Gyurász Marianna: Mosás; Nem tudott megtanulni egyetlen nyelvet sem; Te mit tudsz?

Mosás

Összegöngyölte a szoknyát az ölében, és a csempére kucorodva a kádnak támasztotta a hátát. Gyilkolni tudott volna egy cigiért. Eszébe jutott, hogy a szoknya zsebében lennie kéne egy régi, gyűrött, de még nem üres doboznak. Ilyen varázslatos szoknya volt ez, hogy zsebbel is rendelkezett, meg csomag cigarettával. Meg is találta, két szál lapult már csak benne, és egy tűrhető öngyújtó. Normális esetben eszébe sem jutott volna a fürdőben dohányozni.

Bal kezében tartotta a zsugorodó szálat, a jobbal az anyagot simogatta: bársony, az apró gyöngyök, beleszáradt foltok, és mindről meg tudta mondani, mikor meg hogyan termett ott. A mustár a hajnali négyes hamburgerből, a vörösbor, amit képtelenség, hogy kitapintson, de mégis, ez meg mikor olyan ügyetlenül meg óvatlanul szeretkeztek, és sietősen, hogy még a ruháikat sem vették le mind, csak amit muszáj volt. Mikor a nővére kislánya öklendezni kezdett az ölében. Mikor lecsöpögtette a palacsinta, mert nem tudta megállni, hogy ne tömje tele nutellával és baracklekvárral egyszerre. Idáig ért, mikor rádöbbent, hogy egy pillanat és a filtert égeti már. A csikket a vécécsészébe pöccintette. Úgy döntött, mégsem olyan őrültség a fürdőszobában dohányzás, csak a füstöt kéne a lefolyóba fújnia, szájrátéttel, aztán kezet és fogat és arcot is moshatna helyben.

Oké, azért annyit megtehet, hogy beállítja a programot a mosógépen, abba nem halt még bele senki. És talán kiválogathat még pár ruhadarabot a szennyesből, mert mégsem mehet a mosásba egyedül a szoknya. Bedobálhat a dobba mindent, ami hozzá tartozik, amivel együtt viselte, ami eszébe juttatta a színével vagy a mintájával vagy a makacs foltjaival. Vagy azzal, hogy annyira összeillettek. A leggyengédebb programot kereste ki, aztán kiborította a szennyest. Eltartott egy darabig, míg minden mosnivalót kiválogatott, átölelt, utoljára, és megforgatott a kezében. Aztán behajtotta a dob ajtaját, és visszakuporodott a kád mellé. Volt még egy cigarettája. A gyújtó nehezen gyulladt már be, a gáz fogyóban, valószínűleg. De az ilyet felesleges újratölteni, csak kihajítja majd. Az üres doboz is a vécécsészében végezte. Aztán kiterítette az ölében a szoknyát, magához illesztette, derék derékhoz, végig a lábain. Nagyot szívott a cigarettán. Pár óra, és neki semmi nyoma nem lesz már rajta. Vagy fordítva. Hosszan fújta ki a füstöt. Ennyi idő az életéből, és ilyen egyszerűen semmissé tehető.

Na azért mégsem, gondolta, és lejjebb eresztette a cigarettát. Máskor legalább háromszor kellett újraélesztenie egyetlen szálat, most vidáman pislogott.

Szabályos kör alakú lyukat égetett az anyagba, fekete karimával. A szeméhez emelte, amíg megvizsgálta, az ujjai között a kialudt cigaretta. Aztán újra meggyújtotta, és elismételte a mozdulatsort az alkarján. Majdnem szabályos, kör alakú sebet égetett, fehéret, vörös karimával. Összeillettek.

Elszívta még a cigit, aztán leöblített mindent a vécén, az utolsó darabot is a mosógépbe tette, és elindította. Még kezet, fogat és arcot mosott, mielőtt kilépett volna a fürdőből.

