Tolvaj Zoltán: Irodalom és fikció III. / Fogolydilemma

Mandy Kerr

A fogolydilemma a nem zéró összegű játékok egy fajtája. A lényege, hogy két, súlyos bűnténnyel gyanúsított fogoly közül vallomást tesz-e az egyik a másik ellen.

Két hét szabadság. A létezés könnyed mámora, zajlás nélküli időluxus. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ennyi szabadidőm. Az első hét fiziológiailag rémisztő. Délután hatkor kelni, vagy kora hajnalban felriadni, nem tudva hirtelen, melyik elpocsékolt napszak kukucskál a redőnyrésen át. Bámulom a szuterén pokróccal fedett ablakából a tejfölszínű derengést. Túl korán van, vagy túl késő? Mindkettő egészen nyugtalanító. Szabadság ide vagy oda, úgy tűnik, mindenről lekésem, de a puszta tény, hogy a tagolatlan lustálkodásban önazonos vagyok, egy ideig elviselhető. Nem mintha lehetőséget adna a pótolandó dolgok észszerű menedzselésére. Mindent halogatok, a csekkek befizetését, a szemvizsgálatot, hogy harminc évesen végre kontaktlencsém legyen, a jogsit és a fogorvost egy felrobbant őrlőfog miatt. Egész nap Astor Piazzolát és Thievery Corporationt hallgatok. Tápérték nélküli snack-et rágcsálok, és egydimenziós katasztrófafilmeket nézek. Évtizedek óta figyelem, ahogy a szervezetem harminchat órás ciklusokra próbál berendezkedni, teljesen ignorálva a mindennapi létezés ritmusát. Nem jóéletűségből vagy tudatos lázadásból, csupán valami elcseszett, endokrin hekkelésből kifolyólag. Ez már gimiben is így ment. A napok sorjázó monotonitását utálva az évek hamar leperegtek. Csak a statikus pillanat melankóliája vagy zajló extázisa számított a percemberi ifjúságnak. Az is lehet, hogy kóros melatoninhiányban szenvedek, ahogy a baglyok általában. Alaptermészet kérdése. Bigband-re nem lehet keringőzni, bluegrass-re nem lehet rumbázni. Életem üteme egy lassított polka, gondoltam, miközben túltengett bennem a belső kerozin, a kortizol. Ilyen alkatú ember semmiképp se szegődjön el svájci órásmesternek.

Talán ezért is végeztem estin a gimit egy óvodából átalakított panelépületben. Maga az intézmény talán már nem is létezik. Délután kettőkor kezdődött a tanítás. Mennyivel jobb volt a téli délután sötétjében tespedni az iskolapadban, mint a délelőttök álmos kábulatában. Hallgattuk a bozontos szemöldökű, perfekt tonzúrával rendelkező, nyájas matektanár halk levezetéseit. Úgy festett, mint egy középkori, hispániai szerzetes. A tábla előtt dülöngélt a kezében egy kecses krétacsonkkal, enyhe csípőficamával bicegett a padsorok között, oly lágyan gesztikulálva és magyarázva egy másodfokú egyenletet, mint egy bűbájos karmester vagy delejes illatot elemző parfümőr. Szemei, akár egy frissen kikelt madárembrióé. Szabályos fiókaszemek, mint a költő, Kormos Istvánéi. Kedveltük az öreg, verébtekintetű Yorick-ot. Órák után, úgy este hét vagy nyolc körül sokszor beült velünk a lakótelep szívében lévő Sörösló vendéglőbe. Érettségi előtt pár héttel ott közölte pár feles vodka után, hogy meghalt a felesége. De nyugodjunk meg, mindenkit át fog engedni a vizsgán. Rajtunk kívül nincsen senkije. Neki mi vagyunk a családja. Előttünk áll a csonka, szép jövő. Helyes kis família. Pár középkorú taxis, egy bávatag villanyszerelő, egy számomra érthetetlen okból koromfekete fogazatú sztriptíztáncosnő, és a Nekropolisz nevű death metál banda basszusgitárosa. Velük együtt érettségiztem a kilencvenes évek közepén. Yorick tanár úr jóvoltából matekból elégségesre, irodalomból pedig dicséretesre, mert szerencsére az Ódát húztam, amit kívülről elnyomtam a rigorózus vizsgabizottság előtt. Vagy az Apokrif volt? Nem emlékszem. A vizsga után egyből sört bontottunk, locsolni kezdtük egymást Kőbányaival a Rákos-patak mellett lévő, kihalt focipálya betonján, mintha megnyertük volna a Bajnokok Ligáját. Olyan az egész, mint valami harsogó Omega-dal egy megnyúlt magnószalagról. Vagy egy karcos, középtempós hardcore, teljesen jellegtelen, alkalmilag összeverődött zenészekkel. A nevekre nem emlékszem, és nem is láttuk egymást azóta.

