszkodik a felirathoz, mindegyik ruhájára ugyanaz van írva: Adidas. Nekem nincs olyan sok ruhám, egy teszkós táskában elfér mindaz, ami nincs rajtam, cipőstül, sapkástul. Mondanám neki, hogy szédülök a széken, inkább lefeküdnék, de neki is forró a feje, a költözés lázában ég, és úgysem hallja a hangom. Mire legyűröm a cukros kenyeret, már meg is érkezik a halottas kocsi az udvarunkra. Erik apu morog, hogy a koporsót minek hozták, amire a haverja a kormány mögül csak annyit mond:

– Így jött ki.

Egymás után nyeli el a dobozokat a hosszú autó. Állítólag egy tini lányka fekszik odabent. Még én sem hiszem el, rosszul hazudik a két bácsi, akik röhögve cukkolják aput: ezt mind a Jézuska hozta neked?, de eszükbe sem jut kiszállni, hogy segítsenek a pakolásban.

– Hová üljek? – kérdezem.

– Te? Sehová. Nemsokára jönnek érted – mondja Erik, majd miután elöl nincs hely, kénytelen bemászni a dobozok közé.

– Nekem se könnyű, látod – fintorog, és megpaskolja a koporsó tetejét.

A kapuk nyitva maradtak utánuk, a ház ajtaját viszont bezárták, előtte a táskám. Ha nagyon be akarnék menni, akkor csak kinyomnám az egyik kartonpapírt a folyosón, de idekint az udvaron melegebb van, mint odabent. Nem szoktam unatkozni, most sem teszem. Kimegyek a kereszteződéshez, és ugrálok a hóhegyemről. Néha megszédülök, de egyre jobb leszek. Amikor megérzem talpam alatt a talajt, máris rogyasztom a térdem, és nem fáj az ugrás vége. Később majd bukfencet is csinálok, csak száradjon meg végre a hajam.

Látom, hazajött Olgi néni, pakolja a táskáit az autóból. Megyek neki segíteni, megfogom az egyik szatyrot, ami eldőlt volna, erre Olgi néni rám kiabál, hogy ne lopjak. Hiába mutatom az üres kezem, félreérti, most már azt kiabálja, hogy ne mutogassak neki csúnyákat. Semmi sem jó, amit csinálok.

Meg is jegyzem, hogy nem kéne úgy rikácsolnia, mint egy kurvának, akit nem fizettek ki. Már a férjével fenyeget, persze nem jön senki, csak ő rohan be a házba. Észre sem veszi, hogy elejtett egy kiflit.

Friss, ropogós, de én nem bírom megenni, olyan érzés kaparja a torkom, mintha megakadt volna benne a reggeli kenyérmorzsa. Viszem a zsákmányt Burgernek, ő ma még nem evett. Sötétedik, amikor megáll előttünk egy piros Suzuki. Nagyon szép, a dzsipemtől is szebb. Futok a kapuhoz, de félek, hogy nem fogok tudni beszélni. Szívom az orrom, vagy a szvetterem ujjába törlöm, ami jól láthatóan nem tetszik a néninek, aki kiszáll az autóból. Szól hozzám, de nem értem, mit mond. Majd a fülére mutogat, hogy talán süket vagyok-e?

– Én jól hallok, Rudika a süket – mondom neki, és nem ismerek rá a saját hangomra, amely rekedtebb, mint az anyámé volt tegnap, miután kiüvöltözte magát az utcán.

– Te vagy Brijan? – ezt már értem, és nagyon örülök, vigyorgok is a nénire, miközben hevesen bólogatok.

– Laco – kiabál a kocsi felé, ahonnan egy irtó magas bácsi kászálódik ki. – Én vagyok nagyanya, ő meg apád – mondja a néni, és én már alig hallom a szavait, mert apám arcáról nem bírom levenni a szemem. Nem mintha ronda lenne, vagy ilyesmi, csak hát fehér, mint a hó, amin kínjában ide-oda tipeg.

– Nézd, olyan szőke a haja, mint a tiéd – nyúl felém a néni, de az utolsó pillanatban visszahúzza a kezét tőlem. – Hozzad a dolgaid – bólint a házunk felé, a ruháimra gondolhat. Futok is be a teszkós táskáért, ami azért nehéz, és csak úgy bírok el vele, hogy húzni kezdem a járdán.

– Laco, segíts neki – parancsolja a mama. – Osztán Fifike öreg pokrócát terítsd az ülésre, azon fog ülni a gyerek.

Csak a néni beszél, háromszor is elismétli, hogy hívjam őt babkának, ami mamót jelent. Próbálkozom vele, de nehezen áll rá a szám.

– Ez meg mi? Dobd a kukába az egíszet! – mondja, miután belenéz a táskámba. Laconak ezzel meggyűlik a baja, mert kukánk, az nincs. Egy kis töprengés után áthajítja a jussomat a kerítésen.

– Pokróc, hibaj – figyelmezteti a néni, én meg észreveszem, hogy Laco apu elrúgja a dzsipemet, ami kiesett a táskából. Azt hiszi, szemét, fel sem ismeri az ajándékát. Lehet, ezt is mondani kell neki, mint a pokrócot meg a többit, mert olyan ábrázattal néz maga elé, mint aki megpuszilta szánkózás közben a betonoszlopot. A néni szidja is, hogy mamlasz, aztán nekem is ezt hajtogatja:

– Hibaj, mamlasz, szállj be a kocsiba.

Gyorsan felkapom a dzsipem, hátranézek a házunkra, jól az emlékezetembe vésem a hullámos tetőt, a kivert ablakokat és a kartonpapírt a helyükön. Burger búcsúzóul vakkant kettőt. Mondanám, hogy vigyük magunkkal, de az új apukámék nagyon finnyásak, és van már nekik egy Fifikéjük, aki egy macska. Mellette fogok ülni, akárhová visznek is az autóval.