Ariana Fabiszewska: A transzkulturalizmus traumái Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében

2019-10 Posted 2019.10.06. | by admin

(tanulmány)

1. Traumaelmélet és traumanyelv

A traumaelmélet gyökerei a 19. századból származnak, azonban csak a huszadik században vált jelentős elméleti keretté. Ebben szerepet játszott a század első felének két, addig soha nem tapasztalt méreteket öltő, rengeteg halálos áldozattal járó fegyveres összeütközése – az I. és a II. világháború. A háborúk az egész világot a feje tetejére fordították, és ezen keresztül a traumaelmélet fejlődésének lehetőségeit is biztosították. A trauma jelenségének tudatosítása számos definíciót hozott létre, amelyeket később továbbfejlesztettek és finomítottak. Az egyik közülük Judit Michell nevéhez köthető, aki a Trauma, felismerés és a nyelv helye című könyvében így határozza meg a traumát: „A trauma – legyen fizikai vagy pszichikai természetű – valamely védőréteg olyan mérvű sérülése, hogy az már nem kezelhető azokkal a mechanizmusokkal, amelyekkel a fájdalmat és a veszteséget általában kezelni szoktuk. A sérülés annyira súlyos, hogy még ha számítunk is az esemény bekövetkezésére, a hatást akkor sem lehet megjósolni.”1

Traumatikus reakció akkor jön létre, amikor az ember nem tudja megvédeni magát az őt ért borzalom ellen, sőt az is előfordul, hogy az esemény rejtőzködik a pszichéjében és sokkal később nyilvánul meg. A visszatérő emlékek félelmet, szorongást és a tehetetlenség érzését keltik az egyénben. Judith Herman ezt a következőképpen fogalmazza meg: „A traumát átélt emberek alapvető én-struktúráikban szenvednek sérü- lést. Elveszítik hitüket önmagukban, a többi emberben és Istenben. (…) A traumát megelőzően kialakított identitásuk visszavonhatatlanul meg- semmisül.”2 A traumát megtapasztalt embernek vissza kell állítania a személyazonosságát, hogy a trauma átélése után megtanuljon újból normálisan élni. A traumatikus élményekkel nehéz megküzdeni, hiszen az ember soha többé nem lesz az, aki a trauma tapasztalata előtt volt. Az egyszeri traumát meg kell különböztetni a hosszú ideig tartó, ismétlődő traumatikus eseményektől. A krónikus trauma komoly kárt okoz az ember személyiségében, és az „áldozatának olyan érzése lehet, hogy visszavonhatatlanul megváltozott, vagy akár elveszítheti azt az érzést is, hogy egyáltalán van énje.”3

Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni a kulturális trauma jelenségére. A kulturálistrauma- elmélet szociológiai megfogalmazása, melyet Jeffrey C. Alexander dolgozott ki, az egyén helyett a kollektívát teszi meg a trauma vagy a traumatikus tapasztalat hordozójának. Akkor keletkezik, „amikor egy kollektíva tagjai úgy érzik, olyan iszonyú eseménynek vannak kitéve, amely kitörölhetetlen nyomokat hagy a csoporttudatukon, és amely örökre áthatja az emlékezetüket, egyszersmind döntő és visszavonhatatlan módon a jövőbeli identitásukat is megszabja”.4 A kulturális trauma példája a világháború, a holokauszt, valamint a kisebbségek sorsa.

A traumát túlélő emberek gyakran depresszióval vagy más mentális zavarokkal küzdenek. A saját identitás megteremtése fontos szerepet kap a trauma kezelésében és a biztonságérzet kialakításában. Ha az ember biztonságban érzi magát, sokkal könnyebben tud kapcsolatot létesíteni a közösséggel, és ennek köszönhetően képes megosztani másokkal a traumatikus élményeket és feldolgozni mélyen elrejtett traumáit. A traumaelmélet szerint tehát a trauma gyógyításának alapvető feltétele a történetek elmesélése. De hogyan lehet elmondani a traumát?

Menyhért Anna Elmondani az elmondhatatlant című kötetében pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozik, vagyis azzal, hogyan lehet elmondani a legszörnyűbb, legborzalmasabb tapasztalatokat, hogyan válik kifejezhetővé és elmondhatóvá a trauma, amikor kulcsfontosságú tulajdonsága az elmondhatatlanság. Ebben az esetben az az irodalmi kontextus segíthet, amely szerint a trauma kifejezhetőségének alapvető feltétele a megfelelő nyelv létrehozása. Menyhért Anna szerint „Ez a nyelv nem elfedi a traumát, nem hallgat róla, hanem színre viszi a törést, azt, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan a trauma elmondására, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a sza- kadásnak az új nyelvben látszania kell, mert múlt és jelen csak így kerülhet benne újra kapcsolatba. Ez a nyelv már nem lehet naiv, gyanútlan: sokkal inkább a kételyt, a bizalmatlanságot magában foglaló, a megszakítottság és a szorongás emlékét őrző, az uralhatatlanság tudását elfogadó, a másikat így is megszólító mégis-beszéd.”5