Az utóbbi évek nappalait egy kocka alakú monolit üveggyomrában töltöttem. Oly áttetsző könnyedséggel mászkálok az irodaház folyosóin, mint egy eltompult droid, húsvér 3CPO, aki suta végtagjait dobálva szeli át a Tatooine dűnéit, miközben másnaposan végigtántorog a hangszigetelt folyosókon. Hárommilliárd helyett csak három nyelven beszélek, és azokat se folyékonyan, csupán a helyi, specifikus igényeknek megfelelően, egyfajta kikötői, hibrid jelleggel, mint a nigériai Lagos tengerpartja mellett a víz felszínén lebegő nyomornegyed halászai. Nappal a lehető legkisebb térfogat betöltésére törekszem. Nem bucka-, hanem zátonylakó vagyok, aki a koraesti sodródással kompenzálja a munkanap során beszűkült életterét. Miután kikászálódom a steril irodai liftből, már várnak a Váci út ragyogó lokáljai, mint a folyó partjára épült, törvénytelen Eldorádók. Jogos jussot remélek, vagy valamiféle csodát? Tudjuk, milyen az álmodozó aranyásó élete. Nappal súlyos reménycsomagokat cipel, de a pár karátos, csilingelő éjszakából nem marad más hajnalra csak egy marék iszapos adósság.

Túl a szabadság kezdeti riadalmán valamit kezdenem kell magammal, de az álló mókuskerékben, ami a napi robot elől pillanatnyi menedéket nyújt, semmivel sem csökken a megoldandó problémák száma. Az egy helyben pörgés homályos dinamikája nélkül is ugyanolyan ijesztőek a konkrét lehetőségek. Képlékenyek és megfoghatatlanok. Marad a szabadrabság sztereotip pótcselekvése, az örömre való képtelenség ciklikus rítusai: kádpucolás, karnisjavítás, csempesuvickolás, duguláselhárítás. A tönkrement berendezések pótlása ekkor sem történik meg, hiszen az fajsúlyosabb szabadgyökök mozgósítását követeli. Vigaszképp öreges együgyűséggel porolom tovább a virtuális könyvtárat. Több ezer oldalnyi öntudatlanság, több tucat kiló összehányt ruha, szakadt göncök, sárguló lapok. Semmi olyasmi, amit egy normális alvajáró ne nézne gyanús szemmel, semmi olyan valódi task, amit az átlagember nem old meg simán az aktív napszakok során. A tehetetlenség nyomatéka láthatatlan erő. A tétlenül szabad ember pár naptári nap alatt eljut a teljes kiüresedésig és a képletes öncsonkításig. Mindenféle jelkibocsátás nélkül egyszerűen el akar pusztulni a világ egyik legélhetőbb, kétmilliós fővárosában, miközben látja maga előtt, ahogy az Eiffel téren kavargó tömeg átlép a csak alvónak látszó, kihűlt teteme fölött, mint a harmadik világ bármelyik pályaudvarán, ahol a tumultus még személytelenebb és grandiózusabb, mint ebben a családias és szorgos hangyabolyban.

A fentiek függvényében igyekszem többnyire félálomban elintézni a szükséges teendőket. A nemszeretem dolgok elvégzéshez kell némi inherens tompulat, joviális létundor, és hát miféle narkó volna olcsóbb és termékenyebb a szimpla másnaposságnál. „2 in 1!” – koccintok cheers helyett a másnap délelőtti bürokratikus tevékenységek hajtóerejét magasztalva. Mióta nem muszáj nappal kimozdulnom, az ügyeimet is online intézem, gazdaságosan bánva az enterekkel. Este pedig elég kitárni a fészbukot, begyűjteni pár virtuális sztrókot, ami alatt a pszichológiai tranzakció alapvető ingereit értem. Elég egy kicsit megmártózni a plakátmagányban, bukott angyalok közös hírfolyamában. A távjelleg, a fundamentális elszigetelődés feloldhatatlan. Manapság ott tartok, hogy bárkivel minden különösebb erőfeszítés nélkül képes vagyok összeveszni chaten, hiszen a félreérthető emocionális kérdéseket illetően eleve alvilági metaforákkal dolgozunk mi, a szuterénlakók.

