Peter Karpinský: A Legyek Ura

– Ivan, csipkedd magad! El fogunk késni. Mint az apád, olyan vagy. Pont olyan mamlasz. Mi a fenét csinálsz még mindig a fürdőszobában?! – mérgelődött az asszony, de hangja beleveszett a víz zúgásába.

A fiatalember épp a borotvahabot kente szét az arcán. Mutatóujja hegyével az orra alá is odamaszatolt egy kicsit, és belebámult a tükörbe. Ősz szakállú aggastyán nézett vissza rá. Talán a Télapó.

– Nem ismerlek – jópofizott Ivan –, de ha akarod, megborotvállak.

Az öreg a tükörben nyájasan elmosolyodott.

– Na végre! Majdnem egy óra hosszat voltál bent. Öltözz gyorsan! – sürgette az anyja. – Ott a ruhád a széken. Rég el kellett volna indulnunk. A végén még lekéssük a vonatot.

Klára, az anyja barátnője a kerti asztalnál ült, nagy sárga napernyő árnyékában. Béka, pitypang alatt, gondolta Ivan, és ezt rendkívül mulatságosnak találta.

– Most meg mit röhögsz? – kérdezte az anyja.
– Csak úgy.

Az asszony ingerülten vonta össze a szemöldökét:
– Tessék rendesen viselkedni. Nem hogy szégyent hozol rám!

Klára integetett, amikor meglátta közeledni őket a poros ösvényen, de nem állt fel, hogy elébük menjen. Žaneta nyitotta ki a kaput. Mosolygott. Ahogy mindig. Dús fekete haja kékesen szikrázott a napfényben, bőre sima volt és csillogó, mint egy porcelántányér, szeme ferdén metszett.

– Anyu azt mondta, hogy gyertek be – köszöntötte az érkezőket.
– Nahát, Žanetka, hiszen te kész nagylány vagy! – csippentette meg Ivan anyja a lány dundi pofiját. – Barátod is van már?

Žaneta a fejét rázta.

– De anyu azt mondta, keres nekem valakit – ezzel megfordult meztelen sarkán, és intett, hogy kövessék.

A vendégek óvatosan lépdeltek a példásra nyírt gyepen. Ivannak egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy le kellene vetnie a cipőjét, nehogy összetapossa.

– Klári! – kiáltotta az anyja, és színpadiasan szétvetette a karját. – Ezer éve nem láttalak! Úgy örülök, hogy jelentkeztél végre!

Klára felállt, megvárta, míg egészen közel érnek; akkor jobbról-balról nyomott egy puszit Ivan anyjának arcára.

– Cs’kolom – mormogta Ivan.
– Ivko! Hogy megnőttél! Ilyen kicsi voltál, ni, mikor utoljára láttalak! – lelkendezett

Klára, majd kissé hátrább lépett, és mindentudón kijelentette: – Tiszta apja. Tiszta apja!

– Azt az idiótát ne is emlegesd – vágott közbe ingerülten Ivan anyja.
– Hogyhogy? Még mindig nem jött vissza?
– Nem, de ott egy meg a fene, ahol van! – legyintett Ivan anyja, majd körbepislogott:
– Hát a te férjed?
– Bent kellett maradnia a városban, sürgős munkája akadt a rendelőben.

Ivan anyja megértőn bólintott.

– Minket hármunkat előreküldött, ő meg majd jön utánunk holnap – magyarázta Klára.
– Hármatokat? – kérdezte meglepetten Ivan anyja.
– Igen, engem, Žanetkát és doktor Van Helsinket. A férjem kollégája, Hollandiából.

Egy konferencián ismerkedtek meg. Nem volt még Szlovákiában, meghívtuk hát hozzánk a hétvégére.

– És hol van?
– Elment járni egyet. Bármelyik pillanatban itt lehet.

És ekkor valóban feltűnt a nyaralóhoz vezető úton egy hófehér öltönyös, szalmakalapos férfi. Viccesen járt, kissé szökdécselve, mintha rövidebb lett volna az egyik lába.
– Doktor Van Helsink. Gyerekkori barátnőm – mutatta be egymásnak Klára a vendégeket.

Van Helsink gálánsan meghajolt, és kezet csókolt Ivan anyjának.

