Hangácsi Zsuzsanna: Küldetés és többletfeladat. Szépirodalmi fordítások az Irodalmi Szemlében (tanulmány)

„Dalolj szívem, zengjen a szó, dalra a szív a bíztató.
Dalra figyel kelet, nyugat, verjünk, ha kell, dalból hidat.
Dalolj, dalolj, ne félj szívem, a bátraké a győzelem!” 1

„»Irodalomnál – többet! Lényeget. Életet. Embert!« – vallja Fábry 1926 márciusában, s ezzel jelzi azt is, hogy az »öncélú« irodalom ideje lejárt.”2 A kicsinyesség, a törpülés veszélye elől ugrani kell, menekülni „másba, többe, nagyobba”3 – írja Fábry Zoltán 1958-ban, a Szemle indulásának idején. A következő oldalakon részletezett vizsgálat az Irodalmi Szemle lapjain a kezdetektől a rendszerváltásig megjelenő magas számú szépirodalmi fordításokat a kisebbségi sorsból eredő, a politikai ideológia által támogatott küldetéstudat eredményeként értelmezi. Az 1958-tól 1989-ig terjedő időszak fordításirodalmával kapcsolatos kérdéseket boncolgat egyrészt a számok tényszerűségének tükrében, másrészt a számbeli adatokat értelmezve. Megkülönböztető figyelmet kapnak a szlovák–magyar irodalmi fordítások a következő vélekedés alapján: „a szlovák irodalom nekünk, magyaroknak több, mint az idegen irodalmak egyike, mert rólunk is szól, […] a szlovák irodalom talán a világ valamennyi irodalma közül a legközelebb áll hozzánk.”4 – írja Käfer István 1981-es tanulmányában.

A Szemle oldalain 1958-tól 1989-ig 463 szlovák szépirodalmi mű magyar fordítása jelent meg. Ez tízéves időszakokra bontva azt jelenti, hogy 1958 és 1969 között 152, 1970 és 1979 között 157 és 1980 és 1989 között 154 szlovák fordítást közöltek. Ehhez képest az 1958–1969 időszakban cseh–magyar fordításból 18-at, németből 25-öt, oroszból 22 darabot találunk, lengyelt 21-et. 1970 és 1979 között 67 cseh– magyar fordítást közölnek, 57 oroszt, ami úgy gondolom, magas érték, de még mindig nem éri el a szlovák fordítások számát (157). Végül 1980 és 1989 között szintén cseh fordításból találunk a legtöbbet – a szlovák után – vagyis 28-at, kicsivel marad el mögötte a 23 oroszból magyarra fordított mű. A nagyszámú szlovák, cseh, orosz, német, lengyel fordítás mellett találkozhatunk japán, olasz, török, angol, amerikai (USA-beli és dél-amerikai egyaránt), ausztriai, olasz, spanyol, svéd, skót, ukrán, francia, bolgár, portugál, román, svájci, finn fordításokkal, valamint Szlovákiában született ukrán nemzetiségű írók, svájci német költők, csehszlovákiai lengyel költők verseinek fordításával.

„A csehszlovákiai magyar irodalom számottevő részben – túlnyomó részben – fordítások irodalma”5 – mondja Rácz Olivér, s bár állítása „túlnyomó részben” része nem állja meg a helyét,6 tény, hogy a Szemlében komoly fordítói munka folyt. A kérdés megválaszolására: miért lehetett olyan fontos az Irodalmi Szemle szerkesztőinek a fordításirodalom, a következő fejezetekben teszek kísérletet. Maga a tény, hogy az összes felsorolt nemzet minden képviselője, akitől a Szemle lapjain magyar fordításban szépirodalmi mű jelent meg, vagy a szocialista blokk országának tagja, vagy – például a francia alkotók esetében7 – a szocialista elvekkel kapcsolatba hozható, legalábbis azokat nem kizáró világnézettel és munkássággal rendelkező író, arra enged következtetni, hogy a fordítások magas száma irodalmon kívüli: politikai hatás következménye. Nem tagadható ugyanakkor, hogy a csehszlovákiai magyar írók nevében Duba Gyula 1964-ben – feltehetően politikai-ideológiai hatástól nem mentesen – ebben a kérdésben így nyilatkozik: „számunkra az internacionalizmus nem ideológiai kritérium, vagy politikai jelszó, de élet és létkérdés.”8 Legalábbis 1989-ig. A rendszerváltás után jelentősen csökkent a fordítások száma: szlovákból magyarra fordított szépirodalmi műből 1990 és 1999 között 77-et találunk.

