Lill Emília: Ametyst

Láttam a gondolatait, a bal szeme sarkában surrantak ki, suttogta a mellette fekvő fülébe, miközben érezte a hajából kiszabaduló ételszagkeveréket. Amikor a bélabányai úton a Csillinger-kapuhoz értek, a harangzúgás olyannyira felbosszantotta, hogy legszívesebben agyontapostatta volna a lovával a nyájasan mosolygó perjelt mind a huszonhárom bazsalygó dominikánussal egyetemben, akiknek szemlátomást égette a kezét a nappali fényben mulatságosan pislákoló, karvastagságú gyertyákról bőségesen lecsorgó faggyú. Micsoda utca, piszmálta a Peltscher-Gassét, pedig nem olyan keskeny az, csak sok ember állta végig, mert az egész város látni akarta őket. Egy megvető pillantással felmérte a legtöbbjüket, vagyis a legfontosabbakat, a legfontoskodóbbakat, a legcifrább öltözetűeket. Micsoda arcok! Körndl György kamaragrófot torz mókusnak látta, Resch János bírót félbehagyott pástétomnak, Hohel Jánost kettéhasított tuskónak, Schwammgrättel Miklóst sovány erszénynek, Hartlab Gilget hivalkodó zsámolynak, Prodács Jánost görbe piszkavasnak, Hylleprant Mátyást teli csobolyónak, Steyrer Gilget lusta órának, ha tudnák ezek az esküdt polgárok, megpukkadnának haragjukban vagy szégyenükben! Ám amikor Steck Boldizsárhoz ért, elállt a lélekzete, és minden bosszúsága elszállt. Mégis érdemes volt idejönni! Minden berzenkedés ellenére. Daliás termet, kifogástalan öltözék, haragzöld köpeny alól elővillanó izmos combok, vállat verő aranybarna szöghaj, keskeny ajak fölé markáns árnyékot vető orr, pergamen arcbőr és sűrű szemöldök alól villogó tekintet – milyen rég látott hasonlót! Steck Boldizsár figyelmét nem kerülhette el a néhány másodpercig tartó különös érdeklődés, amit egy megfelelően célzott mosollyal nem felejtett viszonozni. A várakozás szárba szökkent, bimbót hajtott, illata titkos testtájakat járt be itt is, ott is. Igyekeztem a közelükben maradni, furakodtam át a tömegen, neki-nekiütődtem a bársonyba, selyembe, damasztba, vászonba burkolt, izgatott verejtékben úszó testeknek. A Felső térre érve már elismeréssé változott az előbbi utcafitymálás: hatalmas hófehér sátor várta a becses vendégeket. Végre leszállhatott a nyeregből. A sátor alatt körös-körül ínyencségektől roskadozó asztalok, középütt a hegyek kincsei halmokba rakva. Húzták-vonzották a titokzatos formák, meg sem várta a szokásos hosszadalmas üdvözléseket, odalépett a ragyogó ásványokhoz. Egy csecsemőfejnyi ametisztet vett a tenyerébe. A szenvedélyek köve, lépett melléje a véletlen sodródás látszatát keltve Steck Boldizsár, pedig bizonyára sokat fáradozott, hogy a közelébe kerüljön, s mégse sértsen semmi szabályt. Elfordította a fejét, hogy ne látszódjék rajta a hűvös öröm, amit a férfi hangja váltott ki. Értelmezhetetlenné gabalyodtak fülében a végeláthatatlan, nagy igyekezettel formált főkamaragrófi, bírói, plébánosi, waldbürgeri köszöntések, mivel a lila zsákmányba feledkezett, gömbölygette, szorongatta, cirógatta. Alig várta a lakoma végét, hogy visszavonulhasson a kacskaringós hegyi utakon hosszú órákig tartó kimerítő lovaglás után. Előrefutottam a kamaraházba, már így is félő volt, hogy elmaradásom miatt leteremtenek. Pedig az volt a dolgom, hogy figyeljem minden kívánságát. S ahhoz látnom kellett a gondolatait. Még egy párnát kerítettem, csipkeszegélyűt. Megpaskoltam, felfrissítettem. Kitártam az ablakot. A sátor alól épp akkor indult a királyi pár a szálláshelyre. Mindketten térre nyíló szobát kaptak, bár nem szomszédosat. Mátyás valamivel nagyobbat, mint Beatrix, de oda