Polgár Anikó – „Megfoghatatlan, mint a tenger”. A víz motívuma Márai Sándor Béke Ithakában című regényében (tanulmány)

forrás: welovebudapest.com

 

A víz az irodalomban egyaránt lehet a nehezen uralható, veszélyes irracionalitásnak, a tudat, az idő, az emlékek sodrásának vagy a köztes térnek, a terek közti átmenetnek, a több szegmensből összetett, hibrid lételemnek a megjelenítője. A víz túltengése vagy hiánya lelki, jellembeli, poétikai, szimbolikus vagy gyakorlati jelentőséggel bírhat.[1] Különféle formái (eső, hó, jég; tenger, tavak, folyók) nemcsak domináns tematikus elemként jelennek meg gyakran a huszadik századi prózairodalomban, hanem a szövegtestet átitatva, képi-szimbolikus kódokat létrehozva az elbeszélés módját is meghatározhatják. A vízmotívum nyomon követése újabb értelmezői csatornákat nyithat meg Márai Sándor regényeinek a vizsgálatakor is.

 

TENGER, IDEGENSÉG, SZEMÉLYISÉGVESZTÉS

 

Márainál a víz, különösen a tenger motívuma szimbolikus tartalmakkal telítődik. Rónay László az Idegen emberek című regény kapcsán elemzi a lelki dimenziók és a tengermotívum összefüggéseit. Rónay szerint Márai ebben a regényében „először kísérletezett később állandósított jelképeinek beépítésével hőse gondolatvilágába”.[2]  A tenger az idegenség élményéhez, az otthonosság kereséséhez, az állandó útonlevéshez kapcsolódik. A hős először az ismeretlen, nyüzsgő nagyvárost hasonlítja a tengerhez, a tengert „a bretagne-i úton aztán a maga valóságában is megismerheti, s a névtelen hős, aki eddig mindenhol idegen maradt, s modern Odüsszeuszként kereste a hazafelé vivő utat, egyszeriben találkozik azzal az élménnyel, mely eddig hiányzott életéből”[3]. Tóth Csilla az Idegen emberek tengermotívumában az expresszionizmus elidegenedéstapasztalatát látja.[4]

Szindbád, a többnyire a szárazföldön járó hajós számára a Duna az emlékeket, a múló emberi sorsot jelenti a Szindbád hazamegy című műben.[5] A regényt számos mítosz szövi át („az Ázsiából eredt, ekként Európában idegen és magányos magyarságé”, „a régi életformáké”[6]), a narrátor ugyanakkor egyszerre van „kívül és belül e mítoszokon”[7], egyszerre ír róluk érzelmesen és ironikus hangon. Hasonló eljárás határozza meg az antik mítoszokat alapul vevő Márai-műveket is. Az ironizálás, amint arra Olasz Sándor rámutat, az antikvitás nietzschei átértelmezésével függ össze: „az egysíkú apollói eszményhez képest a démonikus és többértelmű, ironizáló jelleg lett meghatározó a mítosz és a mitologizáló regény világ- és emberinterpretációjában”.[8]

Márai második emigrációja idején a tenger különösen fontossá válik, hiszen ahogy Fried István megállapítja, „a tenger közelsége nemcsak ifjúságát idézte föl, hanem az európai kultúra kezdeteit is”[9]. Fried kiemeli, hogy több emigrációs regényben (pl. San Gennaro vére, Béke Ithakában) „a tenger dramaturgiai szerephez jut, része és alakítója annak a mitológiának, amelynek történetét az európai tényezőével, a fausti kultúráéval összelátja”.[10] Márai a naplójában is vall arról, hogy a Nápoly környéki tájat mitikus, különösen homéroszi elemekkel telítettnek érzi: „Ezen a tájon a »homéroszi jelző« különös, húsos valósággá változik: a hajnal itt valóságosan »rózsásujjú«, a tenger »ősz«, Kirké »széphajú«, és nem lehetetlen, hogy az istenek ember alakban még erre kóborolnak, mint a Lac Fusaro mögött, a kimmerosiak földjén, egykor Akhilleusz és az árnyak.”[11] Márai a Béke Ithakában című regényben is dolgozik a homéroszi jelzőkkel, de már nem az elragadtatás hangján használja őket, hanem – ahogy Ritoók Zsigmond rámutatott – kiüresedve vagy ironikus hatással, mintegy azt jelezve, hogy „a világ megváltozott, és a hajdani eszmények, értékek üressé váltak”[12]. A demitizálás lényegi eleme Márai regényének, s ez a Garrenek művével összevetve ellentétes eljárás: „A Művészet és szerelem (és a Garrenek műve általában) a valóságot emeli mítoszi magaslatba, a Béke Ithakában viszont a mítoszt hozza vissza a földre.”[13]

