Vida Gábor: Irodalom és szigetelés III. / Bioíró

Borsos Zoltán: 04734 UNTITLED

Egyszer régen elhatároztam, hogy bioíró leszek. Ha egy szónak bio az előtagja, akkor az valami jobbat jelent ahhoz képest, ami. (pl. Ha van benne aloevera, akkor az jobb, mintha nem volna.) Sok ilyen szó van, amitől jobb az, ami. És vannak szavak, amelyektől rosszabb. Milyen aloeverátlan vagy! Biótlanságod mértékével ne hencegj! Szeresd a biót, mint tenmagadat! Legyél biokertész, biokeresztény, biomagyar, bioszékely! Még csak ezt az o-ó váltakozást kellene megérteni. Mit mond erről a bionyelvészet és a biohelyesírás? Azzal kezdődött, hogy egy budapesti boltban biobort kínáltak nekem. Nem akartam szemberöhögni az eladót, de azért megkérdeztem, hogy ez a bio szócska ugyanaz-e, amitől a biomosópor is bio? Ebben a borban nincsenek vegyszerek, mondta az eladó. És a mosóporban, kérdeztem én. Azt ő nem árul. Na most akkor van benne valami, vagy nincs benne valami, kérdeztem én gonoszul. Adalék ez a bio vagy kivonatolás? Hozzá van-e adva az, amitől bio, vagy nincsen benne az, amitől nem bio? Közöttünk volt a pult, nem tudott megütni. Állítólag van már alkoholmentes bor, csak nem tudom, hogy az bio-e vagy sem. Olyan ez is, mint a mentes víz és a mentetlen, ahogy egy kisfiú kérte egy étteremben, mert azt akarta mondani, hogy nem sima csapvizet kér. Hogy melyik a bio, azt nem akarom eldönteni. Ha azt mondom, hogy arzén, akkor mindenki tudja, hogy a mentes, a mentetlen és a menthetetlen között mi a különbség. A bio is egy jó dolog, afféle hozzáadott valami, vagy éppen mentesség, mikor hogy akarjuk, mikor mi az előnyös. És mivel rólam van szó, akkor a bio csakis jó lehet. Az én hozzáadott értékem magamhoz.

Falun lenni biokülönleges helyzet és elfoglaltság, nem pedig nyelvi játék. Mivel az idei tavasz a járvány miatt elhúzódott, meg az eső is messzire kerülte vidékünket, a kertnek fontos szerepe lett az életemben. Közben kiszáradt a kút, részben azért, mert az évek óta fokozódó vízhiányt az egyik szomszéd azzal fejelte meg, hogy mélyebbre ásta a kútját, és a fóliasátrát innen öntözte még akkor is, amikor bőséggel megnyíltak az ég csatornái. Mi már úsztunk, a bárka ácsolásának divatos technikáit latolgattuk, amikor ő még mindig a kútból öntözött a fólia alatt. A paradicsomait ugyanaz a betegség kínozza, mint nálunk a szabadföldieket, nem a savas eső a hibás, mert az nála nem esik. Tudja mindenki azt a környéken, hogy amióta megépítették a marosvásárhelyi vegyiüzemet, semmi sem úgy terem, mint addig, van ennek már fél évszázada. A Kombinát nevű gyárat minden ellenzéki politikus be akarja záratni, aztán vagy nem őt választják, vagy módosul a program. Azt is tudja minden kertész itt, hogy ha egy kis műtrágyát tesz a krumpliágyásba tavasszal, megsózza úgymond, de csak finoman, annak jó hatása lesz a termésre. Olcsó a műtrágya, itt gyártják a szomszédban. Azt is tudja mindenki, hogy ha permetezni kell, krumplibogár ellen például, akkor az előíráshoz képest erősebbre kell keverni az oldatot, hogy hasson. Kispórolják úgyis a hatóanyagot a gyárban, már a németek is csalnak.