Internacionalizmus és irodalom kapcsolata

A Szemle történetében – mint alább bővebben lesz róla szó – a rendszerváltásig a szocialista ideológia meghatározó szerepet játszott az irodalmi művek közlésében, megítélésében. Az irodalom és ideológia kapcsolatát vizsgálva, valamint a fordítások magas számának okát kutatva érdemes megvizsgálni az internacionalizmus fogalmát. A magyar nyelv értelmező szótárának szócikke alapján a proletár internacionalizmus „a világ proletárjainak, dolgozóinak nemzetközi osztályegysége és szolidaritása a burzsoázia uralmának megdöntéséért, az imperializmus megsemmisítéséért és a kommunizmusnak az egész világon való felépítéséért vívott harcban. […] Valamennyi nép szabadságának és egyenlőségének, a népek együttműködésének és barátságának elve; nemzetköziség.” 9 Jóval később, a rendszerváltás után mondja ki Miroslav Kusý, hogy a kommunista internacionalizmus nem a nemzetek identitásának erősítésére szolgáló, a nemzetek közti barátság eszméje, hanem az amerikai „melting pot” mintájára egy egységes szovjet, nemzetek fölötti nép létrehozása, melyet az eszme, ideológia fog egybe.10

A népek egyenjogúságáért vívott politikai, társadalmi harc a művészet, 11 így az irodalom színterein is megjelent, irodalomszervező elvvé vált. Az internacionalizmus legelső előfordulása az Irodalmi Szemlében, mely magát irodalmi és kritikai folyóiratként pozícionálja, rögtön az első szám első, beköszönő cikkében található: „Mi lettünk az emberség, a nép, a szegénynemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei.”12 Az idézet Fábry Zoltán – Ady Endre verssorát13 idéző – Ideje már bizony című beköszönőjéből származik. Nem véletlen, hogy a folyóiratot Fábry Ady szavaival indítja útjára, Adyra ugyanis az internacionalista elvek tökéletes, felülmúlhatatlan14 megvalósítójaként gondoltak, akire Pavol Országh Hviezdoslav, az egyik legismertebb és legnépszerűbb szlovák költő is mestereként tekintett.15 Már itt, Ady személyének és munkásságának az internacionalizmusért folytatott küzdelembe való integrálásánál megfigyelhetjük az irodalom és politika szoros összefonódását.

Ez a határozott elkötelezettség az Irodalmi Szemlében az internacionalista elvek mellett egyrészt onnan eredhet, hogy a Szemle 1958-as indulása előtt számos rövid életű irodalmi-kulturális folyóirat létezett, például a Fáklya, mely 1951 és 1956 között jelent meg. Márpedig abban minden csehszlovákiai magyar író egyetértett, hogy az identitáskereső csehszlovákiai magyar irodalmi élet fejlődéséhez mindenképpen szükség van egy állandó irodalmi fórumra. Másrészt az 1945–1948 közötti időszakhoz, az úgynevezett jogfosztottság éveihez képest, amikor 89 660 csehszlovákiai magyart telepítettek erőszakkal Magyarországra 41 666-ot Csehország területére és 410 820-at kényszerítettek, hogy reszlovakizáljanak,16 azaz szlovák nemzetiségűnek vallják magukat, sokkal megnyugtatóbban hangzottak az internacionalista szólamok – még ha csak szólamok maradtak is.