Az Ítélet Canudosban című regényben a tengertől, a mitikustól való eltávolodás radikális fokát mutatja be Márai. A regény alapeleme „az irgalmatlan szárazság”, „mintha a vidék vadsága és a klíma kegyetlensége sugároznék át mindenbe”.[14] Szabó Ádám mutat rá, hogy „a kietlen, szúrós kaktusznövényzettel, cserjésekkel, bozótokkal borított pusztaság”[15] helyett, amelyről Euclides da Cunha művében olvashatott, Márai feltehetőleg azért ír következetesen dzsungelt, mert a környezetábrázolást nem realista módon képzeli el, hanem saját regénybeli célkitűzéseinek rendeli alá: a dzsungel kiszáradásához hasonlít a személyiség, az ember belső, lelki kiszáradása, melyet a rend okoz. „Márpedig hétköznapi fogalmaink szerint a dzsungel nem tud kiszáradni.”[16] A dzsungel az ember elvadulására, a szárazság az ember lecsupaszítására, személyiségétől való megfosztására utalhat, ezért lesz szimbolikussá, hogy a marsall elé kerülő canudosi nő éppen a fürdő, a rituálisnak is tekinthető mosakodás, a vízzel érintkezés révén veszi vissza régi, polgári alakját, kapja vissza régi hangját.

Nem véletlen, hogy az emberi személyiség egyediségét középpontjába állító[17] Béke Ithakában című regényben éppen a víz, a tenger mozgat mindent. Tanulságos, ha a két regényt a vízmotívumra figyelve olvassuk együtt: a tenger megfoghatatlan, mitikus energiáinak s a szárazsághoz, az esőhiányhoz társuló nyers, civilizálatlan brutalitásnak az egymás mellé helyezése olyan alapvető fogalompárok jelentésmódosulásairól is elgondolkodtat, mint civilizáció és természet, kultúrkörnyezet és vadon, rend és felfordulás, üresség és telítettség, férfias és nőies, mitikus és történeti.

A Béke Ithakában című regényben a tenger a megfoghatatlanságot, a megragadhatatlant, a nehezen érthetőt és kifejezhetőt, az irracionális energiát jelenti, melytől az ember nem tudja magát függetleníteni, melytől nem tud elszakadni, de amelybe beleolvadni sem képes, amellyel azonosulni sem lehet teljesen. Vonatkozhat poétikai, történeti, mitikus és pszichológiai jelenségekre egyaránt.

 

A SZÖVEGTEST, AKÁR A TENGER

 

Poétikai és narratív értelemben a tenger a tények megragadhatatlanságának, az emlékek kifejezhetetlenségének a metaforája. Az elmesélés, az írás nehézségeivel függ össze Pénelopé elbeszélésben: „amit el kell mondanom, sok lenne, megfoghatatlan, mint a tenger.”[18] Az írás (melyet Pénelopé alantas dolognak tart, s melytől viszolyog) mederbe terelés lenne, Pénelopé viszont nem írja, hanem elmondja, szóban meséli el a történetét. A beszéd alaphangját Ulysses szabta meg, az ő beszédmodorához igazodik Pénelopé, mint akinek nincs saját kialakult mesélői stílusa (vagy mint egy olyan későbbi női író, aki a férfi írókhoz igazodva alakítja ki stílusát). „Lassan mondom el, ahogy ő beszélt néha…”[19] S mivel Pénelopé szerint Ulyssesnek „olyan hangja volt, mint a tengernek”,[20] ezáltal a szövegtest olyanná lesz, mint a tenger, s mivel nem írott, hanem elhangzott szövegről van szó, mondhatjuk, hogy a Béke Ithakában szövegének alaphangját a tenger morajlása adja meg.

A szárazság, az eső hiánya a kommunikációképtelenséget jelzi, az eső a szavak és mondatok áradását. Ulysses hazatérése után „száraz vihar tombolt Ithaka felett”, délután meleg szél fújt, „de eső nem esett, akárhogy várta is a száraz, hasadozott föld, az emberek és az állatok kipállott teste”.[21] Ulysses, aki hazatérése idejére már egyre jobban rászokott az italra,[22] azon az estén csak keveset ivott. Ezt követi a leszámolás éjszakája, melynek során Ulysses hűtlenséggel vádolja a feleségét és száműzi. Elbeszélésében maga Pénelopé is hangsúlyozza a természeti jelenségek és lelki tartalmak összefüggését: „úgy látom kettőnket, mintha a harpyák, a föld feletti és tenger alatti szélviharok leányai költöztek volna lelkünkbe”.[23]

