Rudaš Jutka: A két kultúra kontextusában formálódó művek sajátosságai

(tanulmány)

Interkulturális világunk mélyrétegeit erősíti az az élettapasztalat, amely szerint egy másik nyelv/kultúra elsajátítása révén új szempontok gazdagít(hat)ják eddigi világlátásunkat, s ezáltal a két- vagy többnyelvű kommunikációs folyamatok hatására minden kulturális színtér keresztúttá, találkozóhellyé alakul(hat). A kisebbségi/regionális irodalmak esetében a kultúraköziség a térség történelmi helyzetéből fakad, és az irodalomköziség hordozója, hiszen a nemzetiségi-kisebbségi irodalom léte (a maga természetességében) eleve kizárja az irodalomról való „egyoldalú” gondolkodásmódot. Tolnai Ottó, Végel László és Balázs Attila alkotásaiban a több kultúrához való egyidejű kapcsolódás mutatkozik meg, s e sokoldalú kulturális inspirációkat billentik át saját kontextusaikba. Ezáltal mintegy távolságtartó pozícióból képesek bemutatni a körülhatárolható másságot, s ragyogóan hasznosítani a kulturális minták eltéréseit és hasonlóságait. Az említett szerzők poétikája rámutat arra, hogyan képesek létrehozni „saját(os)” diskurzusaikat az „idegen” hagyományból, tudniillik poétikájuknak magyar a hagyománya, a magyar kultúra keretei között létrejött karaktere pedig természeténél fogva kultúraközi. Ez a kultúraköziség a térség történelmi helyzetéből fakad, és az irodalmakközöttiséget, a nyitottságot, a közvetítést is jelenti. Tudniillik a regionális irodalmak nemcsak a magyar (regionális és nemzeti) hagyományokból merítenek, hanem a többségi nemzet (állam) hagyományaiból is, hiszen az emberek, a kultúrák, a szokások, hiedelmek keverednek, és a kultúra elemei átkerülnek az egyik készletből a másikba. Ugyanis vannak a magyar irodalomnak és kultúrának olyan egymástól eltérő, de egymást nem kizáró kulturális keretei – azaz: hasonlóságok és különbözőségek kötnek bennünket össze –, amelyek között más-más irodalmi értékek is artikulálódnak, illetve megmutatkoznak azok az árnyalatok is, amelyek egy sajátos kisközösségi/regionális kultúrát működtetnek. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a kisebbségi irodalom csupán a regionális, provinciális aspektus hordozója legyen, hanem sokkal inkább a már említett irodalomköziségé, olyan nyelvileg és kulturálisan vegyes kisközösségekben, ahol nap mint nap tapasztaljuk, mennyire nincs sokféleség híján egyediség, másság nélkül sajátosság.

Ebből kifolyólag a művészi attitűd e szerzők műveinek repertoárjában jelentős átkódoláson megy keresztül, tudniillik a kétkultúrájúság játéktereként kerül elénk, melyet elsősorban a témán, illetve a nyelven keresztül hoznak kifejezésre. Ezáltal a művek nyelve teljesen megfelel világszemléletük különösségének. A nyelvprobléma relevanciája náluk visszautal a gondolkodás mikéntjére. Gondolkodásukban feltárul nyelvi világtapasztalatuk dimenziója. Gadamer fejti ki elméleti írásában, hogy „minden szó a nyelv egészét szólaltatja meg, amelyhez tartozik, s a világlátás egészét jeleníti meg, amelyen alapul”. 1 A szintagmatikus és a paradigmatikus kapcsolatok, a nyelvi pragmatizmus, a grammatikai szerkezetek a mondat egységén belül és azon kívül, valamint a retorika (nemcsak nyelven belüli alakzatként, hanem mint a másikra irányuló ráhatás) fontos jelentésképző elemei e szerzők műveinek. Műveikben az oda-vissza mozgás – a szövegben található szeriális, aleatorikus összjátékokig – a szemantika átfogó vonatkozási mezejének rendelődik alá. Ricoeur a mélyszemantika jelentőségét abban látja, ha egy szöveg értelmét egy kihívásban keressük, s egy új világlátás kiindulópontjaként tekintjük, ugyanis „a szöveg egy lehetséges világról beszél, a benne lévő tájékozódás lehetséges módjáról” és „ennek a világnak a dimenziói a szöveg révén nyílnak ki és válnak ismertté”.2 Végel, Tolnai és Balázs szövegei tele vannak nyelvi klisékkel, trópusokkal, amiknek nem a nyelvi, hanem a kulturális kompetenciához van közük, pontosabban a kulturális kompetencia formális aspektusához. Ebben nem a mű esztétikai értékének csökkenését látom, hanem ellenkezőleg, a nyelven keresztül feltáruló idegen világ mámora, varázsa az, ami magával ragadó. A magyarországi magyar viszonyoktól idegen életérzés és problémavilág éppen a (magyar) nyelven keresztül jut kifejezésre. Életművükbe akarva-akaratlanul belejátszik a szerb, a horvát, a szlovén, a bosnyák, azaz a „volt” jugoszláv valóság. A létezésben lévő másmilyen jellemvonások nyelvi beszédmódban, diskurzusban, értelmezésformában nyilatkoznak meg. A szövegek tele vannak olyan elemmel, különféle sajátossággal, mint a közösségi hagyomány, a népi kultúra, a megélt történelmiség, az emberi élményvilág. A művekben a nyelv által közvetített kulturális információk a magyarországi magyar olvasók számára másként, másságukban jelennek meg.

