Komor Marcell: Köd előtted

Ez
a hegytető
az egyetlen pont,
az egyetlen magaslat,
ahonnan a város nem önmagára
tekint vissza tetszelegve, hanem valahová el…
Eltekint önmagától. A városhoz tartozik, de azon kívülre
néz. Hátat fordít neki, egy meredek lejtőre szegezi a tekintetét.
Kövesd a szemeddel: múlt századi épületek, ős-fenyők ritkásan, kanyargós

__ösvények. Ismerős tájék. Nem először jársz itt. Nézz fel a hegytetőre, vegyél mély lélegzetet.
Odafent van, a hegy tetején. Nem a saját lábán jött: hozták. Jött is, maradt is. Te a saját lábadon jöttél. Most hegymenet vár rád: fel kell kaptatnod a lejtőn. A mellkasodban a már ismerős szúrás. Ismered a járást: a portásbódé után balra fordulsz, felfelé tartasz. Miközben mászod a hegyet, a kezére gondolsz. A mély barázdákra, a dagadó erekre, a nehézkedésére.
Az asztalon pihenő kézfej lejtésére. (→ mag)
Mire felérsz, kimelegszel. Gombold ki a kabátodat. Idefent, az épület falai között melegebb van, és jó levegő. A fűtőtestekre csatlakozó csövek, amelyekben a forró víz kering, helyenként  párhuzamosan futnak a vékonyabb vezetékekkel, amelyekben az oxigén áramlik.
Időnként belevesznek a falba,

__________és valahol máshol bukkannak elő.
__________(→ útvonal)

A fehérre mázolt csövek a kórteremig vezetnek. A csempe sávja felett a kórterem falai fehérre vannak meszelve. Mindenütt ez a steril higiénia. A fehér köpenyeken a távolságtartás, az együttérzéstől való elszigetelődés, és az ebből fakadó érinthetetlenség tükröződik. Az idegen látogatók – valamiféle magukra erőltetett nyugalommal – a megelőlegezett gyászt olvassák le róluk.
Úgy érzed, itt már nem történhet semmi váratlan. Minden kiszámítható. A közönyös köpenyeken, az ásítozó falakon, a némán futó csöveken az eseménytelenség színe.

Akár egy észrevétlen maradt bűntény helyszínére visszatérő tettes, [besurransz] az intenzív osztály ajtaján. Húzd fel a lábadra a tépett nejlont, vedd fel a c s í k o s köpenyt. Mint egy saját magadra kiszabott büntetés – gondolod.
Csak a megadott útvonalon mozoghatsz. Csoszogj el a kórteremig. Kopogj az ajtón. Válaszra ne számíts. [Lépj be].
Emlékeid szerint a test a jobb oldali hátsó ágyon hever. Menj közelebb hozzá. Mozdulatlanul, betakarva fekszik. A szoba és az ágynemű fehérsége éppenséggel nyugalmat is áraszthatna, gondolod, mikor odalépsz hozzá.
Lejjebb
____siklik a tekinteted. Az ágyéka tájékán, a lepedőn jókora vörös foltot pillantasz meg.
Kétség nyilall beléd. Elkéstél volna?
A folt a néma test mellé kanyarított gondolatbuborék.

„Mi van, cim-
pa, mit mereszted? Mit
vagy úgy oda? Úgy festek, akár
egy dögcédula? Vérontás nyoma az egyéb-
ként krétafehér tájban? Szövetrostok közé ragadt
tarkófélelem? Mi van, cimpa, mit bámulsz így, hogy le
sem bírod venni? Furdal a kíváncsiság? Gyötör a bizony-
talan? Azt kérdezed, mi a fenét takargathat ez a vászon-
ba varrt hallgatás? Miről árulkodik – ha egyáltalán – ez
a körülrajzolhatatlan, vörös kicsapódás? Ez a táguló
nyílt seb? Ez az egyre csak növekvő rozsdateme-
tő? Hogy soroljam. De nem sorolom. Annyi
biztos: ha vörös az ég alja, és a fák
koronája fekete csontvázként
meredezik alatta, szeles
idő lesz más-
nap.”