A 20. századi kollektív traumák (a világháborúk, a holokauszt, a diktatúrák) hozzájárultak a traumairodalomnak mint sajátos műfajnak a megteremtéséhez, amelyre egyrészt egyfajta sajátos érzékenység, másrészt viszont érzéketlenség jellemző. A traumaszövegek több esetben személyesebbek, érzelmi túltengés jellemzi őket, paradox módon mégis nagyobb bennük a szenvtelenség és a kissé távolságtartó, óvatos és bizalmatlan hozzáállás. A trauma műfajai közé leginkább a tanúvallomást, az önéletrajzot, a memoárt, a naplót és az életírást sorolják. Ezekben a művekben erős, pozitív narrátorok nem jelennek meg, a szereplők elhagyott, kiszolgáltatott, elveszett és szenvedő páriák, sok esetben gyerekek. Olyan témákat dolgoznak fel, amelyek lényegtelennek és elhanyagolhatónak tűnnek, amelyek nem jelentkeznek a hagyományos narratívákban és nem illeszkednek a klasszikus irodalom szabványaihoz. „Más a helyzet, ha egyértelműen kanonizált szerzők használják ezeket a formákat, hiszen pozíciójuk lehetővé teszi a nem bevett forma kanonizációját is, valamint a hagyományos irodalmi normáknak jobban eleget tevő traumaregények vagy traumákról szóló versek esetében. De mind a két csoporthoz tartozó traumaszövegeknek lételeme a dialogikusság, hiszen, ahogy a trauma történetté formálása során szükség van a hallgatóra, úgy a traumaszövegeknek is fokozott szüksége van az olvasóra.”6

Menyhért Anna az irodalmat, valamint a traumatikus emlék leírását és a traumaszöveg befogadását, elolvasását a kollektív emlékezet kezelésmódjának ismeri el, és azt is hozzáteszi, hogy „ahogy az egyén traumája a nyelv és a másik révén, úgy a kollektív trauma, a nyelv traumája a beszélők révén oldódhat fel.”7 A poszttraumás stresszzavar gyógyulási lehetőségét a trauma történetének rekonstruálásában találja, és az események újrajátszására felhasználható a szépirodalom is.

A nyelv Borbély Szilárd regényében sajátos jellegű. A narrátor perspektíváját a gyerek nézőpontja determinálja, az ő szemszögéből látjuk az emberek közötti viszonyokat, marginális helyzetüket, a szegénységet, a család kitaszítását a faluközösségből, az egyedüllétet és a megértés hiányát. Az ő élményeinek leírásából rajzolódik ki a hatvanas-hetvenes évek kelet-magyarországi valósága. A gyermeki elbeszélő a felnőtt tudatosságával, tudásával és gondolkodásával rendelkezik, annak ellenére, hogy általában egy négy-hat éves gyerek képtelen megérteni azt, ami körülötte történik, és nem tudja szavakba önteni az érzéseit. Viszont a regény olvasása során azt tapasztaljuk, hogy ez a gyermek narrátor gyakran használja a felnőtt tapasztalatát és érzésvilágát. Néha kicsit tudathasadásos a narráció, olykor a gyermeki elbeszélőt színleli, olykor pedig egy nagykorú személy stílusát imitálja. Deczki Sarolta veszi észre, hogy „egy gyereknek, aki még iskolába sem jár, aligha lehet fogalma a prímszámokról például. De egy gyerek ilyeneket sem mond: „»A gyilkolás a férfiak dolga.«, vagy ugyanazon az oldalon: »Az ötöt nem lehet osztani, az csak magával osztható. Ilyen szomorúság van köztünk.« Ám kérdéses, hogy a narrátornak ez a megkettőződése valóban aláássa-e a regény hitelességét. Radnóti Sándorral értek egyet, aki szerint ebből a fajta írói »szerződésszegésből«, mely – ahogyan Bárány Tibor állítja – »egyszerre fölidézi az önéletrajziság kódjait, és közben el is bizonytalanítja azokat«, művészi erő, esztétikai hatás keletkezik. Finom játék ez, ahogyan az egyik perspektívából egyszer csak egy másikba vált a narrátor, ám az ábrázolni kívánt világ egésze vélhetően csak ily módon tárulhat fel az olvasó számára, akinek el kell fogadnia, hogy hol egy gyerek, hol pedig egy felnőtt tudatfolyamát olvassa.”8

A szövegben mindenütt jelen levő kirekesztettség és másság a szereplők nyelvében is érzékelhető. A tájnyelvi szavak, kifejezések állandó konfrontációban vannak a köznyelvivel, az elbeszélő folyamatosan ütközteti a kétféle, egyszerre érvényes nyelvet.9 („Ezek az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihések”10). Ez a nyelv sem nem falusi, sem nem gyermeki, sem nem felnőttnyelv, hanem mindhármat felhasználó hibrid, hibridnyelv. A szöveg nyelve a gyermek nyelvének radikális módosítása során jön létre. Margócsy István a Nincstelenekről írt kritikájában ehhez azt is hozzáteszi, hogy „az elbeszélés mintha idegen nyelven adná elő a »saját« élmény, a gyermeki élmény primér és mégsem primér jellegét.”11 Szerinte a regényben többször ismétlődő kifejezés – „mi ezt úgy mondjuk” – olyan kommunikációs szituációra utal, amelyben az elbeszélő egyfajta útmutató vagy tolmács szerepét játssza, aki megnyitja az olvasó 63 előtt a magyar falu titokzatos világát és lefordítja azt a számos nyelvi rejtélyt, amelyek nem érthetők.