Hogy az internacionalizmus a csehszlovákiai magyar irodalmat szervező elv volt, számos könyvkritika, verselemzés bizonyítja. Tóth Tibor 1958-as kritikájában elismerőleg szól Egri Viktor könyvéről, hisz a könyv hőse: „szlovákiai magyar munkás, aki megtestesíti ez osztály két legjellemzőbb sajátosságát, a harcos szocializmust és a más népek felé megértőn, sorsközösséget vállalón forduló internacionalizmust.” 17 A csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteiről értekezve, ismét Ady jelentőségét hangsúlyozza Fried István, tanulmányából idézek: „Győry Dezső Adyból induló, s az expresszionizmus néhány elemét is magába ölelő költészete teremti meg az egymással ellentétes irányok (internacionalizmus, szlovákiai magyar patriotizmus: »újarcú magyarok«) szintézisét.”18 A nyolcvanas években is előfordul, hogy egy irodalmi alkotást azért tartanak jónak, mert a proletár internacionalizmus jegyében íródott.19

Az internacionalizmus jegyében született irodalom – legalábbis egyes állítások szerint – még arra is alkalmas, hogy feloldja a történelmi ellentéteket, sérelmeket szlovákok és magyarok között. „Ezeknek az eszméknek a birtokában aztán már induló költőink (elsősorban Bábi, Gyurcsó és Dénes) nagy erővel demonstrálni tudják azt, hogy a szlovákiai magyarság »elemésztette magában« a jogfosztottság által előhívott nemzeti sértődöttség és gyűlölködés elemeit.”20 Hogy a jogfosztottság okozta nemzeti sértődöttséget az internacionalizmus hangoztatása ellenére sem sikerült feloldani, arra Fábry A vádlott megszólal21 című műve enged következtetni, mely vádirat a cseh és szlovák értelmiségnek címezve a jogfosztottság évei alatt a csehszlovákiai magyarokkal szemben tanúsított atrocitások miatt, s amelynek részleteit az 1968-as események során, mikor rövid időre enyhült az ideológiai nyomás, közzétették a Szemlében. Még egy példa arra, hogy az internacionalizmus sokkal erősebben létezett a szlogenek szintjén, mint a valóságban: Dobos Lászlóval 1988-ban készített interjúból tudjuk meg, hogy 1966-ban az Irodalmi Szemle szerkesztősége ankétot szervezett a Plameň, a Slovenské pohľady, a Kortárs folyóiratok részvételével Internacionalizmus és hazafiság címmel. Nagyszabású, nyilvános beszédet terveztek, mely Illyés Gyula, Jiří Hájek, Laco Novomeský és Fábry Zoltán írásaival indult volna. A párbeszéd sosem jött létre, „a lapokat eszmeileg patronáló hatóságok a nacionalizmus fellángolásától tartottak.” 22

A fenti sorokból kitűnik, hogy lapunk indulásától kezdve, az 1968-as forradalom rövid időszakát kivéve a rendszerváltásig, különböző, fentebb tárgyalt okok miatt az internacionalista elvek gyakorlatba való átültetésére törekedett. A népek barátságának, a nemzetköziség erősítésének feltétele a kommunikáció, ehhez pedig az irodalomban elengedhetetlenek a fordítások. A fordításirodalom ideológiai háttere az internacionalizmusból nőtt hídszerep.

Hídszerep

Az internacionalizmushoz szorosan köthető fogalom a hídszerep, melynek csehszlovákiai magyarosított változata elsősorban a szlovák és magyar nép irodalmi közeledését előmozdító többletfeladat,23 küldetés.24 A csehszlovákiai magyar irodalomban az internacionalizmushoz hasonlóan a hídszerep is „Ady szellemében fogant”,25 és ezzel a küldetéssel is Fábry Ideje már bizony című írásában találkozunk először a Szemle lapjain: „Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket.”26 Fábry-féle híd metafora: az egyik parton van a cseh és szlovák irodalom, a másikon a magyarországi magyar, a csehszlovákiai magyar irodalom pedig a pillér, amely a hidat tartja, ugyanakkor tulajdonképpen a híd maga. Az internacionalizmushoz hasonlóan szintén átpolitizált fogalom: „lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből, humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is.” 27

