Géczi János: V, mint Végezetül

Reggel vértől áztatott zacskót találok a szemetes kosárban. Óvatosan megnézem a tartalmát, egy disznó kétágú penisét rakták be az irodánkba, de a fiúk legalább ügyeltek arra, hogy ne mocskoljanak mindent össze. Hogy a többiek ne vegyék észre, egy újságot gyűrök össze, s rádobom a kimetszett, karikába tekert faszra. Éppen eltakarja. Ostoba vicc, de nem egyéb, mint annak a jelzése, hogy itt csupa fiatal lány dolgozik, s hogy körülöttünk sok a meredező hímvessző.

Az adminisztrátorok munkájához kialakított helyiség a nyári reggeleken ugyancsak hűvös. Ráfér a pulóver a dolgozókra. Az irodát, a polcok teszik, vízszintesen berácsozott, huzatos ketrecnek találom, börtönnek tudom. Még hogy munkaszoba! A négy alkalmazottat hol erre, hol arra a munkára rendelik, sosincs állandó helyünk. A Phylaxiában hetente más-más emeletre hurcolkodunk, de a csapat összetétele nem változik. Már nem is lenne jó, ha szerteraknának minket. Együtt cipekedünk, négy lány, hol ide, hol oda, beletörődve, hogy minden átszervezéskor minket mozdítanak. S nem mintha terjedelmes lenne a személyes cucc, mindegyikünké befér a kollektívan használt fiókba.

Közösen dolgozunk, s ha tehetjük, amúgy is együtt vagyunk. (Kustra Klári: A lányok azt állítják, jó az életünk. Boldogok lehetünk. Én is, mert vannak például ujjaim.)

A csapat hétvégeken sem hiányos, legfeljebb kibővül. Ha túrázunk vagy operába, moziba vagy sétálni menni van kedvünk, ki-ki magával hozza legújabb ismerősét, udvarlóját. A Városliget is kedvelt hely. Legújabban a Normafához járunk, bár túl sok az arra sportoló, akik rólunk el s inkább magukra vonják a figyelmet. Az alkalmi ismerősök többnyire lekopnak, a férfiak gyorsabban, a nők kevésbé. A házasságból elkóborlók az igazán sietősek. (Klára: Jó a házasságuk. A gyerekeik egészségesek.) Együtt: Klára, Bélia Panni, Mara és én, Eta.

Időnként reggelente egy-egy véres állatdarabot találok a szobában. Faggathatnám a takarítónőt, nem tud az semmit, ki és mikor csempészi be az ajándékot, de elmondaná, nem csak ez a lánycsorda részesül efféle meglepetésekből. Vagy igaz, vagy nem. Számomra elég lenne annyi információ, hogy nem csupán nekünk szól a különleges figyelem. Nem foglalkozom kelleténél többet a dologgal. Az állatgondozók hecce ez, nem egyéb.

Tíz fele tárjuk ki az ablakot, az egyetlent. Hatalmas, összekaristolt üvegű. Legyen ősz vagy tél, a forró lánytestektől bemelegszik a szoba. Van nap, amikor gépelés közben dohányzunk, olyankor aritmiás a kopogtatás, a főnök ebből ismeri fel, hogy eljött a lazsálás ideje, s ilyenkor nyit ránk, majd később egyre gyakrabban, kisebb időközökkel, tucatszor is, újabb és újabb feladatokkal. A füstös napok egyben a menzeszes napok, mivel idővel az összezárt négy lány havi vérzése is összerendeződik, s egy hét alatt együtt tudjuk le a hisztit. Olyankor csak ülünk a füstben, mígnem valamelyikünk meg nem nyitja az ablakszárnyakat. Egyikünk sem szereti, ha a haj átveszi a cigarettafüst szagát. S az a perc is szabadnak számít, vetek számot vele, ha felállok a széktől, megkerülöm társaimat, észreveszem, hogy a filodendron nincs megöntözve, s a napi soros locsolót emlékeztetem a feladatára, s elhúzom a Rákóczi keresztszemes hímzésű függönyt, hogy kitárjam az ablakot. Ha pedig senkit sem látok a körfolyosón, kihajolok, s szemügyre veszem, van mit nézni, mivel az épület teljes emeletén körbefut. Jó szemlélődni.

Azok a mályvák! A hétvégén a mátrai kiránduláson a termetes növények a parasztházak kertjeiben éppen nyílni kezdenek. Ujjongok a tenyérnyi, selyemszirmú, harsogó színű virágok láttán, sosem látok korábban hozzájuk hasonlókat. Szinyei Merse Pál festményeit idézik. A magamfajta budapestinek ismeretlenek a mályvák, de nem ismeretlenek a képek. Mara hosszú okfejtésbe kezd, erről. (Mara: Eta a lovat, a tehenet és a disznót a festményekről ismeri, vagy fél kilós csomagolásban). Klára bekapcsolódik. (Klára: Már ha ki tudja fizetni a hentesnél.) A lelkesedés azonban nem huny ki, éjszaka virágokkal álmodom, s reggellel másról sem beszélek, mint a piros, sárga, fehér és rózsaszín tölcsérekről, amelyeket kék dongók látogatnak. A szirmokról, amelyeken átsüt a napfény.

Klárába mélabú költözik, dünnyög Mara, (Mara: Dömöszköli a saját reménytelensége.), fészkelődik, zsörtölődik, nem csak nem érdekli, unja a megismétlődő, kacagásra vagy lehurrogásra okot adó élménybeszámolókat. A szoknyáját húzogatja, félrevarrta a szegélyét, nem csoda, maga szabta, maga öltötte össze, tudása, ami a ruhavarrást illeti, nem egy fővárosi úri szabóé. Hogy csáléra áll a szoknya is, nem vesszük észre. Vagyis nem akarjuk.

Klára szószegény, leginkább nem szól semmit. Legfeljebb mutogat. De így is ő kerül a központba. Sokféle hangtalan módon jelzi, szüksége van a beszédre. Igényeli a társalgást. (Mara: Konverzál.)

Elcserélem magamat egy süketnémával, füstgomolyagba temetkezem s bámulom a plafont, hátha felrajzolódnak a mályvák. Nem megy sokáig. Mara az ablakszárnyakat igazgatja, hogy ne tükröződjék benne s ne vakuljunk el a fénytől, no és nehogy úgy járjunk, hogy a kihajtott ablakszárnyakból szertetükröződjön, ami bent történik, nehogy jeleneteket vetítsenek a be nem avatottaknak az ablakszárnyak. Bélia Panni felfázott, pisilni rohan és lamentál, hogy csípi belül a só. Klára, sikertelen néma figyelemkeltésével egyedül marad, stratégiát változtat. Előkotor a táskájából – akkora, hogy a munka végeztével a bevásárlást is abba pakolja, fér abba minden, üveges tej, kenyér, még krumpli és hagyma is (Bélia Panni: Ha nem lenne nehezékként a piperecuccokkal kitömött táska, elfújná a kőbányai szél.) – egy összehajtott papirost, gyűrögeti, zörgeti, de amikor a kezére rátapadnak a lányszemek, kisimítja a lapot, az íróasztalra fekteti, s nekikészül az összevissza felírtakat előadni.