A szerző különleges nyelvet alkotott, hogy alkalmas legyen a trauma elmondására, leírására. A Nincstelenek nyelve tudatosan szerény, szándékosan redukált nyelv, a bekezdések és a mondatok rövidek, hiszen alig néhány szó is elegendő a hatás kiváltásához. A könyv szereplői egy elképzelhetetlenül kegyetlen világban élnek, az átható nyomor és erőszak egy másik világában, amelynek leírásához egy másik nyelv szükséges. Ayhan Gökhan a Megváltás oda című recenziójában megjegyzi, hogy a hősök „a nyomorból és a kiszolgáltatottságból kegyetlen vajúdások árán megszületett nyelven beszélnek. Úgy tapad hozzájuk az a nyelv, mint a ronggyá hordott ruhájuk a testükhöz, a hagyomány, a babonás látásmód az életükhöz.”12

Menyhért Anna a traumaelmélet nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a trauma akkor válik elmondhatóvá, amikor létrejön az erre alkalmas nyelv, és a narratíva hallgatóra vagy olvasóra talál, sőt, ha valaki egy történetet meg tud hallgatni vagy el tud olvasni, akkor a trauma többé már nem elmondhatatlan. Az irodalom az a terület, amely lehetőséget nyújt arra, hogy el lehessen mondani az elmondhatatlant, az irodalom mindig hajlandó a megszólalásra, különösen akkor, amikor nem létezik más kulturális kifejezésmód, amely képes lenne, lehetne visszaadni a traumatikus tapasztalatot.13

A trauma szerepe Borbély Szilárd műveiben

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha annak a véleménynek adunk hangot, hogy Borbély Szilárd szinte minden művében fontos szerepet töltenek be az egyéni és kollektív traumák, traumatikus viszonyok – legalábbis 2000 után. A verbális és fizikai erőszak, a kirekesztettség és a megértés hiánya a traumatikus tapasztalat egyik legjelentősebb forrása. A szereplők egy kegyetlen, zárt, minden etikai vagy morális belátást nélkülöző világban élnek. Mindenki fél mindenkitől, és mindenki fenyegetést jelent mindenki számára, a férfiak a nőket bántalmazzák, a nők a gyerekeket, a gyerekek az állatokat. Mindenki a saját frusztrációját, magányát, haragját és tehetetlenségét vezeti le a nála gyengébben. A faluközösség tagjai üldözik egymást a nemzetiségi és vallási különbségek, az eltérő szociális helyzetük és a politikai nézetkülönbségük miatt. A legkisebb eltérést, másságot kitaszítással sújtja, ez a világ nem ad teret a képzelődésnek, az illúziónak, a fantáziának, semminek, ami nem érzékelhető, nem hasznos és praktikus.14

„Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a maguk fajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. […] ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. […] Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán.”15

A család az egyik legszegényebb a faluban, az apa mindig nagyon nehezen talál munkát, mert képzettebb, mint a felettese, kulák, és mint a pletyka állítja, zsidó. Ha sikerült munkához jutnia, soha nem biztos, hogy megmarad az állása. Az anya egyértelműen tudtára adta, hogy nem elég, ha a férje éjjel-nappal dolgozik, mert „nyalni kell. Értsd már meg, hogy nyalni kell. Aki tud nyalni, azt békén hagyják.” 16 A férj képtelen változtatni, nem érzi jól magát a paraszti közegben, és nem is kap munkát. Ezért is, valamint a kézenfekvő kiközösítés miatt is az asszony meg akar szökni. Deczki Sarolta a Falu hallgat című tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a menekülés sokféleképpen nyilvánul meg a regényben.17 Itt fel kell tüntetni a nő sorozatos öngyilkossági kísérleteit a gyerekei szeme láttára, sőt a narrátor számára a prímszámok világának megteremtése is egyfajta menekülési kísérlet egy kitalált világba, ahol logika és rend uralkodik. Az anya mindig távlati terveket sző a faluból való meneküléssel kapcsolatban, azt gondolja, hogy ők nem tartoznak oda, idegenek, és hogy az egész falu érzi ezt a másságot. Velük szemben a nő szabadságra vágyik, és ez alapjaiban különbözteti meg őket tőlük. Szerinte a parasztok passzív életet élnek, semmit sem követelnek az életüktől, soha nem számítanak semmire, nincsen semmilyen remény, csak vegetálnak és a halálra várnak. „A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. […] Olyanok, mint a növények.”18 A család kizárását a paraszti világból a ház elhelyezkedése is szimbolizálja. A Cigánysor, ahol laknak, az a falurész, ahol az egykor vályogvetésből élő cigányok élnek, ahol a föld mindig penészszagú, szomorú és komor, elszigetelt hely.

