Szászi Zoltán: Irodalom és anekdota IV. / Reptéri várakozók és égi kávéházak

Cristina Carac felvétele

Hol vannak már azok a daliás idők, amikor még kigombolt ingben, lobogó hajjal járták a háború után éppen csak felocsúdó várost jobb-rosszabb poéták? Ifjak voltak. Jámboran bolondok és naivan széplelkűek, okosok, néha bölcsek, alkalmilag filozófusok, világmegváltók, messiások, küldetéstudatba áztatott lámpásbelek, fáklyák és vezérek. Akik hol a Jalta, hol a Grand, hol meg a Krím nevű kávéházakban vélték felfedezni a világ és az élet értelmét fél tucat féldeci olcsó szeszes ital, hozzávaló savanykás sörök, egy evés és filozofálás közben dermedtre hűlt, pirosas zónapörkölt és rossz, zaccízű, a sistergő gépen talán kétszer is átgőzölt kávék elfogyasztása után. Mindezt hitelbe kapták némelyiken, bizonyos jótét főpincérektől, akik persze az adósságok behajtásakor szigorúan hozzászámolták a napi fogyasztáshoz az aznapit is. Mindig 13-án járt a fizetés, annyi jóváírt borravalót mindegyik lelkes hitelélvező elnézett a főpincéreknek. Daliás idők!

Azok voltak a daliás idők, amikor a ma már nagymamakorú prózaírónő – akkor még cérnagyári munkásnő és igen reményteljes ifjú tehetség – igazi, szinte derékszíj szélességű miniszoknyában fényképezkedett le az akkor még csak éppen fejlődő fővároska fejlődő repterén. Mint legyek a húst, úgy döngték körül az ifjú titánok, akik egy Prágából iderepülő festőzseni fogadására érkeztek. E zseni aznap hajnalban rózsát evett szerelmi bánatában, s felsértett ajkait a múlt románca után hamar belépő új szerelem ápolgatta éppen. S a prózaírónő később nevetve mesélte, amit látott. Ahogy a hamar belépő új szerelem, egy szöszke cseh művészettörténész-hallgató lányka kölnis zsebkendőt nyomott a festőzseni tövis tépte szájára! A lányka finom mozdulataira a festőzseni hirtelen kikapta a lány kezéből a picike üvegnyi illatos folyadékot, és szesztartalma miatt egyetlen kortyintással eltüntette azt féktelen másnaptól dühöngő gyomrában. A dühön aztán a várakozó társasággal elfogyasztott gyógysör enyhített. Virágot evett, rózsát majszolt a festő, a poéták versírók kutyafalkájába csapódva követték az egyetlen nőneműt maguk előtt, szaporán pislogva a formás combjain feszülő miniszoknyára. Folytak a vigasságok a Jaltában, a Grandban, a Krímben, aztán zárórakor, késő este mind hazaténfergett! Ki erre, ki arra. Szállását keresve a még létező Vödric zegzugos, egykor piroslámpás örömházakat ringató keskeny kis utcáiban, végigmenve a szűkös gangokon, fel, a rideg, hideg, kis hónapos szobákba, ágybérletekbe. Kialudni a tegnapot, remélni a mát és álmodni a holnapról. Tán egykor e rideg, mindig hideg kis szobákban a filléres szerelem láza fűtött, s ligeti olcsó lányok hintáslegények karjában keresték a rájuk törő vágy gyönyörré teljesedését. Tán a vízi kaszárnya kimenős tüzérei itt szédítgették ágyig a butuska kis cselédlányokat, filléres kölnivízzel, szagos szappannal, piros hajba való szalaggal. Hány angyalnak elszállt gyermek fogant itt e zegzugos negyedben? Emberfia! Szép sereged lehet neked abból! Hány író és költő álmodja meg újra a városban tévelygők álmát arról, hogy szépnek, gazdagnak lenni milyen jó is lehet. Ki tudja? Senki nem próbálta még ezt a szépnek és gazdagnak lenni dolgot soha meg valójában. Álmodni lehet arról csak. Ahogy a kakaskodó ifjak bolondságairól az anyjuk álmodik otthon gyakran, és rossz érzésére riad fel, aggódva, s keresztet vetve ébred, mikor lázálomszerűen gyermekét látja halványan fekve az utca kövén. Jaj, bolondok, hát ilyen is volt?