Nem tudott megtanulni egyetlen nyelvet sem

Egy nyelvet se volt képes elsajátítani. Pedig igazán korán kezdték, ez általában segít. Händel, Chopin és Joanna Newsome mellett csupa hangoskönyvet hallgatott magzatkorában. Nyugodt, kedves történeteket, Beatrix Potter, ilyesmi. Az óvodában franciát tanult. Legszívesebben azonnal két idegen nyelvet vettek volna fel, de a nevelők azt tanácsolták, először az anyanyelvében szerezzen több jártasságot. A tőmondatok is összezavarták. A francia kisasszony azt hitte, kavarodás történt, hogy évekkel fiatalabb lehet a csoportnál. Később csak azon bosszankodott, miért nem látják be némely szülők, hogy a gyereküknek speciális tantervre volna szüksége. Pedig megkapott minden segítséget, amit csak előnyös helyzete engedett, tanárokat és módszereket. Terápiát csak azért nem, mert egyetlen felkeresett specialista sem tudott semmiféle leírható diagnózist adni. Rengeteg teszten átesett. Értelmi szintje nem volt visszamaradott. Semmi testi hiányosság nem adott okot ilyesféle zavarra. A nyelvi központja sem volt sérült. Azt is megállapították, hogy az általa tanult nyelveket megérti, legalább annyira, mint ugyanezen nyelveket beszélő vagy tanuló társai. Arra jutottak, ideges eredetű, pszichés zavar lehet a blokk, ami a mondatalkotásban és önkifejezésben gátolja, de egyetlen vizsgálat, kérdőív vagy pontrendszer sem hozott egyértelmű eredményt. Végül, puszta jóérzésből, felhagytak a találgatással. Így is élhet szinte teljes, majdhogynem minőségi életet, mondták. Rengeteg kapu nyitva áll előtte. A támogató és tehetős családja erős védőháló. Oda hull majd vissza legrosszabb esetben, efféle legrosszabb esetekért milliók ölnének a nyomornegyedekben. A szülők ekkorra már felhagytak volna az erőszaknak érződő tanórákkal, újabb és újabb próbálkozásokkal. Elfogadó emberek voltak. Két fiatalabb gyerekük születése pedig rádöbbentette őket, hogy nem csak egyetlen próbálkozásuk van, a továbbiak lehetnek sokkal sikeresebbek. Neki viszont mániájává vált a nyelv. A fejébe vette, hogy ha megtalálja az elsőt, azt, amely leginkább kifejezi belső gondolatvilágát, érték- és szimbólumrendszerét, a többi is simán megy majd. Rengeteget olvasott, hallgatott hangoskönyveket és filmeket, és hallgatott élőbeszédet is, videoblogokat meg TED-előadásokat. A téma nem is számított, bármit befogadott, a tudás néha megragadt, másszor meg lepergett, de hiába próbálta visszaadni a hallottakat később. Néha úgy érezte ilyenkor, mintha csomó ragadt volna a gyűrűporca alá, a légcsövébe. Ilyenkor még a szavakig sem jutott el, csak köhögött, percekig. Nyugodtabb napjain, mikor megpihent kissé, akár a sarki kávéházba is lemerészkedett. Ott ugyanis mordulva is rendelhet az ember, megértik. Hasonlóképp volt a mozival és a bevásárlóközponttal. Néhanapján megfordult a fejében, hogy munkát kéne keresnie. Igazából rengeteg mindent képes lett volna elvégezni anélkül, hogy mondatokat formáljon. Végül mindig arra jutott, elpocsékolt idő volna az, amit nem a nyelv keresésére fordít. Évekig foglalkozott az ógöröggel, olvasott szanszkrit szövegeket és hetekig játszott a gondolattal, hogy egymaga, vagy esetleg fizetett kísérettel útnak