Vajsenbek Péter versei

Urbantristesse felvétele

Napraforgók

A végtelenségre ítélt Alföldön
az autópályáról mindig látható egy fasor,
ahova nem vezet út.
Néha ez erdősáv, ami teljesen
eltakarja a mögötte lévő tájat,
így arra csak következtetni lehet.
Vagy egy távoli fa,
amiben megakad a tekintet.
Az út menti telepített erdők
alá ástuk félelmeinket,
de az üresen hagyott sávok
között szemünkbe süt a reggeli fény.

Délután még lehet látni az
elszáradt napraforgókat,
estére kivilágítatlan buszmegállók
mögött hajtják le fejüket.

A kisebb falvakban felszállók
mintha emberemlékezet óta ingáznának
a semmi és a semmi között,
szatyrukban egy rakás zöldséggel.

De valahol létezik a megérkezések Alföldje,
ahol lefékez a busz,
érezhető a benzinszag, és
aki ránk várt, felnéz
a telefonjából és megölel.

Juss

A végrendeletet, ha írt olyat,
nem találja senki. Ő meg már nem emlékszik.
Felmerül, hogy az örökséget – a jusst –
ne csak a gyerekek kapják.
El lesz kótyavetyélve! Ilyeneket ordibálnak.
Nagyapa kérges tenyerébe temeti arcát,
nem tudja tartani, de érzi, hogy
neki is ott kell lennie az osztozkodásnál.

Nehezen jár, alig eszik.
Még egy évet adok neki.
Pelenka kell, ha így halad.
A ház a nevünkön marad.

Eső kopog a terasz járólapján.
Hosszú viták után
bámuljuk egymás
elérhetetlennek tűnő arcát.

Nagyapa ebéd után egyszer csak
felkel az asztaltól,
olyan önbizalommal indul el szobájába,
ahogy csak azok tudnak,
akiknek váltott sírhelye van.

Hazafelé
a végtelenségre ítélt Alföld.
Ahol az esőzések után, mint egy
rejtett sérelem, feljön a talajvíz,
és csendben nézem
az elérhetetlennek tűnő fákat.

Vajsenbek Péter (1996, Szeged)

Költő, az SZTE hallgatója.