Van egy olyan történet, amelyről azt mesélik, hónapokig foglalkoztatta a víg ifjakat egykor, én több másodszájból sokszor hallottam. Hol esett meg? Hát az akkori főváros Újváros részének már régen elbontott néhai állomási restijében. Igazi férfias dolgok történtek ott, mikor ellene mentek egymásnak, ketten. Mik voltak e férfias vitatémák? Hát mik lehettek volna ugyan? Például az, hogy ki ír jobb verset, ki a jobb költő, ki a tehetségesebb, ki az okosabb, ki az erősebb, s nem mellesleg kit szeret a Nő? A Nő! Aki éppen persze ott se volt az események zajlásakor, mert feltehetően éppen a ligetfalusi strandon hempergett vidáman, szép testét a nappal simogattatva, nem is sejtve, két bolond kakaska miatt is egymásnak esett egy állomási resti férfivécéjében. Miatta, no meg persze azok miatt az átkozott hiúsági kérdések miatt! Folyt eleinte a két ifjonc közt a vita, hiába volt a barátok részéről a csitítás, hiába érkeztek újabb pohár borok – mert, ugye, a bor oltja a lángot, tehát a társivók azt remélték, az ellentétek lángját is eloltják a savanykás meszes hegyoldalban, a Kis-Kárpátokban termett rizlingek gyorsan – mégsem lett foganatja a békítésnek! Némi további ivás és egyre hangosodó szóváltás után megtörtént a kivonulás a férfivécébe, kicsit komolyabb eszmecserére. Egy peckes, szinte zsidósan pajeszos, hetyke, vékony testű, falusi bicskás gyerek, meg egy méla képű, kicsit sunyi, szurkapiszkaféle és bajt kereső nyegle indult el. Némi csörömpölés után csak egyikük tért vissza. A peckes, pajeszos, hetyke, vékony testű bicskás gyerek. A másik? Bajosan végezte! Úgy kellett kiszabadítani. Vízvezetékszerelő-tanoda mestere jött el leszedni a falból kiálló piszoárt, amibe a méla képű, kicsit sunyi, szurkapiszkaféle és bajt kereső nyegle fejét a másik oly módon beleszorította, hogy magától sehogyan sem tudott onnan kiszabadulni. Így volt-e? Nem így volt-e? Mindegy is hogy volt, de él a legenda! Ki volt a lány? Ma már senki nem tudja azt se! Folyik az idő tovább. Ki volt a Garabonciás? Kérdezem.

Jaj, de hiányzik ő, az a garabonciás formájú figura! Akiről mindig és mindenki tudta, sohamegnemadomra kér kisebb-nagyobb összegeket évtizedek óta kölcsön, hogy végtelen szomját oltsa. Szegény, már régóta a nógrádi nyirkos sarat harapja, el se tudom képzelni, hogy esővíz folyik rá. Víz! Az volt a legnagyobb ellensége tán, amivel a halálos ágyán se békélt meg! Már a halálos ágya sincs meg, az is elveszett, a kovás apa szerszámaival együtt. Szétviszi a szél az embernek porát, megissza a föld a kiömlő borát. Maradnak a történetek. A Zabosban néhányszor zangósan eltévedt újságíróról, poétáról, a mindig üresen tátongó pénztárcájú tárcaíróról, aki egyszer olyan szomjas volt, hogy még mielőtt elutazott volna a kiszemelt riport helyszínre, a már előre felvett napidíjat és útiköltséget másfél óra alatt elfogyasztotta az állomási restiben. Ezek az állomási restik! Ezek a legendahelyszínek! Aztán az a Garabonciás ott helyben, a restiben írta meg a riportot, fejből, és csak néhány dolgot pontosított telefonon, azt is az állomás nyilvános telefonfülkéjében tisztázta az X-beli helyi földműves szövetkezet agronómusával. Szőlészetről, borászatról írni? Hát gond volt az a Garabonciásnak? Soha! Legalábbis így mesélte ezt egyszer ő maga nekem. Csak azt sajnálta, hogy a maga valóságában nem jutott el a pincészetbe! Haj, pedig de szívesen, haj de nagyon szívesen végigjárt volna ott egy borkóstolót! Egyszer még találkoztam vele, a vége felé, amikor már Kharónnal parolázott. Akkoriban minden nap ott volt, a vasöntvény oszlopos fővárosi egykori piaccsarnokában, a Kő tér felé fordulva a pulttól, hogy jól láthassa az esetleges potenciális hitelezőket. A legolcsóbb pancsolt borovicskát nyakalta, erdőháti feketeribizli-borral kísérve. Mert ha már iszik az emberfia, akkor legyen annak hatása. Emberfia! Láttad te ezt a sorsot? Te biztosan úgy akartad, hogy olyan legyen. Te vagy az út! Te vagy az igazság! Ennyi az élet. Hogy éppen engem látott meg kifordulni a nagyáruház fehér árkádjai alól? Egyezer forintom adtam oda neki, 170 koronáért helyben beváltotta a csaposnál. Milyen rossz pénz volt már akkor is a firenzei arany mintájára elnevezett valuta! Egy napig azért kitartott! Lefutott a lakadáré! Isten adjon neked eleget inni a túlparton, Garabonciás! Emberfia! Tölts neki! Kérlek!

