Szászi Zoltán: Júliusi légnyomás, hullócsillagok találkozása tilos. Az én kórtársaim

Feldöfte rúdjára, most azon libegteti a nyári éjszakát a fényes ragyogású Göncölszekér, hát utánunk lassan az év fele, teli mohó párákkal az éjjeli rét, szanaszét ezer a csillag, rajzik a szentjánosbogár. Emlékszel, Szent Iván éjszakáján messzi pisla tüzek bizseregtek a domb tetején, jelölésnek, hogy nyár van, fullasztó nyár, s erre bedőltek sokan a széna közé bódult szerelembe révülni, majd remélni a másnapot.

Ó te, a régi mitológiából oda az égre felrepített Kallisztó nimfa, ki voltál mind közt kiugró – így mondja beszédesen a neved, hogy a Legszebb – azok sorából, akik kísérték a sötétben osonó, vadra ajzott íjú Artemiszt. Lásd, az lett a veszted, te leány, az a bódító szépség! Bolond Zeusz, ha ágyéka gerjedt, mire nem volt képes, látod, hát nem rútul becsapott? Átváltozva istennőd arcát mutatta, majd erejét tette rajtad, s hasadba ültette magját, hogy fiat nevelj. Jaj, az a mérhetetlen kéjvágy! Jaj, mekkora szégyen, s még Héra is, a tehénszemű, mily kegyetlen s bosszúálló volt veled! Pedig te nem csábítottál, csak te voltál a legszebb s szűzi fogadalmat is tettél, de hiába, a tested bája elcsavarta a főisten fejét. Elbánt veled ő, otrombán. Bujkáltál, a ligetekből kitiltott a nemes istennőd, irdatlan haragja támadt rád, de mégse pusztított, csak száműzött, s lettél kivert vad, mezsgyén rohanó, félve égre tekintő, mint egy medve, suta is, mely mikor hallja, roppan a gally, vagy roppan felette az ég, fújtat s rejtőzik! Megszülted fiad, Arkaszt, de micsoda kín, nincsen otthon, nincs odú, mely befogadna kettőtöket, nem nyílik barlang, hol a sziklák alatt a sötétség mélye, a hegynek méhe megvédene a haragvóktól, kik létedre törnek zúdulva, kelevézzel, asszonyi gőg és sértés minden mérgét bevetve. Héra haragja még egy istenhez is óriási, s nem tudom, nem értem, miért terád haraglott, miért téged akart eltiporni minden áron? Miért rád, az ártatlanra zúdult a rossz, ki csak szép volt, ki csak áldozat? Oly szépé formálódtál Arkadia földjén, hogy bárkiben rád nézve felágaskodott az ösztön, ahogy Zeuszban is, s mert ő tehette, nem félvén senki rovásától, hát hágott is nyomban, cselre vetemedve előtte orvul. Még holtadban se hagyott békén Héra, s hogy végül ne piszkuljon az isteni jó hír, az a bajszos Zeusz felemelt hát az égre, s lettél te a Nagy Medve, ó Kallisztó, s fiad Arkasz, hogy mindig veled lehessen, Kis Medve csillagként támasztja veled az űrt. Micsoda undokság az, hogy végtelen szomjúságotok kívánta Héra, így kijárta, soha ne érhessetek az óceánhoz, ne merítsétek bele testetek. Egész évben ott ragyog hát a Nagy Medve és a Kis Medve, Nagygöncöl és Kisgöncöl az égen, hol ágaskodva, hol éppen csak járva a horizont szélét. Óceánt vagy tengert nem értek soha el! Engedd, vigasztaljalak!