– Örvendek, Helsink úr – pirult bele Ivan anyja.
– VAN Helsink – igazította helyre Klára. – Erre nagyon kényesek. A „Van” azt jelenti, hogy nemesi származású.
– Juice or cafe? – kérdezte a háziasszony, miután mindannyian helyet foglaltak a napernyő alatt. – Kávét vagy gyümölcslevet?
– Juice, please – felelte Van Helsink.
– Én inkább kávét – szólt Ivan anyja.
– És te, Ivko? – mosolygott a fiúra Klára.
– Gyümölcslevet.
– Žanetka, hozz, kérlek, gyümölcslevet a hűtőből, meg három poharat. A néninek pedig főzz kávét.

Žaneta szófogadón felállt.

– Segítenél neki, Ivko?
– Én már tudok főzni! – dicsekedett Žaneta.
– Mhm – hümmögte Ivan.
– Anyu megtanított. Anyu azt mondta, jó háziasszony leszek, ha férjhez megyek.
– Hány éves vagy?
– Tizenhét. És te?
– Huszonöt.
– Olyan öreg? De ne búsulj, anyu azt mondta, az idősebb férfiak jobbak. Az én apukám is öreg.

Ivan úgy tett, mintha nem hallotta volna Žaneta megjegyzését, és kétkedve kérdezte:

– Tényleg férjhez fogsz menni?
– Anyu azt mondta, hogy… – Žaneta, miközben beszélt, feltette a gáztűzhelyre a vizet, a csészébe két precízen csapott kiskanálnyi kávét tett, és kivett a hűtőből egy doboz dzsúszt. Ivannak olyan érzése volt, mintha Žaneta előre beprogramozva működne, mint a robotok a gyárban, ahol dolgozott. Tett egy próbát, miközben a lány tálcára rendezte a poharakat és a kávéscsészét. A csészétől jobbra fekvő kiskanalat átrakta balra. Žaneta azonnal kiszúrta a változást. Szemrehányón pillantott Ivanra, és visszatette a kanalat jobbra.

– Anyu azt mondta, hogy a kiskanálnak itt a helye!
– Na add szépen ide, majd én viszem, nehogy elbaszódj vele.
– Fuj, de csúnyán beszélsz! – háborodott fel Žanetka – Anyu azt mondta, hogy…

Újabb férfi bukkant fel a kerti asztalnál. Idősebb, munkaruhás. Zsíros bézbólsapkát gyűrögetett a kezében.

– Erre jártam, oszt gondoltam, benézek, nem kell-e valami a Klárikának – közölte a jelenlevőkkel. – Elhoztam magammal a szomszéd legényt is.

A kerítés felé fordult, odaintette az ott ácsorgó fiút.

– Gyere, köszönj a Klárikának – majd, mintegy elnézést kérve, közölte a társasággal:
– Szégyenlős. Tudják, milyenek ezek a falusi fiúk.

A fiatalember kelletlenül közelebb oldalgott, és mormogott valamit. A munkaruhás maga elé tuszkolta.

– Mondom neki, gyere velem, fiam, hátha akad valami javítanivaló. Ügyeskezű gyerek… Most fejezte be a szakmunkásképzőt. Kitüntetéssel! Tiszta is, mosakszik mindennap. Vasárnaponkint meg eljár a templomba. Ministrált is… Mondd csak meg a Klárikának, hogy ministráltál!

A fiú újra mormogott valamit, a férfi pedig folytatta:

– És egészséges, mint makk! Képzeljék, sohase volt még fogorvosnál. Mutasd csak meg a Klárikának a fogaid!

A fiatalember szófogadón vicsorította volna, de Klára megállította:

– Nem kell megmutatni! Lukáč úr, jöjjön holnap. Akkorra itt lesz a férjem, ő majd elszámol magával.
– Ugyan már, miféle elszámolás. Szóra sem érdemes. Segítek én szívesen, ha tudok. Meg ez a fiatalember is itt, ni. Jó gyerek, meg ügyes is, meg…
– Holnap! – vetett határozott véget Klára a diskurzusnak, és hátat fordított a két hívatlan vendégnek.
– Jó, jó, akkor holnap. Viszontlátásra, kezicsókolom. Köszönj szépen a Klárikának…
– Ő gondozza a nyaralót, amikor nem vagyunk itt – magyarázta Klára, miután a betolakodók eltűntek az út kanyarulatában. – Itt lakik a közelben. A polgármester ajánlotta, azt mondta, nagyon ügyes. A férjem ez egekbe magasztalja, de én ki nem állhatom. Mióta megtudta, hogy vőlegényt keresek Žanetkának, folyton idehurcol valakit. Előbb csak a rokonságából, most meg már hozza a szomszédokat is! Rájött, hogy Žanetka jó parti. De én jobbat akarok a lányomnak, nem holmi falusi taplót.

