Vida Gábor: Irodalom és szigetelés IV. / Budapesti levél

Arnold Eszter felvétele

Édes Néném,

esztendők óta írok Kédnek különbnél különb leveleket, de még Budapestről, a magyarok fővárosáról sosem írtam, pedig ez az a város, ahol a legtöbbet forgolódtam, haszonnal olykor, bár többnyire hasztalan. Nem is oly régen a dolgok meg a világ állásával radikálisan elégedetlen barátomnak mondtam, hogy meglátod majd, ha történik valami, kiderül, hogy a valaha volt legjobb Budapesten éltél. Sajnos igazam lett, történt. Még nem lehet tudni pontosan, hogy mi, de pár hétre kikapcsolták a világ dübörgését, és ettől mindenki megijedt: ezután csend lesz. Persze, be lehet kapcsolni újra a motorokat és a zenét, csak már nem ugyanolyan az egész. Melankolikus, riadt, üres Budapestet láttam. Este tízkor zártak a teraszok, a pincérek is furcsállták, mint az elmaradt borravalót. Szó nincs arról, hogy valaha is kedveltem a ricsajozó turistákat, jó dolog, hogy lehet sétálni az utcán, és felfér az ember a villamosra. Nekem a tömeg roppant fárasztó valóság, lelkileg mindig fel kell készülnöm rá, falun laktam és kisvárosban egész életemben. Tömeg nélkül viszont nincs nagyváros, bármennyire szeretjük is a néptelen Duna-partot vagy a kongó plázákat. A tömeg fogyaszt, ebből van a jólét, ha a tömeg nem fogyaszt, jólét nincs. Magam is a tömeg része vagyok, ha tetszik, ha nem, akármennyire kedvelem is Hérakleitosz vagy Nietzsche filozófiáját. Ha nem léteznének a gyűlölt műanyagok, legfeljebb egy pár cipőm volna, mint a nagyapámnak, a kifeslett bicikligumit madzaggal kötözném be, hogy még tartson…

Amikor a tilalmak rövid feloldása után hirtelen megérkeztem Budapestre, hogy pár ügyes-bajos dolgomban az előrehaladást biztosítsam, és néhány szívemnek kedves emberrel élőben tudjak beszélgetni, pontosan tudtam, hogy rövid lesz a szabadság, hamarosan visszazárnak megint a hatalmak. A járvánnyal szemben ők is tehetetlenek, de a politikusok már nem félnek a gyors haláltól, hát kihasználják a lehetőséget, végül is ebből élnek, ez a munkájuk. (Hogy ne finomkodjak, elmondom, a köz jelenlegi magyar állapotáról megközelítőleg azt gondolom, amit TGM.) Már a járvány első napjaiban mindenki tisztában volt azzal, hogy sosem fogunk úgy élni, mint azelőtt. Pedig nem is volt ostrom vagy háború. Jelen civilizációnk roppant sérülékeny, a legapróbb csavarnak is tökéletesen kell működnie, különben ledőléssel fenyeget az építmény. Ha nem pazarlunk eleget, nincs jólét. Ha mindenki csak annyit fogyaszt, amennyire szüksége van, akkor nagy baj lesz, mert a nagyon gazdag ember nem gazdagszik eléggé, és a nagyon szegény éhezni fog. Az értelmes fogyasztásra való szervezett átállás csak vágyálom. Van-e jövő, azt még nem látjuk.