A félelem, a fájdalom és a szorongás elsősorban abból származik, hogy a főszereplő kisfiú magányos. A regény szereplői nemcsak anyagi, hanem érzelmi szempontból is magányosak, a kapcsolataik feszültek és üresek, nem képesek a másikra hallgatni, támogatni és vonzalmat kimutatni mások iránt. Nemcsak a család nem tud beépülni a faluközösségbe, hanem a család tagjai sem találnak kapcsolatot egymással. A narrátor kisfiú magányosnak érzi magát, kirekesztettnek és elutasítottnak, senki sem figyel rá, senkit sem érdekel. Az egész gyerekkorát a némaság jellemzi. Állandóan csendben kell lennie, és csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Pedig a gyerek folyton beszélni és mesélni akar, ez hatalmas örömet jelent számára, de ezt az örömet, mint minden örömet, elveszik tőle. Visy Beatrix értelmezése alapján a főhős a prímszámok világában talál menedéket, egyszerű törvényszerűségük ad valamiféle rendezettséget, stabilitást és értelmet az életének.19 A prímszámok lehetőséget nyújtanak arra, hogy megszabaduljon a többi ember butaságától, gyűlöletétől, babonáitól és gúnyolódásától: „Szeretem a számokat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gyakorolok. Megyek az utcán, és mondom magamban a szorzótáblát. Számokat adok össze, hogy ne gondolkodjak.”20

A prímszámok a magány szimbóluma, amivel mindenki azonosítható lesz. Az emberi kapcsolatok képtelenségét határozzák meg, és arra utalnak, hogy a családtagok, testvérek, gyerek–szülő közti távolságok sosem csökkenhetnek, mert ahogyan Kolozsi Orsolya állítja, a prímszámok oszthatatlanok, felbonthatatlanok, mint az emberi egyedüllét.21

„Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az öt, a hét, a tizenegy. Már ismerem őket százig. Vagyis százegyig.”22

Traumatikus viszonyok határozzák meg a hősöket, megbélyegzik az életüket és jövőjüket, építik fel az identitást és visszafordíthatatlan hatást gyakorolnak a szereplőkre. A traumát nemcsak a társadalmi kirekesztés vagy a nincstelenség okozhatja, hanem az identitás vagy megértés hiánya, a családi kapcsolatok felbomlása és a magány is. A regény szereplői különféle módon traumatizáltak. Az olvasás során felmerül a nagy kérdés: van-e kiút ebből a szituációból, létezik-e lehetőség a régi traumák feldolgozására és megfejtésére? Nincs rá egyszerű válasz. A családnak végül sikerült elköltöznie a faluból, de a régi emlékek megmaradnak. Visszatekintve, a költözés után a ház megtalált alaprajza nosztalgikusan egy normális élet lehetőségének tűnik, de a fiú észrevette, hogy ez csak illúzió volt, ilyen ideális világ soha nem létezett: „Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek. És ettől a felismeréstől utólag elszégyelltem magam.”23

Borbély Szilárd pár évvel a Nincstelenek megjelenése előtt egy interjúban a következőt nyilatkozta: „Mióta eszemet tudom, éreztem, hogy ‒ finoman szólva ‒ nem szeretnek ott, ahol vagyok, és azt is tudtam, hogy nekem ehhez a világhoz, a faluhoz nincs igazából közöm. Úgy tanultam meg ezt a világot, hogy tudtam, el fogom felejteni. Sőt minél hamarabb el akarom felejteni. Ezért nincsenek emlékeim, kitöröltem a tudatomból szinte mindent.”24

Ez az idézet felveti annak kérdését, hogy vajon önéletrajzi vagy nem önéletrajzi jellegű műről van-e szó. A szakirodalom egy része számára jelentős problémaként jelenik meg ez a kérdésfelvetés. Ebben az idézetben az író mintha saját regényét ér- telmezné. Részletes választ erre a kérdésre az Egy elvesztett nyelv című, személyes hangvételű esszéjében találhatunk, amelyet Borbély Szilárd a Nincstelenek megjelenése után publikált. E szövegben „életrajzi alapú”, vagyis „korlátozott fikció”-ként határozta meg a regényét.25 Ha innét olvassuk az emlékezés narratív szituációját, akkor a könyv a szerző gyermekkori traumájáról szól.

Ez az idézet azt is sugallja, hogy az író az egész gyerekkorát mint traumatizált időszakot kitörölte az emlékezetéből, és ez egybeesik a már említett traumaelméletek felismeréseivel, melyek szerint az áldozatnak a traumatikus tapasztalatokra és a fájdalmas élményekre adott reakciója a megtagadás és az elfelejtés. A Nincstelenek megjelenése pedig azt sugallja, hogy a felejtés folyamata nem volt sikeres, a regény nem a felejtéshez, hanem az emlékezéshez került közelebb. Joshua Pederson a Speak, Trauma: Revised Understanding of Literary Trauma Theory című tanulmányában azt állítja, hogy a trauma hatályba lépése nem feltétlenül az emlékezet törlése, hanem néha a memória intenzívebb működése is, és ennek során meglepő módon minden, a legapróbb emlék is visszatér.26 Ez lehetőséget nyújt arra, hogy az áldozat feldolgozza a régi traumákat és megbékéljen a múltjával, hogy ezáltal elpusztítsa a traumák romboló potenciálját.