A hídszerep betöltésének legkézenfekvőbb módja, már csak a földrajzi adottságokból adódóan is, a szlovák néppel való barátság ápolása volt, amit többek között a kultúrán keresztül, ezen belül az irodalom segítségével igyekeztek megvalósítani. Az Irodalmi Szemlében ezt a szerepet rendkívül komolyan vették: a szlovák ünnepekre való reflektáláson kívül reagálnak a szlovák kulturális, irodalmi élet eseményeire is, például szlovák költők halálhírére,28 tudósítanak szlovák nyelvű könyvek megjelenéséről, 29 kapcsolódási pontokat keresnek a két nép közös történetében, mint a Rákóczi-szabadságharc,30 mindkét fél számára ismert magyar költőkről, például Petőfiről szóló tanulmányok által.31 Hírt adnak a szlovákra fordított magyar művek megjelenéséről32 és figyelemmel kísérik a szlovák sajtó történéseit,33 valamint a kortárs irodalmi élet fejleményeit.34 A szépirodalmi fordítások mellett az Irodalmi Szemle 1958 és 1969 között 77 darab magyar nyelvű, szlovák–magyar irodalmi kapcsolattal foglalkozó tanulmányt közölt, az 1970 és 1979 közötti időszakban 58-at, az 1980 és 1989 közötti időszakban 28-at. Szlovákról magyarra fordított, szintén a szlovák–magyar kapcsolatot érintő tanulmányból az 1958–1969 közötti időszakban 55-öt olvashatunk, 1970 és 1979 között 34-et, 1980 és 1989 között 46-ot. Mint a számokból is kiderül, leginkább a szépirodalmi művek fordítása által kívánták betölteni a híd szerepét. Hiszen a fordítás, azaz a szépirodalmi művek magyarról szlovákra ültetése „specifikusan hídverő tevékenység.”35

A fentebb közölt, szlovák–magyar fordítások tízéves bontásban közölt számbeli adatai – mindhárom időszakban közel ugyanannyi szlovákról magyarra fordított mű jelent meg – nem tükrözik azt a változást, ami a híd fogalmának, szerepének megítélésével kapcsolatban jelentkezik. Míg Fábry nyomán a híd-verést a csehszlovákiai magyar író legfontosabb feladatának tartották,36 az idő előrehaladtával a csehszlovákiai magyar irodalmárok nem csupán a híd szerepét szánják az irodalomnak. Tőzsér Árpád megfogalmazása szerint „régen rossz annak az irodalomnak, amelyik csak »híd« akar lenni, azaz olyan terület, ahol senki sem kíván elidőzni, amelyre mindenkinek csak addig van szüksége, míg valahonnan valahová eljut.”37 A hídépítés helyett egyre inkább a saját irodalom fejlesztésének igénye válik fontossá, emellett azonban a hídépítés fontosságába vetett hit – mint azt a fordítások magas száma is mutatja – továbbélt.

A hídszerep hagyományának ápolása iránt mutatkozó lelkesedés bizonyára azért is csökkent, mert mint már Fábry is jelezte az 1958-as beköszönő cikkben: a híd két vége a levegőben lógott, a magyarországi, illetve cseh és szlovák irodalom kevéssé lépett irodalmi párbeszédbe. Az egyirányú híd fogalma szerint a csehszlovákiai magyar írók lefordították a cseh és szlovák irodalom klasszikusait, folyamatosan hírt adnak a szlovák s cseh irodalom fejlődéséről a magyar közönségnek.38 A kétirányú közlekedés azért nem valósulhat meg, mert a magyarról szlovák és cseh nyelvre fordított művek megjelenésének híre a szlovák és cseh sajtó passzivitása miatt nem jut el a cseh és szlovák olvasóközönséghez.39 „Egy könyv megjelenik, s átvonul a közvéleményen, mint a bibliai zsidók a Vörös-tengeren, nem érinti a víz.”40

