Nagy Márta Júlia versei

liaye/lomography felvétele

Az omszki Tartarosz

A budakalászi tó mögött felébredtek
a zord hegyek ölén féltve őrzött szörnyek;
még csak nyüszögnek, mint a csecsemők.
Irritált, hogy zavartan köhintesz,
majd tónust vált a hangod a hajnalihoz képest,
amikor azt mondtad, gyere felülre,
de délben elkaptad rólam a szemed.

Sosem tudtam értelmezni a szemed színét,
miért olyan, a pupilla körül barna sugarak –
megörökítem, hogy maradjon belőle valami –
most, hogy napról napra fakulsz és foszlasz,
bár nem akartam, mégis megtartanék ennyit magamnak,
akár csak ezeket, a sötét cirmokat
a vízzöld ürességben, a bőröd fehérjébe
vesző üregeket, alattuk a pofacsont dudorát,
aztán egyből a hengeres törzsed, zsákállat
a bányatóban, nem értetted a puszta tényt,
hogy nem ez az élőhelyem.

Nem tagadom, volt valami érces szépség
abban a tópartban, ólomvarjak
csapdostak kormozott üveg-égen,
nem kaptam levegőt a terráriumban,
vadabb terekért könyörögtem,
te pedig felvetted a szemüvegedet,
és – megint köhintés, utálom –
kioktattál, hogy minden jó, ami nekem nem az,
és én néztem, ahogy két tárgylemez közé szorítva
ellipszissé torzul a vérző nap.

Vérnapvirágok és borseprőbugák
vadonja ez, mindig félek, amikor
sötétedés után felsétálok a házig.
Egyszer azt mondtad, hogyan uralhat el
egyeseket ilyen mértékben az ösztönélet,
orgiát véltél látni a parton,
ahol én mészároltam le a szerelmed.

Nem tudom, mit értettél azon, hogy ösztön,
nem tudom, mit értettél azon, hogy szellem,
ahogy a lejtők meredekségét sem értem,
és azt sem, miért olyan komor erre minden,
mi morog, mi mocorog a talpam alatt,
az aszfalt alatt, a patakparton a fűben,
hogy éles minden szála, vágja a lábfejem,
hogy folyton elesem és sebes a térdem,
és kéjesen nézem a gennyedző vart
a bőröm helyén – a szőrszálak bezzeg így is kibújtak,
hiába, csak én nem vagyok hibátlan
a nők közül, ezért szerettem ezer makuládat.

Mit mondjon a nő, aki öregszik,
és felfedezi első mélyebb ráncát,
és összerezzen, ha a fiatal férj
még nem látta meg, és reggel hozzáér,
és ráförmed, mert szégyelli magát,
mintha bájitallal vette volna rá,
hogy vele töltse az éjszakát?
Mit mondjon a nő, aki arccal
a föld felé hajlik, a fűszálakhoz,
és megpróbálja érteni,
mi dörmög ki a Föld kohójából,
amitől mindenki borzad?
És miért nevezem úgy magam,
hogy „a nő?”

Köhögj fel, Ég, és köhögj fel, Föld.
Nászotokból semmi jó nem származott.
Lelakatoltuk ivadékaitokat,
ráöntöttünk száz hektoliter
szennyezett vizet,
őrt áll a kiszáradt fa a parton.

Istenem, a fenyők.
Mennyire tetszettek nekem először.

Beteljesületlen

A kettő vágyakozása átível a levegőn,
hegyek fenyőtaraját, akácágakat
és lassan morzsolódó betontömböket
bogoz össze, hogy összeroppantsa.

Eközben az önzés fekete ruhában
gépel csontujjakkal egy kerti padon.

A kettőt nem a folyó választja el,
hidak mindig is voltak,
és úgyis ott a láthatatlan,
ragadós pókfonál,
ami behálózza az ikervárosokat.

Az önzés fekete ruhában
vicsorog kínjában egy kerti padon.

A kettő egyszerre sóhajt fel
és kékül bele a szájuk
egy gigászi csókba.

Az önzés fekete ruhában izzad
és szűköl a tűző napon.
Szájon vágja a tegnapi kárból
támadt bonyodalom.
De harcos természet ő,
átvágja kettő vágyának
dzsungelét, mely annyira,
ha jobban meggondolják,
nem is átláthatatlan.
Cserepes bőrű ég borul rá,
ha félretol egy útjában álló
ágat az összepréselt tájban.

És felnyüszít ég, széthasadó hegy,
görgő betontömb és fenyő és nyúzott képű
felborzolt akácsor, hogy a kettő vágyakozása
kerekedjen vissza egyre szűkülő spirálba,
burkolózzon vastag fekete ruhába,
és verje a gépet egy kerti padon.

Ebben a percben az ég repedt épp meg,
és meg is szólalt, hogy feladom.

Kettéhasított testünk egymás mellé
zuhan le ebben a percben.
Az önzés két pofára falja
a szíved és a szívem.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/7-8-as számában

Nagy Márta Júlia (1982, Debrecen)

Költő.