Ivan anyja törte meg a közéjük telepedő csendet:

– És Ivan?
– Mi van Ivannal? – kérdezte értetlenül Klára, aztán hirtelen megértette, és elnevette magát.
– Jópofa vagy! Az iskolában is olyan kis vicces voltál. Még hogy Ivan…

Ivan anyja is nevetni kezdett:

– Pedig micsoda pár lennének!
– What has happened? – kérdezte Van Helsink, aki eddig a hideg dzsúszt kortyolgatva, szótlanul figyelte a történéseket.
– Nothing special, only my friend was joking – foglalta össze Klára.
– I like that Slovaks are so cheerful – mosolygott Van Helsink.
– Oh, yes – erősítette meg Klára –, we are a very cheerful nation.
– Mit mond? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ivan anyja, akinek olyan érzése támadt, hogy őt beszélik ki.
– Hogy nagyon tetszik neki itt nálunk – mondta Klára.
– Á, értem. Bizony, Szlovákia nagyon szép. Van sok erdőnk és gyönyörű városaink – helyeselt Ivan anyja, mintha csak egy reklámkatalógusból olvasná. – Hollandia is ilyen szép?

Klára lefordította a kérdést, Van Helsink pedig bólintott, és hosszasan magyarázott valamit Ivan anyjának, amit a háziasszony két mondatba sűrítve tolmácsolt:

– Azt mondja, Hollandia is szép. Csak néhány domb hiányozik neki belőle, nagyon szeret ugyanis síelni.
– A hollandok állítólag nagy tulipántermesztők – rémlett fel Ivan anyjában a tévében nemrégiben hallott információ. – Van Helsink úr is termeszt tulipánt?
– Nem termeszt. Doktor Van Helsink pszichiáter, mint a férjem. Mondtam az előbb, hogy egy konferencián ismerkedtek meg. Azt hiszem, Amszterdamban.
– Oh, yes. The conference in Amsterdam – kapott a szón a hollandus, és heves taglejtésekkel kísért lelkes magyarázatba fogott. Olyan volt, mintha spárgán lógna a karja, és a spárgát folyamatosan rángatná valaki.
– Van Helsink úr azt mondja, hogy a férjem rendkívül érdekes előadást tartott a konferencián
– közvetített Klára. – Egy olyan páciensről szóló tanulmányt ismertetett, aki azt hitte, hogy lenyelt egy pókot, és az beszőtte pókhálóval a tüdejét. Van Helsink úrnak ez nagyon tetszett, mert neki is volt egy olyan betege, aki mindenféle gusztustalan állatot evett.
– Még ilyet! – álmélkodott Ivan anyja. – Egy pókot… Én egyszer egy legyet nyeltem le, lehet, hogy ez is érdekelné Van Helsink urat.
– Nem hiszem – jelentette ki határozottan Klára, de Ivan anyja mintha nem is hallotta volna.
– Olyan nagy húslegyet. Ivo, hogy mondják angolul a legyet? Tanultátok az iskolában, nem? – bökte meg a fiát.
– A legyet? Asszem fly.
– What, fly? – kapta fel a fejét a holland, így Klára kénytelen volt lefordítani neki az egész sztorit.
– It’s very interesting – bólogatott Van Helsink. – A fly, in fact… – kezdte magyarázni, és Klára tolmácsolt. – A légy a középkorban a lélek szimbóluma volt. Az emberek hitték, hogy ha egy nő lenyel egy legyet, attól megfogan.
– Micsoda véletlen! – kacagott fel Ivan anyja. – Én azt a legyet pont az esküvőmön kaptam be, amikor az igent kellett volna kimondanom. Majdnem megfulladtam, ezért emlékszem rá ilyen élénken. És kilenc hónapra rá megszületett Ivo.
– Fantastic! Very fantastic! – ujjongott Van Helsink, és érdeklődve vizslatta Ivant.
– Ugyan, mi olyan nagyon „fantastic” ezen… Csak egy ostoba véletlen – értetlenkedett a holland lelkesedése láttán Ivan anyja.
– Don’t agree – tiltakozott Van Helsink, és Klárához fordult.

Klára megadón tolmácsolta:

– Egy középkori hiedelem szerint a legyek ura Belzebub, aki légy alakját öltötte magára, ha nőkkel akart fajtalankodni.
– Micsoda butaság – hahotázott Ivan anyja. – Szóval a doktor úr szerint Ivannak nem az a hülye férjem az apja, hanem valami ördögfajzat? Hát ez jópofa!
– Doktor Van Helsink szakember. Nyilván tudja, mit beszél – próbált Klára a vendége védelmére kelni.
– Ugyan, kérlek, ne nevettesd ki magad. Lehet, hogy Hollandiában akárkivel leállnak izélni a nők, de erre mifelénk normálisak vagyunk.

