Spiegelmann Laura: A buta lány level

Én írok levelet magának – kell több, nem mond ez eleget? –; én írok, akit talán feledne, akit talán gyűlölne, ha lenne mersze, aki mellett sokszor elsétált, mintha észre sem venne – méltán tarthatja hát jogának, hogy most megvessen engemet. De emlékezzen csak a fiatal, félénk, ám rajongó lánykára, akit megszédített pillantásával, elbűvölt mosolyával, akit megvett könnyedségével; s emlékezzék a pillanatokra is, amikor maga mellett feküdtem csöndben, s óráknak kellett eltelniük, míg egyáltalán a kezét meg mertem fogni, s még mennyi időnek, míg ölelésébe feledkezhettem! És ha sorsom panaszszavának szívében egy csöpp hely marad, nem fordul el most tőlem, meghallgat, s őszinte válaszra méltat; meggondolja, mit s mint írok magának. Tudom, elnézi lányos zavarom és kéjes akarnokságom is, tudom, tudom! Mert szívét nem kormozta még be teljesen az idő, tudom – tudom! –, lehet szavam magához. Hallgattam eddig, szólni féltem, s lehetőségem is oly kevés volt, de immár szabadnak mondhatom magam, mert végre szabaddá lettem, és higgye el, nem szégyellem. Nem szégyellem, amit ezért tettem, és nem szégyellem gyávaságomat sem, mi visszatartott eddig tőle – lett légyen az bármi is. Nem szégyellem hazugságaim, miképp azt sem, hogy másvalaki horkolását tűrtem éjjelente, akiét már jó ideje nem ízlett hallanom, akivel rég nem volt kedvem ágyba bújni, s mégis megtettem, míg a maga szuszogását hallottam az övé helyett, a maga hangja suttogott édességeket fülembe helyette, miközben a maga farka csúszott belém, úgy éreztem, s nem az övé – maga elégített ki engem akkor is! Nem szégyellem most mindezt bevallani magának, mert tudom, hogy megért, hiszen maga volt az is, aki engem, ki régente nem ismerte, megismertetett a szenvedéssel, a poklokba küldött a mennyből, melyet nekem teremtett. Nem szégyellem, hogy bár az ő nedvei csorogtak belőlem, az ő nedveit kentem szét a hasamon, a mellemen, mégis csak a maga illatát éreztem ekkor, s magát öleltem én benne is, magát csókoltam, magát becézgettem. De már szabad vagyok tőle, még szabadabb, mint amekkora szabadságot adott nekem képzeletem víg játéka, hogy magával lehettem akkor is, vele is! Megért engem, tudom, tudom! – hiszen pontosan ismeri ezt az érzést, a lélek ilyetén szabadságát, s jól tudom, igencsak szereti is. Szeresse is, és szeresse bennem, de szeresse velem! Ezért írok magának, mert a szeretője akarok lenni. Azt akarom, hogy csak akkor jöjjön, amikor kedve támad, csak jöjjön, halljam szuszogását, lihegését, kifulladó nyögéseit, érezzem megfeszülő és elernyedő izmait, átható remegését, amikor belém élvez. Érezni akarom az illatát, az izzadsága ízét, ahogy a nyakán lefut keskeny vonalban; ízlelgetni akarom a bőrét, simogatni szőrös vállát, a számba akarom venni a farkát, hosszan dédelgetni, míg csak lehet, amíg csak bírja, érezzem az ízét, élvezzem az állagát, ha a számba pöfékeli spermáját. S azt akarom, hogy szeressen legalább ebben a néhány órában, mintha tényleg szeretne; csókoljon, öleljen, nyaljon belém úgy, mintha a szerelmével, örök vetélytársammal tenné. Azt akarom, úgy hatoljon belém, hogy közben, ha csak rövid időre is, de tényleg szeret engem, elvégre nem egy ribanc akarok lenni a listáján, hanem a szeretője. Megígérem magának, nem fogok kérdezni, nem fogok beszélni, s csak akkor szólalok meg, ha kérdez; meztelenül és illatosan várom majd a meleg takaró alá már a bejáratnál, s amikor maga, aki az ajtó előtt még egy felöltözött ember volt, belépve máris egy meztelen férfi, akinek tetszem, aki szeret engem, akit szeretek, akit szerettem. És ígérem, nem fog érdekelni, kinek az ágyából jött hozzám, kinek a szaga érzik magán, hanem akkor megfürdetem szépen; nem kérdezem majd a munkájáról, a karrierjéről, nem érdeklődöm semmiről, csak ha akarja. És nem fogok csacsogni magának a munkámról, nem szólok az egyébként felfelé ívelő karrieremről; alkalmi udvarlóimról, jelentőségteljesnek tűnő vagy épp jelentéktelen kapcsolataimról hallgatok majd, mint az ifjabb vagy idősebb kollégáimmal, azok ismerőseivel folytatott flörtökről is – csak a magáé leszek, csak magának leszek. Nem fogok főzni magának, se lencsét, se csülköt, nem készítek nyúlpörköltöt, se kakaótortát, csak ha kéri, ha kívánja; és ha marad éjszakára is, csak csendben őrzöm majd álmát, s reggel nem ébresztem föl, ha mennem kell, hisz van magának kulcsa hozzám, de a teát és a kávét dupla falú bögrékbe töltöm, hátha mégis inna valamelyikből, amikor megébred, legyenek csak melegek. Nem akarok majd magával sétálni menni, sem kirándulni vagy koncertet látogatni, nem akarom majd a lakásomon kívül még megérinteni sem. Nem fog érdekelni semmi magából, csak az, amit tőlem akar – s bár biztos lesz idő, amikor ez már kevés lesz nekem, most mégis ezt akarom; s akkor sem fogok jelenetet rendezni, nem fogok követelőzni, semmi hiszti, semmi zsarolás nem lesz, csupán megkérem majd szépen, ne jöjjön többé, mert nem akarom látni, nem bírom elviselni, hogy csak a szeretője legyek ezután. Maga most azt hiheti, hogy ez merő ingadozás, ahogy írok, és amint keresem a fonalat, a hangot és a modort magához, micsoda kínban vagyok, maga ezt látja. De hát eddig csak az élő hang vezetett magához, mint egy mélabús klarinét, inkább meleg inflexiókkal, mint józan értelmekkel, minden tervszerűség és konstrukció nélkül, mert a szívnek nincs művészete, csak zenéje van. Tudja, ez az ingadozás talán inkább azért van, mert ma ittam is, fölbátorodtam, hogy végre maga elé tárjam szívem, lelkem, eszem s indulataim, gerjedelmem. Ne fordítsa el fejét, nagyon kérem, s értse meg őszinte, kegyetlen kívánalmaim, melyekbe belebolondulok, ha teljesítetlenek maradnak. Végzem, átfutni nem merem, félek, hogy esetleg elölne a félelem és a szégyen, holott most, hogy ezt a levelet megírtam magának, talán meg is könnyebbültem egy kicsinyég. Mert az adósságot le kell róni, én pedig szeretnék újra végigsétálni egyedül, éjjel azon a sötét erdőn, a maga erdején. És bízom magában; a sorsom van a kezében.