Szerényi Szabolcs: Irodalom és emlékezés II.

liaye/lomography felvétele

 

 

 

Amint elhatároztam, valóban magam mögött hagytam a Buborék Presszót, egy időre legalábbis. Kaptam azonban ehhez egy különös lökést, jelet, amely segített visszatérnem a könyvtárakba, egyetemi éveim nyugalmat, békét, menedéket és olykor inspirációt hozó színtereire.

Akkoriban még távol jártam az igazi újságírástól, azt sem tudtam, mi fán terem a hír, riport, interjú, csak azt tudtam, hogy újságot írni alapvetően jó, és egy ideális világban talán még fontos dolog is lehet. A fordítás mellett kezdtem újságírással is foglalkozni, amolyan mellékesként, leginkább külföldi cikkek magyarítását, utófeldolgozását készítettem kisebb magazinoknak.

Márpedig, ha újságíró vagy – még ha a legjelentéktelenebb is –, előbb utóbb elkezdenek megtalálni a fura figurák. Beajánlkoznak legújabb novelláikkal, hiába az Üzleti Pszichológia folyóirat munkatársa vagy, interjúra biztatnak fametszeteik szimbólumrendszere témakörében, miközben te a Vadgazdálkodási Szemlét szerkeszted. Hozzám is efféleképp jutott el Tamási Tóth Tivadar önéletrajza, melyben a neves szerző saját, könyvtárak teszteléséről írt monográfiáját ajánlotta figyelmembe. Nem vicc, a fickó írt egy teljes könyvet, hozzá kapcsolódóan pedig egy weboldalt és egy letölthető adatbázist Budapest összes könyvtáráról a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem egyháztörténeti gyűjteményétől az Országos Széchenyi Könyvtáron át a Gépészmérnöki Kamara bibliotékájáig. A könyvállomány mennyisége, jellege, összetettsége mellett az értékeléseiben helyet kaptak olyan praktikus szempontok is, mint a személyzet kedvessége, segítőkészsége, vagy épp a könyvtári büfé kínálata.

Fölöslegességében is grandiózus teljesítmény – gondoltam a laptopom képernyőjét bámulva, miközben a könyvtár-adatbázist böngésztem. Ekkor gondoltam csak bele, hogy évek óta nem jártam egyetlen könyvtárban sem, és ez lendített annak irányába, hogy ezen a szomorú helyzeten mielőbb változtassak.

Kettőt szerettem egykor különösen: a Corvinus Egyetem könyvtárát, illetve a gyönyörű Szabó Ervin Könyvtárat. Egy időben ott laktam a Fővám tér közelében, ezek estek közel hozzám, remek gyűjteményeik mellett egyiknek kényelmes székei, a másiknak csodálatos belső terei voltak.

 

***

 

Néhány nap múlva már a Szabó Ervin Könyvtár dísztermében bámészkodtam. Szinte letaglózó élmény volt újra átélni, milyen hatalmas is az a tér, mennyire díszes, és hogy mennyivel fiatalabbak nálam azok, akik a vaskos, antik tölgyfaasztaloknál ücsörögve készülnek épp az alkalmazott nyelvészet vagy római jog vizsgáikra. A kölcsönző térbe lépve úgy döntöttem, ha végre újra eljöttem, hát olvasok is valamit. Nem tudom, miért, Petri neve jutott elsőként eszembe, lekaptam válogatott verseit a polcról és befészkeltem magam az egyik ódon fotelba.

Először csak annyit vettem észre, ahogy egy apró termetű alak halad át a terem közepén. Többször láttam a szemem sarkából, hol balról jobbra, hol jobbról balra mozgott. Kinéztem a könyv mögül. Egy idős nénike volt, ránézésre bőven elmúlt nyolcvan, hacsak nem kilencven. Egyesével hordozta asztalához a könyveket. Hogy miért egyesével, nem tudnám megmondani, az is lehet, egyszerűen nehéz lett volna neki egyszerre több könyvet cipelni. Hatot-hetet vitt oda, valamiféle szakirodalomnak, szociográfiának tűntek, abból a távolságból nem sikerült megállapítanom. Leült, akkurátusan fölvette a szemüvegét, s felnyitotta az egyik kötetet.