Húsz négyzetméter. Lehetne kevesebb. Elég egy élethez az elfekvő test által elfoglalt négyzetmilliméterek összessége. (Vagy: kívül tágasabb.) Eljön az idő, amikor tényleg ennyi kell. Így laknak több millióan Hong-Kongban, így élt Gandhi, így tespednek a csövik az Erzsébet tér gyepén a régi, húgyszagú buszpályaudvar mögött. Éjjelente kakofón gitárjátékommal szelídítem őket, hátha nem törik el megint a karom pár korty langyos fröccs miatt. Miért ne lehetne belül tágasabb? Húsz négyzetméter egy kastély a világ népesebb felének. Az arányok jól festenek, a szoba hangulatos, amazóniai napkelték giccses kellékeivel zsúfoltam tele, frissen mázolt, okkersárga falak teszik melegebbé a katlan sivár berendezéseit. Szinte izzik a pár hete még nyers fenyőléceken a lakkozott, bíbor pác. Fél évszázada ez a helyiség egy szimpla mosókonyha volt a Liget peremén fekvő, hatalmas villa alagsorában. Néha arra riadok fel, hogy nem kapok levegőt, mert egy nedves rongy takarja az arcomat. Miután letépem magamról, a lidérces paralízis görcsébe merevedve egyből megpillantom a szoba sarkában verejtékben úszó, szennyest sulykoló és lepedőket mángorló, másfél mázsás mosónőket. A szaunafaktor most is érezhető, bár költözéskor reflexből vettem egy páraelszívót. De hiába zümmög éjjel-nappal a hangos szellemirtó készülék, a falakra tapadó doh és penész változatos ábrái ugyanúgy ott sorakoznak a plafonon, mint a félbevágott szövetminták.

A galéria létjogosultságát semmi sem indokolja. Albérlői beidegződés. Úri nagyzolás. Kényszeres térfelosztás. Nincs hozzá kellő belmagasság. Nyáron elképesztő módon megreked fölötte a hő, akár egy szamoai börtöncellában. Csak november végétől alszom ott. El is neveztem Téli Rezidenciának. Bár minden épeszű barát tanácsa szerint le kéne bontanom, ragaszkodom hozzá, pedig naponta beleütközöm teljes homlokkal, vagy, ami még rosszabb, az íróasztal mellől felpattanva ötből háromszor megreccsennek a nyakcsigolyáim (érik a sérv). Az egyetlen, széles ablak egészen szívderítő lehetne. Nyaranta napi két órára elönti a napfény, mint egy egyiptomi sírkamra belsejét. Beköltözésem óta előtte leng egy koszos, valaha fehér színű kísértetlepedő. Talán még a mázsás mosónők aggatták fel az ötvenes években. Ott hagyom, hadd higgyék csak a szemben lakók, hogy egy csóró, ártalmatlan hómlesz lakik itt. Pedig nekem is van miben gyönyörködnöm, van panoráma. Monitorom örök háttere egy narancsos fényben izzó, terézvárosi lépcsőház látképe. Úgy világít a sötétben, mint egy pixelezett tábortűz. Ez az én kétdimenziós látványkandallóm, ami előtt ébredés után egyből kényelembe helyezem magam, és íróasztalra tett lábakkal szürcsölöm a kávét, mint Essex grófja.

Kisvártatva megcsörren a kaputelefon. Feltápászkodom, a szakadt tüdőgatyát felrántom a hónaljamig, felteszem a barlangkutató fejlámpámat, és magamra terítem a kobaltkék, kínai piaci fürdőköntösöm. Üzemkész vagyok és fogadóképes, mint egy bollywoodi Batman-paródia. Megjöttek a szabotőrök, édes nyugalmam szabotőrei, akarom mondani: a szakemberek. Dugulást elhárítani jöttek. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Köszöntöm a melósokat egy sörrel a kezemben. Már akinek, drága uram. Közli a mester, majd bevezeti a csőgörény csápját az eldugult lefolyóba. Áram alá helyezi, a szerkezet fémspirálja vergődni kezd, mint egy puffogó vipera a sivatagi homokban. Ülök egy tatut formázó, faragott sámlin, donaldkacsázva élvezem luxuslakosztályom úri szabadságát. A mester felém se néz, mégis érzem, ölni tudna a tekintetével. Fél kézzel tartja a csőgörényt, mintha egy vérengző robotkutyát sétáltatna. Az egyre mélyebbre adagolt spirál szabadon maradó vége irtózatos erővel paskolja a laminált padlót. Kortyolom a gyógysört, fújom kifelé a sűrű füstöt, miközben a pórázon tartott csőgörény marcangolja a lefolyóban rekedt Tüphón-szörnyeteget. „Már tizenöt méteren vagyunk! A trutyi a szomszéd kozmetikából jön!” Üvölti a szakember, és kihúzza a görényspirált. „Nézze csak: rongyok, tampon, hajcsomók! Minden szart beledobálnak.” Sercint egyet a kibuggyanó löttybe. Én is szaki vagyok, bólogatok. Nincs mit hozzáfűznöm. Túl kevés ideje lakom egy nagypolgári villa vizenyős tudatalattijában ahhoz, hogy kiismerjem a komplexusait. Ám úgy tűnik, egyelőre mindent elkövet, hogy cuccostul kiokádjon magából.