Ivan figyelmesen hallgatta a beszélgetésüket, és közben Žanetát nézte, aki egy összehajtható strandmatracon napozott. Levette a rövidnadrágját, csak a bugyi meg a trikó maradt rajta. Micsoda combok, mondta volna minden bizonnyal Laco, Ivan barátja, ha látta volna a lányt.

– Žanetka, nem mutatod meg Ivannak a filagóriát, amit apu épített neked? – fordult hozzá Klára, talán hogy elterelje a szót a Legyek Uráról.

Žanetka feltápászkodott, és nagyot nyújtózott. Mint egy macska. Kövérsége ellenére meglepően rugalmasak voltak a mozdulatai. Kézen fogta Ivant, és húzta maga után. Ahogy lépett, fel-felhúzódott a trikója, felfedve a fenekébe gyűrődött fehér bugyit. Ivan ágyéka kellemesen belebizsergett.

– Anyu azt mondta, hogy ilyen filagóriák vannak Angliában is. Anyu azt mondta, hogy nyáron majd elmegyünk oda. Te voltál már Angliában?

Egymás mellett ültek a padon. Žaneta csacsogott még egy darabig, aztán a fiú felé fordult:

– Ezt ismered? Ilyet szoktunk néha játszani apuval.

Ezzel a lány tenyere nagy, duci, rózsaszínű pókká változott, amely öt kövérkés lábán Ivan felé menetelt. Felkapaszkodott a nadrágszárán a térdére.

– Jön a bogár, jön, jön… – énekelte Žanetka, miközben a rózsaszín pók egyre feljebb ballagott Ivan combján.

– Honnan ismered Klárát? – kérdezte Ivan hazafelé menet a vonaton.

– Együtt nőttünk fel. A szomszédban laktak. Együtt jártunk általánosba, meg középiskolába is. Klára aztán egyetemista lett és férjhez ment, így lett belőle doktorné. Hosszú idő után most láttam először, de szinte semmit sem változott: mindig valami extrának képzelte magát. Most is azzal traktál mindenkit, hogy milyen gazdag, és milyen boldog. De hát mindig buta volt. Az egész város tudja, hogy a sürgős munkát, ami miatt a férjének a városban kellett maradnia, Jarmilkának hívják. Csak ő nem lát az orránál tovább. Vagy nem akar tovább látni.

Másnap hétfő volt, Ivannak munkába kellett mennie. Busz, porta, öltöző, szerelőcsarnok, tízóraiszünet, csarnok, ebédszünet, csarnok. A félkész kompresszorokat forgatva a futószalagon az jutott eszébe, hogy ő is Žanetka egy kicsit. Egy precízen programozott, ám nagyon egyszerű robot. Felemel, megfordít, felemel, megfordít, felemel, megfordít… naphosszat ugyanazok a mozdulatok. Ő csak segédje a nálánál sokkal tökéletesebb kompresszorhegesztő gépnek, csak a mester keze alá dolgozik. Ezen elkesergett egy darabig, de aztán azzal vigasztalta magát, hogy egy hegesztőgép nem ülhet le este sörözni a haverokkal. Kezdte visszaszámolni a műszakból hátralevő perceket.

– Tudod, mi történt vasárnap? – állt neki Laco, amint belépett a kocsmába. Laco előtt, mint mindig, egy fél korsó sör állt az asztalon, amit minden bizonnyal úgy kuncsorgott ki valakitől.
– Találkoztam az Úristennel.

Ivan hozzászokott már Laco hülyeségeihez, így nem szentelt különösebb figyelmet a bejelentésnek, hanem inkább rendelt ő is egy sört.