Nem is olyan régen 4-5 órányira laktam Budapest belvárosától, az olcsó repülés korában ennyi volt az út Marosvásárhely központjától a Deák térig. Az a százezer mérföld, amit Krúdy emleget egy mottóban, elolvadt, én még mindig a Kárpátok között lakom, de már szeretem Budapestet. Erről fogok írni, hogy miért és miként. Diákkoromban egyszer megfogadtam, hogy semmit nem hozok többet onnét: könyvet csak és bort. Szegény kolozsvári egyetemisták voltunk, Budapestre utazni kaland volt, kihívás, ahogy ma mondják. Az első antikváriumban rendszerint elfogyott a pénzünk, borra már nem is jutott, de azért ittunk, a hazaút viszontagságosnak látszott, mint mindig. Csak Váradig jussunk el… Azt a romániai szegénységet itthon nem, de Budapesten erőst szégyelltem, pedig engem senki nem fikázott érte, sem az erdélyi mivoltomért vagy a kiejtésemért, el tudtam vegyülni, azt hiszem, jó budapesti lehetnék. Persze, nekünk akkor nem ez volt a bajunk, hanem csak enni kellett és aludni valahol minden nap, de mivel az ottani barátainkat és ismerőseinket sem vetette fel a jólét, néha pedig meglepetés vagy inkább rajtaütésszerűen érkeztünk, nem volt ez mindig egyszerű se nekünk, se nekik. Gyönyörű szecessziós bérházban laktak a megmentőink, valódi műalkotás, ám egy alkalommal nem tudtunk már bejutni, kaputelefont szereltek éppen, és nem engedett be senki, ők sem a saját nevükön laktak… Az első kellemetlen élményem, hogy kiszorultunk az utcára, pedig annyi szép belső udvart láttunk, és riasztó ütemben zárultak előttünk be. Ha nagyon akar az ember, bárhova be lehet surranni, de az már nem olyan, zavart, hogy magyarázkodni kell, pedig látni szeretnék csupán, még csak nem is fotóztam. Akkoriban találkoztam először a pesti bizalmatlansággal. Ne kérdezzen tőlem semmit, nem fogok válaszolni, mondta nyomatékosan egy öregúr, és azt hiszem, semmi nem esett még ilyen rosszul. Megláttam az ő szemével az idegenségemet. Pedig nekem könnyű dolgom van, rendszerint a magamfajtával találkozom, írók és bölcsészfejű emberek a barátaim, az ottani létharcban sosem kellett részt vennem, turista vagyok és magyar.

Volt aztán egy fogadalom téve, hogy amíg rendes ebédet és BKV-jegyet nem tudok venni magamnak, arrafelé se megyek. Elegem lett a Nagy Lajos-i éhenkórászságból, meg abból az állapotból, hogy egy pár napos pesti flangálás árából két hétig élek itthon. Persze, Budapestre menni kell, valami mindig küld és hív, csábít. Van valami abban a városban, ami lenyűgöz, és nehéz lesz elmesélnem, hogy mi az. A nagyváros halmozott élményforrás, sodró tempó, élvezet és gyűrődés, szabadságélmény, mint a zajló jég, a vihar, a hullámzó tenger vagy a száguldó gyorsvonat ablakában cigarettázni. Többnyire nem csinálok semmit, nézem a történő utcát vagy megyek, mint mindenki, néha azt gondolom, hogy az emberiség jelentős része főállásban megy valahova, és nem érkezik meg soha. Nem is az érkezés a fontos, hanem az útonlevés, mondják a bölcsek, de én ebben nem vagyok már biztos. Otthonra mindenkinek szüksége van, ahonnan elindulhat és ahova megérkezhet. A többi az a bárhol, a bármilyen, ami lenyűgöz vagy elborzaszt, az otthon egyszeri és személyes. Sose gondoltam arra, hogy nagyvároson kell élnem, pedig tudom, élni mindenütt lehet jól. Falun az ember a természet része, ma már leginkább a társadalom szűnt itt meg, szinte mindenki a városból él. Városon a természet, az időjárási szélsőségeket leszámítva alig van jelen, nem kell vele foglalkozni. Akkor is így van ez, ha a polgárok és a környezetvédők közelharcot vívnak minden kivágásra ítélt fáért. A polgármesterek nem szeretik a fákat, mondta Stendhal majdnem kétszáz éve. A mai világban az épített környezet az elsődleges, alig is van a földnek olyan része, ahol nem ez dominál, például itthon. Hogy Podmaniczky báró az Operaház helyén vadkacsákra lődözött egykor, azt ma már csak azért tudjuk elképzelni, mert olvastunk róla.

