Tóth Vivien: Árpád

Négy év után utaztunk le vidékre anyámmal. Összeveszett papával, aki szerint anya eladta alóla a házat, anya szerint csak jót tett neki, hogy bedugta egy otthonba. Azóta nem keresett minket, ezért jöttünk le, hátha megenyhül. Anya végül addig hergelte őt azzal, hogy beszéljék meg a problémákat, hogy nem látogathattuk meg, csak anya testvérét, Árpádot. Egy kunyhóban élt a falu szélén, ezzel is gyakorolva a számkivetettségét, őt se szerették már a rokonok. Csapvízzel kínált minket, nagyokat kortyoltunk belőle, ha kiürült a poharunk, boldogan töltötte újra, jólesett neki a gondoskodás. Viccelődött, hogy unja már, hogy a fal nem válaszol neki, nem értettem, hogy miért beszél a falhoz. Anya a székre ült velünk szembe, én meg Árpi bá mellé az ágyra, aki megkért, hogy így szólítsam, hogy meglegyen a tisztelet meg a barátság is. El is fogyott a hely a szobában. Ritkán vettem levegőt, féltem, hogy elfogy. Papáról beszéltek, nem tudtam beleszólni, a fallal szemeztem, hátha nekem megszólal. Éreztem, ahogy Árpi bá keze végigsiklik a derekamon, megint kilógott a szoknyámból a pólóm, pedig az ajtóban betűrtem, hogy ne idegesítsem fel anyát. Csak mondta a magáét, nagybátyám keze egyre lejjebb csúszott, elhatároztam, hogy csak akkor szólok, és akkor is halkan, ha megfogja a nyuszis bugyimat. Sokszor megkaptam a suliban, hogy fura vagyok, mert nem szeretem, ha hozzám érnek. Most be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok én olyan szörnyű, természetes, ha simogat egy rokon. Kiment anya a szobából, unta a víz fémes ízét, elkerekezett a boltba kóláért, hátha visszakapja a vidéki érzést, amit a buszon vesztett el Pest felé, amikor húsz éve először látogatta meg apámat. Több lett a hely a szobában, mégis kevesebb, újabb pohár vizet kérek, hogy nőjön köztünk a távolság. Átülök anya helyére, még meleg a párna. Árpi bá egy kancsóval jön vissza, így már nem kell többet egyedül hagynia. Csalódottság fut át az arcán, de nem szól érte, hogy elültem. Van már fiúd, kérdezi, azt válaszolom, hogy tizenegy vagyok, de csak újra megkérdezi, van már fiúd, nincs, mondom. Buták ezek a fiúk, dohog a kancsónak, egy ilyen szép lánynak nem udvarolni. Anya jelenléte kezd felengedni, nem olyan meleg már a szék, a lábam remeg az izgalomtól, bizonyítanom kell. És téged érdekelnek a fiúk, önt magának még egy pohárral, a következő pillanatban már felettem tornyosul. Nem tudok megszólalni, innen lentről sokkal magasabbnak tűnik, mint állva. Téged érdekelnek a fiúk, ismétli el, csípőjével úgy körözget, mint a dögevők a bajba jutott állat felett. Nem, suttogom, hátul begyűröm a pólómat, az izzadságtól nehezen megy. Nem könnyű megtalálni az igazit, ezt tudod? Tudom, olvastam. Hol? A Bravóban. Azoknak a címlapján mindig csini szőke fiúk vannak, igaz? Általában, igen. És neked ők tetszenek? Kaphatnék még egy pohár vizet, Árpi bá? Kiürült a kancsó, meglengeti előttem, hogy lássam, csak ezért megy ki a konyhába. Hirtelen visszafordul, elmeséli, hogy van a közeli erdőben egy forrás, onnan hozhatnánk vizet, nem egészséges ennyit inni a csapból. Nem akarok menni, azt mondom, hogy várjuk meg anyát, de már hozza is a cipőmet, rám is adja, hogy biztosan elinduljunk. Fázok, nincs jó idő, nem engedi, hogy visszamenjünk a melegbe, mindenképp kell a friss víz. Hallod a csobogást? Már közel járunk. Nem hallom. Amikor beérünk a sűrűjébe, lehúz a földre, maradjak csöndben, suttogja. Mutogat egy pontra, hogy oda nézzek, ott az a barna kupac, látom? Rázom a fejem, körbe is nézek, hátha rossz fele pillantgatok, de a barna kupacot nem találom. Suttogva szól, hogy mit kell látnom, de a kezével már nem mutat a fák felé.

Sötétedéskor érünk vissza, anya már várt minket. Kiöntötte nekem előre a kólát, kiment belőle a szénsav, azt hitte, előbb jövünk vissza. Miket láttatok, volt őzike? Kérdezi kedvesen, és az ölébe ültet. Láttunk nyuszikat, suttogom. Barnák voltak.