indul, hogy élőben is hallhassa a manysi nyelvet. De egyikkel sem jutott közelebb. Sem szóban, sem írásban nem tudta kifejezni a gondolatait. Természetesen gondolatai sem voltak. Nem úgy, ahogy a legtöbb embernek, javarészt összefüggő folyamként. Nem volt kevésbé tudatában önmagának vagy a céljainak, de nem tudta leírni őket. Húgai rég elköltöztek, az egyiküknek gyerekei születtek, a szülei egyre hosszabb nyarakat töltöttek egy déli államban. Önellátó volt, de néha hiányolta a társaságot. A legkisebb húgát látta leggyakrabban. Ő a városban maradt, hárfán játszott, és egy kicsit gyűlölte a férfiakat. Illetve mégsem, de legtöbben mégis így értették, vagy így fogalmazták meg, hogy gyűlöli a férfiakat. (Pedig, ha a húgát magát kérdezik, azt felelte volna, csak nincs szüksége rájuk. Senkire nincs szüksége, magára sem, azzal is megbékélne, ha ő sem létezne, és akkor érzi ehhez legközelebb magát, amikor hárfán játszik. Ezért játszik annyit, és így került be abba a borzalmasan neves konzervatóriumba.) Úgy érezte, egészen jól érti a húgát, jobban, mint a szülei, vagy a kettőjük közti három testvér. Mégsem tudta volna elmondani neki. Valószínűleg így lett ő a húga kedvenc családtagja. Apja meghalt, és anyja végérvényesen délre költözött, mire rádöbbent, felesleges volt hosszú évtizedeken át tartó kutatása az egyetlen megfelelő és tökéletes nyelv után. Átkozhatta volna saját ostobaságát, de az olyat hosszú és cirádás mondatokban kell, olyanokat pedig nem tudott. Tehát nem átkozta magát, inkább csendben örült a felfedezésnek. A csomó a gyűrűporca alatt melegen fénylett, átderengett nyaka sötét bőrén. Arra jutott ugyanis, hogy az ő nyelvét még soha nem alkotta meg senki. Ezért magának kell megalkotnia azt a nyelvet, amit beszélhet.E felfedezése után napokig csak ült a lakásban, és semmit nem csinált. A húga meglátogatta közben egyszer, adathordozón magával hozta egyik új szerzeményét, azt hallgatták egy ideig. Mikor a darab véget ért, az asztalához ült, és vásznakat rendelt. Hatalmas festővásznakat, és állványokat is, ecseteket, ezeket a húga választotta, meg festéket. Alig pár színt, de azokból egy életre elegendőt. Mikor megérkeztek a vásznak, pár nappal később, a húga éppen a konyhájában ült. Segített neki elrendezni őket a lakásban. Együtt csomagolták ki a színeket is, meg az ecseteket, elrendezték őket az asztalon, nagyság, puhaság, efféle attribútumok szerint. Ezután a húga hazament a hárfájához. Nem tudott pár óránál tovább távol lenni tőle. Ő pedig írni kezdett a vásznakra, a pár egyszerű színnel. Nem szavakat, legalábbis nem olvasható szavait bármiféle ma beszélt vagy feljegyzett nyelvnek. De neki szavak voltak, a nyelve helyett az ujjairól gördültek le, hosszas, görcsös gondolkodás nélkül. Tudta, hol törjön sort, hagyjon gondolatnyi szünetet, tegyen pontosvesszőt. Mikor tegye ki a pontot. Csupa maszat lett minden ujja és a felöltője is, narancssárga, lila és fekete. Aztán, mikor minden vásznat teleírt, a falakkal folytatta. Beterített minden üres négyzetmétert, narancssárga, fekete, lila vonásokkal. Mikor ezek is beteltek, sírni kezdett, mert nagyon sok mindent el szeretett volna még mondani, de már nem tudta, hová.