nem volt bejárásom. A királyné szobájában halványlila damaszt baldachin tornyosult az ágy fölé. Illett az ametiszthez, amit rögtön a párnahalomra helyezett. Mintha egy tündércsecsemő feküdt volna a csipkék között. Két szobalánya sürgött-forgott körülötte, vetkőztette, nedves batisztkendőkkel törölgette, én meg őket szolgáltam, még ha nehezen értettem is beszédüket: elvettem a kezükből a ruhadarabokat, összehajtogattam, a ládára rendeztem, vizet töltöttem a rézkupába, kivittem az éjjeliedényt, kívánság vagy inkább parancs szerint elfújtam vagy meggyújtottam a gyertyákat. Láttam a gondolatait. Anna egyre ügyesebb, jó, hogy megtartottam. Dorottya pedig olyan nyugalmat sugároz, hogy béke lesz a testemben-lelkemben, amikor a közelemben tartózkodik. Ez a fittyfiritty – ez lennék én – teljesen feleslegesen ugrabugrál, csak a háziak buzgósága küldhette rám. Nem esett jól, hogy ezt gondolta, hiszen minden pillanatban igyekeztem hasznossá tenni magam. Megbámul mindent, bársony keblem, gömbölyű csípőm, lábujjaim, még utóbb valami rontást tesz, csak úgy sorjáztak a rám vonatkozó rosszízű gondolatok. Egy fertelmeset ki is mondott, most inkább nem ismétlem meg. Amikor a királyné haját bontották, kiküldtek. Az ajtó mellé ültem, hátha még szükség lesz rám. A király legénye is akkor lépett ki a másik fenséges szobából. Kifújta magát, és rám vigyorgott. Egy csúnya forradás indult a szája mellől a fülcimpája felé, ettől ijesztő lett a vigyorgó arc. Szomjas vagyok, mondta. Menj a konyhába, öntenek valamit. Nem mozdulhatok az ajtó elől, amíg nem jön az őrség. Nem hoznál nekem egy kis bort? Nem mozdulhatok, amíg nem jön az őrség, nevettem. Akkor szomjan veszek. Erre felpattant az ajtó, kilépett a király, a nagy lendület majdnem elsodorta a legényt. Meghajoltam, kicsit félreálltam, azt hittem, meglátogatja felséges feleségét. De kisvártatva már a lépcsőn lefelé döngő léptei hallatszottak. Nem tud aludni, suttogta a legénye. Szétnéz egy kicsit az alvó téren. Döndült a kamaraház nehéz tölgyfa kapuja. Dorottya kidugta az orrát. Elment? Naná, hogy elment! kurjantotta a legény. Csendesedj! Jelentem a királynénak. Te meg hozzál még egy kis aszalt szilvát, fordult hozzám. Meg egy kupa bort! Lökte utánam az óhajtását. A konyhában már csak Margit asszony tüsténkedett, nyomban szórta is a kívánt csemegét az ezüst tálkába. Nem tudtam megállni: a félhomályos folyosón egyet bekaptam. A legény vigyorgott, mert látta, hogy a hosszú élvezet kedvéért forgatom a nyelvemmel, és nyalogatom a szám szélét. A borról megfeledkeztem. A királyné a nyitott ablakban állt, amikor beléptem. Kilógatta a haját, amit fel-felkapott a Tanád felől májusi illatokkal felpakolva érkező szél. A szemközti ház első emeletén nyitva volt egy ablak. Beatrix le nem vette a szemét az ablakban sejtett férfiról. Steck Boldizsárt láttam a gondolatában, ahogy haját arca elé cibálja a huzat, bozontos szemöldöke alól sűrűn néz a szemközti nyitott ablakba. Lent a téren léptek visszhangja ugrált egyik kőről a másikra. A tekintet és a hang útjának kereszteződésében egy bagolylepke lebegett. Anna kituszkolt a szobából, azt mondta, nincs rám szükség tovább, menjek aludni. Nem mertem maradni, sem az ajtó mellett álldogálni, sem a lépcső mögött vagy a kapualjban megbújni, pedig fúrja az oldalam a kíváncsiság. Az én oldalam meg a könyöked fúrja, húzzad el. Alhatnál már. Vajon merre jár a király? Becsukta-e már az ablakot a királyné? Megcsókolta-e a legény Dorottyát? Ha beszélsz, sose alszunk el…

*

