Ágoston Tamás versei

Borsos Zoltán: 04421 UNTITLED

Füstölő

Alszik a ház.
A talpam hideg, mint a rántott hús a hűtőben.
Pizsamában állok a fal előtt: megbüntettek.
Nincs ágy, nincs takaró, nincs álom.
Bocsánatot kell kérnem valakitől.
Talán az apámtól, talán valaki mástól,
egy árnyéktól, aki elutazott.
Törülközőn ül a tengerparton,
mindig a következő tengerparton,
rákok dőlnek a szájából.
A Napot nézi, amely hintázik, mint egy füstölő.

Lépcső

Itt születtem.
Itt élek.
Nem gondolok arra, hogy máshol, máskor,
szóval hogy talán.
Mindenem megvan itt, ami kell.
Szeretem a felhőket. A madarakat. A csillagokat.
Szeretek mindent, ami könnyű. Én nehéz vagyok.
Nem hibáztatok senkit ezért. A könnyűség adomány,
mint a szél, amely a tenyeremből eszik.
Néha elbóbiskolok. Akkor hangokat hallok,
jajveszékelést az elsötétült földről,
a szenvedés gödreiből. Aztán csak repülök tovább,
magányosan állva egy eltérített mozgólépcsőn.

Palacsinta

Csöpög a palacsinta a disznózsírtól.
Pálcával noszogat apám, mintha döglött bogár lennék.
Anyám a kezét tördeli, jaj, csak még egyet,
mondja, s elém tolja a feltornyozott tányért.
A tévében szőke nő hüledezik, ez világrekord lesz,
üvölti, aztán elfordul, mint aki nem bírja a feszültséget.
Az operatőr most a stúdiót mutatja: rokonok integetnek,
ott ül a nagyapám is, aki két éve halott.
Elég volt, motyogom tele szájjal, legalább lenne egy kis lekvár,
úgy volt, hogy víz is lesz az asztalon.
Ne add fel, kiáltja apám, majd a vállamra csap,
ha vége, elviszlek egy kurvához.
Most már a szőke nő is engem figyel, a könnyeit törölgeti,
kedves közönség, mondja meghatottan, kedves közönség.
És akkor meghallom a távoli fütyülést. Éles és nekem szól.
Köszönés nélkül futok ki az ajtón.
Rogyadozom a pályaudvar felé, a hasamat fogom,
kikerülök egy szalutáló rendőrt. Vidám cserkészek integetnek.
Az utolsó vágányról indul, mondja a pénztáros,
mikor lihegve bekopogok, aztán elhúzza függönyt,
és horkol tovább. Futok az éjszakában.
Bőröndökön ugrálok keresztül.
Egy égő babakocsiban megbotlom.
Látom, hogy mozgásba lendül a rozsdás szerelvény.
Nyikorogva távolodik tőlem a borostás kalauz
az utolsó kocsi lépcsőjén állva. Kezében palacsinta konyul.
Az egyetlen, amelyet a tányéron hagytam.

Olló

Hányszor könyörögtem a feleségemnek,
hogy ne kenje a fikát a kanapéra,
hányszor könyörögtem!
Mondtam neki: én is akarom nézni a tévét, Ilona,
akarom nézni én is! De így csak a kezedet látom,
a liftező mutatóujjadat, ahogy megint és megint.
Megőrülök, ha nem fejezed be a turkálást.
Csak mosolygott.
Aztán kifejtette, hogy ez nem testváladék,
hanem szubsztancia, az angyalé,
aki a fejében gyémántot csiszol.
Türelmes ember vagyok: végighallgattam,
még mosolyogtam is. Aztán zsebkendőt
gyűrtem a tenyerébe, fehér, illatos zsebkendőt.
Eldobta. Nem is egyet!
Hát persze hogy kimentem a metszőollóért,
amikor nem bírtam már. Hátrabukott fejjel horkolt
a sistergő képernyő előtt, mielőtt a mutatóujját…
Te, én még nem láttam annyi vért,
és olyan pirosat! Emlékszem, hogy
Ilona felugrott és – hát igen, azóta egyedül élek.
A sebész jött el a kórházból a ruháiért.
A nővér a bútoraiért.
Azt hittem, nem látom többé,
de pár napja felbukkant a tévében.
Semmit nem öregedett.
Emberek rohantak utána egy utcán,
hisztérikusan kiáltoztak,
egy pap elé ugrott, és megcsókolta a lábát.
Ilona mosolygott, méltóságteljesen körülnézett,
aztán felemelte a karját. Erre mindenki letérdelt.
A kamera a kezét mutatta, a visszavarrt ujját.
Világított, mint egy villanykörte.
Az én művem, gondoltam büszkén,
s felemeltem én is a kezemet.

Lyukasztó

A határ. Most lépem át.
Indulok oda, ahol nem vár rám semmi jó.
Kavicsos út. Lámpasor. Üvegfák.
A kavicsok apró koponyák.
Ropog bennem a lélek, mint a tűzre dobott papír.
Már látom a zsiráfnyakú férfit, akitől itt mindenki fél.
Kezében lyukasztó.
Forgatja a papírjaimat, hümmög,
ráncolja tornyos homlokát.
Aztán csalódottan rám néz.
Neve? Felelek. Életkora? Felelek.
Legfájdalmasabb emléke?
Elgondolkodom, majd felelek.
A szemét törölgeti, úgy nevet.
Nem tudsz te semmit, barátom.
Nem tudsz te semmit.

Pince

János utálja a pókokat. Ha meglát egyet,
máris azon mesterkedik, hogyan pusztítsa el
a rohadékot. A pincében szeret vadászni.
Lesétál, s akkor kezdődik a mészárlás.
Öngyújtót használ általában. Vagy kalapácsot.
Undorító, de néha a szájába veszi és megrágja
őket. Ez megy hetek, nem is, hónap óta már,
egy csípés miatt, amelyben a fiunk… Hát igen,
én is sokat sírtam a temetésen. Hároméves volt,
hintázott a kertben, s akkor jött az a lódarázs.
A darázsból pók lett, nem is tudom, hogyan,
valami történt János fejében, mikor lezárták
a koporsót. Akkor ölte meg az elsőt: Petike arcán
mászott. Sajnálom Jánost, régen tisztelt minden
életet, emlékszem, mennyire megörült,
mikor egy tekergő gilisztában meglátta egyszer
isten bánatos arcát ásás közben.
A pszichológus azt mondta, hogy trauma ért
minket, próbáljunk kikapcsolódni, meditálni,
forgassuk esténként a Bibliát. Szexelhetünk is.
Hát ahhoz most nincs kedvünk.
Mással vagyunk elfoglalva mindketten.
János pókokat gyilkol, én meg hegyezem
a cirokseprűt. Nincs rajtam más, csak bugyi,
mégse fázom, pedig nincs fűtés a házban,
a leheletem is látszik. Mindjárt kész vagyok.
Akkor lerohanok én is, és csak szurkálom, szurkálom.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/1-es lapszámában. 

Ágoston Tamás (?)

Költő.