Forgács Péter: Irodalom és képzelet IV. / Éjjel tizenkettő
Ryszardi70 felvétele
Szilveszter napja van, lassan éjfél. Képzeljünk el egy teret, mondjuk Budapesten, néhány évvel a rendszerváltozás után. Persze, lehetne máshol is, a lényeg, hogy áradjon belőle az a hamisítatlan posztkommunistaeklektika-fíling. A tér egyik oldalán sorakozó épületek különös árnyakat produkálnak. Nem csoda, hiszen nélkülözik az egységes építészeti koncepció legparányibb jelét is: ahány ház, annyiféle stílus, modern keveredik a múlt századival, szecessziós a minimalistával. A tér burkolata is pecsvörkszerű, az egyik oldalán inkább a makadám dominál, máshol foltokban macskaköves, de a felület nagy részére mégis az aszfalt jellemző. A tér egyik végén alkalmi színpad áll, felette óriási kijelzőn az évből hátralévő idő múlása látható. Azt hihetnénk, hogy egy külföldi rocksztár koncertje következik, pedig csak egy kiöregedett hazai jampec zenekara játszik majd az utcabálra összecsődült tömegnek.
Aztán képzeljük el a teret betöltő hangokat. Tökéletes kakofónia, a hangfalakból áradó gépzene hömpölygését papírtrombiták, fa kereplők, sípok, dobok szaggatott nyerítése cicomázza, a beszéd csak halk morajlás, monoton hullámzása az értelmüket vesztett szavaknak, amelyek színtelenül szállingóznak a tér felett, akár a december végi hópelyhek.
Talán még a szagok érdemelnek említést, úgyhogy képzeljük el azokat is, nem túl nehéz, hiszen a teret a gyéren hulló hó télillata lengi be. Ezt színesíti majd éjfél után a pezsgőspalackokból kirobbanó aroma. Ráadásul, akit majd nem hagy cserben a szimata, a háttérben felfigyelhet a petárdák fura szagára is, ami alattomos vegyi jelleget kölcsönöz a kavalkádnak.
A végére maradnak a színek. Nem véletlenül, mivel sokfélék, így elképzelésükhöz nincs szükség élénk fantáziára. Egyértelműen a hó fehérje dominál, de ezen túl szinte minden szín és árnyalat megfigyelhető, kellő okot szolgáltatva arra, hogy a téren színes fényképet készítsünk.
Valamiféle hamiskás harmónia, vagy inkább labilis egyensúly uralja a teret. Feszülő idegek hálója tartja fenn a bizonytalan idillt, mindenki az éjfélt várja, ami egy időre feledteti velük az elmúlt év sikertelenségeit, és reményteljesre retusálja a jövőt. Elindul a visszaszámlálás: 10, 9, 8, 7, …, 2, 1, B.Ú.É.K!!! Pontban tizenkettőkor kivilágosodik az éjszakai égbolt, tűzijáték-rakéták és petárdák süvítő hangja kergeti őrületbe a főváros kutyáit, pezsgők durrognak, szűnni nem akaró ujjongás veszi kezdetét.
Hendméd Lajos, bőrdíszmű- és gipszstukkókészítő kisiparos hajnali négy után hagyja ott az utcabált, és óvatos léptekkel botorkál hazafelé. Távolodva a tér zajától, talán épp a viszonylagos csend hatására, egyre inkább hatalmába keríti egyfajta meditatív állapot, s végül a harmadik utcába kanyarodva elhatározza, újévi fogadalmat tesz: eltökéli, hogy ezentúl elvi alapokra helyezi az életét. Úgy gondolja, így, közel a hatvanhoz, eljött az ideje, hogy felhagyjon a léhasággal. Milyen dolog csak úgy élni bele a vakvilágba!?
Ahogy megfogan benne az elhatározás, máris undorral gondol vissza addigi életére. Ma éjjel is csak úgy múlatta az időt minden megfontolás nélkül! A feleségét nem tudta rábeszélni az éjszakai kiruccanásra, de most már nem is nagyon bánja. Jól érezte magát, főleg, amikor éjfél után a szilveszteri forgatagban az a cserfes kis vörös a nyakába csimpaszkodott, és önfeledten duruzsolta fülébe a Himnuszt. Kétségtelen, hogy ezeknek a spontán pillanatoknak megvan a maguk varázsa, na de milyen áron! Hány józan, keresztyén életviteli elv sérült csak ezen az egyetlen éjszakán! Viszolyogva gondol vissza a torkán legurított felesekre és a két-három palack ügyesen becsókolt édes pezsgőre. És a hajnalig tartó folyamatos hűtlenkedés? Igaz, csak fejben, de akkor is! Hogy nézzen most az ő Saroltja szemébe, amikor gondolatban az utcabál valamennyi lányát, asszonyát meghempergette? Még szerencse, hogy egyikük sem adta be a derekát. Pedig ígért nekik fűt is, fát is.