– Mi ez? – bök ceruzájával a macskakaparásra Panni. Harisnyanadrágja eltekeredett a jobb lábán. Könyökkel löki be az ajtót, térddel csukja. Vizes kezét lengeti. – Hiányzik a törölköző. Azt mondják, lopják.
– De legalább toalettpapír van. – replikázom.

Egyszerre kuncogunk. Mind a négyen. Elterjedt, hogy az állatgondozók az újságokat összehajtogatják s az élek mentén felvágják, hogy fenekük törlésére a tenyérnyi lapokat használják. A toalettpapírt pedig másra alkalmazzák. Klára szerint viszik haza, ablakot törölni. Bélia Panni vélekedése szerint inkább azzal itatják fel kezükről a vizet. (Mara: Mutass nekem olyan férfit, aki szarás után kezet mos.) (Klára: Vagy, ha hugyozott. Ha eljönnek a budiból, zsebre dugott kézzel fordul mind ki. Persze, úgy törlik szárazra a markukat. A nadrágjuk merő húgyszag.) (Én: Lehet, hogy csupán levizelik. Nem tudják előhúzni.)

A szakszervezetiket a délelőtti cigarettaszünetben összerántják, vonulnak csapatban, mint a varjak, végiglátogatják, hogy megszemléljék a mellékhelyiségeket. (Klára: Ha délutánra teszik, szagolhatnák a friss, napi bűzt.) Mindenki más lázasan munkálkodik, elbástyázza magát feladattal. A lábasjószágok gondozóinak mellékhelyiségeiben valóban fellelik az előző heti, akkurátusan felvágott újságokat. (Klára: Hát fényképekkel és politikai eseményekről szóló beszámolókkal töröltek segget.) Aztán elsimulnak a dolgok (Mara: Hiszen otthon minden szakszervezeti vezető ezt teszi, spórolnak a papírral.), a budik elé asztalokat helyeznek, rajtuk téglányokban a harmonikaszerűen összehajtogatott papíros. Bárki látja, ha valaki betér az illemhelyre, tép-e belőle és visz-e magával seggtörlésre papírt. (Bélia Panni: A közösség nyilvánosan gyakorolja az ellenőrzést.) Bentre, a mosdókagyló mellé felszögezett szegre textiltörölközőt akasztanak. (Mara: Olyan mocskos az hamarosan, hogy nincs ember, aki beletörölközne.)

Klára nekiveselkedik, krákog, nem telik erejéből terjedelmes mondatra.

– Felírtam ide a szavakat.
– Neked le kell jegyezni? A saját mondandódat? Én a recepthez szükséges hozzávalókat fejben tartom.
– Hát, hát! – és segélykérőn tekintget körbe. – Ezek az eladó szavak! – s átfordítja a megviselt lapot s odacsúsztatja elénk. Silabizáljuk, ha tudjuk!

Munkába jövet, közel a felszabadító háborúban szétbombázott s vissza nem húzott Erzsébet híd pesti hídfőjéhez, a villamosmegállóhoz tartozó jegyárus és trafiknál jegyzi le. A lapról, amelyet az üvegre belülről, a pult fölötti szabadon hagyott felületre barna szalaggal ragasztanak. Látni se ki, se be. Az eladónő, vénséges csoroszlya, mondja, csuda szép, kötött, sokszínű turbánt visel a fején, nem érzékeli a vevő arcát, a vevő a jegyárusét, a hirdetmény megakadályozza a láthatóságot.

– Láthatóságot? – kérdezem este vissza, amikor ráfordulunk a sötét Váci utcára és belekarolok Klárába. – Honnan veszed? Én sosem hallottam ezt a szót. Van, aki használja? Mármint rajtad kívül?
– Sok szó létezik. Attól, hogy nem ismered, létezhet, nem? Engem ez tölt el csodálattal, nem a rikító gazok a parasztportán. Meghallasz valamit, s attól valami értelem jut egy olyan dolognak, amelyet korábban nem találtál. Vagy nem is tudod, hogy akad valami, aminek képtelen vagy nevet juttatni.

Aprólékosan kiírott, öreges női gyöngybetűkkel készült a hirdetmény. Amelyről Klára átmásolta a listát, kapkodva, meglehetősen rondán. (Mara: Ronda, mert a levegőben írták.)

Legfelül, a cím megvastagítva, többször átsatírozva. Eladó szavak! Tintaceruzával. Indigóval készült is lehet, ha a másolólapot másra korábban nem használták. A lila indigóról könnyen kopik a festék, és az a felülete, ahonnan hiányzik, nem hagy nyomot többé a ceruzahegy alatt.

– Ki van függesztve az ára is? – kaparintja magához Mara a lapot. Görbe ujjaival csippenti fel, mintha fertőzne. Az, hogy gúny és hitetlenkedés van a kérdésében, senkinek sem kétséges. De választ nem ad Klára, nekitámasztja a hátát a széke mögött tornyosuló iratpolcnak, s mint az agitpropos előadók, jobb karjával csapkod, zászlóként leng a kar, baljában a lapot görcsösen visszamarkolva kezdi a felolvasást.

– Valériás cukor. Színes paprika. Fiszfasz sör. Zacskós pezsgő, ami megbüfögtet. Sajtos miapicsa. Epres kalimpó. Zselléres szaloncukor. Cicaszopogtató. Goromba só. Háromszögletű kockasajt, ami kerek dobozban van. Korpamentes sampon. Cukorbeteg télapó. Maci ízű méz. Lókeksz.

Gurulunk a nevetéstől, kislányosan kapkodjuk az elfogyó levegőt. Hamarosan belénk szakad a jókedv, a szomszéd irodában rávernek a falra. Ilyen hangosak vagyunk? – szeppenek meg, és Klára alásüllyeszti a táskájába a négyrétre visszahajtott papírt, s az asztallap fölé görnyedünk. Délig kitart a viháncolás. Elég az egyik kifejezés valamelyik tagját kimondani – zacskó, szín, doboz, háromszögletű – vagy néhány szótaggal felidézni – api, rom, nem –, és zsebkendőt tömünk a szájba, véresre harapott ajak, recsegő ujjpercek, kifordult kérgű tűsarkú cipő jelzi, nem nyugszik a kedély, nem szabadulunk meg a huncutkodástól. Végezetül akkor is előrobban belőlünk a kacagás, ha elsiet valaki az iroda ajtaja előtt, ha az udvarba aláhull egy szürke galambtoll és behozzák a körlevelet, aláírni, hogy tudomásul veszik s megjelölik azt a napot, amikor egy ideológiailag képzett kollégával falura utazunk, terjeszteni az eszmét. (Mara: Minden nap van legalább egy pillanat, amikor szörnyű hiány tör az emberre, aztán, amikor rákérdeznek, mi is az, nem tudja megnevezni.)