A száraz viharban elmaradt esőt ezúttal a szavak pótolják, a vádló szavak áradása nedvesíti át Ithaka régóta szikkadó, hasadozott földjét, mely a szorongó várakozásban kiszáradt Pénelopé testére is utal. Ulyssest ezúttal nem a bor, hanem az indulat részegíti meg: „Most, mintha részeg lenne, sebesen forgó nyelvvel beszélt.”[24] A bosszúvágy őrjöngővé tette, irtózatossá: „úgy szólalt meg, mint a Gorgo-fej,”[25] az őt hallgató Pénelopét szinte kővé változtatva. A Gorgóban benne van az őrjöngés és az ölés, a Gorgó a látvány által öl, Ulysses a szó, a vádbeszéd erejével, miközben egyszerre állati és isteni. Érdekes a nemi viszonyok megfordítása, a mitológiában ugyanis a Gorgó (Medúza) nő, s a férfihőst fenyegeti halállal. Perszeusz számára a Gorgó egy veszélyes női szörny volt, Freud a Medúza hajában levő kígyókban a hiányzó női péniszt látta, a kővé változásban az erekciót,[26] a feministák szemében a Medúza a patriachátus női áldozata.[27] Márainál inkább a Gorgó jungi értelmezése érvényesül: a Medúza a mindnyájunkban megtalálható kaotikus elem, amely alkotó és romboló energiákat is felszabadíthat.[28]

A leszámolás éjszakáján az Ulysses és Pénelopé közti kommunikációs helyzet olyan, mint Márai kamararegényeiben (A gyertyák csonkig égnek, Válás Budán), amelyekben a két beszélgetőtárs közti aránytalanságot tapasztaljuk, az egyik szinte kővé dermedve hallgat, a másik pedig mondatok áradatát zúdítja rá, szinte választ sem várva. A lényeg az eddig elzárt zsilipek kiengedése, a könnyítés a terheken. Ulysses a korábbiakhoz képest sokkal riasztóbb, alvilágibb jelenség („mint a föld, mikor tüzet okádik, mert az alvilág szellemei rázzák bilincseiket”[29]). Tűz és víz találkozik benne, hiszen nemcsak a vulkánhoz, hanem a dagálykor megáradó tengerhez is hasonlít. Pénelopé eközben vagy a dagályt kiváltó holddal vagy a tenger hullámainak támadását tűrő parti sziklákkal azonosul: „minden szava vád volt, vad áradás, ahogy a tenger árad, mikor hívja a mély vizet, s a hold és hullámok elkeseredett loccsanással vésik a part szikláit”.[30] A parti sziklák ugyanakkor elmozdíthatatlan, traumatikus emlékek is: „így marta, döngette ő emlékeit”.[31]

 

ULYSSES ÁLLANDÓ MOZGÁSBAN

 

A rend és kaland ellentéte, mely Márai prózájának egyik alapeleme, a tenger emberének és a szárazföldi embernek az ellentétében is megmutatkozik. Ulysses Pénelopé szerint „nem biztonságot akart, hanem szélzúgást, meglepetést”.[32] Fried István megfogalmazásban a kaland „a kísértésekkel szembeszegülő ember sajátja”, „az ember voltát vállaló emberé, aki nem tér ki a »kaland« hívása elől”.[33] Ulysses, akár előképe, az Odüsszeia főhőse „egzisztenciális helyzete szerint is” utazó,[34] aki Kerényi szerint lényegében különbözik a vándortól. Az utazó védelmezője Hermész, alapállapota pedig a lebegés. „Valóban, mindenkitől elszökőben van, önmagától is. Körülötte minden kísérteties-valószínűtlenné válik, önmagát is szinte kísértetszerűnek érzi. Csaknem feloldódik az úton-levésben, de soha egy emberi közösségben, amely megkötné” – ragadja meg Kerényi az utazó állapotát.[35] Az utazó, akinek a lába alatt nincs szilárd talaj, aki „hihetetlen szerelmi kalandok örvényei” fölött,[36] tulajdonképpen élet és halál között lebeg el, a tenger ösvényeihez különösen kötődik.