A hídszerephagyomány újraértékelésének további oka lehet, ami egy 1977-es ankét során fogalmazódik meg: a fordítók helyzete minden szempontból nehéz, sem anyagi biztonságot, sem elismerést nem hoz, az idő rövidsége miatt a mennyiség gyakran a minőség rovására megy,41 egyáltalán nincs fordítóképzés.42 Ugyanezen az ankéton Tőzsér Árpád és Cselényi László a két nyelvhez (szlovák és magyar) való kötődést is csapdaként jellemzi, hiszen a csehszlovákiai magyar költő számára kézenfekvő, hogy ezeket a műveket fordítsa magyarra, holott rendkívül fontos lenne a világirodalmi tájékozódás is.43 Mikola Anikó, a kecsua indiánok meséinek fordításaival kapcsolatban teszi hozzá, hogy nem cseh vagy szlovák nyelvből fordított mű aligha jelenhet meg könyv formájában, maximum a Szemle lapjain.44

Az 1980-as évek végére, a rendszerváltozással a hídszerep és az internacionalizmus is teljesen átértékelődik. Bár a Szlovákiai Írók Szövetsége Magyar Tagozatának a Szemlében 1990-ben közzétett hivatalos állásfoglalása szerint a rendszerváltást is a régi rendszer fogalmainak, így az internacionalizmusnak megtartásával, legfeljebb megújításával képzelték el,45 voltak, akik ezekben az években már nyíltan „badarságnak” nevezték mind az internacionalizmust, mind a hídszerepet.46 Tóth Károly olyan szerepként jellemzi, amely egy egészséges irodalomban automatikus, a csehszlovákiai magyar irodalomban azzal vált problematikussá, hogy egyedüli célként volt feltüntetve.47

Mint arról már volt szó, a rendszerváltással a fordítások száma csökkent, de természetesen 1989 után is találunk fordításokat, és 1989 után is a szlovákból fordított művek száma a legmagasabb (szlovák–magyar fordítás 1990 és 1999 között: 77, cseh: 15, lengyel: 15). A fordítások azonban nem, legalábbis sokkal kisebb mértékben politikai program hatására jönnek létre, inkább a spontán érdeklődés jegyében. Például Farnbauer Gábor egyik versének esetében. Farnbauer  Mintha című versét Peter Michalovič, a Romboid című szlovák irodalmi lap szerkesztőjének kérésére megpróbálta szlovákra fordítani. Michalovič beszámolójából tudjuk meg, hogy ez az önfordítás Farnbauernél egyáltalán nem működött, ezért megpróbálta a magyar művet megírni, újraírni szlovák nyelven. A másik, idegen, legalábbis nem anyanyelven írt szöveg egészen más lett, mint a magyar eredeti. A nyelvi ping-pongot Tőzsér Árpád úgy fokozta tovább, hogy a Romboid közölte szlovák Ako keby (Mintha) című, a magyar Farnbauer által szlovákul megírt szöveget lefordította magyar nyelvre.48

Természetesen a rendszerváltás előtt is akadtak fordítással kapcsolatos versenyek, játékok, például 1975-ben. A „szerkesztő” leírása alapján felütötte az asztalán heverő szlovák irodalmi lap legújabb számát, és Milan Rúfus versét olvasva az az ötlete támadt, hogy ezt a művet érdemes lenne megosztani a magyar közönséggel és érdekes lenne több fordítást is közölni. Ennek érdekében szerkesztőségi levélben kéri meg Gál Sándort, Kulcsár Ferencet, Ozsvald Árpádot, Rácz Olivért, Tőzsér Árpádot, Veres Jánost a fordítás elkészítésére, a Szemle három szerkesztője számára pedig (Koncsol László, Varga Imre, Zalabai Zsigmond) kötelező a részvétel. A felhívást Gál Sándor és Zalabai Zsigmond kivételével mindannyian elfogadták, s kétségtelenül izgalmas alkotások születtek. Szlovák részről a többfordulós versenynek semmilyen visszhangja nem volt, bár a „szerkesztő” megjegyzése szerint nem is ez volt a cél: „nem várunk viszonzást: nem udvariaskodni kívánunk, hanem izmosodni – játszva és munkálkodva.”49