Ha elkéstél, a te lelkeden szárad.
Bizonyosságot keresve a képernyőre nézel. Szekvenciákban vonuló neonzöld hullámok. A szemedet sem kell mozgatnod, a hullámsorok jobbról balra úsznak el előtted, leolvashatod a szívverés szabályos ritmusát. A hullámok összefüggő vonalaknak látszanak. Ha egy-egy pillanatra a tekinteted felkapaszkodik rájuk, akár a megpattant erek hosszán, megpillanthatod a szakadásokat.
Valaki feltépi az ajtót a hátad mögött, összerezzensz. Beviharzik egy klaffogó papucs, felkapja a lavórt az ágy alól, odaveti:
„Nem kell megijedni. Nem találtuk a vénáját.”
A fehér takarót a foltra igazítja. Mintha nem történt volna semmi.
A mezítelenül hagyott alkarból cső fut az állvány felé. Az állványon a palack halkan bugyborékolva ad életjelet.
A klaffogó papucs megigazgatja a párnát a fej alatt. A fej feléd fordítja az arcát.
Az a benyomásod, megismert. Bent van a protézise: te is őt.
A klaffogó papucs már kifelé tart, mikor megjegyzi:
„Alkalomadtán kicseréljük.”
A párnáról rád meredő szemek felett felvonódnak a szemöldökök.
„Mit?” – suttogja a száj.
„Mit? A lepedőt” – mondod. „Nem találták a vénádat.”
A szemek
______az alkarra siklanak.
Követed
______a tekinteteddel: a takaró is véres kicsit.
„Megtalálták” – suttogja a száj.

Leteszed az aznapi újságot az ágyra. A test óvatosan felemelkedik, de csak éppen annyira, hogy rálásson a címlapra.
„Atyaisten” – mondja drámaian elhaló sóhajjal.
Rápillantasz a félbehajtott napilapra: csak a szokásos. (→ szabályok)
„Mi az?” – kérdezed.
„Már… hétfő… van?” – szuszogja.
„Hétfő” – mondod. „Majdnem egy hétig altattak.”
„Afene” – lihegi. „Lemaradtunk…”
„Miről?” – kérdezed, és arra gondolsz, egy darabig úgy volt, hogy te maradtál le valamiről.

A kezével mutatja, hogy írni akar. A c s í k o s köpeny szárát arrébb libbented és  valami íróeszközt keresel a kabátodban. Elfelejtetted levenni, most kicsit meleged van. Előkotorsz egy papírcetlit. Pénztári blokk, de a másik oldala üres. A táskában, amiben az újságot hoztad, találsz egy ceruzacsonkot. Felé nyújtod.
A fejét rázza.
„Írjad”, leheli.
Számokat diktál. Kettő. Tizenegy. Tizenkilenc. Negyvenegy. Hetvenegy.
Az ujjával is mutatja őket a levegőben, leellenőrizheted valamennyit.
„Ezek… az én… számaim…” – mondja.
Még egy számsort diktál mutogatva.
„Ezek… a te… számaid…” – mondja.
Miközben leírod, beazonosítod őket: születési év, hónap, nap.
Az utolsó két számot sehogy sem tudod magadra vonatkoztatni. Rákérdezel.
„Kilogramm… centi…” – mondja. „Annyival… születtél…” (→ mértékegység)
Apró légbuborékok törnek felszínre az infúziós palackban.
„Soha… nem nyertem… semmit” – teszi hozzá. „Majd most…”
Halkan beszél.
„Van… pénzed?” – kérdezi.
Bólints.
„Akkor… játszd meg… a számokat…” – mondja. „Nyerni fogunk… Érzem…”
Szerencsét próbálni: folyamatos jelen idő – gondolod.
„A nyeremény…” – suttogja. „A tiéd lesz…”
Ránézel a számokra, eljátszol a gondolattal, hogy meg tudnád-e jegyezni őket, az ő számait. Összepárosítod őket a személyes adataival. (→ logika)
Két szám nyitjára nem jössz rá, de nem kérdezel rá. Azon gondolkodsz, hogy ami neked nyolcvannégy, az neki negyvenegy. A különbség negyvenhárom. [A negyvenhármat nem lehet osztani. A negyvenhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztetek. Nem lehet részekre bontani.] (→ jelöletlen idézet)
Ha kivonod őt magadból, te is prímszám leszel.