A Symposion első nemzedékének Végeljétől olvasom az Egy makró emlékirataiban: „Azt mondtam, menjen a fenébe a faksszal.” „Tudom, soha sincs pénzed. De nem adott egy parát sem.” „Irtó szép meséket találtam ki neki Csicsiről. Olyan intellektuálisan szentis mesék.” „Csicsi tétovázva felállt, elindult táncolni. Igazán szépen táncolt, ezt régen észrevettem. […] Nem csinál sok stószt, de mégis eredeti.” „Csak úgy, sportból, mondta, és bal kezével félresimította a szemébe hulló hajtincset. Irtó modern frizurája volt. Nagy sűrű siskát viselt, két oldalt tincsek kanyarodtak a halántékára. Irtó tetszett a válasza. Sportból. Elnevettem magam. Sportból.” „Saša Zsú mellett fontoskodott a kaucson.” „Az öreg Sík mindig szentis dolgokkal jön elő.” „Egész délután a városban rohangászott, vadászjaknit vásárolt, kicsit drágálta, de azért fizetett.” „Intett a lányoknak, az egyikük éppen kiejtett a kezéből egy vinjakos üveget.”

Ebben az idézethalmazban a stílus egyfajta pontossága, a leírás iránti szenvedély ragad meg, amikor a nyelv kanonizált szókincse a kisebbségi!?, kontaktusnyelvi!? nyelvhasználathoz idomul (például sztrip, siska, kaucs, stósz, nyolcas a fakszon, para): buja neologizmusok, a szerbből átvett szavak, tükörfordítások, tájnyelv, a jugoszláviai magyar szleng, mindez retorikai értéktöbbletet jelentő ironizált nyelv. A szavak, a szóhasználat újdonsága adja többek között a mű velejét. Ez mind olyan érték, amely egyrészt kulturális effektus, másrészt az író egyéni stílusa. És ennek a másságnak a játéka adja meg a mű pikantériáját. Végel – mint ahogyan oly sok más kisebbségben élő író – egy heterogén társadalom/közeg/ország mindennapi funkcionális lexikájából teremt művészetet.

A narratív identitás „elválaszthatatlan a személyes és a közösségi narratív identitás átalakulásaitól, melynek következtében nemcsak a szövegekről, elbeszélések sorozatáról alkotunk magunknak hosszabb vagy rövidebb időre érvényes képet, hanem magunkat és egy kulturális közösséget is felismerünk bennük és általuk.”3 A megértés nehézségét egyfajta szimplifikált tematikai szempont értékmérő figyelembevétele is befolyásolhatja. Ebben a kontextusban fontosnak tartom a kultúraelméleti összefüggések többszempontúságát; Thomka Beáta gondolatmenetét követve: hogy némiképp áttekinthetővé váljék az a szellemi horizont, amelyben az elbeszélésszövegek akár mint világmetszetek vagy mikrovilágok létrejönnek. „Az irodalom ugyanakkor természetes összefüggésébe, a kultúra kontextusába kívánkozik, ami a hagyományos közelítésekhez viszonyítva jóval tágabb keret.”4