„A víz a puhaság, a nedvesség, az élet” – magyarázza Kalypso Télemakhosnak.[37] Jung pszichológiájában az álmokban megjelenő víz motívuma szimbolikus ősképekre utal, „a tenger rendszerint mindennemű lelki élet ősforrása, vagyis az úgynevezett kollektív tudattalan. A mozgó víz életfolyamot és energia- lefolyást-esést jelenthet.”[38] Márai Ulyssesének is életenergiája a víz, a tenger pedig a lelki és mitikus tartalmak találkozásának a terepe. A vízelemnek már Ulysses születésekor fontos szerepe van – a Neriton hegységben született ugyan, de épp akkor, amikor anyjára „záporeső szakadt”[39]. Kevert lénye (isteni és emberi) a tengertől kapott inspirációk eredménye is: „áradt bőréből a tenger illata”, „tajték, a moszatok, a só, aztán a déli és északi szél fűszerei s végül egy émelyítően édeskés szag”[40]. Ulysses jellemében a tengerhez hasonlít leginkább, alaptulajdonságai közé tartozik a változékonyság, a hibriditás, a nyugtalanság, az uralhatatlanság. Ulyssest ugyanúgy nem tudja senki a karjaiba zárni, ahogy a tengert sem lehet határok közé szorítani; a víz bármilyen forma keretei közé betölthető, de egyikkel sem azonosul. Ezért van Ulysses állandó mozgásban: „amikor az ágyamban feküdt és a karjai között tartott […], mintha egy hajón vagy lassan mozgó tutaj fedélzetén tölteném az időt”.[41] Ulysses „csak annyira érzékelhető, mint a változékony vízi szörny, Próteus”.[42] Ez a változékony, megfoghatatlan férfialak mintha a jungi animus fogalmának lenne a megtestesítője. Jung szerint „a szenvedélyes kizárólagosság a férfinál az animára tapad, a meghatározatlan sokféleség pedig a nőnél az animusra. Miközben a férfi szemei előtt éles körvonalakkal egy jelentős Kirké- vagy Kalüpszó-alak lebeg, az animus inkább amolyan Bolygó Hollandi vagy másmilyen ismeretlen világtengerjáró alakját ölti, sohasem igazán megfogható, Próteusz-szerű, s mintha valami hajtaná.”[43] Ulysses „a mámorban is a tengerre hasonlított”,[44] számára az élvezet a végtelent, saját személyisége határainak kitágítását jelentette.

Ulysseshez a tenger a hegeli történeti értelmezés révén is köthető. A folyók és tengerek Hegel szerint nem elválasztó, hanem összekötő erők[45]. Hegel a Földközi-tengert, mely három földrész számára vált összekötővé és világtörténelmi központtá, a régi világ szívének nevezi, nélküle a világtörténelem olyan lenne, mintha Athénnak vagy Rómának nem lett volna fóruma, ahol összefutnak a szálak. A víz határtalansága arra hívja az embert, hogy uralja a világot.[46] A tenger az adás-vevés, a kereskedelem helye. Ezt Márai Ulyssese is tanúsítja, aki hazatérése után „úgy viselkedett, mint egy föníciai kalmár”[47], naphosszat az ajándékokat vizsgálta, számolgatta. Ebben a minőségében elsősorban a phaiákok világával került összetűzésbe, hiszen ők azok, akik hegeli értelemben uralni akarták a tengert, Ulysses viszont nem volt jó üzlet számukra. „Szerződést kötöttünk, hogy sót szállít határidőre. És most halljuk, hogy eltűnt Ithakából! Bottal üthetjük a nyomát!”[48]

Az utazás, a mámor, a kereskedés mind a halál elodázásnak tűnik. Kalypso mesél Télemakhosnak Okeános szigetéről, ahol a víz és halál birodalma találkozik: ott „a felhők a nimfákkal füzérben táncolnak”[49], ott laknak az Álmok, az Alvás s testvérei, a Halál és az Éjszaka, s ott van az alvilág bejárata is. Tenger és elmúlás Ulysses halálában is egybeolvad: a vég Pénelopé szerint „iszonyú, mint a viharok, melyek nyár derekán kerekednek néha a borszínű ioni tengeren, mikor a sima, békésnek látszó víztükörből hirtelen irtózatos víztölcsér tarajosodik fel az égbe, s ez a száguldó, alakot öltött, égnek meredő tengeri tünemény elsöpör mindent és mindenkit, aki útjába kerül”[50]. Ulysses utolsó szava, melyben hazatérés és halál egybeolvad, a görög tenger szó, Xenophón katonáinak felszabadult, örömteli felkiáltását idézve: Thalatta![51]

 

A KIISMERHETETLEN, VESZÉLYES, NŐIES ELEM

 

„A mocsári vegetáció az ember törvényekkel nem szabályozott nemi kapcsolatának előképe” – írja Bachofen.[52] „A mocsári életnek a természet nemzőerejével való kapcsolat”-áról[53], „a mocsár mélyén zajló megtermékenyítés buján féktelen jellegé”-ről[54], „a zabolátlan nemiséget jelképező” mocsári növényekről[55] értekező Bachofen a vízzel átitatott földeket, a nedves bujaságot női istenségekhez, mocsáristennőkhöz köti, a vizet a szexualitás uralhatatlanságával hozza összefüggésbe.