Mit csinálhat ott a könyvtárban az az idős hölgy? Mit kutat, mit tanulmányoz, milyen válaszokat keres még a szakkönyvek lapjai között, amikre nyolc-kilenc évtizednyi emberélet sem adta meg neki a választ? – ezen kezdtem könyvtárfilozofálni, innen már végképp nem sikerült visszarázódnom Petri trágár ezerkilencszázhatvanas éveibe.

Az idős nőn és a könyvein való merengés közepette megrohamozott két másik hasonló, sokkal régebbi emlék. Az egyik hozzávetőleg tizenhárom, a másik talán tízéves lehetett. Egyik barátommal látogattam meg egykor egy remek kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, máig az egyik legnagyobb hatású tárlat, amihez valaha szerencsém volt, és nem csak a nagy kedvencek, Picasso, Klee, Kandinszkij festményei miatt.

Sosem fogom elfeledni azt az öreg nénikét, aki azon a nyári délutánon már-már szürreális jelenségként hatott a kiállítást zsongásig töltő tarisznyás bölcsészlányok és lógó gatyás egyetemista fiúk között. Amikor elhaladt mellettem, nem is tudtam a képekre figyelni, csak őrá sandítottam, ahogy totyogott egyik képtől a másikig apró, töpörödött kis lábaival, mindvégig szétáradóan boldog mosollyal ráncos, fonnyadt, mégis valami meghatározhatatlan szépséget sugárzó arcán.

Épp csak ránézett a képekre, vetett egy röpke pillantást a képaláírásokra, egészen közelről, centiméterekről, mint aki nem lát jól, s már haladt is tovább a következő műalkotáshoz – mit haladt, ekképpen szinte szaladt a falak mentén, már amennyire szaladásnak lehet nevezni aprócska madárlépteit.

Először nem is értettem, hiszen ennyi idő alatt nem csupán betelni nem lehet egy képpel, de még a témát is aligha lehet felfogni. Később aztán rájöttem, hogy a néni egyszerűen csak másként élte át a műveket, mint én, és az ő átélése sem volt felületesebb, mint az enyém. Egy-egy pillantást vetett a festményekre, s már haladt is tovább, ezt azonban újra és újra megtette, körbeszaladt, végig ért, majd ismét elkezdte, újra és újra visszatért minden egyes képhez. Kétszer, háromszor, sokszor.

A könyvtárban ülve már azt is pontosan tudtam, hogy ez az átélés nem, hogy felületesebb nem volt, hanem sokkal mélyebbre is hatolt, mint az enyém. Később nagyon sokáig, évekig bántam, hogy nem szólítottam meg akkor. Hogy nem kértem, segítsen, ossza meg velem a csodát, hadd sikerüljön nekem is kicsit jobban megérteni azokat a műveket.

 

***

 

A következő emlék rögtön ezután, s tulajdonképp ennek nyomán kúszott az elmémbe. Ha mást nem is, itt már legalább elmondhattam, hogy nem követtem el ugyanazt a hibát. Két-három évvel később történt, akkoriban rengeteget olvastam filmekről, hosszú ideje terveztem, hogy megnézzem a Ködös utakat, mint az egyetemes filmművészet egy jelentős alkotását. Ám sehol sem találtam a neten, a tévék sem adták, kölcsönözni sem lehetett. Egyik nap a moziműsort böngészve vettem észre, hogy a Vörösmarty moziban bemutatják egy klasszikusokból álló vetítéssorozat részeként. Azonnal jegyet vettem, csak magamnak, mert épp nem volt kivel mennem.

Kellemes, kora őszi este volt. A film nem taglózott le különösebben. Sötét volt, ódon, értettem, hogy miért rajonganak érte a filmtörténészek, de engem nem kötött le igazán. Sokkal inkább magára vonta a figyelmemet egy apró termetű idős hölgy, aki a vetítés kellős közepén sétált be a terembe, s ült le az első sorban.