Álmok járnak a nyárban. A legkurtább éjszakán a boszorkákról mesél a lenge szellő, míg roppan a száraz gally, sercenve szikrát a sötétbe, kint tüzek helyén, hol körbe aztán a letaposott füvek másnap lassan nyújtózkodó szárán meg megcsillan egyik lánykának nevetéséből kicseppent nyála, másnak csókba elcsorgott nedve, harmadiknak elmorzsolt könnye, mit belerepült pernye csalt ki, s negyediknek valódi, mely szerelem vesztése miatt fakadt fel s pergett alá szomorún. Álmok járnak a nyárban, forró és fojtogató álmok. Elsietett ölelések és elmaradt csodálkozások hagynak nyomot a léleknek könnyen csikaródó csodás emlékőrzésre tartott lemezén. Gurul a meleg, kevés és lenge ruha takarja a semmit. Folyók vize lágy és omlós, homokot lerakó, most nincs örvény, mint tavaszi ár idején, még a zúgó is halkul, csak csorgó már, nem is zúgó, közepén se ér derékig a víz, mind ott bolondoz, ki teheti most. Idillt álmodom. Már nem részese vagyok, csak álmodója, már nem kell éreznem, látnom elég! Álmodom, mi lennék, ha mindég ilyen jó nyár lenne. Tán elsőként szivárványhúzónak állnék be a dús esőfelhők után, vagy elébe a morgós zivatarnak, én kiseperném jegét, mit a tört sárga búzamezőkre szán, én még fent a hegyek alján, a tar sziklákra ráhessegetném. Felhőszél bodorító állást is szívesen vennék, lenne nagy és puha fésűm, azzal olyan formákat kavarnék, hogy csuda lenne s jókedv! Lenne az égen palacsinta, hozzá kukta meg napnyugta színével pirosított limonádé, melyet habzó kelyhekből nimfák szolgálnak fel az égieknek, s hogy ne legyen unalom itt lent se, lenne nagy vigadalom szél által az égbe felkapott virágsziromból, mely, mint harmatos eső, mind lepereg s megmossa a fáradt ágakat. Azok végén hízik a gyümölcs már, s a szőlők kunkori fürtjeiben hirtelen elkezdődik valami, ott a rejtett ízek épp most faragódnak. Júliusi légnyomás ül a fejemre, tompa duhogást gerjeszt a meleg, a szív tétova ritmusokat kalimpál, szaggat a régi seb, de így jó, legalább tudod, létezel még, s a világra a fájással felelek s álmodom újra! Mesélek neked!

Látod Kallisztó, a szépség, ha múlik is, de te mégis örök vagy, megmaradsz útmutató csillagképnek, izzó pontjaid mindig megszámolom, ha felnézek az égre. Nem lopta-e el valami csúf bitorló, ki ott kocsikázik a mérhetetlen távolban? Ahova én vágyni se bírok, oly messze az. Gondolok rád, szomorkodom is, meg tudom, már minden mindegy, te jó helyen vagy már. Tartod az időt tengelyed végén, s ha elkopik az, akkor a világomnak vége lesz majd. Minden százezer évben annyit kopik tengelyed vége, mint egy csóktól a faragott gyémánt, ha ezer évenként egyszer egy másodpercig csókolja azt valaki. Soká lesz még ez a világ, ugye Kallisztó? Jó is lenne! Csak annyi csalfaság ne lenne, csak annyi orv sunyítás ne támadna fel se emberben, se olümposzi istenben egyben se, soha többé!

Közelít az éj. Mély, suttogó, sejtelmes, mint a bársony, puha is. Repülők piros kis villogó pontjai mérik a távolságot, városok fényfüzére látszik, játszom a csenddel. Megigéz. Vénusz írja az éjszaka végét, a holdsarló úgy élesedik, mint lányok száján a mosolygásból gerjedő harapás csók közben. Zene hallik, simogató, hárfazene, valami isteneknek írt, ősi ismeretlen dallam ez, sose hallottam még. Arról zümmög, az idő végét soha nem várja ki ember, se isten. Az idők vége maga farkába harapó kígyó, nem látni, nem tudni, nem ismerni semmi kiterjedését, csak magunk kicsiségét tudni biztosan benne, csak a percekre szabdalt végtelent. Emberként.