A vízzel mint irracionális, félelmetes veszélyforrással találkozik Télemakhos is Kalypso szigetén. Télemakhos a tengerben is pusztító erőt lát, fél tőle. Ez egy gyerekkori élményből fakadó traumával is összefügg: az ithakai öbölben a tengerbe esett, nem tudott úszni, és delfinek mentették meg (ezért volt Ulysses pajzsán és gyűrűjén a delfin jele).[56] A delfin hátán ülő gyermek képe a gyermekisten ősi mitologémáját idézi, melyről Kerényi Károly ír. „Az ős Gyermekisten képéhez a végtelen víz organikusan tartozik hozzá, mint anyaméh és anyaöl”, a delfin pedig „anyaméh-állat”.[57] Tenger és anyaméh összetartozását Márai is kiemeli a várandós Pénelopé hajóútjának leírásakor. Miután Ulysses száműzte őt Ithakából Mantineába, Pénelopé, aki gyereket vár, a bárkán, átkelés közben átadja testét „Poseidón hatalmas karja ringatásának”,[58] miközben méhében ugyanez a ringatás ismétlődik meg. Az emberi az isteniben ringatózik, s a nő méhében, az emberiben mintha szintén valami isteni kelne életre. Pénelopé az istenit a férfiakhoz, az emberit a nőkhöz rendeli: „A férfiak, akik mindegyre az emberiséggel, a nemzettel és az istenekkel törődnek, soha nem értik meg, mennyivel nehezebb és terhesebb feladat egy meg nem született vagy egy frissiben megszületett emberrel törődni.”[59]

A delfin, a tenger és az anyaméh Kerényi rendszerében az abszolút Eredet szimbóluma.[60] A homéroszi Apollón-himnuszban Apollón vette fel a delfin alakját, s így vezette a krétai hajósokat Delphoi kikötőjébe, Ariónt, a költőt delfin mentette meg a kalózoktól, Erószt pedig gyakran ábrázolták pénzérméken egy delfin hátán ülve. Télemakhos delfinkalandja persze Márai szövegében nem isteni epifánia, inkább annak profanizált, ironikus ellenpontja. Télemakhos nem tud azonosulni a tengerrel mint abszolútummal, a végtelenség helyett a véges, kicsinyes dimenziók jellemzik, ahogy Pénelopé kifejezte: „Fiam, sajnos, nem a tengerben, hanem a pocsolyában hevert szívesen, mint Eumaios sertései.”[61]

A nimfák szabados életmódja a vízzel is összefüggésben van, „bővizű szigeteken” laknak, „források közelében”[62], s néha szép, fiatal fiúkat rabolnak el, ahogy a mitológiában Hülászt. Kalypso szigete, Ogygia (Ogügié) „édesvizi forrásokban gazdag”[63]. Homérosznál ez a sziget a tenger köldöke (ezt Márai is említi), ugyanakkor Márainál Halálsziget is – a tenger tehát a halálközeliséget, az életveszélyt is jelenti. A fogság, melyben Kalüpszó tartja Odüsszeuszt, Ógügién, egy „vízövezett szigeten, hol a tenger köldöke fekszik”,[64] tehát állandó életveszély, halálközeli élmény. Igaz, Télemakhos azt tapasztalja, „hogy a félelmetes Halálsziget, a Tenger Köldökének nevezett, zord hírű sziget a valóságban édenkerti település”[65]. A veszély ugyanakkor állandóan jelen van, s ez a nedvességnek, a vízelemnek a túlburjánzásán is látszik: „És minden oldalról víz csörgése hallatszott”[66]. Ez Télemakhos számára ellentétben van „a vízszegény Ithaka tikkadt, esőleső némaságá”-val.[67] A bőség, „az édesvíz által megitatott termékeny föld bujasága”[68] a szexuális bujaságot jelenti, melyet a fiatalember veszélyforrásként érzékel. A vízhez tiltás kötődik, melynek megszegése súlyos következményekkel járhat, ezért Télemakhos lesütött szemmel lépked, nehogy meglepje a forrásokban fürdőzőket, s óvatosan lép, nehogy felzavarja a forrás vizét.[69]