Budapest az urbanizáció lenyűgöző alkotása, és ha belegondolunk, hogy szinte a semmiből nőtt ki az utóbbi kétszáz évben, akkor az ember örülhet, hogy ennek a folyamatnak részese. Főváros, amelyhez nem készült el az ország, hogy legyen valami vidéki fanyalgás is. Nézi az ember azt a sok követ, márványt, vasat, bronzot és üveget, hogy honnan van ez mind, honnan lehetséges így összehordani? A peleskei nótárius vagy Göre Gábor ugyanígy nézte. A nagyváros mindig túlhalmozás, vannak korszakok, amikor a vidék szegénysége az ára ennek, de nem feltétlenül. Nem biztos, hogy a falusi templomok tornyait is rézzel kellene fedni, mint a bazilikát. Volt időszak, amikor fél Magyarország Budapest építéséhez hordta a téglát meg a deszkát, sok kellett,  akkor még leginkább kézzel végeztek mindent, itt kosztolt, itt is lakott a sok napszámos, itt költött, sokuk nem is ment haza többé. Volt időszak a modernizálódó Magyarországon, amikor nem volt elég a munkáskéz. Van egy korszak, amikor a fejlődés olyan iramú, hogy nincs annyi ember, amennyit a város ne tudna felszippantani. Az első világháború vet ennek véget. A folyamat ennél sokkal bonyolultabb, és az egész országra kihatással van, mindenki tud róla, nem is számít igazi magyarnak, aki nem járt legalább egyszer Pesten vagy Budán. Persze, sokan nem jártak, mert nem csak a Székelyföldről volt irdatlan messze, hanem a makói homokról vagy Gömörből is. Régen a vidéki ember csak akkor utazott, ha nagyon muszáj. Nem földrajzi kérdés ez, mentalitás. Elég csak Lúdas Matyira gondolni, a világ veszélyes. A modernizáció veszély, a nagyváros dzsungel, ahol ugyanolyan könyörtelen létharc folyik, mint bárhol a természetben, a társadalom szenvtelen szabályok szerint működik, mint egy gép vagy a baromfiudvar, csak mérhetetlenül bonyolultabb. A tyúkudvarnak nincs ideológiája, az emberi közösségeknek van. A jóról el kell mondani, hogy jó, ezzel nem is szokott baj lenni, csak azzal, ha a rosszat is jónak kell tartani. A modernizáció története mindig ugyanahhoz a problémához vezet, a hatalom időnként elmagyarázza, hogy az, ami nekem, nekünk rossz, az tulajdonképpen jó. Aki nem hiszi, járjon utána, vagy aki nem hiszi, azt megbüntetik, kicsapják vidékre… Hatalom alatt nem a rosszarcú fiúkat értem a bársonyszékekből, hanem a személytelen működést. Hatalom a kaputelefon, és a házmester, aki nem enged be Pistáékhoz becsszóra, mert ez a szabály vagy a törvény. Hogy a hatalommal mindenki visszaél, az egy másik probléma. Mint minden falusinak, Budapest számomra is egy végtelen tanulási folyamat. Az ember azt gondolja, hogy egyszer csak a végére ér, aki tudja, hogy nem, az már tud valamit. A jó budapesti nem hord magánál térképet, nem turista, itt kevés dolog érdekli, és ahhoz nem kell útikalauz. Így jártam két idős nénivel, akik megállítottak a Kálvin téren, látták, térképes ember vagyok, tudok hát valamit, legalábbis érdekel. Messziről jöttem, Erdélyből, ők is messziről jöttek – Budáról. Mondom, hogy az talán még sincs olyan messze. Higgye el, fiatalember, harmincöt éve nem jártam Pesten, mondta szigorúan az idősebbik. Így van ez a távolságokkal.