Klárának azonban további titka is lehet, amit sehogyan nem tud elsuttogni, ismerem jól. Pedig csak viccelődve kellene mondania, de sehogy nem tud rájönni annak a forszára. Humor, lazaság, derű, ismételgetem nem egyszer, eredménytelenül. (Klára: Pedig te gyakorló keresztény van, s az ilyesféle hívőkre ezek a tulajdonságok pont nem jellemzőek.) (Mara: Eta protestáns, kérlek, református.) Igaz, ránk egyik sem jellemző, a családban mindenki olyan kimért, mintha államvizsgázna. Vagy mint akinek csavarja a gáz a belét, és nagyon össze kell húznia a fenékizmait, hogy el ne pukkantsa magát.

– Mennyi a láthatósága az epres kalimpónak? – siet Bélia Panni Klára segítségére, eredménytelenül.
– Panninak mennyi az epres kalimpó láthatósága, súgom neki este, már a Váci utcában, bele a rózsaszín fülébe, és megszorítom Klára könyökét. Cinkostársak vagyunk. Szemerkél az eső, számukra ilyenkor a legszebb Budapest.
– Semmi. – elmondhatatlan hangon idézi Klára Panni kedvenc szófordulatát. Felvihog. Előkotorja a zsebtükrét, beáll a Vörösmarty tér és az utca torkolatának egyik kapualjába, ahol a kerítésdróttal körbefogott üvegdobozban sötétedés után csak a zsebórák posztamense látható, megnézi a napfényben az órák hátát tükröző tükörben, nem kenődött-e el a száján a Phylaxiából történt távozása pillanatában felkent gyönge színű ajakrúzs. Munka, túlóra, közösségi aktivitás után kikeni magát, s attól fogva nem érzi csupasznak az arcát. Nem szégyelli, hogy szeret divatos lenni. A körmeit is lakkozná, de az bonyolult dolog, utcán semmi esetre sem elvégezhető – az ilyesmi a hétvégék komfortja.

Az utcán suhanunk, alig érintkezik a cipőnk a kövezettel. Klára előadja, hogy a személyzetis ezen a napon tizennyolcszor nézett be az irodába, s mindig mondvacsinált okkal, s ez mennyire mulatságos, csak éppen számomra nem az. Állítom, észre sem vettem. Kláráéknak ugyancsak feltűnt, hogy minduntalan megjelenik, s a szomszédos szobákban dolgozók eleget bosszankodnak is miatta. Hangot is adnak ennek. Aztán megszokják. Mindenki ott teszi a szépet, ahol tudja. A férfi (Klára: Ha merné, jampec lenne.) amúgy nagyapám ugyan nem, de az apám lehetne, s hogy ne legyen oly feltűnő a látogatása, a folyosóra nyíló termek valamennyiébe benyit, holott csupán, állítja Klára, körülöttem legyeskedik. Ez az, ami nem tetszik a szomszédságokban ügyködőknek. Nekik ezekből a felbukkanásokból csak az ocsú jut, nekem meg a mag. Csak úgy szórják elénk, két marokkal. Hadd el, legyintek kajánkodó barátnőmre, a pártból is kirúgták, s még mindig abban reménykedik, hogy mindennek nem lesz további következménye. Gondosan kikerüljük a tócsákat. Feltűnik, hogy Klára nemhogy nem lép félre, de ha teheti, a vastag talpú cipőjével egymás után beléjük tapos.

– Nem tartasz a víztől?
– Nem ázik át. Éppen azt ellenőrzöm.
– Én félek a pocsolyáktól. Van bennük valami baljósság.
– Ne bomolj! Ezt nem mondod komolyan. Normális vagy?
– Akkor is.
– Egyik se mélyebb egyetlen centinél. S telve vannak a város fényével. Egyik zöld, másik kék… olyan lehet, mint a Balaton. Vagy a tenger.
– Te láttál már tengert?
– Mikor láttam volna? – ezen azért elgondolkodunk. Hol is, mikor is láthattunk volna tengert? – Mondd, fogjuk mi valaha is látni?
– Nem. Nem hiszem. Pedig jó lenne.
– Á, sok pénz is kellene ahhoz.

Aztán mégis válaszolok a korábbi kérdésére.

– Félek, hogy valamelyik pocsolyának nem lesz feneke.
– Alja? És beleesel?
– Nem, attól nem. Hanem amiatt, hogy amíg benne vagyok, felszárad, gyorsan bezárul, nincs hol felszínre jönni és örökre a mélyén maradok.

Klára egész napon át izgatott, az ebédjét sem fogyasztja el, otthonról hozza pedig magával, bízvást elfogyasztható. Az ebédlőre, az üzemi kosztra nem kap rá, állítja, elviselhetetlen számára, hogy ugyanazt a tarhonyás húst vagy spenótot eszi mindenki. Olykor teljes hónapra ráveszi magát, befizeti az étkeztetés árát, rá ne mondják, különc, s hogy nem jó az neki, ami megfelel a többieknek. Pedig nem jó. Ki nem állhatja a sovány és sótlan és az ellenőrzött ételeket, márpedig itt így főznek, ilyesmiket tálalnak fel. S nem eszi a krumplit, pedig abból ritkán van. A köz-tésztákat sem. Ebédre otthon csomagol magának, kenyeret, mellé valamit, ha almához jut, hoz abból is, azt négyfele szeli mindig és elosztja.