A halálközeliség és az édenkerti idill kapcsolódik össze Kirké szigetén is, Télegonosnak, Ulysses és Kirké fiának „a gyerekkora idilli: a Halál Szigete nem sötét, fény járja át, együtt élt itt a bárány és az oroszlán, minden az Édenkertre emlékeztetett.”[70] Télegonosnak anyjához, Kirkéhez való viszonyulásában ott van a jungi anyaarchetípus mindkét aspektusa: a szigeten idilli körülmények között, a természetbe beleolvadva felnövekedő fiú jóságosnak, melengetőnek látja az anyját, mindaddig, míg Glaukos és Skylla esete rá nem ébreszti anyja mágikus és romboló erejére. Kirkében benne van „minden, ami körülfon, ami félrevezet és megmérgez, ami rettegést kelt és ami elkerülhetetlen.”[71] A sziget tűz és víz találkozóhelye, Héliosnak, Kirké apjának a fénye ragyogja be, a sziget istállójából indulnak hajnalban a tüzes paripák, melyek a nap aranykocsiját húzzák. Télegonos „napsugaras” gyerekkorában is egyforma szerep jut tűznek és víznek. „Nagyanyám, Perse és anyai dédapám, a vízkedvelő Okeános elhalmoztak vízi játékokkal” – meséli, s utal a sziget öbleiben „gyorsan szökellő, kövér delfinek”-re is.[72] Nagyapja, a napisten csillagport és felhőkből gyúrt játékszereket hoz esténként unokája számára.[73] A gyermekjátékban ugyan az elemek békés összekapcsolódását tapasztaljuk, de az ártatlanság elveszítésével ez is illúziónak, mulandónak bizonyul. Beigazolódik, amit Kalypso mesél Télemakhosnak, hogy a világ lényegi eleme a viszály: „A harc azóta nem akar szűnni. Tűz tör a Víz ellen, Levegő tör a Tűz ellen”, s a „legközönségesebb elemnek, a Földnek” terméke, az ember is lázad az istenek ellen.[74] Két ellentétes elem szorításában él maga Kalypso is, barlangja ugyanis vízzel van körülvéve, bent azonban a tűz dominál, a tűz sejtelmes fénye tölti be a Télemakhos szemében kéjlaknak tűnő helyiséget.[75] Tűz és víz keveredik Kirké világában is, egymás mellett van a hideg isteni fenség és a vulkanikus tűz, különösen az istennőnek az ember, Ulysses iránti szerelmében. Mikor az apa nélkül felnőtt Télegonos rákérdezett, ki volt Ulysses, a felzaklatott Kirké „hókeble ringott, mint a havas tetejű hegy a közeli Thrinikia szigetén, ahol Typhaios mozgatja a tüzes dombokat.”[76]

A regényben a szigetmítosz átformálódásának is tanúi lehetünk: a sziget is kettős természetűvé lesz, akár Ulysses vagy a tenger. „A sziget fogalma távoli, az ökuméné határain kívül eső (extra orbem) partokat jelent, új világokat (alterae orbes), túl a mérhetetlen tengersík ködén” – írja a középkori képzeletvilágra vonatkoztatva, de az ókorira is érvényesen Michel Mollat du Jourdin.[77] Ulysses számára a tengeren és a szigeteken töltött idő az emberi és az isteni közti átmenet, a megpihenés egy-egy szigeten egyszerre hazatalálás, ugyanakkor a hontalanság érzésének erősödése is. Ha elfogadná a Kalypso által ajánlott halhatatlanságot, végérvényesen megtalálná a helyét az isteniben, holott a neki legmegfelelőbb állapot nem az örök mozdulatlanság, hanem az úton levés. A szigetek, melyekről végül mégis elszabadul, köztes helyek, a vágyott megnyugvást és a kényszerű megfeneklést egyszerre jelentik. Igazán mitikusnak a Kalypsónál az ajánlat visszautasítása előtt, a halhatatlanság ígéretében telt időt tarthatjuk, Ulysses ebben az állapotában a mítoszok vízen lebegő ősgyermekére hasonlít. „Mikor karjaim között feküdt, néha olyan volt, mint egy gyermek, aki az idő és a világ bölcsőjében pihen, minden dolgok elején.” – meséli Kalypso Télemakhosnak.[78] A mitikus állapot megszűntével kerülünk át a logosz világába, ahol „a monda valósággá változik és történelem lesz”.[79] Ezt az átmenetet Ulysses fiai is megélik. Télegonost az édeninek látott sziget akkor veti ki magából, mikor a Skyllával töltött éjszaka után elkezd átlátni anyja varázslatain: „Már nem voltam gyermek… s már nem voltam többé anyám, a nimfa tudatlan, engedelmes gyermeke. Új sorsot kaptam ezen a reggelen”.[80] Kirké Skyllát a víz segítségével változtatja át (fürdővizet készít számára), aztán egy halászkosárból úgy dobja őt a tengerbe, „mintha az ős-nők egyike kelt volna életre, akik a titánokat szülték”.[81] Skylla tehát Télegonosszal ellentétben fordított utat jár be, az emberiből, a logosz világából kerül vissza a világteremtés előtti káoszt idéző ősgomolygásba. A szigetről eltávozott Télegonos, aki a tenger felől jött az emberek közé (tengeri származását halcsonttal hegyesített lándzsája is jelzi), lassanként elfeledkezik gyerekkori emlékeiről, s maga is egyre szárazabb és szikárabb lesz: „Az élet kicserzette testem és lelkem, mint a vihar a görög erdők vadját”.[82] Azon a végzetes éjszakán, melyen Ulysses meghal, a tenger tajtékos hullámai vetik ki Télegonos bárkáját Ithaka földjére. Az utolsó alfejezeten azonban, miután Télegonos a halcsonthegyű lándzsával leszúrja apáját, a víz helyett a vér motívuma uralkodik el. A vér a bosszút, a gyilkosságot, a szenvedélyt, a családi összetartozást jelenti, s Ulysses utolsó, a szerettei sorsát elrendező rendelkezését is ez irányítja: „parancsai nem akartak mást, mint a vér kötésében éltetni tovább azokat, akikhez vére szerint – így vagy úgy – köze volt atyámnak”.[83] Szerettei a víz, a tenger dinamikájától, az igazi élettől elszakadva tengetik napjaikat, s a hazátlan Ulysses is otthonra talált: „itt van ő – itthon, bennünk, a vérsejtjeinkben”.[84]