Összegzés

Az Irodalmi Szemle indulásának idején Fábry beköszönőjével elkötelezte magát az internacionalizmus elvei mellett és a hídépítő szerepet az egyik legfontosabb irodalmi küldetésként jelölte ki. Ez a szocialista ideológia elveivel, céljaival egybevágó elköteleződés biztosította a Szemle létét és folyamatosságát, az irodalmi élet fejlődésének lehetőségét. Bár a hídszerep fontosságába vetett hit, valamint a szlovák és cseh, illetve magyar part által ugyan elutasított, a csehszlovákiai magyar írók által mégis szorgalmasan épített híd építése egészen a rendszerváltásig folytatódik, megjelenik egy másik nézet is, miszerint a híd-szereppel egyenrangú feladat a saját irodalom építése. Ez tulajdonképpen óvatos, rendszerváltás előtti megfogalmazása annak, amit Grendel Lajos 1992-ben kimond: „Úgy látom, hogy az én nemzedékem, de főleg a fiatalabb nemzedék semmilyen ilyen úgynevezett hídszerepet nem is igényel, azon túl, hogy esetleg fölfedez egy jó szlovák prózaírót, egy jó szlovák költőt, és lefordítja az illető prózaíró novelláját vagy a költőnek néhány versét. Azt hiszem, hogy ezzel a legtöbbet tette, amit mint író tehet.”50