Életem csatornázásilag válságos pillanataiban folyton eszembe jut a Darálós Béla. Vele még abban az időben álltam professzionális munkakapcsolatban, amikor egy Blaha Lujza téri magánszálló fényes szobáiban takarítottam fel mások mocskát, egykedvű átutazók lábnyomait. A délutáni check out-ot követő takarítás repetitív öröme és a mások retkével szemben táplált düh liturgikus alázata ma már fényévekre távolodott tőlem. Pedig szerettem azt a teljes mértékben zen-jellegű munkakört. Vonultam tempósan szobáról szobára, miközben az ablakon át csodáltam Pest egyik legforgalmasabb kereszteződését, a mocsok szinuszcsomóját. Madártávlatból mindig történt valami. Gázolt a villamos, késelés a Centrum sörözőben, vagy a Feldmár-központ ablakából vetette le magát a Rákóczi út betonjára egy buzgó tanítvány. Máskor a szócsatázó, ifjú miniszterelnök Astoria felől harsogó beszéde áradt befelé a szálló szellőztetéskor. Kilométereken át visszhangzott a sztentori moraj. Nem sokkal később az unalom jóléti népharagja mindenütt feltépte az utak köveit. Őszi hó híján azokkal zajlott az össznépi bazaltgolyózás a tüntetők és a rohamrendőrség között. Nem értettem, honnan szerzik a fegyverként használt kockákat, ha a környék utcái többnyire kátyúsak, hullámosak, de aszfaltozottak. Szürke mackónadrágban álltam az erkély elé emelt tatarozási állványon, és a harmadik emelet magasságából fél kézzel lógtam be a Blaha fölé, mint egy elcseszett Magellán. Néztem a kődobálókat, a marakodó koldusokat, a kései tűzijáték randalírozó bohócait, az egész fennkölt vagdalkozást, ahogy alkalmi huligánok és reszkető karhatalmiak egy vérre menő, tömeges szerepjátékban egyesülnek. Alakzatok, falanxok, formációk. Budapest akkoriban tanulta a radikális tüntetés és a koordinált tömegoszlatás módszertanát. Az egész közösségi pantomim több szánalmat ébresztett, mint félelmet. Vagy csak én voltam túl szánalmas ahhoz, hogy felfogjam a helyzet heroikumát. Rebellis attribútumaim kimerültek pár vegyszeres flakonban. Bal kezemben szaniter spray, a jobban vízkőoldó. Nyekergett alattam a kupleráj linóleuma, míg a szűk, üzemi helyiségben egy tajvani mosógép préselte és gyömöszölte az amerikai szerelmesek ágyneműit, tisztította a beszáradt váladéktól, levakart laphámsejtektől és leváló pihéktől redvás huzatot. Volt, hogy egy teljes héten át alvajáró üzemmódban kóvályogtam abban a háromszobás hodályban. Vendég alig akadt. Miközben kint csataalakzatban masíroztak a jövő letéteményesei, én a hallban zengettem az afrikai fából készült, cirmos kávájú akusztikus gitárom. Pihenésképp mindig ugyanazt az akkordmenetet. Ugyanazok az esetlen riffek. Nem tiszta zene, nem valós kompozíció. Egyfajta idegnyugtató meditáció. Mimézis és alakoskodás. Művészet helyett puszta ujjgyakorlat. Egy tücsök hangyaüzemmódja, miközben kint érik a forradalom. Nálam ennyiben merült ki a posztmodern, törzsi szerepjáték.