 

 

[1] A vízmotívum jelentőségéről a világirodalomban és a finn irodalomban, s a motívum kutatásának kultúratudományi aspektusairól lásd: Markku Lehtimäki ‒ Hanna Meretoja ‒ Arja Rosenholm (szerk.), Veteen kirjoitettu. Veden merkitykset kirjallisuudessa, Helsinki, SKS, 2018.

[2] Rónay László, Márai Sándor, Budapest, Akadémiai, 2005, 91.

[3] Rónay, i. m., 90.

[4] Tóth Csilla, Polgár és kontextusa: identitás és narratív technika Márai Sándor pályáján, 1930‒1935. Kontextuális-kulturális narratológiai közelítés, Doktori értekezés, Pécs, PTE BTK, 2016, 22‒23. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/ pea/14739/toth-csilla-phd-2016.pdf (letöltés ideje: 2020. január 23.)

[5] Rónay, i. m., 288.

[6] Lőrinczy Huba, „…személyiségnek lenni a legtöbb…” Márai-tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993, 185.

[7] Uo. 185.

[8] Olasz Sándor, Mai magyar regények. Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 25.

[9] Fried István, Márai Sándor. A huszadik század koronatanúja, Athenaeum, 2018, 52.

[10] Fried, i. m., 52‒53.

[11] Márai Sándor, Napló 1945‒1957, Budapest, Akadémiai‒Helikon, 1990, 111.

[12] Ritoók Zsigmond, Márai és Homéros. Jegyzetek a Béke Ithakában-hoz, Holmi, 2002. május, 564‒573. Az idézet helye: 570.

[13] Szabó Ádám, Canudos ösvényein. Márai Sándorral és Mario Vargas Llosával Euclides da Cunha nyomán, Budapest, L’Harmattan, 2010, 15.

[14] Lőrinczy Huba: Az (el)ismeretlen remekmű. 1970, Márai Sándor: Ítélet Canudosban = Mérleg és eszmecsere Márairól, szerk. Czetter Ibolya, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 9‒26. Az idézet helye: 14.

[15] Szabó, i. m., 30.

[16] Szabó, i. m., 31

[17] „az ember, a személyiség részint téveszthetetlenül egyedi s ily minőségében meghódíthatatlan, feltörhetetlenül zárt világ”. Lőrinczy, „…személyiségnek lenni a legtöbb…”, 213.

[18] Márai Sándor, Béke Ithakában, Budapest, Akadémiai‒Helikon, 1991, 8.

[19] Márai, Béke Ithakában, 8.

[20] Márai, Béke Ithakában, 8.

[21] Márai, Béke Ithakában, 38.

[22] Ritoók nemcsak a szöveg forrásaival, homéroszi elemeivel foglalkozik, hanem az életrajzi párhuzamokat is kiemeli. A regény mondatait Márai naplójával, feljegyzéseivel, korábbi műveivel szembesítve számos párhuzamot talál, köztük azt is, hogy Márai 51 éves a regény írásakor, mint a regényben a hazatérő Ulysses, a vallomások szerint Márai is inni kezdett az emigráció idején, ahogy Ulysses is hazatérése idejére már egyre többet iszik. Ritoók, i. m., 564‒573.

[23] Márai, Béke Ithakában, 39.

[24] Márai, Béke Ithakában, 39.

[25] Márai, Béke Ithakában, 39.

[26] David Leeming, Medusa. Die schreckliche Schöne. Aus dem amerikanischen Englisch von Matthias Wolf, Berlin, Verlag Klaus Wagenbach, 2016, 67.