A klaffogó papucs azt mondja, meg kell várni a főköpenyt.
Van idő, beleolvasol a zárójelentésbe.
Ismerős latin kifejezések, mintha már hallottad volna őket. Találomra megakad a szemed ezeken: „polypectomia”, „ceftriaxon és gentamicyn.” Fogalmad sincs, mit jelentenek, de kétség sem fér hozzá, hogy egyazon történet részei, mint két középkori lovag, akik ugyanazért az udvarhölgyért versengenek.
Te a folyosón álldogálsz. Ő leült egy padra. Lötyög rajta a ruha, mintha minden egy számmal nagyobb lenne. Magára aggatott göncök – nadrág, ing, pulóver: egyik sem jó rá. Még a szorítókötés is laza a szürke vászonnadrág alól előbukkanó vádliján. Évek óta nem vett új ruhát. [A magány volt rajta a legöregebb, elfoszló, viseltes, savanyún penészes holmi.] (→ jelöletlen idézet)
Nem messze tőle, egy másik padon egy ötéves forma játszik oxigénpalackkal a hátán. Felnőttet nem látsz mellette, ezért – valami be nem vallott felelősségérzetnek engedelmeskedve –, ahogy őt is, szemmel tartod. Teszel néhány lépést a padok körül. Az oxigénpalackos ölében egy matricaalbum hever. Ahogy a belső oldalak egyikére pillantasz, látod, hogy némelyik matrica elcsúszott az eredetileg kijelölt keretéhez képest, ahogy ügyetlenül beragasztották. Az oxigénpalackos, miközben rámutat a kihajtott oldalak valamelyik pontjára, megnevezi a beragasztott állatokat.
Érthetetlen karattyolás az egész. Mintha a palackból jönnének, úgy bugyborékolnak ki a szavak a száján. Váratlan intonációk, szisszenések, apró sikongatások, szipogások, félrenyelés.
Arrébb húzódsz, de nem tudsz nem tudomást venni róla.
Tovább várakoztok. A főköpeny sehol.
Egy idő után rájössz, hogy az oxigénpalackos ugyanazt a hangsort ismételgeti. Egy szót tudsz kibogozni az összefüggéstelen hangkavalkádból. Nem vagy biztos benne, de mintha ez lenne
a refrén: „medúzamező”.
Hosszú karattyolás, „medúzamező”, hosszú karattyolás, „medúzamező”. Ennyit értesz.
Átsiklik a tekinteted rá. Ül a padon a botjára támaszkodva, és időnként úgy kapkodja a levegőt, mohón, sóvárogva, mint egy fuldokló. Jó lenne, ha medúza lenne, gondolod. Ha eggyé tudna
válni a közegével. Ha telítődne levegővel. (→ közegellenállás) Lebegne szinte láthatatlanul, csak az árnyalatnyi különbség jelölné ki a határát. (→ határ)
De itt ül a szemed előtt és a levegőt kapkodja. Mint egy eledelre váró fióka a fészekben, aki egyre ernyettebben tátog, lemondva arról, hogy az anyja visszatérjen.
Nem messze tőle az oxigénpalackos tovább játszik. „Medúzamező”, karattyolás, „medúzamező”.

Kopaszodó, szemüveges fehér köpeny tessékel az irodába. Mintha látásból már ismernéd.
Óvatosan nyitja az ajtót, többedik próbálkozásra sikerül is.

„A múltkor eltört a kul/csom” – magyarázza. „El kellett vinni a törött kul/csot másolni. A zárcsere drágább lett volna.”
Valahogy sikerül elfordítania a másolt kul/csot a zárban.
„Hogy van?” – kérdezi kedélyesen a lábadozót.
„Köszönöm, csak-csak” – mondja ő, és bebotorkál az ajtón. Az egyik lábát húzza maga után.
A fehér köpeny hellyel kínál benneteket:
ő egy székre ül
______________te kicsit távolabb, egy zöld kanapén helyezkedsz el. Régi darab,
helyenként hámlik róla a műbőr.
A famintás linóleumpadló felületén kivehető, [hol][álltak][régen][a][bútorok]: a vajszínű pozdorja-szekrények és a kopott íróasztal, amelynek lapját egy hatalmas, ósdi monitor foglalja el.
A falon valamelyik gyógyszergyár naptára: a háttérben havas hegycsúcsok, amelyeket mélyzöld fenyősáv választ el az előtérben már őszbe borult fáktól.
Kétezervalahány, február: január, március: január.
És így tovább. Feltorlódott az idő, egyszerre vannak az évszakok.