Aztán egyik napról a másikra valamelyik lakosztályban lerobbant a szardaráló. De mivel épp ’56 évfordulója volt, a piros betűs dátum és a lázongások miatt hiába kérleltem mobilon a Darálós Bélát, ő nem volt hajlandó kiszállni a helyszíni javításhoz. Főnököm annyit írt Indiából, hogy azonnal oldjam meg. Miközben fejcsóválva nekiálltam szétszedni a szardarálót, valami ócska kis bluest dúdoltam, hogy némi ünnepi színezetet adjak a dolognak. Felcsattintottam a háztartási gumikesztyűt, hogy ne érintkezzek közvetlenül a hányingert keltő felülettel. Épp a klotyó fala és a vécécsésze közé bepréselődve görnyedtem a meghibásodott szerkezet fölé, amikor a Blaha felőli ablakon át orkánszerűen harsogni kezdett befelé a „Gyurcsány takarodj!” Fütyörészve lecsavaroztam a tartály fedelét, és mélyen benyúltam az áramtalanított szardarálóba. Nem találtam semmit a lucsokban. Ollóval levágtam egy 7-upos pillepalack alját, azzal álltam neki kihalászni a vizelettől felhígult exkrementumot, hogy hozzáférjek a masina belsejéhez. Egyre csak mertem kifelé egy piros vödörbe a különböző színű és állagú, emberi faeces uszadékait, precíz mozdulatokkal, mint egy aranyásó, eltávolítottam a rotor mellől a cseppfolyós bélsarat. Végre megpillantottam a szardaráló lelkét. Ismét benyúltam könyékig, mint egy elhivatott urológus. Mintha Lázár hullamerev kötőhártyáit tapogattam volna a barlangos sötétben. Az vigasztalt, hogy a Mariana-árkot szondázó Trieste tengeralattjáró dolga hasonlóan embertelen lehetett. A szakszerű beavatkozásnak hála végül kiderült, hogy a rotor szabad forgómozgását egy gumióvszer gátolta. Körkörösen rátekeredett, akár egy polip a hajócsavarra. Egyből bevillant, hogy csakis a két svájci szállóvendég hajíthatta bele a klozettba a kiplakátolt tilalom ellenére („don’t throw nothing but toilet paper”). Angolban sosem tagadunk kétszer, ám úgy látszik, ez sem volt elegendő. A srácok épp betoppantak a holmijukért, amikor a művelet felénél tartottam. Egyből felpattantam a csésze mögül, és zavartam pislogtam feléjük. Az egyik rögvest a tenyerébe temette az arcát. Álltam egy darabig előttük, szaros kézzel, csöpögő gumikesztyűvel. Tanárbácsis szeretettel bámultam őket. Mit lehet ilyenkor tenni? Kényszeresen vigyorogva minden idegszálammal azon voltam, hogy enyhítsem a zavart. Hajtogatni kezdtem a szanszkrit dupla tagadást, ami rám ragadt a hostel ezoterikus légkörében: „Neti, neti!” (नेतिनेति). Nem ez s nem az! Mi itt mindnyájan nem ezek vagyunk. Legalábbis ezt állítják a keleti guruk a bennünk lakozó, közös belső tartalom szent természetéről. De az alantas műveletet folytatni kellett. Miközben a srácok zavartan toporogtak a küszöbön, végre sikerült letépnem a beragadt küllőkről a vakbélnyi, nyúlós appendixet. Lázár ujjai végre elernyedtek, engedtek a szorításból. Remélem, legalább nagyot élveztek. Motyogtam a bajszom alatt, és lehúztam a vécét. A beavatkozást követően húsz percen keresztül mostam kezeim. Súroltam ujjbegytől könyékig ciffel, cillittel, purral és domesztosszal, barázdált mosószappannal, aloe verás kenettel és minden egyébbel, ami fertőtlenít, habzó, puha és illatos. Így lettem mások boldogságának szartúró Pilátusa. A külső és belső eseményektől függetlenül örültem, hogy működik köztünk az is, amit az élet kevésbé árnyékszéki oldalának hívhatunk. A propeller beindult, a gép forog. Béla megpihenhet. A kiszállási díját és a bérét (öt rugó!) dühösen és akkurátusan kivettem a kasszából. Egyúttal kiszámoltam fejben, hogyha napi három-négy óra melóval helyrepofoznék egy tucat szardarálót, akkor karácsonyra milliomos lennék. A technológia máris rendelkezésemre áll: egy hamisítatlan 7-upos palack.

A csőgörény garázdálkodását követő másnapon heves görcsökre ébredek, mintha bennem is egy tekergő fémspirál motoszkálna. Talán a villa alagsori lelkével szinkronban a saját tudatom is ki akar lökődni testem szardarálójából. Az ébredés agóniáját követően pár óra alatt orvosolom az előző napi felfordulást. Jöhet a kültéri szabadságvadászat. Sört bontok és elindulok, boldogan nyitom az ajtót, előre küldöm a kopókat. Kilépéskor végigmantrázom a nélkülözhetetlen kellékeket: cigitöltő, cigihüvely, dohány, tárca, teló, kulcs. Kulcs. Bazdmeg, hol a kulcs! Zseb: semmi. Fiók: semmi. Téka: semmi. Sehol. Hova a francba tettem a nyomorult kulcsot? A lakás tárva-nyitva. Valahogy csak bejutottam előzőleg. A záron nincs külsérelmi nyom. Az ajtó nem lett felfeszítve. Idegenkezűség kizárt. Iso ráz: fiók, téka, zseb, szakadt bélések. Szennyestartó. Kuka. Mélyhűtő. Csak a mélyhűtőben legyen! Átvizsgálom a leglehetetlenebb helyeket. Sehol semmi. Eleven endoszkópként pásztázom a kecó rejtett zugait. Képtelen vagyok megérteni, meddig süllyedhet a kulcs egy pincelakás tudatalattijában.