E világ pluralitására épül Tolnai Ottó egész szerzői mitológiája: a lokális és nagyvilági dolgok mikro- és makrovilágára. Tolnai legkülönbözőbb művészei, írói, festői, történelmi személyiségei, vagy éppen félnótás, civil „hősei” a mediterrán-balkáni sáv enciklopédiájából jönnek; itt történnek a valóság banalitásai, a „semmis dolgok”, melyek egy erősen kódolt, sajátos, tolnais varázslatban mégis teljes értékű művészi világot teremtenek. Az író „A valóság átvérződő kulisszájá”-nak nevezi az írások terét, tudniillik bármit ír, ezektől a hátterektől nem szabadulhat. Ugyanis Tolnai Ottó művészetét ennek a kultúrák és hagyományok közötti átjárásnak a szuverén szabadsága hatja át. Életműve a magyar, valamint az (ex-)jugoszláv szellemi örökség, erkölcsi és politikai hagyomány elemeinek sokaságából merít és válogat. „Hiszen az ún. Nagy-Jugoszlávia azonos volt az életemmel. Egybeestek. Így hozta a történelem (…) én ugyanis megszoktam, hogy egy olyan országban élek, ahol sok nagyváros van, s valamiféleképpen mindegyikben barátaim vannak, mindegyikben otthon vagyok. Igen, előbb voltam otthon Skopjéban és Ljubljanában, Sarajevóban és Titográdban, Boka Kotorskában, Dubrovnikban és Fiuméban, Mostarban és Zágrábban, mint Pesten például. Ezeregy kis intim helyem volt szerte az országban.”5 Ezt az ezernyi kis intim helyet, tapasztalatot, a sokoldalú kulturális inspirációkat kamatoztatja, billenti át saját kontextusába. Ahhoz, hogy olvasatunk során a Tolnai-szövegbe (a TOLNAI VILÁGLEXIKON-ba!) beléphessen egy értelem, egy megjelenítés, egy történet, egy név, kell, hogy a szöveg egész értelmének hordozójaként virtuálisan jelen legyen az a „reális világ” is, amelyből származik. Szerintem épp e viszonyok észlelése – a nagyon erős élő darabka valóság és a tolnais imagináció – alkotja a mű irodalmiságának egyik alapvető elemét, ezzel biztosítva a szöveg kettős, azaz kognitív és esztétikai funkcióját. Ebből kifolyólag az észlelés nem csupán aleatorikus, mivel szükséges hozzá bizonyos fokú műveltség, kulturális tapasztalat. Ezek ismerete nélkül ez a kód nehezebben működik, s az olvasó asszociációs lánca sem indul be. Tudniillik a szerző többé-kevésbé tudatos reflexióinak a gyümölcse éppen az, hogy asszociatív emlékeken alapuló játékkal gazdagítja a szövegét. Egy ilyen fiktív világban, ahol összevegyül igaz és hamis, olyan források bukkannak elő, amelyek a legmélyebb történelmi beágyazódásra hívják fel a figyelmet. „Telepakoltuk a kocsinkat rózsával, nem értette, minek nekünk ez a tömérdek szúrós virág, de hát nem tudta, hogy a Kurtág-lakás (…) előtt mi a Kürt utcában jártunk (Menekültügyi Iroda), meg hogy a rózsa számunkra a Milošević felesége hajába tűzött rózsát is jelenti, minden bizonnyal innen az ellen-Macbeth kifejezés is, mármint, hogy elindult, elindulhat az erdő, és az az erdő ilyen gyönyörű rózsaerdő lesz!”6 Tolnai műveinek központjában az ilyen kreált entitásoknak a valószerűsége bizonyítható, hiszen az általa teremtett fikció tényeinek valódiságát kifinomult realista apparátus hivatott legitimálni, ezért is jelentenek az ilyen referenciákkal teli kultúra- és történelemértelmező komplexumok egyfajta művészeti és szellemi kihívást. Továbbá a deformált források, valamint a történelmileg, művészettörténetileg is megváltozott adatok, tények az irodalmi misztifikáció világára utalnak.

