Szászi Zoltán: Melankolikus, idealizált mese a háború végéről
Po strništi bos – Mezítláb a tarlón
cseh – szlovák – dán film, 2017, dráma/komédia
Mindig nagy rákészüléssel ülök be cseh nyelvű filmre a moziba, részben a kissé megkopott egykori nyelvtudás felfrissülésének reménye, részben pedig a cseh filmművészet iránt érzett tisztelet és szeretet miatt. S ha ezen előzetes dolgok mellé társul még az Oscar díjas Kolja című film forgatókönyvíró, rendező és részben színészi gárdája, még nagyobb az érdeklődés. Ám az elvárás is, hiszen a rendező és forgatókönyvíró Jan Svěrák és édesapja, a remek színész és egy személyben szintén forgatókönyvíró Zdeněk Svěrák eddig nem okoztak nagyobb csalódást,nkább elkényeztettek anno a Kolja című, hol frivol, hol meg teljesen morbid humorú, erősen társadalomkritikus darabjukkal, amely még 1996-ban készült. Remekmű volt! Sajnos ezt erről a filmről, a Po strniši bos – Mezítláb a tarlón című alkotásról már nem lehet ugyanolyan jóérzéssel és egyértelműen leírni. Csalódások, kisebb-nagyobb hibák, stílusbeli elcsúszások egész sora úszik át az egyébként remekül megkomponált képeken. Ami jó ebben a filmben, az az operatőr, Vladimír Smutný biztos kézzel, okosan, érzékenyen forgatott képi világa. A helyzeteket érdekessé tevő módon láttatja a rendezés és a forgatókönyv elvárásait, persze azok buktatóit, hibáit a képek nem tudják ellensúlyozni. Portréi, úgy a gyermekarcoknál, mint a nők ábrázolásnál, szinte már festőiek, a férfi karakterek esetében pedig realisztikus, ám a zárójelenetek egyikében egyszerre túlságosan patetikusak és karikatúraszerűek. A vonat tetején felfegyverkezve a vasút mellett nézelődő gyerekekre lekacsingató férfi enyhén szólva mellényúlás, de hát biztosan ezt kérték tőle. Egyébként meg dramaturgiailag hálás szerep lenne a családdal szembeforduló, elmagányosodott, titkos és valódi fegyveres ellenállóként élő nagybácsi szerepe. Ezért az alakításért díjazták is Oldřich Kaisert, vagyis a család fekete bárányát, akit Vlk-nek azaz Farkasnak hívnak. S ha már így az egyik mellékszereplő kapcsán a dramaturgiailag gyakran megbicsakló, bukdácsoló történetről van szó, akkor dióhéjban illik vázolni a film történetét.
1944 tavasza, Prága a kezdés, a városon német hadak vonulnak át, két kisfiú a vasúti hídról nyakon pisili a vasút feletti gyaloghídról a katonákat, vagyis talán csak szeretnék ezt megcsinálni, s utána hősként hazafutnak az anyucik szoknyája mellé. A képsorok ilyen kettősséget sugallnak, ígéretes kezdés, de aztán ellaposodik. A főhős Eda Souček (megszemélyesítője Alois Grec, kiváló gyerekszínész) egy nyolcéves prágai lakos, igazi városi kisfiú, aki szüleivel viszonylagos jólétben él. Gondjai egy nyolcéves fiúra jellemzőek. Apja (Ondřej Vetchý) vidéki származású, Prága elektromos ellátását felügyelő villanyműszerész, afféle a korban egykor valóban is létező, éjszaka a londoni rádióadást hallgató fotelforradalmár. Egy negyvenes férfi, a filmben a saját szakmáján kívül semmihez sem igazán értő, de mindenfélébe belefogó típus és egy személyben annak a karikatúrája is. Számtalan erre vonatkozó geget el is játszat vele a rendező, ezek nagy része elfogadható, de néhol kissé fanyar. A kisfiú anyukája (Terézia Voříšková) kicsit unatkozó, háztartásbeli fiatal nőnek látszik. Aki mintha csalódott, elégedetlen lenne, valami ismeretlen iránt vágyakozik, mintha megperzselte volna valami egykor – nem a férje volt az. Rendkívül szép, jó alakú, jól öltözött és magabiztos is. Mindemellett kiváló anya, elegáns és vonzó személyiség, de igazi mélységeire, értékeire nem derül fény a filmben. Viszont az kiderül, hogy az ő vagyona, hozománya lett a család vésztartaléka, amellyel apósát is kisegítette a vészhelyzetből, aki szenvedélyes játékosként elkártyázta a családi vagyon nagy részét. Mint a későbbiekben sok szálon elmesélt történetből kissé nehézkesen kitudódik, éppen emiatt fordult vele szembe a másik, az idősekkel egy faluban élő fia, Vlk (Oldřich Kaiser). A szembefordulás áldozata a nagymama, akit fizikailag fenyeget az ellene forduló fiú. A jó sógor, Hynek Čermák beletörődően éli világát ebben a családban, mint akit nem is vesznek komolyan. Az erősödő nácizmus miatt, és mert az apa nem hajlandó Heil Hitlert köszönni a munkahelyén, kényszer kitelepítésre ítélik őket. A fővárosi kisfiú így kerül ki falura, a nagypapája házának egyik hátsó, a helyi temetőre néző traktusába. Új világ, új helyzet, új szabályok. Persze kihagyhatatlan lenne az új barátságok és ellenségek kialakulásának ábrázolása is, picit elnagyoltan mindez meg is történik. Csak az igazán jól válogatott és valóban jópofa, tehetséges gyerekszínészeknek köszönhető, hogy élénkké tudják varázsolni a nekik szánt jeleneteket. Eda igazi kiskamasz, minden érdekli, az új helyen az új dolgok is, de főleg az előtte eltitkolt családi viszonyok és az ébredező szexuális érdeklődése felé terelte a rendező a kisfiú alakját. Enyhe túlzások ennek a szexuális érdeklődésnek az ábrázolásába is belecsúsztak.