Fel-
a-
kasz-
tot-
ták:
úgy
ma-
radt.

Ha levennék, kiderülne, hogy a [hűlt helye] éles kontúrokkal emelkedik ki a körülötte az idők
során megsárgult falból.
„Örülök, hogy ilyen rövid ideig volt nálunk”, mondja a fehér köpeny. „Annak még jobban, hogy a saját lábán távozik. Amikor behozták, féltünk, hogy nem így lesz.” (→ túlélés)
„A saját lábam, főorvos úr… kicsit bi-ceg, de még… kivisz innen”, leheli.
„Örülünk az állapotának. Bár nem tünetmentes, stabilnak mondható”, mondja.
A főköpeny ujjaival az íróasztalon kopog, egy pillanatig mintha habozna.
69
„A következőről van szó”, mondja, és bal lábát keresztbe fekteti a jobbon. „Létezik egy program, amelynek keretében a régi gyógyszereit új, kísérleti gyógyszerekre tudjuk cserélni. Másfél évig tart, a részvétel önkéntes. Költségekkel nem jár, csak a fáradtságába kerül. Előnye, hogy rendszeres kontrollt jelent. Havonta látnánk egymást, és figyelemmel kísérnénk az állapotát.”
A főköpeny a szemébe nézve folytatja.
„A kísérletből leszűrt tapasztalatok más betegeken segíthetnek (→ jótett), sőt még az is lehet, hogy
az új gyógyszerek jobban beválnak a régieknél. Persze erre nincs garancia. Hátránya, hogy lehetnek kellemetlen mellékhatások. És hát ugye vannak kiszámíthatatlan tényezők is.” (→ gyógyszer)
Csönd áll be.
A főköpeny, úgy látszik, befejezte.
Végül ő is megszólal.
„Főorvos úr, semmi olyan nem… történhet, ami később… ne következne be.”
A főköpeny mintha meg se hallotta volna a mondatot.
„Ismétlem” – folytatja szinte a szavába vágva –, „a részvétel önkéntes. Nem fogunk megsértődni, ha kisétál innen, és többet nem látjuk egymást.”
Ő lihegve mondani készül valamit, de a főköpeny megelőzi:
„Nem kell most döntenie. Aludjon rá párat.”

Eltávozást kaptok. A holmija kényelmesen elfér egy sporttáskában. A táska cipzárja rossz, nem lehet behúzni a száját.
A botjára támaszkodva ül az ágyon.
„Hívok egy taxit, azzal hazamegyünk” – javasolod, miközben a holmik tetejére dobod az újságot és a papírokat.
„Felesleges” – lihegi a botját markolászva. „A betegszállító… kocsi… levisz a kapuig… Onnan csak… száz méter a… buszmegálló.” (→ akkumulátor)
A sporttáska nincs tele, lötyögnek benne a holmik: a papucs, az ingek meg a műanyagszatyor a mosnivalókkal.
„Ne hülyéskedj” – mondod. „Egy embert próbáló kezelés után talán megengedhetünk magunknak egy taxiszámlát”.
„Felesleges” – ismétli meg, és fellöki magát az ágyról. Lendületes mozdulatokkal húzza egyik lábát maga után.
Fogod a sporttáskát, és utána mész az érveiddel:
„Három napja még mesterséges altatásban feküdtél.”
A botjával kopog előtted: „Nem kellene… engem… teljesen leírni…” (→ leírás)
Erősködik, erősködsz.
Te: hozod-viszed; ő: jön-megy.
Végül ingerülten megtorpan a folyosón, a levegőt kapkodja, erőt gyűjt. Gyanakodva várod, mi lesz.
„Kössünk egyezséget” – mondja. „Elmegyek… tömegközlekedéssel… És ha baj van… hívok taxit…”
Megkeresitek az épület hátsó bejáratát, ahol a betegszállító várakozik. Egy mackónadrágos kinyitja a mentő [ajtaját]. Elég
____néhányszor
________belelépnie
______________a fékbe,
____________________le is értek a portásbódé elé, a [kapuhoz].
A buszjárat a hegy
______lábától indul. A kipufogóból szürkésfekete füst ömlik kifelé, ahogy az öreg Ikarusz motorját túráztatja egy kék mellényes. Látszik a leheletetek a hidegben.
Ő száll fel először a buszra. A lifegő lába beleakad a magas lépcső szegélyébe. A botjával szabadítja ki.
A Laktanya megállóhely az első. Mereszd, hátha látsz valamit, mert ez a térkép vakfoltja:
———————————————————————————-
Amikor hozzá jöttél, megnézted a google maps-en: titkos, kitakart terület. Gazzal benőtt, mozdulatlan romhalmazt takargatnak dróthálós kerítés mögött.
„Akkor nem indult… az autó reggel?” – kérdezi.
„Nem. Csak felhördült. Aztán lefulladt.”
„Nem bírta az… akku a hideget. Hát régi… volt már.”
Átverekszitek magatokat a városon, aztán megint át kell szállni.