– Isten bizony – esküdözött Laco. – Dano adott valami pirulát, és…
– A francnak állsz le vele – csóválta a fejét Ivan, miközben ujjával csíkokat húzgált a korsó harmatos falára. – Egyszer majd jól megmérgez.
– Ja, tényleg rosszul voltam egy kicsit – vallotta be Laco. – Asszem el is ájultam, de aztán egy alagútban találtam magam. A falakon végig képernyők voltak, mindegyiken valami film ment. Azt hittem először, hogy csak olyan kitalált filmek, de aztán láttam, hogy igazi emberi életek. Mentem, mentem az alagútban, aztán a végén valami fényt láttam.
– A vonat volt – humorizált Ivan.
– Nem vicces. Isten volt.
– Hogy nézett ki?
– Nem emlékszem. Csak arra, hogy a szememre vetette, hogy nem úgy élek, ahogyan kellene, és hogy nem szeretem az anyámat.
– Ne is törődj vele. Ha Szűz Mária olyan lenne, mint az anyád, ő is utálná – vigasztalta Ivan. – És tovább?
– Aztán megígérte, hogy teljesíti két kívánságomat.
– Miért csak kettőt? – kérdezte csalódottan Ivan. – Az aranyhal hármat szokott.
– Isten nem aranyhal, és ne szakíts folyton félbe, mert nem mondom tovább. Szóval azt mondta, hogy teljesíti két kívánságomat, én meg azt kértem, magyarázza el, hogy lehet az, hogy egy van belőle és mégis három, és ha tulajdonképpen hárman vannak, akkor miért nem válik szét háromra? És tudod, mit mondott erre?
– Várj egy kicsit, hozok magamnak sört – állt fel Ivan az asztaltól.
– Nekem is egyet, légyszi – kérte Laco.
– Pénzed van?

Laco szomorúan ingatta a fejét.

– Anyám megint elszedte az összeset.

Ivan a söntéshez ballagott. Miközben a sört várta, úgy érezte, mintha nézné valaki a terem sarkából. Odakapta a fejét, de nem ült ott senki, üres volt az asztal.
– Szóval akkor az Isten elgondolkodott – folytatta Laco, amint Ivan visszatért a sörökkel
–, és azt kérdezte: „Mennyi egyszer három?” „Hát három”, mondtam. „És egy osztva hárommal?” Ezen kicsit agyalnom kellett, de aztán mondtam, hogy cirka 0,3333333333. Erre az Isten, hogy „Na most akkor nézzük visszafelé. Mondd meg nekem, mennyi 0,3333333333-szor három”. Megint eltartott egy darabig, de aztán csak összeraktam, hogy 0,9999999999. „Na látod” mondta az Isten, „ha az egyest egyszer szétszeded, nem lesz belőle egyes soha többé”.
– És mi volt a második kívánságod? – kérdezte Ivan, akit nem nyűgözött le különösebben a számtani bűvészmutatvány.
– Bizonyítékot kértem rá, hogy létezik.
– De hülye vagy, hát miért nem pénzt kértél? – kopogtatta meg a homlokát Ivan. – Bizonyítékot kaptál legalább?
– Azt mondta, néhány napon belül meghal a szomszédom. Hogy ez lesz a jel. Csakhogy ettől elszomorodtam, mert szeretem a szomszédot. Néha megkínál cigivel… Tényleg, nincs egy bagód?
– Nincs.
– Kár. Szóval megkérdeztem, hogy nem halhatna-e meg inkább a szomszédasszony vagy az anyám. De azt mondta, hogy ez már el van döntve. Aztán felébredtem. Mikor Ivan enyhén benyomva hazafelé tartott a kocsmából, két jehovistába botlott. Az áruház előtt álltak, kezükben legyezőszerűen széttárva a színes magazinok. Ivan megállt előttük. Meg akarta kérdezni, hogy is van ez a dolog az isteni hármassággal, meg hogy Laco nem csak kitalálta-e az egészet.
– Jó estét! Maguk szerint hogy van – oszthatatlan az Isten, vagy ha mégis szétszedjük, akkor 0,3333333333 lesz belőle? – szegezte nekik a kérdést.

Az egyik jehovista válaszra nyitotta a száját, de abban a pillanatban megcsörrent a zsebében a mobilja.

– Halló, tessék, ki beszél? – kérdezte, és a válasz hallatán haptákba vágta magát.
– Igen, igen, nem, igen, értem.

Letette, és a kollégájára nézett.

– Fentről hívtak, hogy ezzel itt ne álljunk szóba.

Sebtiben elpakolták az újságokat, és elhúzták a csíkot. Ivan tátott szájjal meredt utánuk. Nyugtalanul aludt az éjjel. Igen furcsát álmodott. Hatalmas, kövérre hízott légy ült a fejére. Úgy dörzsölgette egymáshoz a mellső lábait, mintha imádkozna. A föld alól félelmetes hang harsant: „Ő a Fiam, akit szeretek!”

Ronggyá izzadva ébredt. Pizsamanadrágját majd szétfeszítette az erekció.