Izgatottsága okát azonban fel nem tárja. Hév az, lelkesedés és zaklatottság úgy bennem, mint Marában és Bélia Panniban, de formához senkiben sem jut, nem válik kerek és piros almává a négybe vágott gyümölcs. Egyikünk se tudja, miként kell szóvá tenni a pisilés után rosszul visszahúzott szárú, a térdhajlatban eltekeredett harisnyát (Eta: A flamingók lábán így kötött görcsöt az isten, hogy a madárnak is legyen térde, csak egy kicsit nagyra sikerült a görcs.), pedig Bélia Panniban a lába az egyetlen, ami szép, nem véletlen, hogy azt öltözteti legválasztékosabban, a mellével, amelyre hiába tesz fodrokat, nem dicsekedhet, semmi az (Mara: Házasember ilyenhez sose nyúlna.), pedig Mara az érett harmincasokhoz vonzódik (Mara: Azokon nem érezni a spermaszagot.), akiknak épp oly fontos, ami látszik, s ami a látvány alatt marokba is fogható. (Mara: Harmincasok lábfetisiszták és pedofilok, s ezt azzal titkolják, hogy az anyányi csöcsöket stírolják). Nem tudnak mit kezdeni a szavakkal, nem találnak alkalmasat arra, hogy elmondják, ami képlékeny s úgyis jelen van. A blúza alól Klára hol előhúzza a vékony nyakláncot s a függőjét a nyelve hegyére teszi, szopogatja, hol nyálasan visszacsúsztatja a gelebébe, eldöntetlen marad a helyzet, nem jut végkifejlethez. Mara, közülünk az egyetlen, akinek vidéken élnek a rokonai, visszacsúszik a tájszólásba, minden mondata egyszer csak tele van úkkal és íkkel, szájszögében fénylenek a hangok, a félig nyílt ajkai között nyálfonalat képeznek, majd meg mind szétfröccsen, amikor izgatottan zihál az elrontott, rosszul képzett ókkal és az ékkel. (Klára: Fröcsköl, mint a tallérokkal áldozati állattá emelt, leszúrt disznó, holott csak malac, aminek a fején csillog a rákenődött nedves korpás moslék.) Mara néhanapján politikai viccet mesél, ezen a napon nincs velük sikere, szemfényvesztésnek találjuk mindegyiket, amelyek ragyogást adnak, csöppet sem fényességeset, pedig máskor örülnek az ilyesmi szómutatványnak. Jobb, ha nem kell eldönteni, ki megy a túloldalra, ki lesz áthajítva a palánkon vagy felkenve a falra. Mara sosem beszél a házasságról (Bélia Panni: Nem baszták meg sosem, de azt se tudja, milyen, ha tánc közben kukoricacsövet érez a partnere lába közében.), az elmúlásról (Klára: Pedig a vedlett, fekete macskájával, ha megérik, olyanok lesznek, mint a Haláltánc-freskók exitus-allegóriái.), de arról sem, hogy nem vették fel angol–magyar szakra, oroszul pedig nem akar tanulni, holott származását illetően neki van a legkisebb makulája. Igaz, zsidó. (Bélia Panni: Nem akar ez a lány se másra főzni, se vasalni, a nyaka meg fehér, mint akit éjszakánként fojtogatnak.) Én vagyok egyedül a sikeres Klára bekerítésében, őt kizárólag az foglalkoztatja, hogy minden pillanatban jelen legyen, ráérezzen a különböző ízekre, mivel elvei szerint mindegyikben megvan a maga szépsége és keserűje (Klára: Parafaként lebeg a felszínen.), hát elnézi Klárának, hogy titka van, de jelzi, hogy erre a titokra, legyen nagy vagy kicsi, kíváncsi, végtére barátnők, tehát részese kíván lenni annak a misztériumnak, amely a fellelt szavak környékéről származik, s ezen a napon meghatározza Klára hangulatát. Megszállottan dolgozom, de belőlem bugyog elő leggyorsabban a kacagás, és magam is összeállítom, hogy megőrizzem a szavak listáját. Klára felfigyel a jegyzékre (Klára: Fiam, ha ilyesmit több példányban is meglel valaki, röpiratnak fogja gyanítani.), szopogatja nyaklánca függőjét, de az ezüstöt nem tudja elnyalni, visszarakja, ahova való, de sokáig érzi szájában a fém ízét. Elvárja, hogy megsemmisítsem a papírdarabot, készségesen eleget teszek a szavak nélküli követelésének, márpedig bosszankodni nem fogok, memorizálom, oly mindegy, milyen módon marad meg a lajstrom.

– Sokan olvasták? – és válaszolok máris magamnak: – Mindenki, aki a trafikban vásárolt. Tudod, ahol néha pult alól körömlakkot árusítanak.
– Nem lehet tudni. – Klára, s hogy ne hagyja a végső mondatot sem válasz nélkül:
– Tudom. Legutóbb a gyöngyházrózsaszínt.
– Elég feltűnő helyen van. A lakkod meg kihívó. Olyan kurvás.
– Hogy mi a feltűnő, az az olvasó szemléletétől függ. Azt a szót meg nem ismerem. Hol szedted fel?
– Na és attól, hogy tud-e olvasni. Szöveget. Téged, az öltözékedből például.

A napnak a legnagyobb híre az, hogy a Phylaxiától elvonják az emberi oltóanyagok gyártásának a jogát. Vigaszként megmarad, hogy a sertéspestis elleni szerünk továbbra is kelendő, majd a szovjet fennhatóság alatti országokba szállítják, s ez a piac ellensúlyozni fogja a kiesett jövedelmet. Engem ráz meg legjobban a hír, talán, mert gyerekkoromtól kezdve dolgozom a Phylaxiában, Isten malmai talán lassan őrölnek, reménykedem, hogy nem bocsátják el a munkásokat, okosan átszervezik a munkát, s mindenki marad, ő amúgy is protekciós (Klára: Szép és kívánatos, már akinek a légies nádszál a szépségideálja.), csak kihúzom addig, amíg nem vesznek bölcsésznek fel, biztat is a sok állatorvosból lett kutatók egyike, ki a közösségi buzdításban sosem marad utolsó, aktivista, aki a nyakkendőjét levette s felcserélte a zárt nyakú viseletet nyitott nyakúra, amikor bekerült a Phylaxiába. (Mara: Eta ártatlanságának legnagyobb bizonyítéka az, hogy mindenki gyámolítani akarja.) Azt belátom, hogy errefelé mindenki fehér inges, lett légyen kutató, orvos, vegyész vagy asszisztens, állatgondozó, míg a bölcsészt szedett-vetett ruházatú tömeg foglalja magába. A bölcsészlányok, és mind a négy irodista az szeretne lenni, nem viselnek egyenruhát, ámbár megvetjük a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott múmiává aszalt próbakisasszonyok viseletét. Mi szabadok, erősek, vidámak, ha úgy adódik, esett vállú, kígyózó modernek vagyunk, ha szükséges, gyerekkocsi fölé hajoló telt fiatalasszonyok leszünk, stramm nők a síelésben, kitartóak a könyvtározásban, egymástól tanuljuk meg a cigarettázást és az emancipációt sem a férfiaktól sajátítjuk el. Annyiban divatozóak, hogy többféle kötényruhánk, lódenkabátunk, overallunk van, micisapkákra váltottuk az úri asszonyos kalapjainkat, s hogy éppen melyiket viseljük, azt a praktikum szabja meg.

Szisztematikusan gyűjtöm Klára szokatlan megnyilvánulásait. Egy üveg mustárral a kezében azt mondja, hogy ez is mar, mint az árulás, s rákeni a csupasz kenyérre, amelyet tízóraira hozott magával, holott sosem szokott délelőtt enni. Sivalkodnak a patkányok, mert a kísérleti állatok valóban sírnak, infekciót kapnak, azaz oltják őket, s hiába van távol a laboratórium, a zajongás a leírók irodáiban hallható. Amit először megállapítok, nem egyéb, mint hogy Klára feje kerek. Ezen a napon a szokásosnál jobban kikerekedett Klára feje.