Végel László műveiben Tolnaihoz hasonlóképpen, de mégis nagyon eltérően a kisebbségi lét kérdéseit egy plurális gondolkodás horizontjába helyezi. A Neoplanta avagy az Ígéret Földje című, Városregény alcímű, 2013-ban kiadott művében vajdasági magyarként az emberi alapkérdések tükrében hatásosan boncolgatja a – nem csak magyar – kisebbségi lét jelenségét. Regényében nagyon mélyen és sokoldalúan fogalmazza meg ennek a világnak a belső és külső szeletét. Az Ígéret Földjét a kezdetektől számos nép rohamozta meg, így mindig akadtak e térségben, a Városban, kisebbségiek és többségiek, s mindig a hatalmon lévők ünnepeltek. Végel a történelem általános fogalmainak igazságigény-elképzelését felforgatva olyan epizódokat tár elénk, olyan mítoszoknak, mikro- és makrotörténeteknek, egyediségeknek és lokalitásoknak a dramaturgiáját nyújtja, melyek emlékezetként funkcionálnak, s amelyek a város kultúrájának történetei. Újvidék történelmének demitologizált részét tárja elénk az egyéni és a kollektív emlékezet révén, erős utalásrendszert kiépítve, amely a különböző korszakok, politikai alakulatok eseményeire utal. Végel éppen e történelmi kontextus különböző aspektusait próbálja alaposan rekonstruálni. A régmúlt és közelmúlt történeti megjelenésének kérdését a fiktív történelmi narratíva keretében taglalja. Foglalkoztatja az a kérdés is, hogyan tud a kisebbségben élő bekapcsolódni az éppen létrejött, kialakult társadalmi környezetébe, milyen morális jelentőségük van a hagyományoknak, a nyelvnek, a kollektív emlékezetnek. A közösségi emlékezet egyik megnyilvánulási formája a kultúra, melynek célja a közösség identitásának a megőrzése. Az emberi létezés csakis a kultúra talaján, a társadalom keretei közt képzelhető el. A kultúra összekapcsolhatja a személyes identitást a közösségi tapasztalattal. Végel a múlt és jelen komplexitását, a város történelmi és politikai alakulatainak különféle interpretációját úgy próbálja elénk tárni, hogy „a nemzeti kultúra jelenbeli jegyei ne kényszerüljenek megismételni a tradicionális historizmus által létrehozott kizáró eljárásokat”, hiszen a „modernitás peremeiről indulva a történetmondás leküzdhetetlen végleteinél találkozunk a kulturális különbségek kérdésével, mint a nemzet megélésének és megírásának zavarosságával.”7 Művét kvázi a kelet- és a dél-európai történelem szakaszába helyezi el, amikor e térség az emberi természet alakíthatóságával, a társadalmi alakulatok szétesésével és újraszervezésével kapcsolatos félelmekkel küszködött, valamint a hősi mítoszok, hagyományok és valós történelmi értelmezések nyilvánvalóvá váló letűnésével, rámutatva a különböző kulturális entitások és teljesen más történelmi végcélok érdekeinek eltérésére és szerteágazó mivoltára. Remek például szolgál a Dornstädter cukrászda lepusztulásának története, melynek főfalán először Ferenc József fotója állt, aztán Péter királyé, Horthy Miklósé, és a legvégén Tito marsallé. „Egyszer ezek az urak, máskor amazok. 1912-ben nyitott ki, szerény kis cukrászdával kezdte, ami lassan-lassan igazi városi kávéházzá nőtte ki magát. Először a császár tisztjei vezették ide a kisasszonykákat, hogy a finomabbnál finomabb sütemények meg az illatos kávé, a forró csokoládé és a teakülönlegességek mellett csapják a szelet. 1918-ban viszont a szerb tisztek lepték el a Dornstädtert. A városi inspekció ellenőrei elrendelték, hogy a főbejárattal szembeni falra Péter király arcképét függesszék Ferenc Józsefé helyett. 1941-ben a magyar tisztek kedvenc helye lett. Az ellenőr is felbukkant, aki ezúttal is intézkedett: elrendelte, hogy Horthy Miklós kormányzó úr fényképét a helyiség legszembetűnőbb pontján kell felszögezni.”8 A város különböző történelmeit egy plurális egésszé kovácsolja úgy, hogy az egyik nézőpontot a másikhoz kapcsolja, nemegyszer az egyik a másikat teljesen aláássa vagy kiegészíti vagy módosítja, s így mintegy komplex, (kvázi) fikciós történelmi narratívát hoz létre. Tengelyi László szavaival élve olyan történéseket jelöl, „amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik”9. Lazo Pavletić (séta)kocsikázásának története egyben az elbeszélés menete is, ahol kis mikrotörténetek híján idéződik fel családtörténete, élete különös epizódjai, melyekben erősen összefonódnak az egyéni és a közös sors rejtelmei, titkai. Kiderül, hogy ilyen, nemzetiségileg heterogén térség csak akkor tud „normálisan” működni, ha megtűri a másságot és a másokhoz fűződő kapcsolatok sokaságát. E regény egyrészt az emberi természet tényleges sajátosságaira mutat rá, másrészt arra, hogy az emberi lény milyen törékeny az éppen aktuális hatalommal szemben. A történet és a történelem során világossá vált, hogy Újvidéket egy kultúra nem zárhatja egészében a határai közé, hiszen szükséges, hogy más kultúrákkal összeköttetésben álljon. Minden heterogén közösség esetében fontos kiegészítő identifikációs tényező a szűkebb pátriaként megélt régióval, településsel való azonosulás tudata. A Neoplantában a csoporttudat domináns eleme Újvidék. Mivel az etnikai csoportok a primercsoport jegyeit mutatják, ezért az etnikai kötődés is sokkal erősebben hat a részt vevő személyek tudati szférájára. A nyelv, a kultúra, a terület, nagyrészt a faji hovatartozás elemeiből összetevődő objektív jellegű jelrendszer erősen megmutatkozik Végel regényében.