Az alárendelt gyermekkor traumái

A gyermeki nézőpont jelensége a kortárs magyar irodalomban szorosan kapcsolódik a posztmodern magyar irodalom paradigmaváltásához. A gyermeki narrátor nyelve mint alárendelt, mint a traumák elszenvedőjének nyelve alapvető váltást jelent a posztmodern irodalom ironikus, parodisztikus, nyelv- játékokból építkező beszélőihez képest. Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című könyvében úgy határozza meg az antropológiai posztmodern koncepciót, hogy: „A harmadik vagy antropológiai posztmodern az irodalomelmélet »kulturális fordulat«-ához köthető egyrészt, másrészt a hatalom kérdésköre izgatja, a »másik«, illetve a másság természete, a marginális nézőpontok megjelenítése, felszínre hozása, a politikai természetű kérdésfelvetések, a mainstream- ellenes attitűd.”27 Az irodalomtörténész irodalomelméleti és világirodalmi példákat is hoz (ilyen például a posztkoloniális irodalom és irodalomtudomány, a posztmodern feminista szépirodalom és irodalomtudomány, a kulturális antropológia, az etikai kritika stb.). Jellegzetes műfajai az autobiográfia vagy konkrét identitás szövegei, például az ún. aparegények műfaja, a traumaszövegek, illetve az identitásköltészet. A gyermeki nézőpont jelensége minden bizonnyal szoros összefüggésben áll a kortárs magyar irodalom aparegényeivel, amelyekben az apa alakján keresztül a már felnőtt narrátor a kommunista diktatúra viszonyait a jelen felől is újraértelmezi. Megállapítható, hogy olyan irodalomelméleti kategóriákat és értelmezési kereteket mozgósítottak a gyermeki nézőpontú, illetve az aparegénybe sorolható művek, mint az autobiográfiai elbeszélés, a múltelbeszélés lehetőségének kérdése, a traumaelbeszélés, az intimitás új felfogása, valamint a marginális nézőpontok megjelenítésének problematikája. Nagyon fontos kérdés az is, hogy hogyan adható nyelv, illetve hang az alárendeltnek.

Mindez annak kérdése, hogy egy adott kultúrán belül képes-e megszólalni, hangot kapni az alárendelt. Mivel az alárendelt hangja nem képes megjelenni, gyakran csak egy narratív fikción keresztül képes megszólalni, amikor is egy szépirodalmi mű kölcsönöz hangot a marginálisnak. Ebben az esetben az irodalmi szöveg narrátora helyezkedik bele az alárendelt pozíciójába, s a regény a középpontjába kerülő szereplő életét, élményeit, tapasztalatait, hangját teszi láthatóvá, voltaképpen egy láthatatlan helyzetet szövegesít. Gayatri Chakravorty Spivak a Scattered Speculations on Geography című tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy az irodalmi művek nagyszerű lehetőséget nyújtanak arra a nem előítéletes, hatékony és konstruktív kommunikációra, amely során az alárendelt megértése kialakulhat.28

Borbély Szilárd regénye a kommunista rendszerben játszódik, és a mű eseményei a gyermek nézőpontján keresztül jutnak el az olvasóhoz. A kortárs magyar irodalomban nem szokatlan eljárásról van szó, a cselekményt közvetlenül a gyermeknarrátor szemszögén keresztül látjuk: Dragomán György A fehér király (2005), Barnás Ferenc Kilencedik (2006), Németh Gábor Zsidó vagy? (2004), Bartis Attila Nyugalom (2004), Kukorelly Endre Tündérvölgy (2003), Garaczi László Pompásan buszozunk (2001), Tóth Krisztina Vonalkód (2012) című kötetének elbeszélései, Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag éve (2005). Ezekben a művekben a gyerekek alárendelt hősök, akik beleszülettek a rendszerbe, számukra ez az egyetlen ismert világ. A gyermekszereplők hozzászoktak a diktatúrához és ezért természetesnek veszik a szörnyűségeket, amelyeket tapasztaltak. Ha szokatlan vagy negatív tapasztalat éri őket, képzeletük segítségével próbálják feldolgozni. Mindegyik regényben azt szükséges hangsúlyozni, hogy a gyermekszereplők nem gondolják át és nem vonják kétségbe saját élethelyzetüket, nem értelmeznek és reflektálnak, egyszerűen csak maradandó állapotnak tekintik.29 Másképpen fogalmazva, ezek a művek láthatóvá teszik a láthatatlant, elmondhatóvá teszik az elmondhatatlant, pontosabban azt mondják el, amit a szereplők nem tudnak kimondani.

Érdemes itt egy kortárs lengyel regényre utalni, amelynek cselekménye szintén a kommunista diktatúra alatt játszódik, és az eseményeket a gyerek nézőpontján keresztül jeleníti meg. Wojciech Kuczok a Bűz című regényéért 2004-ben a legfontosabb lengyel irodalmi díjat kapta – a Nike-díjat. Ez egy „antibiografikus” történet, és amint az író elismeri, „csupa olyasmiről írtam benne, amire nem emlékszem. Visszatérés kedvenc témámhoz, a családi élet pszichopatológiájához.”30 Adam Michnik Az eltűnt értelem nyomában című tanulmánya szerint Kuczok „a »családi pokol«, vagyis egy átlagos vidéki lengyel család történetét meséli el a könyvében. De ebből a látszólag realista nevelődési regényből mintha Balzacot vagy Flaubert-t olvasnánk, képet kapunk az országról, pedig nem szívesen beszélnek róla honfitársaink, nem szívesen gondolkodnak ezen, inkább hallgatnak.”31 A Bűz világa elképzelhetetlen brutális, nagy eszmék, szeretet vagy együttérzés nélkül. Az apa az erőszak eszközével neveli a fiát, a lovaglópálca mindennapi tanítóeszköz. Ezzel a pálcával az öreg idomítja a fiatalt, így vezeti le feszültségét és gyűlöletét a neki gyengébben. A félelem mindenre kiterjedő és romboló tényező, amely egy fiatal hős életét bélyegzi meg.