A történet sokszálúsága nem lenne gond akkor, ha valami egyben tartaná, ha valamilyen vezérfonal mentén kapaszkodókat kapna a néző. A film pár perces mikro történetek egy nagyfilmmé való összevágása. Lebeg, de szét is esik! Így nem is tapinthatóak sokszor a szereplők személyiség– és karakterfejlődési fázisai. Érzékelhetők ugyan a feszültségek, de indítóokokról, hajtóerőkről, miértekről és hogyanokról nem tud meg sokat a néző. A saját fantáziájára, elemző és felismerő készségeire van bízva, de ahhoz támpontokat kell keresnie, és olyat keveset talál. Maguk a kis mikro történetek persze etűdszerűen frappánsak, még izgalmasak is eleinte, de a film felénél már kiismerhetők az irányok. Szinte előre tudja, sejti, látja s hallja a néző, hogy mi fog történni, de azt nem tudja meg, hogy mi miért történt úgy, ahogyan. Talán ha narrációval segítette volna a nézőt a rendező és a forgatókönyvíró apa-fiú páros, Ján és Zdeněk Sveřák, akkor súlyosabb, mélyebb lehetett volna ez a film. Így alapvetően szórakoztató szkeccsek tarka szalagja, egységes meséje, hol fakó, hol túl színes, néhol drámai feszültéséggel, máshol humorral, igazi gyermeki humorral, megint máshol szürreális álomszerű jelenetekkel, és ez talán nem tesz jót a fogyaszthatóságnak. Valami kohéziós erő, valami igazi filmélménnyé emelő dolog hiányzik belőle. Pedig még úgynevezett nagyjelenet is van benne, nem is kevés, talán éppen ez a gond, hogy folyamatos nagy jelenetekből nem lehet filmet csinálni, valahol emelni, valahol engedni kell a feszültségen.
Azért azt meg kell jegyezni, minden hibája ellenére nézhető ez a film, azoknak meg pláne, akik szeretik a Sveřák-páros stílusát. Ha a néző egy bevált recept szerint kevert, azaz egy kis dráma, egy kis humor, egy kis patetizmus alapanyagokból készült 111 percet kíván a moziban tölteni, akkor elégedetten megy a ki onnan a végén. Aki viszont szereti ezt a két hatalmas tehetségű és felkészült filmest, de tudja azt is, mire voltak és lennének még képesek, az enyhén csalódottan, az egész vetítést másnapra gyorsan elfeledve távozik. Pár nap után nem is gondol erre a filmre, még a történetét is nehéz felidézni. Kinek kedve van, nézze meg. Kétszer viszont nem érdemes talán! S ha a címre visszautalunk, tehát Po strništi bos, vagyis Mezítláb a tarlón, amelynek feltételezésem szerint valami üzenetének kellene lennie, akkor bizony nem derül ki mégsem, mi is volt az üzenet. Mert lehet egy privát retrospektív emlékezés ez, hogy hogyan élte meg egy nyolcéves Zdeněk Sveřák a háborút. Lehetne tanúja egy gyerekkori élménynek, amelyben a megélő felismeri a másságot és saját kívülállóságát is. Lehetne. De a tarlón mezítláb járás technikáját nem sajátítja el, ő maga nem változik meg attól. Így persze a film nézője sem. Talán ez a film ziláltságának oka. Talán nem?
(Rendező: Jan Svěrák. Forgatókönyvíró: Jan Svěrák, Zdeněk Svěrák. Filmezene: Michal Novinski. Főbb szerepekben: Vlk – Oldřich Kaiser, Anya – Tereza Voříšková, Eda Souček – Alois Grec, Apa – Ondrej Vechtý, Tanító bácsi Zdeněk Svěrák. Cseh – szlovák – dán koprodukció 2016.)
Képek: IMBD
Szászi Zoltán (1964, Tornalja)
Költő, író.