Fekete Anna versei

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Emigráns dal (VIII.)

Anya, apa, mama, tata,
mind beleférnek a kofferba,
a Száz legszebb magyar verssel,
a fényképekkel, a kislánykori naplómmal

Ha elveszíteném a Ponte Nevreis-i
csomagmegőrző szelvényét,
vagy csak lelőnének a szemközti kávézóban,
a családom is áthurcolkodna az örökkévalóságba,
a folyamatos múltat a folyamatos jövőtől elválasztó
pusztaságba, amely oly bizonytalan, hogy már
végtelen. Kik ezek a jól táplált, sápadt emberek,
akik se nem szláv, se nem germán nyelven
nem beszélnek – hogy beszélnek valahogy,
arra bizonyság, hogy épp egy „Feltámadunk”,
vagy egy „Révkomárom” tábla alatt gyülekeznek.
És miért boldogabbak mind a hóesésben,
mint a vakító fényben? Melyik égbolt nevel ilyen szelíd,
illedelmes növényeket? A Ponte Nevreis-iek persze
csodálkoznak, hogy csak úgy eltűnnek a fényképekről
a katonakorú férfiak. Miféle átok vagy istencsapás ez?
Hogy a túlélők egy „Isten éltessen, Icuka!”-felirat
előtt üldögéljenek egy szőlőlugasban, a szokásosnál is
sápadtabban. Meglehet, már ennek a fennsíknak
a vörös és termékeny földjéről álmodoznak.

Ponte Nevreis-ről, ahol a dédapa megint megpillantja
dédmamát, és a fiaiak megnyerik a háborúkat.

Hús

Nagy-nagybátyám a testet Mariskának nevezte.

Hiszen hűséges, jó cseléd. Puha, feszes, friss, gyenge,
az évek alatt lassan összenő veled. Jámbor, falusi lány,
akit a bánat összetör, az öröm meggyógyít. Sokszor
megsértődik: ilyenkor idegent enged be torkon, orron,
fülön, hüvelyen keresztül. Hogy ezek a lények
– nevezzük így – összepiszkolják a konyhát, feldúlják
a nappalit, a csikkeket szerteszét szórják. Micsoda dolog ez?,
kérdezem. Annyira, de annyira megbízhatóknak tűntek,
nagysága, kérem. Már csak ezért sem bízok benne.
Pedig a férfiak őt szeretik helyettem, az útlevelemben is
az ő képe vigyorog szégyenlősen. Esténként csendesen várom, hogy a hotelszobában a sok sürgés-forgás után
– a bekapcsolva hagyott szív és a kikapcsolt mobil mellett –
a falnak fordulva végre elszenderedjen.

Egyedül talán.

Csak pár perc révület.

Nénik, valahányan

Én leszek majd a szaporán beszélő kövér néni
a tűsarkúban. Vagy a csontsovány, loboncos banya,
aki szigorúan előreszegezett mutatóujjával megmenti
az esőerdőket. Vagy prof. Ez-és-Ez felesége, estélyi ruhás,
fehér virágállványhoz hasonló, elegáns nagymama.
De akár kenguru vagy paradicsommadár is lehetek.
A nők láthatatlanok ötven felett. Pedig jól áll a hatalom nekik.
De már csak súlyuk van és hajszínük. Én azt hiszem, virágok
mégis. Kinyilhatnak egy ma még láthatatlan szemnek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/2-es számában.

Fekete Anna (1988, Komárom)

Költő.