A buszpályaudvaron a megállók üresek.

[____ ]______ [____ ]______ [____ ] ______[____ ]

Odébb egy busz járó motorral és nyitott ajtókkal vár a hidegben. Benti hőmérséklete megegyezik a megállóban tapasztalhatóval.
Felszálltok. A szélvédő felső sarkában a foglalat üres:

[____]

Hiányzik a műanyag tábla a járat számával és a végállomásokkal. Körülnézel, de semmi jele annak,
hová mentek. Leültök a szűk páros ülésre. Hamarosan megjelenik egy sötétkék mellényes
szürke ing. A műanyag táblát a hóna alatt hozza, a másik kezében cigaretta. Ez alapján bármelyik
járat lehet.
Odalép hozzá egy fekete kendő gurulós bevásárlótáskával. A mozdulataiból ítélve nehéz lehet.
Érdeklődik, mikor indul ez és ez a járat.
„Mikor” – ismétli a sötétkék mellény a kérdést, úgy, mintha az lenne a válasz. „Hát az most ment el”.
„Most ment el?”, hitetlenkedik a fekete kendő. „De hát az van kiírva, hogy most fog indulni. Csak azt nem tudni, honnan”.
„Most ment el”, erősíti meg foghegyről a sötétkék mellény.
A fekete kendő köti az ebet a karóhoz: az nem lehet. A sofőr a csikket unottan a csatornába pöcköli.
„Pedig elment, mondom.”
„Hát hogy lehet, hogy előbb megy, mint a menetrend írja?”
A sötétkény mellény nem jön zavarba, fellép a buszra. A lépcsőről leszól:
„Hát mert nem óra nyolckor indult, hanem…” – és itt kicsit meginog, de aztán feltalálja magát:
„hanem akármikor”.
A táblát előveszi a hóna alól, és a jól látható foglalat helyett a műszerfal és a szélvédő közötti mélyedésbe billenti.
Nem tudtad kibetűzni a számokat. A busz ajtajai bezáródnak, a hőmérséklet odabent nem változik.
Útközben elhagytok egy áthúzott városnévtáblát. Kietlen táj, fagyott földgöröngyök, sötétlő facsoportok, a hóbuckákon varjak veszekednek. A busz felgyorsít. Az utat újabb városnévtábla
szegélyezi, ugyanolyan, mint az előző, de nincs áthúzva. Szürke háztömbök jobb kéz felől.
Halovány árnyak. Galambraj cikázik, öntörvényű köröket róva a levegőben. Árnyékuk megsorozza a vakolatszínű falakat. Az egyik galamb leszakad a csapatról, de nem a legrövidebb utat
választva csatlakozik a társaihoz, hanem ugyanolyan vargabetűket téve, mint a többi. Mintha hosszú zsinóron húznák.
Nem lehet csalni.
Mondani akarsz valamit, hogy megtörd a csendet. Oldalra pillantasz, a melletted ülő test lehelete párásodik a levegőben. El van foglalva: lélegzik. Jó jel – gondolod.
A menetrend szerinti busz továbbindul, a galambraj tovább köröz.
Csak a busz berregése hallatszik. Mintha azt várnátok, hogy a hallgatásával győzzön valamelyikőtök.
Végül annyit mondasz:
„Megjátszottam a számokat. Még nem húzták ki őket.”