Legenda vagy, nimfa, mesék hőse fiaddal együtt. Már legkevesebb harminc ezer éve létezők vagytok, tud és mesél benneteket ógörög, latin, hindu és eszkimó, indián, vend, viking, talján, skót és walesi meg ír és frankhoni vadnál, vagy pusztát kutyaugatással mérő pásztor, hegyek szélén fenyőket döntő székely góbé s én is, kit itt e tájba belefoglalva találsz, mit otthonnak vélek. Harmincezer éve, úgy feltételezik okos tudósok, mióta a jegek levonultak a Kárpátok oldalán, s mióta faekével túrjuk itt a földet kis magokért Európa közepén, azóta mesél rólad az ember fiának, s lányának titkosan s halkan, el ne riadjon a csillagpor, mi onnan száll le. Tán néhány morzsája annak a pornak megfürdött innen elevennek látszó csillagaid fényében, hogy megfürödve a távolságban kívánságteljesítő hullócsillagként süvítsen végig a nyári éjen. Sose volt üveggolyóm. Sose volt elég üveggolyóm. Törékeny lettem. Neked panaszlom ezt nimfa, neked, ki a szerelem ártatlan áldozataként lettél égi varázs. Csak a messzeséget kívánom! Csak!

Hogy is indult minden? Hogy feldöfte rúdjára, most azon libegteti a nyári éjszakát a fényes Göncölszekér? Bizony, utánunk már az év fele, s hiába van teli mohó párákkal az éjjeli rét, hiába szanaszét ezernyire villog a sok apró csillag, révülten hiába rajzik a szentjánosbogár, ennek is vége lesz hamarost. De ne szomorítsalak, még ne vegyem el kedved Kallisztó! Légy te a legszebb, légy Artemisz hű kísérő társa, légy vadász istennő ligetet kiismerő rejteket tudó óvó tündére! Légy legenda, légy örök! Zeuszt se bánd, majd a vén kujon egyszer elmúlik, s kénytelen lesz legendáriumok, mitológiák könyvbe sűrített lapjai közt bujkálni, miközben te az égre helyezve sose mosol lábat az óceánok habjában, s marad a szomjad, mert a vízhez sose érsz, s nagy tudománnyal ezt úgy mondják cirkumpoláris csillagkép a Nagy Medve.

Álmodjunk! Én téged, felszabadult arkadiai királylánynak látlak, kinek atyja Lükaón, a farkassá változtatott. Ő az, aki próbára tette magát Zeuszt, megkérdőjelezve mindenhatóságát, hát emberhúst tálalva fel neki. Ráfizetett. Farkas lett atyád. Kallisztó, te a Legszebb, aki a kételkedő lánya vagy, aki örökebb az öröknél s múlandóbb a szitakötőnél! Figyelj, nincs baj! Mert semmik sem vagyunk. Te engem, ha lehet, ilyennek álmodj, porszemnek, melynek engedted meglátni magadat, s elmesélted szomorú mesédet. Nézzük az eget! Együtt! Te látod magadon túl is, én magamtól innen csak keskeny szeletét az égi utaknak. Ott csavarodunk egy galaxis peremén, a fényéveket megérthetetlen távolságnak és időnek tudva. Én nem tudok rád kitalálni semmi mást, mint a megismerés áldásának érzetét. Érintve van a vég s a kezdet! Ujjaim közt elfér a Göncölszekér.

Gyere, Kallisztó, igyál egy pohár harmatot! A nyári éjszakának máris vége, az álmodást nappalra félrerakjuk. Megyünk élni, enni és inni, mosdani, szerelmeskedni, halottat siratni, születőt fogadni. Csengő kopácsolással vasat nyújtani, s hinni abban, a hangok elijesztik a rossz szellemeket, s félelmünk se talál fészeknek elég jó ágast a lélek szeg-zugos bokrában. Hol rejtegetjük a hajnalt, a madárszót, a vallomásoktól való remegést, mindenek kulcsát, az időt s az ellene kitalált fegyvert, szapora emlékeinket. Gyere, Kallisztó, kelj fel, adj enni fiadnak, etesd meg a Kismedvét! Játsszon Apolló szekerének tengelyén a fény, te este majd ráintesz az elguruló napra. Felkelni jó lesz! Jó bizony. Ahogy álmodni is jó volt veled.