A krumpli vetőmagját egy írótól (Márton Evelin) kaptam, azóta is csodájára jár mindenki, sokat terem és nem feketül, nincs Y vírus benne. Itt nem babra megy a játék. Több krumplit eszünk, mint avokádót, és több hagymát, mint mangót. Azt is elgondoltam, hogy ha ebből kellene megélnem, talán nem vesznék éhen, bár ez korántsem biztos. Alig ismerek olyan embert, aki egy tyúkot le tudna vágni, hogy mást ne mondjak, libát például vagy kakast. Régóta töprengek azon, hogy ha évszázadokig meg tudtak itt élni az emberek abból, amit termeltek, ma miért nem tudnak? A pontos válaszon még dolgozom, de van egy példám, azaz történetem. Tavaly nyáron a sokat használt kaszát ki akartam verni – ezt így mondják –, elhatároztam, hogy megtanulom, nem lehet az olyan bonyolult. Három embert is kértem, hogy mutassa meg. Az egyiknek nem volt szemüvege, a másik unta, a harmadik azt mondta, hogy már csak a cigányok kaszálnak kézzel. Leültem, kerestem egy videót a Youtube-on, megnéztem kétszer és nekiláttam. Olyan lett, amilyen. Nem kell sokat kaszálnom, tehát élvezem. Jövőre már sokkal jobban fog menni a kalapálás, különben elég fárasztó munka, biztos kezet igényel. Most már azt is tudom, hogy a kaszámat valaki egyszer belehúzta valamibe, utána pedig rosszul kalapálta ki – így is mondják –, hidegen ebből már soha nem lesz tökéletes penge. Tavaly, idén, jövőre, három év. A mai világban már semmire nincs három évünk. Élni sincs időnk, annyi a dolgunk, és mindig valami más. Ha van eső, gyorsan nő minden. Régen azért kaszáltak, mert kellett a fű, ma már azért kaszálunk, mert nem kell. Érdemes eldönteni, hogy kertet akar az ember, vagy parkot. Bár szerintem a kert dönti el, hogy akar-e gazdának engem, vagy a park. Ha réten járok, olyan fűmagokat gyűjtök, amelyek az udvaron nincsenek, a réten 60–70 különféle növény él együtt, az udvaromon kevesebb, de azért sokféle. Focipályán néhány fűfajta nő csak, monokultúra. A sportfüvet nem eszi a tehén meg a ló, nem arra való. A kollégám panaszkodik, ha lepisili a macska a gyepet, sárga folt lesz, vegyi fegyver. Az én macskáim nem ilyenek. Mindennap hoznak egy patkányt vagy madarat, röviden élnek és gyorsan, messzire kijárnak a mezőre vadászni, ha találkozom velük, megismernek, de kint nem vagyunk beszélő viszonyban. Olykor elmaradnak örökre.

Mióta megeredt az eső – bár ha jól emlékszem, hosszú és száraz nyarat jósoltak eredetileg –, sok a gomba, két évvel ezelőtt is annyi volt a vargánya, hogy krumpli helyett ettük, cseppnyi olajban kell pirítani, egy jobb étteremben a napi adagom egész vagyonba kerül. Rókagomba kevés van, az elmúlt években széttraktorozták a legtöbb erdőt a környéken, de azért kerül az is. A szomszéd minden évben megjegyzi, hogy húsz éve nem látott rókagombát, húsz éve nem is járt erdőben. Komoly ember halászni és gombászni ritkán jár, különben sok a medve, kevés a hal. Állítólag a gomba sem olyan, mint régen, meg van fertőzve, lefolyik a mérgesnek a leve a másikra ebben a sok esőben, kereszteződnek is. Macska a nyúllal nem párzik, szoktam mondani, hiszik is, nem is. Ha belegondolok, mindazt, amit az erdőről, mezőről tudok, jórészt könyvekből szedtem, olyan is az egész. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tudtak pár száz évvel ezelőtt azok az emberek, akik kint éltek, mit tudtak a természetről azok, akik nem az intenzív, árutermelő mezőgazdaságban robotoltak, és mindent elfogyasztottak, ami nem volt mérgező. Mit tudott a buta paraszt arról a világról, amelyben élt? Valamikor úgy gondolták, hogy a parasztok 200–300 szót használnak, de valaki leült, megszámolta, kiderült, hogy 7000–8000 szót mindenki tud, ennyiből megvan a nyelvvizsga. Ödzinél, a jégbe fagyott alpesi embernél 17 fajta fából készült eszközt találtak. Fel tud ma sorolni valaki 17 fafajtát?