A furcsa ornamentumokkal díszített kapu öreg volt, fekete és óriási. Ivannak alaposan bele kellett feszülnie, hogy a porta megadja magát, és kelletlenül beengedje.
– Jó napot! – köszönt Ivan a könyvtárba lépve. – Az ördögökről szeretnék valami könyvet.
– Olvasójegye van? – emelte rá a tekintetét a számítógép villogó képernyőjéről a könyvtárosnő.
– Nincs. Először vagyok itt.
– Vagy úgy. Ezt az űrlapot töltse ki. Ötven korona a beiratkozás.

Miközben az adatait írogatta a különféle rubrikákba, észrevette, hogy a könyvtároson kívül egy másik nő is van a helyiségben. A sarokba húzódva ült. Akkor látta csak meg, amikor megmozdult. Furcsa volt a nő – Ivan úgy látta, mintha bajusza lenne, de lehet, hogy csak árnyék vetült az orra alá.

– A vallási irodalom az emeleten van – igazította el a könyvtárosnő, és elvette a kitöltött jelentkezési lapot. – De nem tudom, talál-e valamit.

A felső szint néptelen volt, és furcsán süket. Cipője koppanása, ruhája sustorgása, a köhintés – azonnal elhalt minden hang, mintha a polcokon sorakozó könyvek nyelték volna el. Nem tudta, merre induljon, de aztán megpillantotta a jobbra-balra mutató nyilakat: ORVOSTUDOMÁNY, IDEGEN NYELVEK, TÖRTÉNELEM… A vallási irodalom a terem végében
volt egy böhöm, még mindig füstszagú antik cserépkályha mellett.

Tanácstalanul böngészni kezdte a könyvek gerincére nyomtatott címeket. Szent Biblia, Az egyháztörténetben élő Jézus, A fény felé, Kiemelkedő példaképeim… Igazából fogalma sem volt, hogy mit keres. Mutatóujját végighúzkodta a szétesőfélben levő kötéseken. Ujjbegye tiszta fekete volt már a portól, amikor felfigyelt egy avítt könyvre az alsó polcon. A címét nem bírta kibetűzni, kihúzta hát a többi közül. A címlapon kígyóként tekeredtek egymásba a nagy, cirádás betűk: Johann Weyer – Pseudographica Demonica. A. D. 1666. Belelapozott, és látta, hogy latinul van az egész. Már épp visszatette volna a helyére, mikor észrevette, hogy a megsárgult lapszélekre valaki odafirkálta ceruzával néhány szövegrész fordítását. Tekintete egy töredékre esett. …és mondá az Úr: Minden hatalmasok között az magamhoz legközelebbivé teszlek tégedet. Hatalmas úrrá, hatalmam tükrévé. Csudás szépségűvé az üdvösségben, és azt mondom, legyen a te neved Lucifer, A Fény Hordozója…

Megtalálta, amit keresett. Összecsapta a könyvet, és visszaindult vele a földszintre. Ez egy régi darab, szóval biztos nagyon drága is, ötlött fel benne a lépcsőn. Látott egyszer egy ilyet az antikvárium kirakatában. Laco azt mondta, az efféle könyvek egy vagyonba kerülnek manapság. Ki tudja, odaadja-e neki a könyvtárosnő otthonra. Talán ha szépen megkéri, akkor oda, legalább egyetlen napra. Az anyja lefénymásolná a munkahelyén.

Gondolataiba merülve lépett a pulthoz, ám a könyvtáros nem volt ott.

– Elnézést – szólította meg a bajuszos nőt, aki még mindig a terem sarkában ült –, nem tetszik tudni, hova lett a hölgy, aki az előbb itt volt?
– Elment.

A nő felállt, és lassú léptekkel elindult felé. Valóban bajusza volt, és az állán is hosszú, fekete, kunkorodófélben lévő szőrök nőttek.

– És nem tetszik tudni, mikor jön vissza?
– Mi van nálad? – kérdezte válasz helyett a nő.
– Egy könyv. Ki akartam kölcsönözni.
– Mutasd! – nyújtotta felé a nő a kezét, és szinte kitépte a könyvet Ivan markából. – Szóval megtaláltad – mosolyodott el, majd forgatta egy darabig az öreg, foszladozó szélű, megsárgult lapokat. – Nesze, vidd!
– Hogyhogy? És a könyvtáros?
– Nincs itt. Fogd a könyvet, és tűnés! – mondta ezúttal határozottabban a nő.

Ivan nem értette, miért fogad szót neki, de becsúsztatta a könyvet a táskájába, és elment.