Minden porfészeknek van saját öntudata, a tanyasi ember is olyan büszke tud lenni, hogy utolérni nem lehet, de azért a főváros más. A fővárosi pontosan tudja, hogy az ő világa és kultúrája mérvadó, ami neki nem szorul magyarázatra, az a jövevénynek tananyag, és a jövevényt lehet ezzel szívatni. Talán mindenütt így van ez Európában, ahol a főváros ekkora fölényben van a vidékkel szemben. A rosszkedvű, az ingerlékeny, a hisztériás budapestit nem az életmód, a gazdagság vagy az ideológia választja el a kedélyestől, hanem az öntudat, hogy neki jogában áll agresszívnek, lekezelőnek lennie, neki ez jár, neki ehhez joga van a másikkal szemben, joga van mindenkivel. A magyar társadalom történetével foglalkozók pontosan értik azt a hierarchiaigényt, amit fölösleges nemzeti jellegnek titulálni, mert csak az egyszeri ember nemzedékek alatt felgyűlt frusztrációja. A hatalmak bő száz éve használják ezt ellenünk, intézményesítik. Tudjuk, hogy rendszerint nem azért vágyunk valamire, mert szükségünk van rá, hanem azért, mert másnak is van. Az irigység természetrajza mimetikus elvekkel leírható. A tömegtársadalom is ezeken alapszik. Ha mindenkinek egy zsemle jár, de valakinek kettő van mégis, akkor az emberek nagy többsége két zsemlére vágyik, ha nem is tudja megenni. De mivel nem lehet mindenkinek két zsemléje, ne legyen senkinek kettő, vagy ha úgy könnyebb megoldani, egy se legyen inkább. Olykor meg nekem is éppen az a zsemle kell, amelyik neked, akár az egy, akár a kettő. Ha túl sok ilyen ember van kis helyre összezárva, ott rendetlenség lesz, mint a játszótéren, ahol minden gyermeknek az az egy labda kell éppen, és ez még nem is foci… A pesti utca legtöbb elcsípett beszélgetése erről szól: inkább neked se legyen, meg nekik se, és bazmeg! Szabadon kiélhető az életirigység. A város lesüllyedése, a polgári habitusok kikopása ezzel jár, ez jön elő a mélyből, mert ez lakik bennünk, azzá válunk, akik vagyunk, mondta EPé. Hogy ne csak ez lakjék, az fáradtságos munka volt és marad. A város mindig épül és bontják is közben, néha túl gyorsan. Városon élni a tolerancia magasabb fokát jelenti, írta NPé. Ahogy sokan mások, én sem tudom hova tenni magamban az intoleráns, agresszív Budapestet. Nyilván nem volt, nem is lehet mindenkinek gyerekszobája. Akkor sem volt, amikor Podmaniczky báró a mai Operaház helyén rablókkal verekedett. Ha a rablók győznek, nem lesz Andrássy út. Eddig még mindig Budapest került ki győztesen az ilyen mérkőzésekből, csak hát egyre nagyobb árat kell adni érte. Ez egy optimista város, nem ideológiai fordulat ez, hanem életérzés. Az élet lehet nehéz, kilátástalan vagy elviselhetetlen, az optimizmus viszont olyan, mint az akantusz, egyszer csak elkezd csírázni a romok között. A nagyváros bonyolultabb organizmus, hogysem valaki uralni tudná. Minden igazi város tulajdonképpen egy állam, önmagában és önmagának van, a súlyos pusztulások után is megmarad valami abból, ami volt. Sosem lesz olyan, mint az ostrom előtt, de sosem lesz olyan, amilyennek a hódító akarja. A golyónyomokból már nem lehet megállapítani, hogy ’45-ben vagy ’56-ban keletkeztek, de ahol golyónyom van, ott fal is van, mert az Budapest. Nemet mondott a legnagyobb elnyomó gépezetnek egyszer, mégsem tud itt örülni senki.