akkumulátor: ~nak piros színű, hátsókerék-meghajtásos, 76 lóerős Volkswagen bogara volt. Kelet-Németországban vásárolta, alkat-részenként. Az alváz és a motor tizenhat éves volt, a karosszéria huszonhat. Egy nyugdíjas lakatossal rakta össze, olcsóbb volt így, hétvégenként dolgoztak rajta. A hibrid járművet évente négyszer-ötször használta hosszabb útra. Meghatározott céllal ment, pénteken kora délután indult és vasárnap éjszaka ért vissza. Hétfőn reggel az iskolában kellett lennie. Egyik pénteken megpakolta a bogarat mindennapi létszükségleti cikkekkel, amiket maga vásárolt, meg gyógyszerekkel, amiket maga íratott fel, ismerős orvosnál. (→ gyógyszer) Mikor az utolsó tábla csokoládét is berakta, beült a kocsiba és gyújtást adott. Nem történt semmi. Felvonta a szemöldökét. Gyújtás, semmi, felvont szemöldök. (→ jelöletlen idézet) Ez így ment egy darabig. Aztán felcsapta a csomagtér ajtaját, ami a hátsókerék-meghajtásos Volkswagen esetében a motortér volt, egy ideig szöszmötölt benne, aztán elment telefonálni. Amikor visszajött, akár egy bőröndöt emelte ki az akkut a motortérből. Betette egy strapabíró táskába, amit hajléktalan-szatyornak csúfoltak, és gyalog ment a közeli autószerelő műhelybe. Egy akkunak van súlya: ~ teljesen kimerült, mire visszaért a kicserélt akkuval. Úticélját váltott lovakon közelítette meg. (→ határ)

gyógyszer: ~nak több halálos betegsége is volt. Szív, máj, tüdő, keringés – hogy a legfontosabb panaszosok említtessenek. Időnként olyan tünetek is megjelentek, amelyek mögött minden bizonnyal idegrendszeri zavarok álltak. Az ismerős fehér köpenyessel, aki a legkülönbözőbb orvosságokat írta fel neki, rendszerint nem a rendelőben találkozott, hanem egy talponállóban, a pályaudvar közelében. Mint minden alkalommal, most is ~ érkezett elsőként. Kirendelt két gyomorkeserűt, megtömte a pipáját közönséges dohánnyal, és az újság sportrovatába mélyedt. Az ismerős fehér köpenyes, ahogy rendszerint, most is késett. A lassan gomolygó, sűrű dohányfüstöt, amely idővel megülte a helységet, a friss levegő megkavarta, amikor az ajtó végre kinyílt. A köpenyes homloka gyöngyözött. Lehámozta magáról a galambszürke felöltőjét, amelynek a belső zsebéből egy borítékot vett elő. „Most csak ennyi receptem volt, talán megteszi”, mondta lihegve, miközben a borítékot az asztalon heverő újság alá csúsztatta. ~ bólintott. „Célba érnek, doktor úr” – mondta, és az ismerős felé tolta az érintetlen poharak egyikét. Az ránézett a röviditalra, egy pillanatig tétovázott, aztán mégis lehúzta a tartalmát. „Orvosságért orvosságot” – mondta fojtott hangon. ~ kikotorta az égett dohányt a hamutálba, a pipát a zakója jobb zsebébe süllyesztette. Felnyalábolta az asztalon heverő újságot, arra sem vigyázott, hogy a kormos ujja ne hagyjon nyomot a papíron. A sűrű dohányfüst még egyszer megkavarodott a helyiségben. A borítékban majd minden bajára volt orvosság. (→ jótett)