Balázs Attila hasonlóan – az egyén és a kollektív emlékezet révén – tárja elénk a múltnak, valamint e kicsi világ/térség – a Délvidék, vagyis a Vajdaság, közelebbről Pétervárad és Újvidék – történelmének demitologizált részecskéjét. Balázs a múlt és a közelmúlt történeti megjelenésének kérdését fiktív történelmi narratíva keretében taglalja; a Kinek Észak, kinek Dél című könyvben megképezi Pétervárad,10 valamint – hol tágabb, hol szűkebb – környéke, avagy „a vidék, amely századokon át területül szolgált az egymást irtó népek tusáinak”, 11 életének idődimenziójával kapcsolatos alapbeállítottságokat, melyekben rávilágít egy-egy történelmi korszak sajátos és sajátságos életgyakorlatára. Ki-be járkál a valóság és a szöveg világából, s a történelem szövegszerűségének révén visszatükrözi, létrehozza, s nem utolsósorban kitalálja a múltat – reflektálva saját értelmező, elemző, felfedező preferenciáira. Azt a múltat, melyről „történészek panaszkodnak, hogy az itt egymásra következő, egymásba olvadó népek káoszában minden összekutyulódik.”12

A Kinek Észak, kinek Dél című könyv a repedések és hiányok között végignyúló folyamatos, fiktív történelmi képet tár elénk, felidézve a kultúrák harmonikus és diszharmonikus mintázatát. E különbözőségre való utalás funkciója mintha az lenne, hogy nem engedi meg a nemzeti történelemnek, hogy csupán önmaga szemébe nézzen, hanem segítségül hívja a pluralitás szabad játékát. „Mert a történelem és a nyelv határán, a faj és a nemi szerepek peremein élve vagyunk olyan pozícióban, hogy a köztük levő különbségeket egyfajta szolidaritásba fordítsuk át.”13 Vagy ahogyan a könyvben is megidézett Ivo Andrićtól, a térség Nobel-díjas, horvát gyökerű szerb (?) írójától hangzik a fantasztikus megállapítás, mely szerint senki sem tudja, aki nem tapasztalta meg. „Mit jelent két világ peremén születni és élni, egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz – Nos, azt hiszem, ez az óriáskő tudja. Olvasás nélkül is. Miként azt is tudja remekül, hogyan kísért a múlt.”14 Pontosan ezért vet széles pillantást arra az elbeszélő, hogy „mi emberek (oh, igen, mi!), hogyan nézünk ki egymás tükrében”, 15 illetve úgy jeleníti meg e térség kvázi-történetét, hogy azt a „még meg nem érintett dán utazó is megértse, sőt, netalán itt-ott elhintett csipetnyi humor révén élvezhesse!”16 A könyv ezért időbeli összefüggésbe illeszti a több forrásból kipuhatolt tényszerű információkat és jelentésteljes történeteket, „a történeti tudás gyakorlati elevenségének forrásait jelentő érzéki szemléletet és a képi bemutatás erejét vonatkoztatja a történeti ábrázolás kognitív tartalmaira.”17 Balázs tehát a forrásanyagból azt a kidolgozott tudáskészletét csatolja a saját tapasztalatához, melyben saját történelemtudása él, s e „népek útkereszteződésében, rögtönzött várótermében”18 történeti kultúrájának mozgása zajlott/zajlik. Individuumokat és csoportokat helyez el világuk időbeli változásában, és ebben a dimenzióban bontakoztatja ki a térség társadalmi és történelmi életét.