Klára pedig arra vágyik, hogy hosszú legyen a feje. Ha nem is hosszú, hosszabb, mint amilyen. A gót templomokban, pontosabban a román és gót templomok kőalakjairól készült, rossz nyomtatású albumokban tömegével található ilyen. Csöppet sem szimmetrikusak ezek a kőfejek, ez csökkenti az irántuk érzett vonzalmát, de mindegyik bájos, meglehet, amiatt, mivel csak az egyik homlokon van dudor, ennyire telt a márványból vagy a fatuskóból, vagy eltekeredett a nyak és ott hiányzik egy izom, kő- vagy faizom, ahol a kulcscsontot érintené a hegyes áll. Egy minden részében arányos arc csúnya! A szabálytalanság, a hiány megszépít. A másikon a pofacsont lapos, vagy golyvás a nyak. Felpuffadt, kihasadni látszik a jobb szem. A hormonkezelt malacoknak az egyik szeme a nagyobb, érthető is, ha azok húsát nem mérik szét. Gusztustalan lenne. A Phylaxiából azokat az állatokat adhatják ki, félbevágva vagy elnegyedelve, amelyek vérét szérumnak lecsapolják, és persze azoknak, akik nem undorodnak tőle, azaz, ha amúgy is megennék, na és persze közel vannak a tűzhöz. Akik a szérumcsoport vezetőjének kegyét elnyerik. Hetente van disznó, marha, ritkábban ló, abból jut mindenkinek, s olcsó is, némelykor ingyen van. Szárnyas véréből ritkán készül szérum, a tyúkokból leginkább, ha baromfivész üti fel az országban a fejét. De a baromfivész ritka, ha meg kitör, akkor a gazda amúgy inkább agyonüti a tyúkjait, gödörbe hajigálja és eltemeti, minthogy bejelentené a betegséget. Hogy aztán kivonuljanak az állatorvosok, és a portát fertőtlenítenék, ami a falun nemhogy nem válik senki dicsőségére, de leginkább szégyen. De a vértelenített tyúkot amúgy ledarálják, megy a tápba. A lábasjószágot olykor ajándékba adják, körülményesen, majdhogynem titokban. Akadnak, akik azért dolgoznak itt, mert könnyebben jutnak húshoz, mint a városban.

Az újabb frizura tenné kerekké Klára fejét? (Mara: Kuglóf lett belőle.) (Bélia Panni: Ugyan, csak ráhúzta a kuglófsütőt a fejére, és alul körbevágta a haját. Az életlen ollóval, hogy tépett legyen.) A rövid haj mindenesetre nem nyújtja meg Klára koponyáját, s a kellőnél jobban rátereli a figyelmet az arcára. Nem éppen szerencsés módon. A homlok és az áll közötti távolságot lecsökkenti s megnyújtja az arcélek közti szélességet. (Mara: Az arca helyén kerek luk éktelenkedik. Amelybe bevezethető a vaskályha füstelvezető csöve.) (Bélia Anna: Talán ezzel jelzi, jártas a szopásban.) Klára levágta a haját, az egyenes szálú, dús haját odaadta a divatnak! S ráadásul nem fejtetőn, hanem oldalt, a fülénél fésül választékot, s ezzel a finom vonásait sikeresen átnyesi.

Klára, akin gregorián dallamok módján csavarodó, gyűrt a felvett ruha, akin minden szürke és apácás, nőcivé alakul – mondom majd Sanyinak, amikor megpróbálom barátnőmet bemutatni, igaz, csupán szavak segítségével, hiszen a barátnőimmel a megismerkedésére később kerül sor, nem ezen a napon. Kláráról, mert felszívódik, jobb híján hamarabb is szó esik, Sanyinak jól forog a nyelve, egészen kitűnő társalgó (Bélia Panni: Akinek jól forog a nyelve, az mindent jól forgat.), könnyen megtudja, hogy egyedül maradtam. Sanyi megfigyelhetné Klárát, hiszen egy darabig vele szörpölgeti unottan a málnáját a kerek, márványlapú asztalkánál, de nem figyel rá, a parketten táncolókat stíröli, és a hars jazzre vonagló, eszetlen embermasszát. Nem látja Klárát, hiába ül mellette. Klára aztán magamra hagy. Miután Róberttel, a Phylaxiában gyakran feltűnő, csinos (Mara: Csinos, miként a páva is az.), ismerős fiatalemberrel elmegyek táncolni (Klára: Mit megy?! Vonul! Győztesen bemasíroz! Fenségesen!) – felugrik, s elviharzik. Indul haza, mondja Sanyinak, eszébe jutott egy halaszthatatlan ügy, amiről megfeledkezett. El sem köszön tőlem. Nincs itt rá szükség. Kilép a látómezőből.

Klára új fején nevetgélünk titokban. S kacarászunk a Klára által bemutatott, papíroson sorakozó szavaktól. A röhögés, a naiv Klára észre nem veszi, nem a listának szól, semmiképpen nem csak annak. A szokatlan lénynek, akivé magát Klára reggelre formázza, akinek bárhol lehetne a világon helye, csak éppen nem a Phylaxiában, a tágas univerzum élményeire csupán vágyakozó, azokat soha el nem érő irodai alkalmazottak között.

A nap második, Klárához kötődő eseménye is bekövetkezik. Utópiáját egyetlen lélegzettel adja elő, s ez akár a harmadik szokatlan jelenség lehet, szögezem le, amikor Klára kilép a szobából s hármasban maradunk. Klára, mondja, átugrik a postázóba, viszi a számlákat, felszólító leveleket.

Mindenki elégedett, mivel az állam polgárai a villanyáramért, a gázért, a lakhatásért és a konyhasóért biztosan nem fizetnek, ugyanis mindez ingyenes. (Mara: Persze. És lesz olyan, hogy az arabok áttérnek a cirill írásra, a kereket, a szekeret és a fémkohászatot az oroszok találják fel, s a kölnivíz, amely rózsaillatú, Sztálin szagát őrzi. Január neve Kláráé, februáré Bélia Pannié, márciusé Maráé.) (Bélia Panni: Április pedig Eta lenne.) (Mara: Óriási aranyszobrokat állítanak a közterekre, és sehol a világon annyi márvánnyal borított szemrevaló lakóház nem épül, mint a világnak ezen a térfelén. Az ívlámpák éjszaka is nappali világosságot csinálnak. A Phylaxia előtt emlékhely készül, hatalmas bronz fél disznó.) (Panni: A sok fény azért kell, hogy szét ne trancsírozzák, hogy vigyék haza, rántott húsnak) (Mara: A nők villamosvezetők is lehetnek, de autóbuszt nem vezethetnek, mert a gázolaj szaga nem tesz jót legértékesebb szervüknek, a méhüknek. A húszezernél nagyobb lélekszámú városokban megbízottak figyelik, nem hányódik-e az állami vezetők fényképét viselő újság vagy plakát.)

Klára elszántan lépdel, követi a csökkenő házszámokat s cipel magával, miként szatyrot szokás. Máskor néznénk a kirakatokat, aztán lebeszélnénk egymást a drága holmik megbámulásáról. (Mara: Az után vágyakozzon az ember, ami számára megszerezhető. Ami nem, annak vágyak szintjén sem szükséges létezni.)

– Ahányszor erre járok, annyiszor megállapítom, hogy mennyien nincsenek itt. Mintha mindenki ki akarna maradni.
– Miből?

Hirtelenjében ismét csak nem tudom, mit válaszoljak Klárának. A Váci utca középső szakasza az esőtől, a hektikus fényektől hosszú csőnek tűnik, sötét cső, amelyben megyünk.