A Nincstelenekben nem csak a kommunista rendszer traumatizálja a főszereplőt. A gyermeki szereplők Borbély Szilárd regényében észrevehetetlennek és láthatatlannak tűnnek. Az emberek és az állatok a faluban hierarchikus rendszerbe illeszkednek, mindig lesz valaki, aki gyengébb és akin le lehet vezetni a haragot, a dühöt és a frusztrációt. „Mert az emberek nem viselkednek úgy, mint az állatok.”32 – hiteget az elbeszélő, de ez nem egészen igaz. Bozsoki Petra pontos elemzésében észreveszi, hogy az emberi és az állati sors nem egyszer keveredik – a macska az emberrel lakik, és a szülők ugyanazon szavakkal és ugyanazon eszközökkel büntetik meg a gyereket, mint a macskát.33

A fiú egy szomorú és kegyetlen világban él, a felnőttek nem is próbálják megvédeni a gyerekeket a világtól, a rendszer hatásától, az idegen emberektől, hanem inkább nehezítik a helyzetét. Éppen ezért kétszeres vagy még inkább háromszoros elnyomás súlya nehezedik rájuk. A főhős ebből a reménytelen helyzetből az egyetlen kiutat a prímszámok világában találja meg. A prímszámok – mint arról már volt szó – a magány szimbóluma, de a kisfiú számára a prímszámok világa egyszerre nyújt menedéket, rendezettséget és stabilitást, valójában mindent és mindenkit identifikálni lehet a prímszámok magányával. Visy Beatrix a Prímszámok könyve című írásában azt hangsúlyozza, hogy „a prímszámokkal kifejezett magányos alakok mint lélek nélküli, megközelíthetetlen emberek halmaza vegetál ebben a minden emberitől és széptől megfosztott világban, ahol sem az örömnek, sem a jóságnak, sem a megbecsülésnek, tisztességnek nyomai nem találhatók meg, s a szülői-házastársi szeretet is gyötrelmekkel teli. Ugyanakkor a kisgyerek számára menedék is e számokkal bíbelődni, a felismerés öröme, a logika, a számok tisztasága mentheti, emelheti ki a többi ember elbutultságából, babonáiból, a csúfolódás, gyűlölködés és átkok elvakultságából.”34

A prímszámok az egymástól való elszigeteltséget képviselik. Nemcsak a családtagok képtelenek kapcsolatba lépni egymással, a falu közösségéhez sem tudnak integrálódni. A gyerek egyedül él, nincs senki, akivel beszélni tudna, aki meghallgathatná panaszait, nincs senki, akitől segítséget kaphatna vagy együttérzést várhatna. Otthon senki sem figyel rá senki, nem hallgatják meg. A gyereknek állandóan csendben kell lennie, csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Az iskolában rendesen kell ülni a padban, ott sem szabad megszólalni, nem szabad nevetni, beszélni, az engedelmességet várják el tőle. Szénási Zoltán figyel fel arra, hogy a hallgatás milyen jelentős szerepet kap a Nincstelenekben.35 A regény egyik ismétlődő nyelvi fordulata: „Megyünk és hallgatunk.” A hallgatás tehát egyrészt a családon belüli kommunikáció hiányát, másrészt pedig az átható magányt fejezi ki. „A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hallgatunk, az nincs.”36 Az elhallgatás traumatizálja a gyereket. A főszereplő folyton beszélni akar, megérteni a világot, amelyben él, de nincs rá esélye.

A gyerek élete tele van testi és verbális erőszakkal. A felnőttek a bennük felhalmozódott haragot és szomorúságot a gyerekeken, valamint a családjukon élhették ki. Mindig a gyengébbet, a kiszolgáltatottabbat, az alárendeltet bántják. A családban nincs szerelem, szeretet, érzékenység, a kisfiú arra vágyik, hogy az apja megsimogassa a fejét, az apa pedig ezt a vágyat nem ismeri fel, ezt a hiányt sem érzi, annyira közömbös és elvadult. A gyerek nemcsak az otthoni világtól szenved, iskolatársai is kimondhatatlanul kegyetlenek – „büdös zsidó”-nak nevezik, a megjelenésén, ruháján, viselkedésén nevetnek. Az erőszak nemcsak a düh levezetésének módja, hanem a mindennapi élet és kommunikáció része.

Trauma – transzkulturalizmus

A Nincstelenek egyik központi témája az identitás kérdése. A főszereplő családjának származása összetett probléma és trauma forrása is. Az elbeszélésben az anya állandóan azt ismételgeti, hogy ők „nem parasztok”, hogy a falu nem az otthonuk, és végül el fognak innen menekülni. Utálja a paraszti világot és életmódot, de a rá kényszerített paraszti életet éli a családjával, mert nincs más megoldása, és az új élet perspektívája talán értelmetlen is. A falu lakosai észreveszik ezt a másságot, ezért nem fogadják el a kisfiú családját, nem tartják őket saját közösségük részének. E kirekesztettség, kitaszítottság és másságérzet nagyon bonyolult jelenség: egyrészt a család megveti a parasztokat, nem akar azonosulni velük, másrészt viszont az összetartozás érzése kimondhatatlanul fontos mindenki számára, főként a gyerekeknek, akiknek ez biztonságérzetet ad. Bármilyen csoporthoz való tartozás érzése csökkenti a magányt, meghatározza az identitást, értelmet ad az életnek. Az elfogadás szükséges a normális élethez és fejlődéshez.