– Képzeld, mi történt – kezdte szokás szerint Laco este a kocsmában. – Emlékszel még, mit mondott nekem az Isten, mikor bizonyítékot kértem a létezésére?
– Mit? – kérdezte gépiesen Ivan, de gondolatai egészen máshol jártak.
– Hogy meghal a szomszédom. És erre mi történik?
– Meghalt?
– Ő nem, csak a felesége. Vágod, hogy ez mit jelent?!
– Nem. Mit?
– Hát hogy Isten nem létezik, vagy pedig hogy ő is tévedhet.
– Ja, lehet – bólintott Ivan. – Vagy csak meggondolta magát. Hiszen te kérted, hogy a szomszédot hagyja életben, nem?
– Igaz – ismerte el Laco, majd hallgatott egy darabig. Gondolkozott.
– El kell mondanom valamit – szólalt meg hirtelen Ivan. – Tudom már, ki az apám.
– Az apád? – kérdezte értetlenül Laco. – Az apád lelépett, amikor még kicsi voltál.
– Igen, igen. Mesélte anyám, hogy lement a szeméttel, és nem jött vissza többé. De az nem az igazi apám volt. Lehet, hogy anyám csak úgy kitalálta a sztorit, hogy ne kelljen elmondania az igazat.
– Na és akkor ki az apád? – kérdezte izgalomtól vöröslő füllel Laco.
– Az igazi apám a Sátán. Belzebub – Sátán – mondta Ivan ünnepélyesen.
– Daniellel voltál? Mit adott? – élénkült fel Laco.
– Tudod, hogy én nem szedem Dano szarságait. Ez most komoly!

Ivan nagyot húzott a sörből, megnyalta az ajkát, aztán elmesélte Lacónak a bekapott legyet, meg hogy ő pont kilenc hónapra rá született. Elmondta, mit szólt ehhez a holland professzor, és hogy mit talált az ellopott könyvben. Hogy az apja a Nagy Légyrend alapítója, a pokol fő ördöge. Meg a többit.

– Lehet, hogy tényleg így van – bólogatott Laco –, de az is lehet, hogy csak véletlen az egész.
– Véletlen, persze! Atompontosan összepasszol minden. A légy, meg én, meg a jehovisták…
– védte az igazát Ivan.
– Na ja, de kellene valami bizonyosság.
– Miféle bizonyosság?!
– Van rajtad jel? Úgy tudom, a Sátán meg szokta jelölni az övéit.
– Megjelölni? Hogyan?
– Rendelsz nekem egy sört, hogy ne ücsörögjek itt szárazon? – kérdezte Laco.

Ivan szaladt, és ezúttal nagyon gyorsan visszaért.

– Milyen jelnek kellene lennie rajtam?
– A leggyakoribb a patkó, vasvilla vagy lángnyelv alakú anyajegy. Esetleg három hatos. Van a testeden ilyesmi?
– Mit tudom én? Lehet – felelte bizonytalanul Ivan. – Még sose néztem.

Otthon kivett egy sört a hűtőből. Anyja nem jött még meg a munkából, így egyenesen az üvegből itta, nem töltötte ki pohárba. Nem ment ki a fejéből a jel, amiről Laco beszélt. Hol lehet az ember testén ilyesmi? A kezére pillantott, majd alaposan végigvizsgálta, egészen a könyökéig. Semmi. Feltűrte térdig a nadrágját. Semmi, itt se. Talán máshol. Hirtelen mozdulattal lekapta a trikóját, és centiméterről centiméterre átvizsgálta a bőrt a mellkasán és a hasán. Semmi. Végül levetette a nadrágját, és átnézte a combjait meg az ágyékát. Igaza van Lacónak, véletlen egybeesésről van szó, nincs itt semmiféle jel. Habár… egy helyen még megnézhetné.

Az előszobában nagy tükör lógott. Ivan beállt elé, lehúzta a boxerét. Pucér teste egész a derekáig teljesen sima volt, köldökétől lefelé azonban fátyolként borította a sűrű, fekete szőrzet. Mint egy szatír. Félig ember, félig állat.

– Megvan! – kiáltott fel boldogan.

A feneke bal felén talált egy anyajegyet. Egészen kitekeredett, hogy jobban lássa. Olyan volt, mint egy ülő légy. Óvatosan hozzáért a mutatóujjával. Érezte, hogy lüktet. Egészen más ütemben, mint a teste. Mintha nem is tartozna hozzá.