—

1 Miklósi Péter, A Kórus (Húszéves a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara), ISz, 1984/8, 731.
2 Fónod Zoltán, Megmozdult világban…, ISz, 1987/4, 390.
3 Fábry Zoltán, Ideje már bizony, ISz, 1958/1, 4.
4 Käfer István, Megjegyzések a szlovák irodalom magyarországi fogadtatásáról, ISz, 1981/1,
5 Rácz Olivér, Műfordítók és műfordítások, ISz, 1958/2, 139.
6 A csehszlovákiai magyar irodalmárok által írott művek már az 1958–1964 közötti időszakban elérik a 711-et, vagyis jóval több csehszlovákiai magyar írók által alkotott szépirodalmi művet közöltek az Irodalmi Szemlében, mint fordításokat.
7 Például René Char francia író részt vett a Franciaország náci megszállása elleni tiltakozásokban a második világháború idején. Az internacionalizmust gyakran említik a nácizmus ellentéteként. „Ölvedy László nacionalizmusával szembe Földes Sándor internacionalizmusát állítja.” Duba Gyula, Fábry Zoltán időszerűsége, ISz, 1986/1, 11.
8 Duba Gyula, Híd önmagunkban, ISz,1964/4, 354.
9 A magyar nyelv értelmező szótára, szerk. Bárczi Géza, Országh László, III, Bp., Akadémiai, 1965, 512.
10 Kiemelés az eredetiben. Miroslav Kusý, A nem-szlovák jelenség, ISz, 1990/8, 788.
11 „Csehszlovákia Kommunista Pártja arra törekszik kulturális politikájában, hogy állandóan növelje a művészet társadalmi szerepét; a művészet feladata, hogy hozzájáruljon a dolgozók széles rétegeinek valódi értékekkel való gazdagításához, a szocializmus és a kommunizmus eszméi iránt érzett tettre kész viszony elmélyítéséhez, a szocialista életmódnak, az emberek kulturális és társadalmi aktivitásának a fejlesztéséhez.” Klimits Lajos, Ankét a kritikáról, ISz, 1985/5, 646.
12 Fábry, Ideje… i.m., 4.
13 Ady Endre, Levél ifjú társakhoz, Bp., Athenaeum, 1923, 13–15.
14 Fónod Zoltán, Szlovenszkói küldetés, ISz, 1982/2, 129.
15 Zalabai Zsigmond, „Követelem a holnapot” I. Az Ady-líra és környéke, 1978/9, 750.
16 „Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval nagyobbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh országrészekbe hurcolt magyarok számát.” Popély Gyula, A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1989, Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 24–25.
17 Tóth Tibor, Egri Viktor hatvan éves, ISz, 1958/2, 19.
18 Fried István, A csehszlovákiai magyar irodalom kezdetéhez, ISz, 1970/7, 644.
19 Mészáros László, Történelmi tükörcserepek, ISz, 1980/3, 281.
20 Turczel Lajos, Költészetünk helyzete és problémái, ISz, 1959/2, 580.
21 Fábry Zoltán, A vádlott megszólal, ISz, 1968/7, 577–592. Fábry Zoltán, A vádlott megszólal, ISz, 1968/8, 676–692.
22 Dobos László, Közös irodalmi tulajdonunk, Kövesdi János interjúja, ISz, 1988/8, 797.
23 Fábry Zoltán, Vallomás a rokonságról és az akadályokról, ISz, 1964/1, 4.
24 Csizmadia Dezső, Két Jilemnicky-dokumentum, ISz, 1958/2, 84.
25 Dobossy László, Az előszók vallomása, ISz, 1967/7, 654.
26 Fábry, Ideje…, i.m., 4.
27 Tóth Tibor, „…minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül.” Beszélgetés Dobos Lászlóval, ISz, 1979/5, 432.
28 [sz. n.], Meghalt František Hečko író, ISz, 1960/1, 3–5.
29 Gyüre Lajos, Jurán Vidor: Vadászkrónika, ISz, 1960/2, 311.
30 Csanda Sándor, Szlovák-magyar kapcsolatok a Rákóczi-felkelésben, ISz, 1960/3, 399–407.
31 Szalatnai Rezső, Petőfi és a szlovákok, ISz, 1966/5, 451–452.
32 Dr. Radó György, Az ember tragédiája szlovákul, ISz, 1966/4, 353–357.
33 Koncsol László, Magyar vonatkozások a szlovák és cseh sajtóban, ISz, 1966/6, 560–562.
34 Fukári Valéria, Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról, ISz, 1968/7, 642–648.
35 [sz. n.], Műfordítói versenyünk elé, ISz, 1975/2, 105.
36 Rácz Olivér, A csehszlovákiai magyar irodalom és egy csehszlovákiai magyar regény, ISz, 1958/1, 145.
37 Tóth László, Vita és vallomás: Beszélgetés Tőzsér Árpáddal, ISz, 1978/6, 487.
38 Tóth László, „Mert dolgozni muszáj…”: Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal, ISz, 1980/3, 227.
39 Minden valószínűség szerint a magyar sajtóban sem volt számottevően jobb a helyzet, vagyis a magyarországi magyar sajtóban sem reflektáltak a cseh és szlovák nyelvből fordított szépirodalmi alkotásokra.
40 Szalatnai Rezső, Ankét: válaszok az Irodalmi Szemle kérdéseire, ISz, 1966/1, 51.
41 „Kiadóinkban fordítói nagyüzem folyik, s ez felületes ránézésre jó, a hivatalok nyilván örülnek neki, mert nagy számokra hivatkozhatnak, de aligha örül az igényes olvasó. Koncsol László, Ankét műfordításunkról, ISz, 1977/8, 725.
42 Tőzsér Árpád, Ankét műfordításunkról, ISz, 1977/8, 723.
43 Uo., 730.
44 Mikola Anikó, Ankét műfordításunkról, ISz, 1977/8, 729. A mesefordítások kötetbe rendezve 1995-ben, illetve 1997-ben jelentek meg. Mikola Anikó, A jaguár fiai, Pozsony, Ab-Art, 1995. Mikola Anikó, Az Arany-patak, Pozsony, Ab-Art, 1997.
45 [sz. n.], Kultúra, átalakítás és demokratizálás, ISz, 1990/1, 57.
46 Folyóirat a lőporos hordón (Az Irodalmi Szemle kerekasztala. Duba Gyulával, Grendel Lajossal, Hizsnyai Zoltánnal, Tóth Lászlóval és Tőzsér Árpáddal beszélget Domokos Mátyás), ISz, 1992/4, 421.
47 Tóth Károly, A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése irodalmunkban, ISz, 1989/7, 730.
48 Peter Michalovič, Utószó Farnbauer Gábor Mintha című művéhez, avagy a szöveg játéka és Tőzsér Árpád, A fordító utószava Peter Michalovič utószavához, ISz, 1995/2, 15–16.
49 [sz. n.], Műfordítói…, i. m., 106.
50 Folyóirat a lőporos…, i. m., 421.