Egyre intenzívebb haragot érzek a szuterénem iránt. Beszélek hozzá, babusgatom. Könyörgök, fenyegetem. Hangosan káromkodok. Most rögtön feltárod titkaid! Öklömet rázom, zsarolom. Ha nem veti ki magából a kulcsot, rögvest széttépem az alapító okiratot és az alaprajzot. Elintézem, hogy helyrajzi számát kiiktassák a földtani intézetből, sőt lefokozom ismét plebejus mosókonyhává. Lebontom, tégláit bezúzom, a megmaradt törmelékét beleszórom a Fekete-tengerbe. Így sem vagyok képes hatni rá. Bőszen tagad, mindvégig félrenéz. Tartózkodóan pislant az utca felé letakart ablakszemeivel. Köröz a sarkával. Félénken nyekergeti a bútorokat, majd nyakon vág egy nyirkos kereszthuzattal. Szomorú vagyok. Hogyan képes ennyire keresztülnézni rajtam, amikor ott állok benne, eleven kérdőjellé görbülve?

Toporgok a szinte üres és nyitott lakásban, mégsem tudok kiszabadulni belőle. De mivel a távozásommal tekinthető üresnek, végül is semmit sem hagyok hátra, amit félteni kéne. A saját zárványomban én is szabad vagyok, de hogyan törjem fel őnyíltsága titkát, amivel bezárhatom önmagába? Miért nem képes egy oktondi lakás magától bezárkózni? Sebaj, konkrétan semmi sem forog veszélyben. Az új gitár. Egy ócska PC. Egy egri festő akvarellje: két érzéki tintafolt egy nonbináris liezonról. Poros könyvek. Semmi ritkaság. Csak a Lélek és Agyvelő 1879-es kiadása (készült a Csanád-egyházmegyei nyomdában). „Szerzőnk nemcsak tényeket hoz fel a materialismus tényei ellenében, hanem illetékes és tekintélyes szaktudósokat állít a materialismus óriásaival szembe, ez utóbbiak tudós phrázisait és hires állításait a kellő világosságban tünteti fel, s főleg ugyancsak a lélek létét mutatja ki Scheidemacher úr…” (Antimaterialistische Studien auf Thatsachen begründet).

Basszák meg a zárak. Nyíltságukkal is elválasztanak a külvilágtól. Vagy okoljam a kulcsokat? Leszarom, akkor maradjon nyitva. Egy érett lakás tudjon vigyázni saját magára. Muszáj kiugranom a közértbe, és hazafelé minden bizonnyal benézek a Gieróba vagy a Cézárba a vakációval járó irtózatos stresszfaktorokat orvosolni. Hagyjam bekapcsolva a kásásan rikoltozó rádiót? (A Kossuthon épp a Református Egyház félórás műsorblokkja bömböl: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.”) Ez majd elriasztja a betörőket és önkéntes házfoglalókat. Vagy gyújtsak lámpafényáradatot? Esetleg helyezzek zárótüzet a küszöbre Darshan-féle szantálfüstölőkkel? Talán egy kis házi mustárgázbomba a hűtőbe rohadt dizsoniból? Egyik sem egészen reménytelen. De a betörők elrettentésének metódusát végül egy rendhagyó konceptuális eljárással valósítom meg. A gugli segítségével pár perc alatt találok egy idevágó ábrát. A retinasorvasztóan rikító, nagy felbontásban sugárzó, szemeiből türkiz lézert lövellő Pszichedelikus Krisztustól még a legateistább betolakodó is egyből térdre kényszerül. Bend the knee, bitches!