„Véget kell vetnem ennek a parttalan, zűrzavaros katyvasznak!”, mondja ki végül.
Hendméd Lajos úgy gondolja, kezdetnek megteszi, ha tételesen betartja a Tízparancsolatot. Miután fejben átfutja az intelmeket, és alig talál köztük olyat, amelyet rendszeresen megszegne, így morfondírozik: „Talán a hetedik: ne lopj! Persze, ha egyáltalán az lopásnak számít, amikor néha pofa szerint számlázok, és rendszerint többet, mint amennyit a munkám ér. De hát, könyörgöm, ki nem lop manapság? Aztán ott a nyolcadik: ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy! Na most, ha egyszer-kétszer a műbőr derékszíjra azt mondom, valódi marha, az hazugság? Ugyan már! Egyszerű, ártatlan füllentés. A kilencedikben meg! Már hogyne kívánnám meg felebarátom házastársát, amikor Erzsike a hetedikről hamvas, mint az őszibarack! Persze, hogy kívánom! De házinyúlra nem lövünk! Ez nálam elvi kérdés!”
Miután ezt így jól végiggondolja, áttámolyogva egy négysávos úton, elvégez egy összegzést. „Szóval, az elvek: 1. nincs lopás, csak csenegetés, 2. nincs hazugság, csak füllentgetés, 3. nincs megcsalás, csak kívángatás, főleg, ami a házinyulakat illeti!” Elégedetten csettint, s már látja is lelki szemei előtt, amint egy kuncsaftja végigfuttatja tekintetét a gipszstukkóért kiállított számlán, majd meglátva a végösszeget elcsukló hangon megkérdezi: „Jesszusom, ez ennyi?” Ő majd alig észrevehető hamiskás mosollyal a szája sarkában rávágja: „Nézze, kedves hölgyem, nekem elveim vannak.” Vagy amikor majd egy vevő azt tudakolja, vajon valódi bőrből készült-e a nadrágszíj, ő már mondja is: „Természetesen, uram! Tudja, nekem elveim vannak.” De a legbizarrabb helyzetnek azt képzeli, amikor majd összefut a liftben Erzsikével, és nem száll ki a másodikon, ahol lakik, hanem felutazik vele a hetedikre, közben sármos nézésével szinte meztelenre vetkőzteti ezt a dauerolt nimfát, mire az ráförmed: „Mit bámul, maga barom?!” Erre ő hibátlan eleganciával csak ennyit válaszol: „Erzsike, csak semmi pánik, nekem elveim vannak.”
Mire idáig jut a gondolataiban, már az utolsó utáni petárda is elsül, és a várost bevonja a hajnali derengés. Benyit a lépcsőházba, bespájzolja magát a liftbe, aztán kiszáll a másodikon. Ahogy benyit a lakásba, körülnéz, s megpillantja a kanapén mélyen hortyogó Saroltot. Lecövekel. Részegségétől bárgyún bámulja a békésen pihenő asszonyt, s közben érzi, hogy fogadalmai sorra válnak köddé, akár a szertefoszló, lila füstkarikák.
Forgács Péter (1963, Párkány)
Író, tanár, válogatott szintű levelezési sakkozó, keresztrejtvény-szerkesztő. 2013-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, majd Háy János és Turczi István írószemináriumait látogatta. 2014-ben megnyerte a Zeusz Papucsa irodalmi pályázatot, 2015-ben az Európa Könyvkiadó Nabokov és én pályázatát, 2016-ban ő kapta a Pegazus irodalmi pályázat védnöki különdíját, 2017-ben az Arany Opus Díjat. Az első Álljon meg egy novellára! pályázat döntőse, közönségdíjasa. 2018 végén megjelent Szuperhold c. novelláskötete és Fadrusz c. kiskamaszoknak szóló könyve. A Szuperhold 2019-ben a legjobb első prózakötet szerzőjének járó Margó-díj Top 10-es listájára került.