Láttam a gondolatait, a jobb szeme sarkából csurrantak ki, suttogta a mellette fekvő fülébe, miközben érezte a hajába gubancolódott ételszagkeveréket. Amikor a városházáról kiléptek, Beatrixnak hiányérzete támadt. Mosolyából a király rögtön sejtette, hogy terveket forgat. Építsünk? – kérdezte biztatóan. Asszonya kápolna körvonalait rajzolta a levegőbe, a bőséggel redőzött ruhaujj kecsesen követte a mozdulatot. Kinek szenteljük? Annának. A király beleegyezést bólintott. Anna meg kuncogott a hátam mögött: így szeret a felséges asszony. Szenteket szeret, de te nem vagy szent. Még nem, de lehetek! Alapítani, adományozni szeret. Apolgatni is szeret, kuncogott Anna. Közben az urak nyeregbe szálltak, pompás paripáikon lépésben haladtak, nem volt nehéz lépést tartani velük a népes kíséretnek. Szélen haladtam, hogy mindent jól lássak. A Rosa tárnához igyekeztek. Kis kalapácsot kapott Mátyás is, Beatrix is, amikor megérkeztek. Csuklyás köpönyeget terítettek a vállukra. Le kellett hajtani a fejüket belépéskor. A bányabarlangban kétoldalt apró termetű félmeztelen bányászok olajmécsesekkel a kezükben álltak sorfalat. Csak a legnagyobb urak mehettek be. Én a tárnaszájnál rekedtem, amikor odalépett hozzám Steck Boldizsár egy selyemcsomagocskával. Alkalomadtán add asszonyodnak, kacsintott. Nem tudhatta, hogy helybéli vagyok, s nem tartozom a fényes kísérethez. Tisztában voltam vele, hogy nem Ursula asszonyomnak kell a csinos csomagocskát adnom. Mátyás és Beatrix nem sokat tartózkodott a bányában. A kis kalapáccsal néhány darab ércet fejtettek, amit vesszőkosárkákba raktak, hogy legyen emlékük. Mire kijöttek, szólt a zene, hatalmas tálcákon ételeket, italokat hordtak körbe a kézművesek szolgálói, mindezt a királyi pár parancsára és a bányászok örömére. Az evészet-ivászat felszabadította a bányászokat és pereputtyukat, ritkán van részük ekkora bőségben. Vendül áldották a királyt foghíjas vigyorral, aki csak sejtette, mit is gajdolnak. A táncmulatságot a fényes társaság nem nézte végig, várta őket a pazar sátor a Felső téren. Beatrix ebéd előtt felsuhogott a lakosztályába, hogy felfrissítse magát. Én mindenütt a nyomában, pedig szemlátomást zavartam. Végre találtam alkalmas pillanatot, amikor Annát is, Dorottyát is elszalajtotta éppen. Egy nemes úr hagyta meg, hogy adjam át felségednek ezt a csomagot, nyújtottam mélyen meghajtva magam. Beatrix érezhette, hogy fontos üzenetet kapott, mert rögtön megoldotta a selyemzsinórt, elfeledve, hogy én is ott vagyok. A csomagocska egy aranyfonálon fityegő násfát rejtett, amit különleges ragyogású lila kő díszített. A szenvedélyek köve, suttogta Beatrix. A selyemcsomagolás kicsusszant a kezéből, villámgyorsan lehajoltam érte, s láttam a belsejébe hímzett kacskaringós betűket. Odanyújtottam Beatrixnak. S. B., suttogta. Signora Beatrice. Vagy… A nemes úr neve Steck Boldizsár. Segíts, mondta kissé türelmetlenül a tükör elé állva. Mindjárt kedvesebben nézett rám, szertefoszlott a tegnapi ellenszenv. Ahogy összekötöttem az aranyfonál végeit, hozzáértem a nyakpihéihez, mindkettőnkön borzongás szaladt végig. Arannyal átszőtt zöld ruháját szépen kiegészítette az új ékszer. Láttam a gondolatait. Az egyik szemed olyan, mint az ametiszt. Szenvedély ragyog benne. Titkaim őre. Üzeneteim továbbítója. Lehetnél a társalkodónőm. A sátorba már nem követhettem, mert Margit asszony lekiabált a konyhába. Nem láttam többé a királynét. Az én hajam is tele lett ételszaggal, most összegubancolódhat a tiéddel. Hallgass már. És húzd el a könyököd, fúrja az oldalam.