Olyan apró termetű volt, hogy még a feje búbja sem látszott ki a moziszékből. Igazán jól csak a vetítés végén tudtam megnézni magamnak. Nagyon idős volt már, biztosan közelebb járt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, s az évek valóban szívmelengetően picire zsugorították. Ritkás, hófehér hajszálak lapultak csupán apró koponyájára. Mint oly sok idős embert, őt is úgy viccelte meg az élet, hogy megfordította az egyedfejlődését: ahogy a kisbabák növekednek és dúsul a hajuk, ő úgy zsugorodott egyre kisebbre, és gyérültek meg a hajtincsei.

Elhatároztam, nem követem el ugyanazt a hibát, egy darabig csak tébláboltam ugyan a mozi előterében, de mikor felöltözködött és nekiindult a kora őszi estének, mellé lépdeltem, megszólítottam és beszédbe elegyedtem vele. Művelt idős hölgy volt, orvos lehetett egykor, vagy tanárnő. Fogadkozott, hogy miért csak a vetítés közepére sikerült odaérnie: kiderült színházjegye is volt aznap estére. Onnan jött el szünetben, inkább félbehagyta a darabot, csak hogy Jean Gabint láthassa újra játszani. Az 1938-ban bemutatott Ködös utak volt az egyik kedvenc filmje kislánykorában. „Gyönyörű férfi volt ez a Jean Gabin” – mondta mosolyogva. A villamosmegállóban köszöntünk el egymástól.

 

***

 

Ahogy ott ültem a könyvtárban, a két régi emlék nyomán – bárhogyan is próbáltam elkerülni – megtalált az az iszonytató gondolat, hogy valószínűleg már nem élnek. Rettenetes volt, adott pillanatban szinte képtelen voltam ezt elviselni. Ledobtam a könyvet a fotelba, felhörpintettem a kávémat, és szinte kirohantam az épületből. Hosszú ideig csak lézengtem a téren, aztán a Kálvinon, meg a közeli kis utcákban, hirtelen annyira nem találtam a helyem.

Lassan besötétedett. Ekkor ismertem föl, hogy tulajdonképp ugyanott vagyok, ahol az emlékeim is mozogtak, néhány méterre csupán a néhai Vörösmarty Mozitól. Tudtam, hogy már nem moziként funkcionál, kávézó van helyette meg előadóterem, ahol mostanában leginkább céges rendezvényeket tartanak.

Ahogy beléptem, az előtérben azonnal hoszteszlányok fogadtak.

– Szia, te is a díjátadóra jötté? – kérdezte a magasabbik szőke.

– Persze – feleltem hebegve.

– Akkor az aula végén balra van az előadóterem.

Kiderült, hogy valami reklámfesztivál van, ahol az adott év legjobb sör-, kábeltévé- meg autóreklámjai versenyeznek, a végén pedig díjakat osztanak a legviccesebb mosóporreklám készítőitől a leghatékonyabb gyomorsavlekötő hirdetésének alkotójáig, akiket mind-mind üdvrivalgás és vastaps fogadott.

Beültem a hátsó sorba. Igazából nem volt bajom a kivetítőn majomkodó munkásokkal, akik szerint az emberiség egyetemes boldogságának eléréséhez már tényleg csak arra az egy lépésre van szükség, hogy megkösd azt a bizonyos életbiztosítást. Jó is volt, legalább valami, ami elvonta a figyelmem a korábbi gondolatokról. Amikor a díjakat átvették, olyan szavakat dobált föl a projektor, hogy ügyfél, ügynökség, szövegíró, art director, kreatívigazgató, meg hasonlók. Jó másfél órát ücsörögtem a félhomályban, miközben két reklámfilm levetítése között sapkás srácok és hátizsákos lányok vonultak fel a színpadra átvenni a díjaikat.

Jean Gabin gyönyörű arca viszont nem bukkant föl egyetlen képkockán sem.