A vicc komollyá válik. A képet kihúzom a monitorra, és elforgatom, hogy a révült tekintetű jógi vizslathassa az egész szobát. Kezitcsókolom, indulhatunk? Biztonságtechnikai okosságom mámorában úszva becsöngetek a szomszédhoz, és fejem fölött egy sört lóbálva magyarázkodni kezdek az indiai sztúpák óvó buddha-tekintetéről. Mivel asztalosként ő készíti a konyhabútoromat, elnézi zavart magatartásom. Hümmögve hallgatja ködös históriámat a kint és a bent önző reciprokáról, a transzcendens zárak enigmatikus természetéről és a kulcsok pszionikus korlátoltságáról. Bólogat, majd készségesen kinyitja az alagsorból kivezető közös folyosó ajtaját. Mielőtt kirontanék, nyomatékosan visszaüvöltök, hogy ezt a közbülső ajtót okvetlenül hagyja nyitva. Az én lakásom sincs bezárva, különben nem tudok hazajutni, magyarázom, de ne aggódjon, már megtettem a szükséges óvintézkedéseket, de a folyosót az istennek se zárja be! Szélsebesen távozom, teljes higgadtsággal, hiszen az őrszemet kijelöltem, az isteni imágó mindenre vigyáz a távollétemben. A begombázott J.C. technicolor auráján belül nem történhet semmi baj. Nagyanyám jászsági vályogházában, sőt még az istállóban is efféle szuggesztív, zsibvásári szentképek lógtak, és sose lovasították meg a jószágot. A tér minden pontjából rám szegeződtek azok az éteri szenvedésről árulkodó, szakrális tekintetek. A Szűzanya átszúrt szívvel csüngött közvetlenül a lúdtollszagú hitvesi ágy fölött, melynek áporodott dunyhái közt tizenévesen először cimboráltam az ördöggel. Ez utóbbit nemrég a MÁV-kórház idegorvosa is megerősítette. Pedig én csupán ún. lólábúsággal (pes equinus) kerestem fel, miután egy Múzeumkertben átfetrengett éjszaka során nem bírtam talpra állni. Amint feltápászkodtam, kiderült, hogy bal lábfejemen bedöglött az emelőizom. Lépni nem tud, csak esetlenül lifeg. Az ideggyógyásznő nagy ímmel-ámmal beutalt elektroterápiára, de búcsúzóul szigorúan rám ripakodott: térjen meg, fiatalember! Közöltem, hogy oké, majd felkeresek valami sámánt. Meggyőződésem volt, hogy a szabadtéri alvóhelyemet ellepő páfrányok és mérgező indák okozták a rejtélyes idegbénulást.

Persze mindig mindenütt kilóg a lóláb, főleg, ha az ember rosszban sántikál. Aminek többnyire meg is lesz a böjtje, ahogy nagyanyám mondaná, megerősítve a közmondások évszázados pragmatizmusát. Döngölt talajú vályogháza réges-rég összedőlt, és a hozzá tapasztott istálló is a földdel egyenlő. Nem lakják lifegő lábú lovak. Böjtöm végül hamar utolért. Aznap éjjel hazatérve elképedve konstatáltam, hogy a kedves szomszéd kulcsra zárta az alagsori ajtót. Álltam bambán a sötétben, mint egy népmesei tökkelütött. Sajnos nincs más megoldás, mint feltörni a saját, önkéntelenül nyitva hagyott otthonom. A manőver halk, értetlenkedő óbazmegeléssel indult, majd hamar súlyos sóhajtozássá eszkalálódott. Ezt követte a diszkrét kapirgálás és motoszkálás, majd bősz kilincsrángatás és dörömbölés, aminek egy éles reccsenés és száraz deszkahasadás vetett véget. A fehér csempén egy darabig még csörömpölt a lehulló kilincs. Nem maradt más hátra, mint döngő léptekkel végigmasírozni a sötét folyosón, és azzal zárni a fordított Houdini-helyzetet, hogy a nyitott lakásba berontva ruhástul kiterüljek a kanapén.

Mindez pusztán felejthető baklövés volna, ha a szomszéd asztalos nem riad fel a külső behatolás zajára, hogy egyből belebújjon a papucsába, és elemlámpát kattintva óvatosan végigpásztázza a közös folyosót. Először a berúgott, külső ajtót pillantja meg, körülötte a szálkákat és a földön heverő kilincset, majd a gázórák kerregése közepette észreveszi a tárva-nyitva lévő lakásomból kiáradó, pszichedelikus félhomályt. Ha jobban körülnéz, talán észreveszi a kanapén elterült, katatón állapotban lévő testemet, és a délutáni szavaim félreértett, vagy csupán hiányos tartalmát az erőszakos behatolás nyomaival egységes rémképpé gyúrva nem parázik be annyira, hogy tüstént kihívja a rendőrséget. Ez utóbbiak rutinosabbak voltak a sokkos állapotban furcsa összefüggéseket hadováló szomszédnál, így szerencsére nem megbilincselve ébredtem, csak a szokásos módon. Riadtan szökkentem talpra a pokróc alól, amikor a Psycho J.C. tekintetétől vibráló szobában a vállamat rázogatva felkeltettek a törvény éber őrei.

A szitut meglepően könnyű volt kimagyarázni. Igazoltam a személyazonosságom, majd bőszen lobogtattam a zsaruk orra előtt a megsárgult adásvételit. Előkerestem az épület alaprajzát, és a lólábúságomat igazoló orvosi zárójelentést is, mondván nem vagyok én se csöves, se betörő. Hajnali kábulatomban talán egy versből is idéztem („nem vagyok itt, és nem vagyok máshol, / kettő sem vagyok – csak nem vagyok én”). Ezen a ponton a zsaruk már nem bírták visszatartani a röhögést. „Örülünk, hogy maga nem betörő, csupán tolvaj!” A csőgörényessel ellentétben visszautasították a felkínált nescafét. Pirkadatra már távoztak is, illedelmes gúnnyal megpöccintve tányérsapkájuk karimáját. Egy darabig még ott szédelegtem a romos folyosón a kobaltkék, kínai köntösömben, miután a kedves, asztalos szomszéd egy pikírt legyintéssel szalutálva visszabújt az ágyba.