határ: Benne volt a pakliban, hogy bármi megtörténhet. Hogy visszapattannak róla, hogy keresztülsiklanak rajta, (→ útvonal) de az is, hogy elkobozzák a rakomány egy részét, ahogy az egyik kollégájával történt három hónappal ezelőtt. Áthatolhatatlan, áteresztő, félig áteresztő. ~ leállította a motort. Nem volt ideje bemelegedni, már fél napja araszolgatott a sor. Benne jártak az öregestében, mire ő következett. Letekerte az ablakot, a vámos elvette az útlevelet. Nem nézett bele az okmányokba, csak intett a fejével, hogy ~ nyissa ki a csomagtartót. A vámos odaballagott a kocsi elejéhez egy elemlámpával a kezében. „Ce este in maşina?” – kérdezte, bevilágítva a csomagtérbe. ~ sorolta: személyes holmi, ruha, csokoládé. Az előre odakészített két tábla csokoládét a vámos felé nyújtotta. A vámos a zsebébe csúsztatta, és tovább pásztázott a csomagtérben az elemlámpával. „Antibiotice, sunt?” – kérdezte. (→ gyógyszer) ~ előbányászott egy útitáskát, kicipzározta, a göncök alatt különböző színű és méretű gyógyszeresdobozok hevertek. „Kell lennie” – mondta. A vámos közelebb lépett, ~ kezébe nyomta az elemlámpát, hogy világítson ő, majd szakavatott mozdulatokkal maga túrta fel az útitáska mélyét. ~ közben biztatta: „keresse, keresse, lesz ott magának is!” Az útitáska sötét szája jóval szélesebb volt az elemlámpa fénycsóvájánál. ~t kétség fogta el, hogy nem nyeli-e el őket mindjárt az útitáskából áradó sötétség. A vámos végül megtalálhatta, amit keresett: kivett két zörgő dobozt. ~ visszaadta neki az elemlámpát, és lezárta a csomagtetőt. „Drum bun” – mondta a vámos, és visszacsúsztatta ~ kezébe az útlevelet. Az a kevés valuta érintetlenül hevert benne.

jelöletlen idézet: ~ Debrecenben vizsgázott nyelvtörténetből, nem tudni, miért. A debreceni nyelvészprofesszor a szavak eredetére nagyon érzékeny volt. Ha az arcába mondtak egy szót, csettintett egyet a hózentrógerével, és a terem sarkában álló mosdókagylóba köpött. „Lélekzet” – mondta ~ a vizsga hevében. A nyelvészprofesszor csettintett egyet a hózentrógerével, és a terem sarkában álló mosdókagylóba köpött. Majd visszakérdezett: „hogy mondja, kérem?” ~ megismételte: „lélekzet”. A professzor csettintett egyet, és a mosdókagylóba köpött. Ez így ment egy darabig. „Lélekzetvétel”, hózentróger, köpés.„Lélekzet-visszafojtva”, hózentróger, köpés. Akkor a nyelvészprofesszor azt mondta: „na ne mondja”. Így ment át ~ a nyelvtörténetvizsgán.

jótett: Kolozsváron mezítlábas cigánygyerekek szaladtak a magyar rendszámú kocsi után, ~ látta őket a visszapillantó tükörből. A tükör alatt, a műszerfalon, ott hevert a notesz, egy radnóti cím volt benne felírva. Egy gyógyszercsomagot kellett kézbesítenie, megvolt a név, megvolt a cím, de valahogy a valóság folyton kisiklott a feljegyzések mögül (→ leírás). A szürkületben ~ járókelőket szólított le a kocsi ablakán kihajolva, de hol ide, hol oda küldték, mintha két kérdés között minduntalan átrajzolták volna a térképet (→ útvonal). ~ többször is idegesen pillantott a visszapillantó tükörbe: már egy ideje szemmel tartotta a rendőrautót, amely kísérte, bármerre ment. Behajtott egy mellékutcába, és félrehúzódott a kocsival. Tisztes távolban a rendőrautó is lehúzódott az út szélére. ~ kiszállt, megkerülte az épületet, de itt sem találta, sem a házszámot, sem a családnevet. Visszaült az autóba, egy pillantást vetett a visszapillantó tükörben arra, mi vár rá, aztán visszakanyarodott a főútra. Néhány száz métert ment, négyesbe váltott. A homályból hirtelen valami nagy sötét folt bontakozott ki előtte. Belelépett a fékbe, de már nem tudta elkerülni az ütközést. Belecsapódott a sötét foltba. Egy lovaskocsi volt. „Atyaisten” – suttogta maga elé, amikor magához tért a meglepetéstől. Kikászálódott a kocsiból, és előre ment. „Uramisten, elütöttem” – ismételte az orra alatt, keresve az embert a Volkswagen előtt. Körüljárta a lovaskocsit kétszer, benézett alá. Nem volt ember. (→ túlélés) A gazdátlan ló a kocsi elé fogva, fegyelmezetten állt.