Azt hiszem, hogy az emberiséget nem a túlnépesedés, nem a klímaválság, nem is a vírus fenyegeti, hanem az elbutulás. Átjön a gyermek a szomszédból, kell neki egy biciklipumpa. Nézi, elmegy, visszajön. Hogy kell ezzel? Telefonod van? Van. Youtube? Az is. Látod? Látom. Próbáld meg! Ez ilyen fárasztó? Igen, a munka fárasztó. Régen a falusi ember mindenhez kénytelen volt érteni, az élete múlhatott rajta, ma már nem. Száz éve csak az marad falun, aki másra nem képes. A vidék pusztulása elsősorban nem gazdasági kérdés, hanem a tudásé: fű, fa, bokor, virág, gomba, madár, ló. A legegyszerűbb kultúra is végtelenül bonyolult, mint egy nyelv. Hogy milyen kevés kell az élethez, valójában már nem tudjuk, meg is lepődtünk rajta, a világ pedig belerengett. Ha fele ennyit eszem holnaptól, mi lesz, kérdezte a pázsitos kollégám nagymamája egyszer. Összedől a világgazdaság, ma már pontosan tudjuk. Ha mindenki mindenből csak annyit használ, amennyire feltétlenül szüksége van, a mai gazdasági és társadalmi berendezkedés összeomlik. És ha mindenki túlfogyaszt, akkor mi lesz? A kérdés az, hogy a túlfogyasztók miként szorítsák vissza a többieket, pedig van elég mindenből. Szárazság volt a tavasszal, nem nőtt a spenót, piac sem volt, vagy ha igen, nem jártam be. A csalánt úgy teremtette az úristen, hogy akkor is nő, ha kevés az eső, a lucernát is. Életemben először ettem csalánfőzeléket, mesélték az öregek, hogy régen bezzeg milyen finom volt, akkor még tiszta volt a levegő is. A csalán finom, mert a spenóttal ellentétben van saját íze. Nem hiszem, hogy kedvezőbb hatással van az egészségre, mint a többi gyom, de ingyen nő, csak le kell szedni. Több krumplit fogunk enni, és kevesebb avokádót, ez már körvonalazódik. A krumpli viszont drágább lesz. Párizsban láttam egyszer, hogy drágább, mint a banán. Minden drágább lesz, mert ha kevesebbet eszünk, drágábban fogunk enni. Ez ilyen. Nem tudom rá a megoldást, az én életemben még minden csak drágább lett. Amikor már semmit sem fogunk enni, az lesz a legdrágább. A boltos mesélte a szomszéd faluban, hogy a kölykök hazafelé menet eldobálják az iskolakiflit és a tejet, ő ad nekik érte energiaitalt, mindenki jól jár, a disznók, a gyerekek, az iskola, a szemetet sem kell utánuk szedegetni, leadják a boltban. Három kifli meg három tej egyenlő egy energiaitallal. Vidéken aki nem a hasznot lesi, az haszontalan. Azt a típusú tejet nem issza meg a macska. Tudjuk, semmi szüksége tejre, de ezt víz helyett sem issza. Ezekben a falvakban sincs már minden házban tehén. Ha volna is, kólát adna leginkább vagy sört.

Van itt egy tó a közelben, Bözödújfalu helyén a víztározó, nyáron, ha nagy meleg van, oda járok úszni, az idén, hogy se Balaton, se Hellász, se Szoboszló, se Ibiza, sokan járnak ide, ezt nem szeretem. Tavaly, amikor egyedül voltam egy reggel, a parti kocsma hűtőszekrényét éppen csomagolta ki a tulajdonos a hatalmas láncokból. Nem a medve, hanem egy szabadon garázdálkodó disznókonda miatt kellettek a láncok. Az agyarukkal kinyitották a hűtőt, széttaposták a kólás flakonokat és az energiaitalos dobozokat, megették a fagyit papírostól, műanyagostól. Nagy buli volt, a hűtőt ki kellett dobni, mert az ajtó ellenállt és vesztett a küzdelemben. Házi disznók, nem vadak, ott dagonyáztak a közelben, okos és kedves állatok különben, nem bántanak senkit, csak nem jut nekik iskolatej és kifli, a kísértés viszont nagy. Ez nem strand, ez csak tópart a semmiben, zuhanyozó sincs, a tehenek lejárnak a partra inni, attól tartok, hamarosan tilos lesz a fürdés, pedig rendeztek Triatlon Európa-bajnokságot is, a víz tiszta, francia versenyzőkkel beszéltem, nekik tetszett. A hangulat kedélyes, bárkit meg lehet szólítani, az emberek beszélgetnek, ez még nem ment ki a divatból, most dolgoznak ezen a hatóságok odafent. Ilyen volt régen a Balaton is, meg a legtöbb tó a világon. Tavaly történt, hogy marcona fiatalemberek két irdatlan nagy hangszórót tettek ki a partra, dübörögjön a zene. Valaki odaszólt nekik, túl hangos, ez közterület. Mondták, hogy pofa be, ha nem tetszik, hívjon rendőrt. Felment az autójához, feltette a sapkát, kézbe vette a pisztolyát, én vagyok a rendőr, fiúk. Non violence!

Amikor annak idején Mahátma Gandhi szegénységet fogadott, és kitalálta, hogy minden rendes indiai család elő tudta valamikor állítani a ruházatához szükséges textíliát, tehát próbáljuk meg újra, és a házi fonás meg szövés mozgalommá vált, a brit textilipar kis híjján összeroppant. Sokba kerül nekünk ez a szegénység, mondta egy brit notabilitás. Marx sem fogalmazhatott volna pontosabban. India azóta már atomhatalom. Mi pedig tudjuk, hogy nem a szegénység az, ami sokba van a kapitalizmusnak. A szabadság az, hogy mindenből annyit használok, amennyire szükségem van, de kevesebbel is beérem, függetlenül attól, hogy mit gondol a rendszer.

Nejlon erdő közepében élt egy remete…

Vida Gábor (1968, Kisjenő)

Déry Tibor-díjjal is elismert író, a Látó folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete az Egy dadogás története című regény (2017, Magvető). Portréja a www.vasarhely.ro oldalról való.