– Azt hiszem, a történetből. A saját maguk történetéből. Frappánsnak találom a visszavágást, mindenekelőtt igaznak.
– Abba a boltba nem megyünk, ahonnan nem akarunk vásárolni – jelenti ki Klára, és tudja, én is tudom, a mondat elhangzásával azonos időben Mara is megjelenik mellettünk. Sápadt bőrű lány, árvalányhajszerű.
– Vagy már kiléptek belőle – utalok vissza a korábbi mondatra.
– Ja. A meséből – gúnyolódom. – Anyám szidott, amikor félrefordított fejjel az égnek emelve lehunytam a szememet s félhangosan kommentálni kezdek. Megszólalnom sem kell, máris felcsattan és korhol. Lehetetlen alak vagyok, szögezi le annyiszor. – Meglehet.
– Számomra mégis olyan, mintha meg sem jelentek volna. Mintha sosem jártak volna erre.
– Nem érzed a szagukat, mi? Szimatolj!
– Nem. Azt hiszem, erről van szó.
– Pedig itt annyiféle szag van. A salétromos házfalaké. A macskahúgyé. A kukáké és a kirakott, szétázott papírdobozoké. Budapest szaga. Az ablakrácson belülre helyezett, kiszáradt cserepes növényeké. Az elcsöppenő tűzcsapok tövében növekvő mohafoltoké. A rossz cipőké. A boltoké is annyiféle, a cukorkás, a virágos, a trafik, a filatélia szaga mindmind különbözik. S a résnyire nyitott ablakú emeleti lakásoké is leszivárog ide, a mélybe.
– Egyik sem kellemes szag. Együtt meg pláne nem.
– Igazad lehet. Túl nagy a rend. A kirámolt lakásban, ha alaposan kitakarítasz, ilyen.

A Kígyó utca sarkán megállunk, mintha Klára elvétené az irányt. Nem az Apponyi térre, balra fordulunk, a Váci utcát derékszögben keresztező Rákóczi út irányába, a villamos sínpárjának fénylő, kétszeres dupla vonaláig vezető zebráig. A Rákos patakról eddig járó 44-es Zugló-vonat négyablakos pótkocsijával húz az egykori híd maradványáig, begördül a hurokvágányra, hogy nyomban visszatérjen, a megállóhoz visszaálljon. Hivatalosan ez a Március 15. téri végállomás. Klára nem szeli át az úttestet, nem megy be a pálya közepén található, posztamensszerűen felmagasodó aszfaltszigetre, helyette élesen balra fordul s a sarokhoz közeli trafikhoz vezet fel.

– Erről beszéltem. Nézzed!

Nincs azonban mit nézni. Klára fordul jobbra, majd hitetlenkedően balra, azonosítja a helyszínt, felpillant a galambszürkére sötétedett tömbház emeletére. Néhány ablak ki van a másodikon világítva, a távolban villódzó Videoton-reklám zöld és kék neonfényétől torz árnyképek imbolyognak a falakon. Balkonok, féldomborművek, ablakpárkányok és ereszcsatornák állják el a futófények útját. Szemmel követem Klára tekintetét, igyekszik a szem a szem nyomában maradni és ugyanazt látni, amit ő. Micsoda káosz. Újabb villamos csörömpöl az Astoria felől, üresen, senki sem utazik, a vezetőn és két kalauzon kívül nincs benne élő ember. Az utca túloldalán kutyáját sétáltató, lomha férfi, átnéz hozzánk, mintha felénk lendítené a karját, aztán papírosok szállnak alá a magasból, keringnek a szélben, a siklórepülést gyakorolják, Klára kihátrál a járdaszegélyig, hátát nekiveti a fekete szárú ostorlámpának, pásztázza az utcát, a palotának tűnő, egykori kávéház hatalmas ablakréseit, a Váci utca sarkára nyíló, leválasztott krecli üresen tátongó kirakatát, két lépcsőfok vezet az üzletbe, az ajtót rács torlaszolja. Bent üreg, félelmetes, mert nem tudni, mekkora sötétség tölti ki. Aztán a következő, teljesen lekátránypapírozott ablakrést bámulja, a ház előtt a járdán elterpeszkedő jegyárusító bódéját, középre pottyantva, cserepektől nyomottan, alig magasabbként, mint egy ember, kerítésdróttal körbevonva a derékmagasság fölötti sokablakos fala. Keresztül lehet a fülkén látni. Kettő embernek nincs már benne hely. Majd ismét ablak következik, üres ablak, elférne abban kalapos vagy fehérneműbolt, ismét több bedeszkázott portál, ablakrések ablakrések után, amelyekben nem alakítottak ki üzleteket. Óvatosan járja Klára körbe a trafikot, hátul a bejárat, elöl a bádoggal bevont pult, az üvegen rés, az ujjaktól maszatos, a maszattól feketére színeződött bádoglappal lefedve, amúgy az áruk kiadására, a pénz benyújtására szolgál, oldalt a majdhogynem üres ablakocskák dróthálószemek mintázatával.

– Itt? Ez az?
– Reggel még ez volt. Nem találom.
– Megvásárolták. Mindet.
– Talán. Vagy abbahagyta, tudod, hektikus természetűnek tűnt az egyenruhás, kalauzra emlékeztető nő, olyannak, aki hirtelen dönt és többnyire rosszul, aztán nem hajlandó a döntését korrigálni. Visszaszedi a jegyét, mert nem konveniál a vevő. – Klára hunyt szemmel idézi fel az elnyűtt arcot. Semmi előjelre nem bukkan, leginkább az elszánt makacsság van azon, összekorcolt szem, keskeny, összeszorított ajak.

Nem szíveli az olyan történetet, amelynek nincs befejezése, a filmek sem, a regények sem erre szoktatták. A történet kerek, zárt, érthető, még ha olykor tanulságtól is mentes. Avagy van, aki számára rejt tanulságot, s van, akinek nem. Nincs mit tenni, ez az utóbbi eset.

– Tudod, nem érdemes vele többet foglalkoznod. Az elmúlt pillanatokkal nem szabad törődnöd, pláne, ha azokat nem te mulasztottad el. Mondjuk, reggel itt volt az eladó szavak listája, legyen így. Most, mire besötétedett, nincs itt. Nincs semmi lehetőség arra, hogy a megváltozott helyzet regisztrálásán túl bármit is megtudjunk arról, mi is történt itt. Elképzelhetünk annyi mindent, valamelyik járókelő felháborodott és betelefonált valahová, valakinek, aki illetékes a listákban, és intézkedett; okafogyottá vált a kiírás, talán, mert elfogytak a szavak; meggondolta magát az árus, mondjuk, mert karácsonyi ajándékként fogja majd adni, s emiatt letépte a hirdetményt, és még örül is neki, hiszen a helyén feltárult a világ egyik eddig érzékelhetetlen darabja. Mert, mondjuk, kiláthat az üvegen.

– Én rosszabbra gondolok – Klára megrázza a fejét. (Bélia Panni: Csikósan rázza a sörényét.) – Baljós érzéseim vannak.
– Ezért te felelsz. Beleképzeled a lehetségest a helyzetbe és azt hiszed, a feltételezett dolog be is következett.

Klára vigasztalhatatlan. Bal keze hüvelykujján a körmét, ahogyan szokása, ha feszült, mutatóujja hegyével simogatja.

Két ember vág át az utcán, a jegyárudát célozzák meg, cikk-cakkban szaladnak, mintha nagy nyüzsgés lenne és kerülgetnék a járműveket. Nem érzékelem teljességében az eseményt, csak azt, hogy Klára felfigyel valakikre. S összerezzen, mi több, megretten. Mint akit valamin rajtakapnak. Utóbb azt találom elképesztőnek, ahogyan kerge hangyaként nem a legrövidebb utat választják a felénk közeledők, hanem valami ismeretlen célszerűség kergeti őket. A kézen fogva futó párban, az előretörő fiúban s a ráfüggeszkedő lányban bent zajlik a forgalom, a reggeli, a hektikus, a csúcson járó, csak később ébredek rá, hogy látniuk kell, messziről is megállapítható, hogy zárva a jegyáruda. Ha másból nem, abból, hogy nincs benne világosság. Belebámulok az elénk toppanó fiatalok arcába, elszántak. És célra törőek. Világos a szándékuk, habár kivitelezhetetlen. Az akaratuk akadályozza meg, hogy érzékelhessék, a dolguk bevégezetlen lesz. Aztán már tudom, hogy nem is a trafik érdekli őket, hanem mi, akik valami után a trafiknál kutakodunk.

Ott állnak, megzavarodva, a csillogó és írólapnál alig nagyobb pultnál, a fiú előrehajol, rányomja az orrát az üvegre, a gombszemű lány a fiú mögül kutatja a fülkét – és az üvegen lévő visszképük minket figyel. A villamos csenget, felhörög, a kalauz felrántja az első lépcső rácsát, a szerelvény kigördül és megtölti zajjal a Kossuth Lajos utcát.

Nem izgat, hogy nem látom az eladó szavakat, az sem, hogy Klára megkeveredik az érthetetlen helyzettől. Magának kereste. Amúgy sem sorsfordító pillanat, ha bolond kifejezésekkel találkozik az ember, vannak, s ez a jegyárus sem lehet más, akik szeretnek olyan mondatokat alkotni, amelyet mások sosem mondtak eddig ki. A szavaknak van sorsuk, hol ebbe, hol abba a mondatba kerülnek, néha olyan helyzetbe jutva, amilyenben, amióta világ a világ, nem voltak. Ez az, ami foglalkoztat.

– De legalább élveztük – húzódok közelebb Klárához. – Majd’ mindegyik bolondos.
– Nem. Nem erről van szó.
– Hanem? Mi egyébről lenne? Elmondod? Kezdettől fogva látom, hogy valami titkod van. Rejtegetted.
– Hogy nincsenek. Reggel még voltak, a semmiből jöttek. Most pedig megint nincsenek.
– Feljegyezted mindegyiket. A szavak nem tudnak megsemmisülni.
– Az mind másolat volt. Kópia. Az eredetit szerettem volna – és Klára megfogja a kezemet. Nedves a tenyere. – S ha látod.
– Számomra nincs köztük különbség. Két alma az kettő alma. De két alma – és megnyújtom a szót –, az ugyanolyan a jelentésük révén.

Abban a pillanatban azonban rajtam is szorongás lesz úrrá. Akkor azt hiszem, attól, hogy eszembe jut a legrosszabb, ami az eladó szavakat kiíró trafikossal történhet. Pedig nincs bizonyítékom arra, hogy a bennem felvetődő baljós végkifejlet beteljesedett. Mindenesetre nem akarom, hogy provokációnak tekintsem az öregasszony szólistáját.

– Mondd – fordulok Klárához –, az öregek érezhetnek katarzist?

Klára elképed, majd felfogja kérdésem jelentését s a mögötte húzódó aggodalmamat is megérti.

– Nem tudom. Majd talán akkor, ha magam is öreg leszek és lesz az öregségről elegendő tapasztalatom.
– Én inkább azt hiszem, hogy nem, mert nem érezhetnek olyasmit. – A pár továbbra is minket figyel, de nem az ablaküveg tükréből, hanem nyíltan, felénk fordulva. Úgy, mint azok, akik cserben lettek hagyva. – Az elrontott élet végén nem lenne észszerű megvilágosodást hozó katarzist átélni vagy abba belehalni. S egyébként eléggé nyomasztó magában az is, hogy vége van.

Megindulunk az Astoria irányába. Én lépdelek elöl, nem fordulok hátra, sejtem, hogy Klára ösztönösen követ. El van anyátlanodva. Nincs szükségem arra, hogy ellenőrizzem. Ezen a környéken valamivel több ember lófrál, mint a Váciban, holott kevesebb a kirakat és nincsenek jól megvilágítva. Ugyan Bélia Panni szerint a sötét kirakatok érdekesebbek a legtöbb ember számára, mint a jól megvilágítottak, ahogyan a kacatok között is szívesebben turkálnak, mint az akkurátusan kitett áruk között. Talán a fölismerés, a rátalálás ösztöne működik ilyenkor.

A fiatal pár a nyomunkban jár. Vitatkoznak csendben, fojtott hangon.

– Hallod? Elipszilonnal mondja a jót – suttogja Klára. – Hát, fiam, ez csupa elipszilonnal beszél. Azzal mondja a jót, a menjünket, a járszat.
– Beszédzavaros, nem?
– Vagy ez a stílusa.
– Böszme.
– Micsoda szavakat használsz. Semmiben sem különbözik a lyótól. Se a halyótól.

A sarkon rápillantok a karórámra. Dolgom lenne, de azt sejtem, hogy Klárát nem szabad egyedül hagynom.

– Van időnk. Menjünk, hátha tudunk táncolni – javaslom.

Klárát nem kell noszogatni. (Panni: Közelben a hely, ahova eljárnak szórakozni. Ott vannak a korunkbeliek. Persze.)

A lengőajtón egy nő nem képes szépen belépni. Egyszerre figyelni az üvegajtóra, a lépés ritmusára, a huzatra, amely felborzolja a hajat és eközben derűsnek maradni – ez mind egyszerre sok! A szórakozóhelyen nehezen találunk szabad asztalt. A legtöbbnél ugyan senki sem ül, de a félig telt poharak s a heverő cigarettásdoboz s egyéb apró dolgok arról árulkodnak, hogy a tulajdonos visszatér. Egy oszlop mellé telepednénk, amikor hozzánk furakodik a fityulás pincérnő, s másik asztalhoz terel minket. Onnan látni a parkettet, állítja, és hozzáteszi, már ha nézelődni akarunk. Holott így, itt lennénk feltűnőbbek.

Több ismerőst fölfedezünk, ha nem is a Phylaxiában dolgozó fiatalok közül, onnan kevésnek szokása belvárosi helyre járni, hanem olyanokat, akik az üzemi események vendégeként fordulnak elő. Tudom, Klára is tudja, a Phylaxiát tehénistállónak nevezik.