Ha túlpartról szólok, akkor hadd említsem a legtarabb és legvízkékebb szemű regényírót, Hont és Bars díszét. Meg Szent Mihály arkangyalt is fel kell hoznom, meg a róla elnevezett, Mihályhoz címzett kocsmát, hol csapatostól gyűltek az ifjak hallgatni a jó beszédű legtarabb írónkat. Ki lassú kortyokban nyelte mindig a habozó sört, szertartásosan gyújtotta meg a cigarettát. Körbenézve. Megszámolva, hányan lesik a szavát, s azok közül ki az igazi besúgó. Volt olyan! Meg volt álbesúgó is! Hogy milyen az? Hogy olyan is van? Bizony! Az álbesúgó olyan ember, akit életének egy nehéz szakaszában megzsarolt a hatalom. Vagy jelentett, vagy nincs tovább se munka, se kiküldetés, se egzisztencia. S mivel a hatalom, mely fortélyos félelemmel igazgatott mindig is, olyannyira számítón gonosz volt, hogy ahhoz képest Orwell disztópiája babapiskótának látszott. Így az álbesúgónak nem volt más választása. Megkapta szerepét, kényszerszereposztásban. Mi mást tehetett volna? Megtárgyalta a jelentenivalóját azzal, akiről jelentenie kellett. Pokoli sakkjátszma! Két ember, két megfigyelt játéka egy hatalmi gépezettel. Mint akik zsilettpengén tangót táncoltak mezítláb, olyan volt ez. Ott zajlott a kocsma közönsége előtt, mint jól megírt dialógusú folytatásos színjáték, éveken át. Még mi, a nézők, a hallgatók se tudtunk róla, csak ők ketten. Még sok sör, ikszedik fröccs és sokadik pohár bor után sem árulták el magukat. Örök cinkostársai a barátságnak, a hatalom kijátszásának! Őrök! Akik vigyáztak a rajongó fiatalokra. Tarkoponyájú, jó beszédű azóta felsétált a menyekbe vezető lépcsőn. Hány történetet magával vihetett? Mennyit kellett hallgatnia? Már ez se derül ki. Lássátok, elmúlik minden, s mi is mind majd egyszer, úgy, ahogy ők is! A Garabonciás, a tarkoponyájú, a piszoárba szorított fejű rég eltűntek már. A kubai álcserediák is. A cukorgyári városból álomkereskedni elindult kócos, göndör fiú is! A reptérre érkező rózsát evő festő, az őt jó barátként, földiként váró miniszoknyás prózaírónőnek a kemény arcú élete párja is, ahogy a fénykép szélén látható fél pofaszakállas keleti fiú szintén. Ő meghasonulni kényszerült később magával és egykori versével, melyben arra esküdött József Attilának, hogy őt szereti, s nem hiszi az Istent. Meghasonult, mert elment szentfazéknak! Emberfia! Te ítélj, én csak merengek. Hát ilyen ez! Legendákat teremtettek volna létükkel? Néha a legegyszerűbb történetet is úgy meséltek magukról, mintha legalább a titánok harcában vettek volna részt. Így a jó! Ilyen az írói fantázia! Hogy anekdoták születtek egy-egy eset után. Minden múlik, minden messzire elmegy! Emelem e serleget az időre! Az érleli szépen a történeteket.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.