Géczi János: Valóban; Ugyan; Odüsszeia; Metatézis

Valóban

Valóban, egykor politizáltunk
És gyűlöltük a másikban azt, ami
Nem olyan, mint önmagunk. Csak
A patriótizmusunk a közös. Ma
Mellékes minden. Hozzá tartozik ez is, az is,
Miként a soreleji nagybetű. A tripla rím
S a felláció. Hogy nincs égbe törő
Vágy sem az irodalomban, sem a túrázásban.
Ha üzenetet küld, úgy tetszik, továbbra is
Tetszetős, vörös sörényű, vágtás, szabad
Ölelésű a nemzeti parkban, ahol
Augusztusban a töbrökben fagy reggel
És ürítés után zöldre festi a farpofáját
Az acsalapulevél, a törlőpapír.
Holott e nő
Bennem él, vadcseresznyéből van ő is,
Amint az erdő gyümölcsében a cseresznyekukac.
Szép kor, mindenkor jelen idő volt benne.
Hogy megidézem, úgy sem válik múlttá.
Magam is részese vagyok. 52 kilós testben
Hordozom nehezékként a paradicsomát.
De valahogyan még mindig
Nem lesz könnyebb, se nehezebb.

Ugyan

Ugyan, ha egyedül volt, folyton dünnyögött,
de valójában három vagy négy évtized kellett,
hogy a saját mondatait,
kavicsként tegye a nyelve alá,
ne maradjon csendben.
Akadtak, akik úgy ítélték meg,
akként hallgat, hogy közben
himnuszt cirpel a napsütéshez,
bár nem lettek a hívei.
Akadtak, akik képtelennek mutatkoztak ránézni,
de nem mutatkoztak ellenfélnek. Akadtak,
akik gyűlölték. Azokra várakozott eddig.

Odüsszeia

Délután bejárom a darabjait
a helynek, ahol élek. Bizonytalan,
merről fú a szél, s a tér, amelyet
a lépteim behatárolnak.
Gyarapodik a feledés.

A múlt eposz, melynek
soraival úgy növekszik a hossza,
ahogyan a csendje apad. Papírra
ömlik valamennyi hősi pillanat.
Mérőón nyelveként érek
a mérhető tartomány pereméhez.
Feltűnik a folyópart,
bodza, vadzab, kutyatej s a melléjük
csapódó ember. Megépül a hajó,
eléri a várost, amelyet a hajósok
gyújtanak fel s égetnek porrá.
A füst elkeveredik az otthon
füstjével, másik asszony tálalja
az ételt, nem az, aki főzni tette
a tűzre. Igent szavaznak
a népgyűlésen, a végeredmény
nem lesz. A kövek
változatlanok és a betűk.

Metatézis

Valahogy ma minden távoli.
Pedig csak a vízfelszín magas.
Amilyen lenni a mély szokott,
homályos, ha abban elmerül

a test. A lebegés? Nem marad
semmi abból, aki sodródik
az árral. Horzsolja kő, befonja
az áramlat, azonosul a

geológia alakzatával,
olybá lesz, mint a langy Balaton.
Palackbőrbe belegyűrt lélek,
s miként a szkafander, rádermed,

befoglalja a cseppfolyós üveg.
Folyadékkristály négy végtagú
állata. Archeológia.
Vagy más, aminek, mert nincs neve,

nincs hangja, se tana. Hite se.
Hogy nem marad más, csupán ami nem
valaki. Aminek nincs szíve
és benne dörömbölés. Nincs metatézise,

hogy szavát nem látni,
nyomát nem hallani, s a hangjának
szaga, aromája a kezének.