Tolnai, Végel és Balázs könyveinek egyik legnagyobb erénye, hogy a szerteágazó kulturális alakzatokat és társadalmi folyamatokat úgy mozgatják, hogy ezek szétfeszítik a társadalom homogén elképzelését. Olyan fluktuáló időben jelölik a térséget, melyben világosan rámutatnak a polarizáltság történelmi érzékenységére, éltetve a kulturális tapasztalat heterogenitását.

Mindhárom szerző a különböző társadalmi ideológiák ingadozásai közepette zseniálisan artikulálja azokat a kulturális különbségeket, melyek az idők során e kulturális térben hoztak/hoznak létre új történelmi formációkat. Homi K. Bhabha szavaival élve artikulálja azt a nézőpontot, mely szerint „a kulturális különbség diszkurzusának szubjektuma pszichoanalitikus értelemben dialogikus és áttételes”, illetve „a kulturális különbség nem csupán az egymással szemben álló tartalmak vagy a kulturális értékek antagonisztikus tradícióinak egymásnak feszülését reprezentálja.”19 Így olyan diszkurzív térben találjuk magunkat, amely a társadalmi és kulturális rendszerek felmérhetetlen különbségei megértésén keresztül megízlelteti specifikusságukat és másságukat.

Mindhárom szerző jórészt belemegy a jugoszláv mitológiába, hőseinek végzetes panteonjába, ahol a különbözőség hangja szólal meg, s mintegy távolságtartó s ugyanakkor bennelévő pozícióból képesek bemutatni a körülhatárolható másságot, s ragyogóan képesek hasznosítani a kulturális minták eltéréseit. Szövegeik végső sorban azoknak a kötődéseknek a formáiról és állapotairól szólnak, melyben az ilyen térség lehetővé teszi az ember számára, hogy bizonyos történelmi tapasztalatoknak a gazdagításán keresztül felfedezze saját entitását és világlátását, vagy úgy, hogy megerősíti, vagy úgy, hogy megváltoztatja azt. Tudniillik a különböző társadalmi, nemzeti identitások, a nyelv, nyelvhasználati formák közötti választás és a közösségszerkezet viszonya elég bonyolult akkor, amikor a többségi és egy kisebbségi csoporthoz való tartozás egyszerre van jelen, s mindenkor az adott helyzet szabja meg, hogy ezekből mely kategória válik/válhat éppen fontossá.

—

1 Hans Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Budapest, Gondolat, 1984, 318.

2 Paul Ricoeur, A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés, ford. Szabó Márton, Magyar Lettre Internationale, 2001. ősz, 42. szám, 71.

3 Thomka Beáta, Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék, Alföld, 1998/2., https://epa.oszk.hu/00000/00002/00026/thomka.html

4 Thomka Beáta, Irodalom, kritika, kultúra, Alföld 1996/2., http://epa.oszk.hu/00000/00002/00002/thomka.html

5 Tolnai Ottó, Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye, kérdező: Parti Nagy Lajos, Kalligram, Pozsony, 2004, 181.

6 Uo., 93.

7 Mark Currie, Elbeszélés, politika, történelem = Thomka Beáta (szerk.) A kultúra narratívái [„Narratívák 3.”] Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 37.

8 Végel László, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény, Budapest, Noran Libri Kiadó, 2013, 66.

9 Tengelyi László, Élettörténet és sorsesemény, Atlantisz, Budapest, 1998, 43.

9. Lazo Pavletić (séta)kocsikázásának története egyben az elbeszélés menete is,

10 Pétervárad mint emlékmű e regényes, helyenként filozofálgató históriában: „A péterváradi vár IV. Ince pápától elkeresztelt bástyája alatt – ha már műalkotásokat veszünk sorra ebben a nagyokhoz képest rövidke, kimondottan sport-humor-kultúra jellegű, angyaldzsesszes fejezetben.” (Balázs Attila, Kinek Észak, kinek Dél, Budapest, Palatinus Kiadó, 2008, 72.)

11 Balázs, i. m., 95.

12 Balázs, i. m., 8.

13 Homi K. Bhabha, DisszemiNáció. A modern nemzet ideje, története és határai = Thomka Beáta (szerk.), A kultúra narratívái [„Narratívák 3.”], Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 118.

14 Balázs, i. m., 45.

15 Balázs, i. m., 99.

16 Balázs, i. m., 99.

17 Jörn Rüsen, A történelem retorikája = Thomka Beáta (szerk.), A kultúra narratívái [„Narratívák 3.”], Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 45.

18 Balázs, i. m., 104.

19 Bhabha, i. m., 110.