közegellenállás: ~ ólom. Itt, a szótárban az áll, hogy az ólom kékesfehér színű, lágy, savakkal szemben ellenálló, nehéz fém. Fajsúlyát tekintve semmi légies. A szótárat a sarokba vágod. Mit nem adnál azért, ha ~ telítődne levegővel. Ha [levegőnek] nézhetnéd.

leírás: ~ az, akit nem írhatsz le teljesen.

logika: 1. ~ 1941-ben született. 2. Háborúban az emberek nem születnek, hanem meghalnak. 3. ~ halva született. (Ennek ellenére ~nak több fia és lánya is volt.)

mag: ~ markában összetört a diótörő. Csodálkozva nézte: gyenge anyag. A diótörést félbe-, az utolsó csonthéjast az asztalon hagyta. Mikor kiment a konyhából, fogtad az ellenálló diót, a talpad alá tetted és ránehezedtél. Reccsent, berepedezett, összenyomódott. Úgy kellett lehámozni róla a csonthéjdarabokat. Kerested benne az agyhoz hasonlatos belet, de a csonthéjdarabok között nem találtál (semmit).

mértékegység: Ha a mezítlábad megfelelően tapadt a fehérre mázolt felületre, a szoba ajtófélfáinak támaszkodva terpeszállásban araszolva fel tudtál mászni egészen a keresztfáig. Az ajtófélfán a tintakék különböző árnyalataival rótt jelölések voltak, ma is ott vannak, ha le nem mázolta őket valaki. A legmagasabb jelölés kb. 1 méter 70 centinél van, jól láttad a magasból: ~ már nem nőtt tovább. A rovátkák 1 méter 20 centi környékén a legsűrűbbek. Látszik, hogy egy darabig ~hoz mérted magad, lehet, hogy tovább is, csak akkor már nem jelölted az ajtófélfán. A sűrű rovátkák felfelé haladva egyre ritkábbá válnak, aztán egyszer csak elfogynak. ~ volt a mérce, amiből a távolság maradt meg, a rovátkák közötti szünet.

túlélés: „Maga párttag, tanár úr?”, kérdezi az alezredes enyhe gúnnyal. ~ egy pillanatra elgondolkodik. Talán hatásszünetet tart. Végül annyit mond: „Nem vagyok még ideológiailag annyira képzett, hogy a párt tagja lehessek.” Aztán egy tényleges hatásszünet után hozzáteszi: „A karrieremre pedig még nem gondoltam.” Az alezredest nem lepi meg a válasz, nyugodtan dobol tovább az ujjaival az asztal lapján, fürkészve néz ~ szemébe. ~ állja a tekintetét.

útvonal: A lécek még a nagy~jáé voltak, leveszi őket a válláról, a cipőjét a foglalatba illeszti, meghúzza a bőrövszerű rögzítőszalagot. Megigazítja a kabát gallérját, és a botokkal ellöki magát. Körülötte fehér minden, a fák derékig hóban állnak. Idén szépen esett. Csúszni kezd a hegyoldalban a bozótos irányába, a szűz hóban. A fehér ellenállása jelentős, ~ alig észrevehetően gyorsul. Fokozatosan vesz lendületet. Már térdig ér a hó, már derékig, már könyékig. ~ egyre gyorsabban siklik, nem fog egykönnyen megállni. Egy láthatatlan bukkanó után hirtelen eltűnik a fehérség alatt. Csak annyit látni, hogy a hó felszíne rojtosodik, mint egy szétfeslő vászondarab. Mintha egy láthatatlan, remegő kéz egy nem egészen egyenes vonalat rajzolna a hóba. Innen, a csúcsról egy darabig még látni, merre megy.