– Ott a Róbert! – s Klára széles mozdulatokkal foglal helyet, a lehető legészrevehetőbben.
– Hol?

Róbert egyetemi hallgató, ezt mindenki tudja, mivel folyvást ezzel hivalkodik. Polgári család sarja, saját szobája van, egyedül használja. A szülei nem szólnak, ha vendégeket fogad. Amúgy a lakásuk olyan, hogy nem feltétlenül kell a szüleivel összefutni, még a fürdőszobában sem – ezzel a mondattal szokása a lányokat felhívni magához. Ugyan nem úgy öltözik, mint a hallgatók, és a viselkedése sem a könyvmoly egyetemistáké. Pénze van, legendásan költekező. De a táskájában jegyzeteket hurcol magával, s ha nincs társasága, előhúz néhány lapot, s azokba mélyed. Úgy tesz, mint aki mindenkor talál elfoglaltságot s minden időt kihasznál.

– Betétes cipő, élére vasalt nadrág, fehér ing, amire pulóvert húzott. A poharát viszi.

A hosszú és szőke hajú. Nagyon fess!

– De titokban meséket olvas.
– Nem, nem plüssmackóval alszik, az biztos.
– Tudsz valamit?
– Csak sejtem, hogy nem magányos. Most is vadászik.

Róbert egyensúlyozza a poharát, köszönésre sem jut ideje, amikor hozzánk ér. A semmiből terem mellette egy vele azonos korú, a méreténél nagyobb zakót hordó fiú. Róbert elképedve nézi. S kérésén még inkább csodálkozik.

– Bemutatsz a kisasszonyoknak? – mondja az idegen, s máris kezet ad. Klárának, majd nekem. De mellém húzza a széket, s rátelepszik. – Valami azt súgja, hogy egyedül vannak. Szabad felajánlanom magamat kísérőnek erre az alkalomra? Ő pedig az ismerősöm – mutat Róbertre. – Azaz a közös ismerünk, ugye? Róbertet mindannyian ismerjük.

Klára találja fel magát, de csak a maga gyámoltalan módján. Cigarettát kotor elő, a táskájában hosszan matat, mire megtalálja, egy szálat nyom az én kezembe is. Várjuk, hogy tüzet kapjunk. Az arcom előtt egyszerre két gyufaszál lobban fel, összeér a két láng, az összeolvadt lángnyelvbe mártom a cigarettámat, abból gyújtom meg. Klára eközben a maga öngyújtójából – apró, női tárgy, monogramos – csihol tüzet.

– Sándor. Sanyi vagyok. Állatorvos-hallgató. Veszprémi a családom – hadarja az ismeretlen odatolakodott, hogy mégsem mutatja be Róbert. – Eta, ugye maga Eta?

Felszisszenek, mert Klára cipőorrával belerúg a bokámba. Figyelmeztet.Sanyi kérdése óvatosságra int. A félszegnek tűnő fiú készült, hogy összeismerkedjünk? – kérdem magamtól. Másrészt nincs bátorsága ahhoz, hogy ne egyedül férkőzzön a közelembe. Igaz, itt mindenki táncolni szeretne, szabad az ismerkedés, s ha ide bárki is betér, akkor megszólítható. Felkérhető. S szabad tenni a szépet. Egyáltalán, egy egyetemista miért nem tanulásra fordítja a szabadidejét?

Reggel, a Phylaxiában, részletről részletre beszámolok az estéről. A Klára nélküli estről, aki úgy hagyott ott, mintha nem is együtt lettünk volna.

Aki minden jelzés nélkül elvonul. Sem tegnap, sem most nem kétséges, mindennek nem sértődés, nem is megbántódás az oka. Valami súlyosabb, sokkal feszítőbb probléma húzódik a háttérben. Amelyre rá nem kérdeznék. Se e reggelen, se a későbbiekben. Nem egyezik az elvemmel a faggatózás. Ha Klára nem köt valamit az orromra, az ellen semmit nem tehetek. Ha akarja, elmondja, ma vagy holnap. Vagy már el is mondta, csak éppen nem vettem észre, hogy valami fontosat közöl. Nem vagyok jó a rejtjeles beszéd megfejtésében.

Amikor találkozunk reggel, a huzatos porta lengőajtajánál, megállapíthatom, Klára nem duzzog. Be sem lépünk a munkaszobába, máris érdeklődik, majd kérdezősködik, mi történt, hogy egyedül maradtam a két ifiúrral (Mara: Na, fiam, nem gondolod, hogy két fasz egy este sok? Ráadásul egyszerre?) (Bélia Panni: Penis, kérlek, s ha már kettő, akkor penisek.).

– Semmi kétség, csak az alkalmat várták – számolok be. – Robi éppúgy, mint Sanyi. Hogy együtt dolgoztak-e a terven, az nem derült ki, nem valószínű, ismerve a végkifejletet. Sanyi akkorát rúg a táncparketten Robi seggébe, éppen a negyedik zeneszám után, hogy nem tekinthetem őket barátoknak. (Bélia Panni: Éppenséggel a barátok tudnak egymással galádul viselkedni. Ha sértettek lesznek.) (Klára: Nem tűnt erőfitogtatásnak. Garázdaság volt az, erőszakoskodás.) Sanyi a szolidabb és mégis a rámenősebb. De nincs szerencséje. Róbert úgy vonszol a tánctérre, hogy tudja, nem fogok neki ellentmondani, pedig csak a tánc vonz, jobban vonzott, mint ő. Ha választanom kell, akkor Sanyi, gondolom, annak ellenére, hogy akit választok, az Róbert. (Mara: Róbert a zavaros lében halászik. Minden phylaxiás mulatságon ott van, mindig más lány társaságában, s mindig úgy tünteti fel magát, mintha véletlenül esett volna be, de kellő időben beveti magát a sűrűbe, és kiszemelt áldozatát elvonszolja… Eta, téged is?) Igen, nála aludtam. Azaz vele. (Bélia Panni: Hát ezt a lányt alaposan megkúrták.) (Klára: Na, jó, hogy lepattantam. Ha maradok, biztosan összeveszünk.) (Mara: Remélem, volt annyi eszed, hogy nem engedted magad felcsináltatni.) De ügyelek magamra. (Mara: Húzott gumit?) (Bélia Panni: A disznók nem szoktak kondomot használni.) (Klára: Ne ízetlenkedj. Amúgy meg az óvszer nagyon költséges, nyugati cucc.)

Egy pillantással elfogom az egymás mellett álló három lány szemét, ugyanazzal a tekintettel merednek rám. (Klára: Eljöttem, mivel nem akartam úgy érezni magamat, mint az a sparhelt sütőjébe bezáródott kismacska, amely ráébred, hogy begyújtottak a tűzhelybe.) Az irigység látható bennük, Róbert végett, és a szánalom, Sanyi miatt. Amúgy a levegőben levendulaillat száll, talán kölnié, talán egy mosószeré és ez a parfümös illat nyugtató hatású. Feléjük legyintek, így fedezik fel bal kezem gyűrűsujján a vékony, fényes aranykarikát.