Te mit tudsz?

Tessék, kérem, jelezni, másként hogy tanulnék meg bármit is? Felírni ezekre a táblákra, kérem. A filceket abban a kalapban találják. Köszönöm, köszönöm. Ha teleírtak mindent, kéretik várni pár percet, csak amíg gyorsan megtanulom a legújabb tanulnivalót, aztán törlés, és adom is vissza, tisztán, üresen. Az én értelmem kapacitása, legalábbis jobbára, végtelen. A tábláké véges, az értelmemé, jobbára, végtelen.

Ön ott, hölgyem, kérem, ne dobjon aprót a kalapba. Nincs nekem arra szükségem. Mire is mennék vele. Meglehet, hogy több apró van a tárcájában, mint gondolat a kobakjában, ez esetben bocsánatot kérek. Mindannyiunkkal megesik, így, hétfő reggel. Arra kérem, ha már nem most, jöjjön vissza kicsit később, délután, mondjuk. A hosszú nap a klimatizált, túl-hideg irodában csak megtanítja valami újra. Vagy megtanítja valamire újra, amit egyszer tudott, csak elfelejtett. Hogy ez a szoknya borzalmas választás, például. Nagyon csinos, szó se róla. Csak túl rövid. Megjegyzik majd, hogy túl rövid. Vagy túl csinos. Megérintik a combját, és a maga hibája lesz. Ezt tegnap tanultam. Azt hiszem, tegnap. A hétfők előtt a péntek jön, igaz? Ó, nem, nem. Vasárnap. Elnézését kérem. Mindkettő a hétfők előtt jön.

Megérintik a combját, és az ön hibája lesz, hogy megérintik a combját. Mert nem tanult az esetből. Vagy a történelemből. Mégis, mit gondolt, miért olyan alacsony a mesterségesen szinten tartott hőmérséklet az irodában a magácska érzése szerint, aranyom? Mert a kezecskéi és a lábacskái mérhetően fagyosabbak, mert a teste több zsírszövetet tartalmaz, így kevesebb hőt produkál, mint a férfiak jelentősen nagyobb kiterjedésű izomszövete. De nem magára szabták a klímaberendezést, aranyom. Ez is az ön hibája. Húzzon melegebb nadrágot. Hosszabb szoknyát. Járjon fitneszterembe. Köszönöm, köszönöm a figyelmét. Ó, milyen udvariatlan. Az a kézjel vulgáris szinte minden nyugati társadalomban, mióta az ókori görögök elkezdték használni. Fallikus szimbólum. Otromba, felettébb otromba. A genitáliák mind otrombák.

Ó, uram, uram, ott a kék kalapban. Tegye vissza a filcet, kérem. Végesek a készleteim. Végesek. Tudja, hányszor tanultam meg ezt a szót újra meg újra? A készleteink végesek. A kőolaj mennyisége véges. Véges számú levél található azon a szomorúfűzfán ott, a háta mögött. George K. Chang türelme is véges, és gyűlöli, mikor Kenny B. Olson kölcsönkér anélkül, hogy a múlt pénteket rendezték volna. Az amerikai elnökök uralkodási ideje véges. Az anyag mennyisége az univerzumban véges. És szivárog, tudta? Azokon az apró, fényes, tűszúrásnyi lyukakon keresztül. És a hő is véges, mind kihűlünk majd egyszer. A nők sokkal gyorsabban, természetesen. Az univerzumot egy tüzelő bakkecske hordja a hátán. Fogadásból kötözték oda, tudja? De a bakkecskék, különösen a bipoláris zavarral küzdők, véges ideig tüzelnek. Mire megfial, mi mindannyian elpusztulunk.

Tudta, hogy mi vagyunk az egyetlen faj a földön, amelyik azt képzeli magáról, hogy befejezett terméke egy célirányos evolúciós folyamatnak? A tudomány jelenlegi állása szerint. A medveállatkák és a mianmari vöröspandák ilyen terű álláspontjával egyelőre nem vagyunk tökéletesen tisztában, jelenleg is folynak a kutatások. És minden nappal többet tudunk, ó, csak látná, csak tanulná meg, amit én, nap mint nap, óráról órára. Ez a tudás is véges, de talán látná, egy ponton hogyan veszik el a különbség rettentően-elképesztően-borzalmasan sok és végtelen között.

Roppantul érdekes dolgok ezek.