[27] Helène Cixous, A medúza nevetése. Ford. Kádár Krisztina = Testes könyv II., szerk. Kiss Attila Attila, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, ICTUS és JATE, Szeged, 1997, 357‒380.

[28] Leeming, i. m., 68‒69.

[29] Márai, Béke Ithakában, 39.

[30] Márai, Béke Ithakában, 39.

[31] Márai, Béke Ithakában, 39

[32] Márai, Béke Ithakában, 13.

[33] Fried István, Író esőköpenyben. Márai életének, pályájának emlékezete, Budapest, Helikon, 2007, 88.

[34] Kerényi Károly, Hermész, a lélekvezető. Az élet férfi eredetének mitologémája, Budapest, Európa, 1984, 18.

[35] Kerényi, Hermész, a lélekvezető, 19.

[36] Kerényi, Hermész, a lélekvezető, 19.

[37] Márai, Béke Ithakában, 134.

[38] C. G. Jung, Alapfogalmainak lexikona. Első kötet, ford. Bodrog Miklós, Bp., Kossuth Kiadó, 1997, 35‒36.

[39] Márai, Béke Ithakában, 11.

[40] Márai, Béke Ithakában, 18.

[41] Márai, Béke Ithakában, 7.

[42] Márai, Béke Ithakában, 42.

[43] Jung, Alapfogalmainak lexikona, 56.

[44] Márai, Béke Ithakában, 23.

[45] Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte, Leipzig, Reclam Verlag, 1924, 47. http://philotextes.info/spip/IMG/pdf/hegel_ philosophie_der_geschichte.pdf  (Letöltés ideje: 2010. január 24.)

[46] Hegel, i. m., 48.

[47] Márai, Béke Ithakában, 31.

[48] Márai, Béke Ithakában, 96.

[49] Márai, Béke Ithakában, 134‒135.

[50] Márai, Béke Ithakában, 73.

[51] Az ellenséges földről hazatartó görög zsoldos katonák a tengert meglátva üdvrivalgásban törtek ki: „És ekkor meghallották, hogy a katonák ezt kiáltozzák: »Tenger, tenger!« ‒ és hogy a kiáltás egyre terjed. […] És amikor mind fönn voltak a csúcson, a vezérek meg az alvezérek könnyezve összeölelkeztek.” Xenophón, Kürosz nevelkedése. Anabázis, ford. Fein Judit, Pozsony, Madách, 1979, 437.

[52] Johann Jakob Bachofen, A mítosz és az ősi társadalom. Válogatott írások, ford. Kárpáty Csilla, Mohay András, Ürögdi Györgyné, Budapest, Gondolat, 1978, 75.

[53] Bachofen, i. m., 77.

[54] Bachofen, i. m., 75.

[55] Bachofen, i. m., 76.

[56] Márai, Béke Ithakában, 98.

[57] Kerényi Károly, Mi a mitológia? Tanulmányok a homéroszi himnuszokhoz, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 48.

[58] Márai, Béke Ithakában, 51.

[59] Márai, Béke Ithakában, 51.

[60] Kerényi, Mi a mitológia?, 49.

[61] Márai, Béke Ithakában, 23.

[62] Márai, Béke Ithakában, 106.

[63] Márai, Béke Ithakában, 106.

[64] Homéros, Odysseia, ford. Devecseri Gábor, Budapest, Új Idők Irodalmi Intézet RT – Singer és Wolfner, [1947], 18.

[65] Márai, Béke Ithakában, 107.

[66] Márai, Béke Ithakában, 107.

[67] Márai, Béke Ithakában, 107.

[68] Márai, Béke Ithakában, 107.

[69] Márai, Béke Ithakában, 109.

[70] Rónay, i. m., 488.

[71] C. G. Jung, Az archetípusok és a kollektív tudattalan, ford. Turóczi Attila, Bp., Scolar, 2011, 90.

[72] Márai, Béke Ithakában, 157‒158.

[73] Márai, Béke Ithakában, 162.

[74] Márai, Béke Ithakában, 147.

[75] Márai, Béke Ithakában, 110.

[76] Márai, Béke Ithakában, 186.

[77] Michel Mollat du Jourdin, Európa és a tenger, ford. Rácz Judit, Budapest, Atlantisz, 2013, 61.

[78] Márai, Béke Ithakában, 140.

[79] Márai, Béke Ithakában, 144.

[80] Márai, Béke Ithakában, 178.

[81] Márai, Béke Ithakában, 179.

[82] Márai, Béke Ithakában, 260.

[83] Márai, Béke Ithakában, 264.

[84] Márai, Béke Ithakában, 266.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/4-es lapszámában.

 

 

Polgár Anikó (1975, Vágsellye)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Comenius Egyetem, Pozsony).