– Szentséges isten! Mit művelsz te itt? – zökkentette ki a szemlélődésből hazatérő anyja rémült sipákolása.

Este, elalvás előtt a Könyvet lapozgatta: És háború tört ki a mennyben: Mihály küzdött angyalaival a sárkány ellen, és küzdött a sárkány is az ő angyalaival. De nem tudott felülkerekedni, és nem akadt a mennyben számára hely. Letaszíttatott hát a nagy sárkány, kinek neve Ördög, s a Sátán és az angyalai vele taszíttattak. Jaj néked, föld és tenger, rettenetes haraggal szálla alá tehozzád az Ördög!

A Könyv két megsárgult lapja között hosszú, vörös hajszálat talált. Undorodva emelte a magasba. Ekkor a hajszál megmozdult. Ijedtében leejtette. A hajszál vékony gilisztaként, bíbor kígyóként tekergőzött a padlón, majd betekergőzött a szekrény alá.

A reggeli borotválkozásnál azt látta a tükörben, hogy tiszta zöld lett a szeme. Ijedtében csaknem megvágta magát. Íriszét finom, smaragdszín pókháló fedte, amely alól imitt-amott kikandikált még az eredeti barna szín.

– Azt hiszem, egyre jobban hasonlítok rá – mondta este Lacónak.
– Kire? – értetlenkedett Laco.
– Hát az apámra.
– Apádra? Milyen apádra?
– Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni! – robbant ki Ivan. – Az én saját apámra. Belzebubra.
– Jaaa… Azt hittem, túl vagy már a témán.

Ivan dühösen rámeredt.

– Tudom, mi a te bajod. Irigykedsz!
– Ugyan, kérlek…
– Igenis, irigykedsz. Eddig te randizgattál az Istennel, én meg csak egy szimpla gyári melós voltam. Most meg fordítva van.

– Dehogy irigyellek! – védekezett Laco. – Csak nem értem, miért pont a mi városunkba született volna a Sátán fia, nem pedig mondjuk Londonba vagy New Yorkba, ahol tutira nagyobb hatalma lenne.

Ivan elgondolkodott:

– Jézus Krisztus se Rómában született, hanem valami Isten háta mögötti júdeai porfészekben.

Laco meglepetten pillantott rá:

– Hát ezt meg honnan tudod?
– Csak úgy eszembe jutott.
– Megváltoztál – mondta Laco.

Éppen egy kegytárgybolt mellett haladtak el. Laco megállt, bámulta a kivilágított kirakatot.

– Jé, azt a fickót ismerem!
– Melyiket?
– Azt ott! – mutatott Laco egy folyóirat fényes címlapjára.
– Naná, hogy ismered. Hogyne ismernéd Jézust.
– Dehogy Jézus – rázta a fejét Laco. – Ez a fickó nálunk szokott kajálni az üzemi étkezdében.

Egy döglött legyet talált a szobájában, az ablakpárkányon. Az oldalán hevert; úgy nézett ki, mintha csak aludna. A tenyerébe vette. Erősen összpontosított. Azt kívánta, hogy éledjen fel. Érezte, hogy valami furcsa bizsergés áramlik a fejéből a vállán, a karján, a csuklóján át egészen az ujjai hegyéig. Összezárt markában is érezte a vibrálást. Mintha ébredezne a légy. Mikor azonban szétnyitotta a kezét, ugyanolyan megadón feküdt a tenyerében, mint előtte. Mérgesen a földre hajította.

A Könyvet már majdnem betéve tudta, de csak nemrégiben figyelt fel rá, hogy valaki, talán pont a fordító, aláhúzott benne egy szakaszt: És amint letelik az ezer esztendő, kieresztik a Sátánt tömlöcéből, és akkor a Sátán elindul, hogy magához csábítsa a föld négy sarkának minden népét. Ivan nem értette pontosan, mit akar ez jelenteni, de a mondat valahol odabent, egészen a gyomránál, megbizsergette. Tudta, hogy róla szól.

Krétával egy pentagrammát rajzolt a konyhapadlóra, olyat, amilyet a Könyvben látott egy képen. A pentagramma ágai az ég felé meredtek. A csillag közepében gyertyát gyújtott, és fennhangon így szólt:

– Jöjj el…!

Az előszobában ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Ivan ajtót nyitott.

A küszöbön egy férfi állt. Gyér, zsíros haja lankadtan próbálta takarni a koponya tar foltjait; kinyúlt trikója alól kitüremkedett a hasa. Kezében szemétvödör, lábán papucs volt.

Mészáros Tünde fordítása