Tudta, kedves – igen, ön, ott abban a kerekeken guruló, macskamintás kis közlekedő eszközben, a két copffal –, tudta, hogy ezen a bolygón élő, körülbelül egymillió-háromszázhetvenezer faj közül legfeljebb egy tucat, ha gyakorolja a szexuális monogámiát? Hattyúk, prérin élő földipockok, gibbon majmok, hogy párat említsek. Ez utóbbiak közül a sziamangok, egész pontosan. Őket különösen kedvelem, énekükkel jeleznek társaiknak és határolják el territóriumukat. Kellemes állatok. Az emberi faj nincs ezen egy tucat között, természetesen, habár a társadalmi-kulturális monogámiára sokhelyütt erős a nyomás. No meg az ember szeretetéhes, magányos lény. Ezt teszi az öntudat a teremtményekkel. Csak annyit mondasz: „Hé, te.” És ő erre, hogy: „Én? Én létezem? Kicsoda ez az én?” Aztán ezt ismételgeti egy életen keresztül, persze nem jut egyről a kettőre, szóval megbolondul egy kicsit, vagy behelyettesít a szaggatott vonalra bármi felajánlott választ. Mint amikor feltöltöd az ökölnyomot a falban sok haszontalan kacattal, csak hogy betapaszd.

Vagy elfelejti a kérdést. Mi volt a kérdés? Hogy magával viheti-e a táblát? Ó, nem. Jöjjön vissza, mikor tanult valamit.

Ez a bolygó egy hatalmas tányér, tudta? Lapos tortaforma, belelapított réteg keksztörmelékkel. De léteznie kell egy másik dimenziónak. A harmadiknak, mert a hosszúság és szélesség adott, a tányéron belül. A mélységnek, tudja. Mert lakik ott valaki, egy hatalmas, nyálkás, alvó, ősi valaki. Néhányan Cthulhunak nevezik. Mások Albertnek. De bizonyosan tudom, hogy alszik odalenn. Egyesek szerint az igaz szerelem csókja ébreszti majd fel. Az lesz a jel.

Köszönöm az új tudást, uram. Én is kurvára örülök, hogy én lehettem az első, aki ma hajnalban felbaszta az agyát. Enyém a megtiszteltetés. Ó, gyönyörű látni, hogy ennyien vannak. Kellemes rajz az édesanyjáról, kedvesem. Csinos, nagyon csinos. Még a harmadik lába is egészen kecses.

Egy fizikaprofesszor! Hiszen magát ismerem, sokat jár erre, igaz? Mesélni is szokott. Persze ezt nem jegyzem meg, csak azt, amit lejegyez. Sok-sok végtelen, akarom mondani, lehetetlenül hosszú képlet. Megtanultam mindet. Elcitálhatnám oda és vissza akárhányszor, fejen állva egy rinocéroszon. És a kedves felesége, egyem a szívét, szintén gyakran megfordul erre. Egész stósz könyveket hoz, meg újságokat, napi- és szaklapokat. Persze csak akkor lenne értelme, ha felírnák a táblácskáimra azt a sok betűt. De kedves gesztus, értékelem.

Maga! Ó, azok a gyönyörű szavak. Nem sok újat mondanak, de gyönyörűek. Tessék csak, tessék tollat fogni, színeset. Néha mintha rajzolna. Csupa színes vonal.

Nohát. Mintha kezdenék megtelni így reggelre. És annyian állnak itt, és meghallgatom mindannyiukat, higgyék el, csak adjanak egy kis időt. Annyi új tanulnivalóm van. Például hogy manapság semmi értelme megtanulni, hogy válasszunk el szavakat. Bár a morfémák megkülönböztetése gyakran hasznos készség. És ismét, számomra semmit nem felesleges tudni. Mindent tudni akarok, amit elmondhatnak nekem. Csak egy apró szünetet tartunk, jó étvágyat a reggelijéhez, hölgyem, nemsokára ismét találkozunk.