A nagyszülők történeteiből a fiú megtudja, hogy ők mások, mint a falubeli parasztok, talán románok, akik Erdélyből települtek be, talán huculok, biztosan kulákok, valójában zsidók, legalábbis a gyerek apjának igazi apja az idős zsidó boltos, aki egész családját elvesztette az II. világháborúban. A gyerek hiába kérdez rá az anyától vagy nagyszüleitől a pontos származásukra, nem kap érvényes válaszokat, csak feltételezéseket, mitikus történeteket, hiedelmeket, amelyek zavart és bizonytalanságot keltenek a kisfiúban. E komplikált családi származástörténet – az anya falubeli idegensége, az apa kuláksága és zsidó vérvonala – a kirekesztés okaivá válik.

Bozsoki Petra arra figyelmeztet, hogy a zsidó származás mint egy titkos, félelmet keltő állapot jelenik meg a szövegben, a kisfiúban már önmagában a zs betű is félelmet kelt.37 Borbély Szilárd Az igazi nevem nem ismerem című interjúban, amelyet Lucie Szymanowska és Kiss Szemán Róbert készített, így írja le gyermekkori élményeit a zsidó szóval kapcsolatban: „Tudod, a zsidó szó, miután gyerekkoromban először rám használva hallottam, számomra félelmetes volt. Mert nem értettem, hogy van ez. Ez a szó számomra mindig a megalázottsággal kapcsolódott össze. Talán ezért sem tudtam elfogadni, ahogy ezt a szót az Evangéliumok használják. Arra jól emlékszem, hogy gyerekkoromban Jézusban a megalázott zsidóval mélyen, megrendülten tudtam együtt érezni. Egy zsidó szenvedését láttam a szerencsétlenségében.”38

A zsidó szó, a zsidó származás nagy agresszivitást szül a faluközösségben, olyan mértékben, hogy a főhős apját, aki valószínűleg a helybéli zsidó kereskedő törvénytelen gyermeke, a szülei halála után a testvérei is kitagadták. A származás miatt az egész falu az apa ellen fordult, nem tudott munkát találni, ezért menekülnie kellett. Két évig külön élt a családjától, csak néha látogatta őket, az anya nem bírta ezt a lelki terhet és megtört. Az apa alkalmi munkákat kapott, ezért majdnem a szegénységi küszöb alatt éltek, ami nagy trauma volt a család számára.

A műben mindenféle idegenség ok lehet a kiközösítésre. A zsidó az, aki más, a zsidó az idegen, a zsidó a kitagadás és a megbélyegzés szinonimájává vált: „A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki spekulál. Akinek nem jó, ami van. Amit már megszoktunk. Ahogy szoktuk, úgy nem jó neki. Aki mindig valami mást akar. Az öregek tudják, de még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkifurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet.” 39

Szűcs Teri azt is hozzáteszi, hogy a kisfiú azonosul a kitaszított és elpusztított zsidókkal, és elviseli azt, hogy őt magát is „lezsidózzák”, hozzászokik a folyamatos erőszakhoz és undorhoz, mert ő csak „büdös zsidó”. A mindenhonnan való kirekesztettség és megbélyegzettség az identitásává válik.40

A regény nemcsak a zsidó sorsot tematizálja, hanem sokféle történetet, amelyek hasonló hatalmi visszaélésekről számolnak be – a magyarországi román kisebbség, a kuláklistázott rétegek vagy a cigányok kapcsán. A cigányok a Nincstelenek világában még rosszabb helyzetben vannak, mint a zsidók, ők a legalacsonyabb státusú társadalmi csoport. A mű központi figurája, aki a regény alcímében is szerepel, Mesijás. Ő a falu bolondja, mindenkinél jobban kiszolgáltatott, akit a szakálla miatt Mesijásnak neveznek. Mesijás nagyon titokzatos szereplő, ő az egyetlen a faluban, aki a legalantasabb munkát végzi, ugyanakkor mindig türelmes, sosem panaszkodik, soha nem ugatják meg a mindig éhes kutyák, és a gyermek szempontjából „olyan, mintha nem is a földön járna, hanem a levegőben siklana”.41 Szénási Zoltán szerint az evangéliumi Messiás „démonikus paródiáját” képviseli, „…s nem is elsősorban a kinézete és szelídsége miatt, hanem megalázottságában válik hasonlóvá Jézus alakjához. A kerti WC-kből az emberi ürülék kimeregetése lényegében annak analógiája, hogy Krisztus magára vette az emberiség bűnét, és Megváltóként mindenki helyett szenvedett kínhalált a keresztfán.”42 Mesijás alázatos és türelmesen viseli el a megszégyenítést, és alakja olyan a gyermek számára, akivel nincstelensége és kiközösítettsége miatt azonosulni képes. „Mesisjás hasonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.”43 Ő egy közösségből kivetett egyén, aki valahogy mégis fontos a közösség működéséhez, és azért is szükséges, mert megtestesíti a határvonal és a kirekesztettség fogalmát. Polgár Anikó azt is megjegyzi, hogy a regény felcseréli az ember és állat pozícióját – az embert, a cigányt mint egy állatot kezelik:44„Minden kutyánkat Cigánynak híjuk.”45

A Nincstelenek világa nyomasztó képet tár az olvasó elé. Egy olyan világot, amelyből hiányoznak az alapértékek – a logika, a jog, a szeretet és a megbocsátás. Ez a hiány pedig traumatikussá, fájdalmassá, szomorúvá teszi a regényben megjelenő emberi életeket, létezésformákat. Minden másság, minden különbség, még a legkisebb eltérés is félreértést, agressziót és szorongást kelt a faluközösségben. Ez egy világ, amelyben nincs esély a normális életre.

—

1 Juliet Mitchell: Trauma, felismerés és a nyelv helye, ford.: Pándy Gabi és Hárs György Péter, Thalassa, 1999/2–3., 61.

2 Judith Herman: Trauma és gyógyulás, ford. Kuszing Gábor, Háttér Kiadó, Budapest, 2011, 76.

3 Uo., 109.

4 Jeffrey C. Alexander: Toward a Theory of Cultural Trauma = Cultural Trauma and Collective Identity, ed. Jeffrey C. Alexander, Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 2004, 1. (Az idézetet Gyáni Gábor fordításában közlöm.)

5 Menyhért Anna, Elmondani az elmondhatatlant, Anonymus–Ráció, Budapest, 2008, 6.

6 Uo., 7.

7 Uo., 9.

8 Deczki Sarolta, A falu hallgat (Borbély Szilárd: Nincstelenek), Új Forrás, 2014/4., 5.

9 Visy Beatrix, A prímszámok könyve. Sors, idegenség, szegénység Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében, Studia Litteraria, 2016/1–2, 201–217.

10 Borbély Szilárd, Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Kalligram, Pozsony, 2013, 14.

11 Margócsy István, Borbély Szilárd / Nincstelenek – Már elment a Mesijás?, 2000, 2013/10., http://ketezer.hu/2014/03/borbely-szilard-nincstelenek-mar-elment-a-mesijas/

12 Ayhan Gökhan, Megváltás oda. Borbély Szilárd: Nincstelenek, https://revizoronline.com/hu/cikk/4641/borbely-szilard-nincstelenek/

13 Menyhért, i. m., 5–7.

14 Kolozsi Orsolya, Borbély Szilárd: Nincstelenek, 2013/11., http://epa.oszk.hu/00300/00381/00186/EPA00381_kortars_2013_11_19158.htm

15 Borbély, i. m., 154.

16 Uo., 79.

17 Deczki Sarolta: A falu hallgat, Új Forrás – 46. évf. 4. sz. , 2014. április http://epa.oszk.hu/00000/00016/00193/pdf/EPA00016_uj_forras_2014_04_004-011.pdf

18 Borbély, i. m., 154.

19 Visy, i. m., 201–217.

20 Borbély, i. m., 126.

21 Kolozsi, i. m.

22 Borbély, i. m., 126.

23 Borbély, i. m., 323.

24 Borbély Szilárd, A jelentés sem a szövegben van: Beszélgetés Fodor Péterrel = Borbély Szilárd, Egy gyilkosság mellékszálai, Vigilia, Budapest, 2008, 29–30.

25 Borbély Szilárd, Egy elveszett nyelv, Élet és Irodalom, 2013/27 (július 5.), 13.

26 Joshua Pederson, Speak, Trauma: Toward a Revised Understanding of Literary Trauma Theory, Narrative, 2014/3, 339.

27 Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, Pozsony, 2012, 35.

28 Gayatri Chakravorty Spivak, Scattered Speculations on Geography, 2014.

29 Zsadányi Edit, „Szóra bírható-e az alárendelt?”: Subaltern elméletek és Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve című regénye, Társadalmi Nemek Tudománya, 2018/1., 101., http://tntefjournal.

hu/vol8/iss1/zsadanyi.pdf

30 Wojciech Kuczok, Gnój. wydawnictwo W.A.B., Warszawa, 2003. Az idézet forrása: https://polinst.hu/node/4689 (Ford. Tamás Zsuzsa)

31 Adam Michnik, Az eltűnt értelem nyomában, Beszélő, 2005/9., http://beszelo.c3.hu/cikkek/azeltunt-ertelem-nyomaban

32 Borbély, i. m., 147.

33 Bozsoki Petra, „Benn emberek és künn komondorok”. Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Jelenkor, 2013/12., 1298.

34 Visy, i. m., 211.

35 Szénási Zoltán, A peremlét elbeszélhetősége, 2015, http://pilpul.net/komoly/a-peremlet-elbeszelhetosege

36 Borbély, i. m., 12.

37 Bozsoki, i. m., 1296.

38 Borbély Szilárd, Az igazi nevem nem ismerem: Beszélgetés Lucie Szymanowskával és Kiss Szemán Róberttel, https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/1035-az-igazi-nevem-nemismerem

39 Borbély, i. m., 201–202.

40 Szűcs Teri, A fájdalmas és az ellenálló anya. „Zsidó” identitáskép a Nincstelenekben, Studia Litteraria, 2016/1–2, 226.

41 Szénási, i. m.

42 Uo.

43 Borbély, i. m., 297.

44 Polgár Anikó, Megalvadt folyók. Irodalmi Szemle, 2013/7, https://irodalmiszemle.sk/2013/07/polgar-aniko-megalvadt-folyok/

45 Borbély, i. m., 46.

Tags: Ariana Fabiszewska