A dolgot kissé bonyolítja, hogy a biztos urak nem hivatalos közleménye szerint már azzal is bűntényt követtem el, hogy ebben a speciális helyzetben cserbenhagytam a saját lakásom. Hiába állítottam helyre egészséges, tulajdonosi szemléletem, elsődleges gyanúsítottból önmagam felperesévé váltam, mert a kriminológiai mátrix szempontjából ténylegesen betörtem és kifosztottam egy önálló jogi entitás hatókörét. Hogyan? Úgy, hogy a hajnali delírium során fénysebesen kipakoltam a tárgyakat, átcipeltem azokat egy másik lakásba, amit szintén fénysebesen, tégláról-téglára magam alól loptam el, majd egyből felépítettem ugyanoda, ahol eredetileg állt, hogy az eltulajdonított szajrét aztán milliméterről milliméterre pontosan az eredeti helyükre lerakva elrejtsem a zsákmányt. Logikus. A vétség neve valós idejű téridő-hamisítás. Ráadásul egy féregjáratot kihasználva (valószínűleg a csőgörény segédletével) kisurrantam, majd rögvest visszatértem a bűntett helyszínére, ahol ráadásul garázdaságot követtem el, galádul elmismásolva az igazságszolgáltatást. Az sem kizárt, hogy akadt egy tettestársam is, valami csendes, láthatatlan bűnsegéd, aki pont azzá lopja és rongálja az életem, amilyenné akarja. Valószínűleg ezt a tékozló lelket, tétova fantomot jelöli a zsaruk felé idézett felemás versbéli entitás. Délután ébredve kótyagos fejjel már szarok az egészre. „Biztos járt nálad valaki, csak nem emlékszel.” Közli lakonikusan apám, a kerület sántikáló hőgondnoka, mielőtt szigorú ábrázattal átnyújtja a pótkulcsot. „Csak egy másik személy vihette el. Tudja a frász, hogy te valójában kikkel cimborálsz.” Ördög és pokol, mormogom. Lólábúság, pótkulcs. Oda (abba a romkocsmába) se teszem be többé a lábam.

Talán ilyen a tökéletes bűntény. Minden terhelő bizonyíték virtuálisan adott, a kirendelt esküdtszék mégsem képes differenciálni a fennforgásban résztvevő elkövetők és sértettek személyét. Így hát nem is történt violáció, nincs megalapozott káreset, az eljárás értelmét veszti az önbetörés folytán. Nincs tettes, nincs károsult. Vagy mindkettő ugyanaz. A joghézag végtelen. Minden leltári elem megvan, hiánytalan. Mindenki happy. Virtuálisan. A Pszichedelikus Krisztust babonából kint hagyom háttérképnek. Nem is rémisztő. Pozitív, hívogató, goás, szinte kúl. Ki tudja, mikor jön jól még egy kis segítség a transzcendens maffia felől. Hátha a közeljövőben fénysebes betörőből röpködő fogollyá válok. A tárgyalásnak vége. A bíró kőrisfa asztalára tompán lesújt az ítélet kalapácsa. Maga egy tolvajlás szimulánsa, jogszerűen idegen elem, személyes autonómiájának delinkvens körüllakója. „Bíró úr, lehet egy utolsó kérdésem?” Fiam, inkább kussolj. Szabin vagy, az isten áldjon meg, lazíts. Jelenleg egyebet sem tehetsz a társadalom fajlagos fenntartása érdekében. Továbbá kérem, vegyék jegyzőkönyvbe: az elveszett kulcs végül megkerült (a sértett-vádlott pókhálós gipszkartonfala és a roskadozó galéria közé szorulva). Ez utóbbira a faszerkezet részleges amortizációja során derült fény, ami a sértett-vádlott rendeltetésszerű használatot negligáló, hasadt életviteléből fakadt (ti. kontrollálatlan túlsúly és koordinálatlan, ún. „vad hempergés”). Elrendelem a sértett-vádlott életfogytig tartó bebörtönzését abba a szűk, zártkörű intézménybe, ahol eddig is lopta a napot. A perben egymással szemben álló, összeforrott cinkosok szétválasztását nem indokolja az Alkotmány. Fellebbezésnek helye nincs. Eseti elbírálás keretében a távoli jövőben minden érintett az erre szakosodott szerveknél kegyelemért folyamodhat, addig is jogerősen életfogytig tartó szabadságra ítélem őket.

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel  (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni.