Szászi Zoltán: Meghalni tavasszal, hogy Hórák fogadjanak (próza)

pinkbutterfly felvétele

Az én kórtársaim

Álmodó földnek lassú ébredését várja a földmíves, kapáját már mind megreszelte, ekéje hasításra készen, rögtörő kedvét ajza már, kerteken jár a lanyha szellő. A Hórák tudják, mi az idő forgásának menete, múlik a zord, s a kedv jő, hogy kibontani a zsákot, s vetni, ültetni, sarjadást figyelni legyen erő. Meghalni tavasszal kell a vénnek, tudja is azt, s készül is, mint a mag. Thalló, kinek neve sarjasztót, virághozót jelent, ki az ifjúságnak, fiatalságnak óvója, védője, ha meg is tűri méhekkel telidongott mezején léptét a korosaknak, inkább táncba fogó szüzek ringó mozgását vágyja, mint lassú helyben topogását a vénnek. Mondják is, már csak trágyának jó az a test, mi megkopott, fáradt! Ha megfásult benne életerő, mereven görbed, csipás szemmel bámul a tavaszba, fájdalmas néki a lépés, a mozgás, ha ásót nem fog fel, csak kusza kézzel csiborászik a gyom közt, sok haszna nincs már. Halnia kell! Ha így van, legyen az tavasszal. Gyászra a harsanó rügyre ülő virágnak hóként hulló szirmát szél kavarja fel, hogy majd szemfedőnek lerakja a holtra. Thalló tudja, vetni kell, ültetni, s tudja a népe is, mit akar tőle a föld. Izzadtságának cseppjei helyén kicsi gödrök születnek, abba ül bele mag, s a sója az lesz a jövőjének, mi ott kristályosodik ki.

Úgy fut a szárnyas idő, hogy annak csak az istenek állanak ellent, néha még ők se! Évre hull év s tizedre tized, majd századok gurulnak messze, évezredek tűnnek el, s csak az írások, énekek őrzik meg, hogy voltunk mi is egykor. Voltunk. Csak Zeusz tud újra és újra megigézni nőket, csak ő szórja szét szapora magvát, félisteneket-isteneket nemzve, benépesítve az istenek hegyét, majd ravaszul Olümposz csúcsára fényes lakomát rendez sorba, hogy békítse tehénszemű Hérát, bocsássa meg néki a kicsapongást. Ott vannak-e most is? Néha látom. Az idei bóra mind elmosta a tengerpartról a lerakott szennyet, porától kitisztult ez erdő, volt hava is idén a csúcsnak, s a friss esők lába nyomán lám, ezernyi hangavirágra léphetnek a nimfák, ha titkos rétjeikre táncolni surrannak éppen. Lábujjuk harmat mossa, talpukra zsenge fűszál zöldje írja a tavaszt. Így jó! Ott már zsendül minden, rianó madárrajokat kerget a szél, fészkek mélyén lapul az új nemzedék. Itt még? Csalfa a fény, kósza csak a meleg, lassan sarjad a fű. Libatop, martilapu, hunyor, tőzike, téltemető, kökörcsin, sáfrány, csillagvirág és krókusz mozdul az ég felé nyújtóz, de gyengécskék még, mordan rájuk ült hirtelen tegnap is reggeli fagy. Hiába pengnek már a szerszámok, várni kell még, várni a jobbat, hogy a Főn felszárítsa a hólé sarát, így az iszamós kertben omlós talajjá omlik a rög.

Halni tavasszal kell. Más annak a gyásza, színesebb, könnyebben múló, mert feledteti a nyár máris, hisz oly gyorsan leváltja a pár nap tavaszt a hőség. Auxó, a növesztő hóra ideje jő el, keze által megsűrül, erősebb lesz a búza, teljes zöldjére fordul a lomb, s már nevel ő, már ringatja kezdődő gyümölcsét, mit hóna alatt rejtett a fagy elől, viaszos réteggel vonva be védve. Zúgnak a méhek, súlyos illatokkal telt kosarak mind a nyári völgyek, s hegyoldalak is, zúgnak, vágyják a létbe belerobbanó áldást. Mily szerelmes a föld az égbe, víz a földbe, harsogva eszik egymást az elemek, úgy gyurmáznak az élettel az istenek, mintha játék volna csupán az! Terhét még rejti, de már gömbölyödik a lány, arca már barnul, szeplői mind kiszöktek orra köré. Ugye szép? Ez hát Auxó a te munkád eredménye? Tőled ilyen szép s növekvő a lét, s a kedv általad bővült! A növényt termőre fordító, lágy kezed nyomán a vesszők megvastagodnak, lüktet az élet bennük, s termést, magot önteni, újjászületést hozni máris készek, alig várják már, mikor villan majd a sarló!

Elfogy a hold nyár végére, megcsordulnak az első szőlőszemek, gránátalma leve pirul az ujjakon végigcsorogva, dinnye gömbölyödik ki kerek levele alól, és óvatosan a sörnek érő árpa sárgáját kóstolják meg reggel az égi madarak. Jó már az! Ahogy a búza is egyre barnábban bólogat, arany és bronz mezővé válik, mikor Apolló ránevet, ha szekerén elvágtat felette, szórja rá a napfényt is bőven. Artemisz úgy lép a vetés szélére, hogy meg se hajoljon a kalász, szép tompora mily keccsel feszül, s kithonja alól kivillan gyönyörű, érintetlen titka, s onnan lövi ki ágaskodva nyílvesszejét, a hajnali harmattól lágyult szárú búzát ropogtató szarvasünőre. Lehull az, vére pipacs lesz, szeme nyári nefelejcs, csontját hangyák hordják szét fák gyökeréhez. Vastagszik a tölgy. Halni kell.

Nyáron is. Lecsap a meleg, lefojt, ráül éjjel a ziháló mellkasra, annyira forrók az éjjelek, hogy már csak az ifjak meztelen táncához jók, a bacchanáliákhoz, ahol bortól és csóktól még jobban ráhevülve a lét zubogó forróságára, mint tébolyodottak, úgy járják ők, az ifjak a táncot, hárfák és sípok szavára, mit nimfák pengetnek s faunok fújnak. Halni kell nyáron, hisz kell televénynek sok szerves anyag, Tudjuk, ifjak harcban edzett húsa, ártatlan szüzek áldozata a leggyengédebb nevelője a nyár végi virágnak. Szellőrózsa, másodszor is nyíló pipacs, varjúháj, borsmenta, árnyékliliom hajt ki abból, telehinti a rétet tompa, megfáradt pirossal, lilával, kéknek árnyaival sorba. Szénakazlak alatt egerek, pockok ülnek csendben, riadva hallgatják, a vércse s az egerészölyv merre rikolt. Jár a halál kint? Elvisz-e most? Harmattal szórja meg lakhelyük a hajnal, s ráül hangtalanul az uhu, nagy szeme mélyén a múlás pillog. Halni kell.

Forog a lét, mint csillagképek forognak, s ugranak bele a semmibe, miből jöttek is állatöv lassú úszásába, az ember álmodta rajzolt képek. Tolat a rák, mordul az oroszlán, csillog a fényes Orion, kis és nagy kutya ugatja az egyre messzebbre sodródó csillagspirálokat, kavarog sárkánynyal szemben a delfin, északi vízi kígyó farka végén kóbor üstökös csúszik, lapul a nyúl, rávonít a farkas az egyszarvúra, patáján annak a vég kopog el. Játéka volt ez embernek az ég! Oda kívánkozik, oda képzeli távoli létét, ott lát utazókat, s reméli, oda érkezik egyszer. Bájos kis vágyait éli, s tudást kanyarít elé, pályát számol, szöget, aszcendenst, napnak állását szemben a holddal. Amit kíváncsi halandótól a jóslatért kap, megint csak nem más, mint hegyek mélyén, méhén gigászok alkotásakor elhullajtott fémek cseppjei, arany és ezüst, ráverve királyok arca, kik mindennél mulandóbbak, de hiszik, egy darab fémen átléphetnek az öröklétbe. Halni kell nyáron is. De élni is! Míg élni lehet még!

Jó a víz és jó a szél, a bor, a hús, a kenyér. A gyümölcs ízére mindig emlékezel. Auxó, vigyázz a szépre, míg társnőiddel érkezel! Te vagy a kiteljesedés! Aki utánad lépked, az Karpó, ő az, aki gyümölcsöztet, s elszed, learat mindent. Betakarít, átfésüli a határt, szorgos, jókezű lány ő. Vermekbe kerül általa, mi oda való. Nagy hombárokba a szem, az a mindenható élet, mi egerektől védendő, hát becse van a macskáknak is végre! Belecsordul hordókba olaj és bor, csillog a préskő s almából ecet is lesz, kasokban begurul kamrákba ízes dió. Titkos receptű, ahogy a nyári fű íze érik a sajtokban, nézd, a gurigák vászonzsákban száradnak s érnek, kerekednek. Múlni kell az ősszel is, ilyenkor még jobban.

Hádész küldötte, a kaszás tudja is ezt, hogy ilyenkor a munkának mikor vége szakadt, s ismét az álom, és már a pihenés lassú ölelését keresi az ember, hát meg kell, ritkítsa a sorokat, viszi, akit lehet. Helyet csinál az újabb vetésnek. Életnek magja sose szakad.

Karpó, te a harmadik Hóra, aki vagy, te lettél kedves nekem. De te is Auxó, s ki ne hagyjam Thallót, nélkületek sorsom mit se érne. Benne vagyok a világban, istenek játékának forgandósága dob s ejt el! Időmet Kronosz pergeti, fiától kaptam a vihart kettémetsző villámot, unokája bagolyszemű szépség, ki hűvös a test vágyaira, de élénkíti a szellem tüze, légy védőm, Pallasz Athéné! Egyszer múlni kell. Lehet tavasz, nyár vagy ősz, csak ne legyen tél! Fagyott rögre feküdni nem jó! Ha omló, s mag kel benne, ha sűrű, lombos és buja, magába a napot szívja be éppen, vagy ha barnulón termést ringató, s hasítják zsíros barázdák, miken gólya tipeg, akkor igen! Jósok, rázzátok a csontot zsákotokban, bámuljátok fent az eget, nézzetek a tűzbe, s ne hazudjatok! Meddig még, mindig ezt akarja tudni tőletek az ember! Én is! Meghalni se télen, se nyáron, se tavasszal, se ősszel nem akar senki. Én se! Zeuszra kérdem, hát hogy lehet ez?

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/4-es számában.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.