Leginkább azt szerettem, amikor hajnal felé érkezett a vonatom a Keletibe. Valahol a szolnoki homoktúrás után az ember meglát egy kis állomást, ami nem olyan, mint az eddigiek, egy ablak, egy bicikli, egy korlát, a következő kis állomáson is van valami, ami eddig nem volt, a vonat nem áll meg, még csak nem is lassít, de az utasok mocorogni kezdenek, ők is tudják. Megjelennek a házak, csattognak a vasúti váltók, kémények, hidak, felüljárók, igen, ez egy város. Aztán a zajos és büdös csarnok, ahol olyan kicsinek és elveszettnek éreztem magam az elején, és ahol egyszer, az anekdota szerint, azt mondtam egy kisasszonynak, hogy öt Unicumot és öt kávét töltsön, akkor még nagyivónak készültem. Azóta már azt is tudom, hogy a világ legjobb kebabját is Pesten készítik, 8000 kilométert utaztunk egyszer Törökországban, így jöttünk rá. Régebb ketten sem tudtunk megenni egy éttermi adagot, a múltkor egy helyen akkora csuporban hozták a levest, hogy szólni akartam, kávét nem rendeltem. Rágalom, hogy nincsenek már igazán jó éttermek, mert egyszer, amikor a pincért valahol emlékeztettük egy tavalyi cseresznyepálinkára, a boltvezető azzal honorálta érdeklődésünket, hogy az idei barack a cég ajándéka, vannak még ilyen helyek. Az oldott és kötetlen, az intelligens meg civilizált Budapestnek csodájára jártak mindig az emberek, Gabriel García Márqueznek is feltűnt, hogy ez egy jó város, pedig akkor szét volt még lőve, őt nem tudták átverni a kommunisták, baloldali volt egészen, és nem hitt a diktatúra jóságában. Thomas Mann is elégedett volt mindig a budapesti vendéglátóival, pedig ő finnyás volt ám, és nem voltak illúziói a nácikról. A kulturált városért rajongok én is, könyvet hozok mindig, mint először, mint egy jókedélyű ember, és nem olvasok újságot.

Szomorúság van abban, amikor kibuszozom a reptérre, és látom elfogyni körülöttem a várost, vasút, bozót és parkoló, a reptér is csak állomás, akármekkora nagy, rövid ugrás innen a haza, közel van, a magasból térkép a táj, igen, és nem látszik a határ, csak sejti az ember, ha Várad fölött süllyedni kezd a gép. Úgy jöttem el most utoljára, mint aki tudja, hogy vissza talán már sosem, vagy ki tudja, mikor. Pár nap múlva le is zárták a határt. Tudtam én, hogy amikor menni lehet, menni kell. Az utazás már fáraszt, bár még nem fáj, és hogy a szabadság eddig megszokott alakváltozatai véget értek, az egészen biztos, nem azért, mert a természeti csapások, a járvány és a háború, ugyan, hanem azt látom csak, hogy ezen dolgokat a maguk hasznára és ellenünk veszik ürügyül a hatalmak.

Nehéz idők jönnek, édes Néném, attól tartok. A járvány tavasza fölöttébb száraz volt, a nyár hűvös, esős, ezután csakis szigorú és hosszú tél jöhet, javítson ki, ha nem így lesz, vesse közbe, hogy gazdag, szelíd ősz. El nem tudom hinni, hogy az általános felmelegedés vagy bármely kalamitás a gázműveket filantróp gesztusokra tudná sarkalni, nekik is a jövedelem kell csak. Amióta kalandor eleink a krumplit és a tengerit Amerikából ide is elhozták, kevesebbet és ritkábban éhezünk, mint annak előtte, én a szegénység vagy az ínség ilyetén formáitól nem is tartok. Viszont az elmék háborodásától annál inkább, a léleknek sorvasztó fogyásától, mert egyre többen prédikálják, hogy a szabadság végső soron káros, valamint a szájaknak erővel történő befogatásáról is terveket szövögetnek hangosan. Emlékszik még, édes Néném, hogy mit kívánt a magyar nemzet ama nevezetes tizenkét pont elsőjében? Vagy Petőfi Sándor. Ez nekem Budapesten jártomban mindig eszembe jut, valamint az is, hogy régebb ez irodalom volt, most melankólia, mert konformista fiatalokból keserű nyugdíjasok lesznek, ezt már láttuk. Jó színház is ritkán lesz már, a pesti vicc ideje közeleg megint, be van ez gyakorolva, gyűjtöttem is egyet éppen. Eötvös Károly megtermett ember volt, ezért két jegyet váltott mindig az omnibuszon. Találkozik egyszer a miniszterelnökkel (?), aki nem vett jegyet. Eötvös szól neki, hogy mi lesz? Azt hittem, a rám való tekintettel váltottál kettőt, válaszolja a miniszterelnök. Nem rád, a lovakra vagyok tekintettel, mondta Eötvös. Mi ebben a vicc, kérdezte a kortárs hallgatóság. Hát az omnibusz, válaszolt a mesélő.

Így vagyunk, édes Néném, alig hiszem, hogy kedves és kedélyes Budapestünket egyhamar viszontlátni lehetőségem adódik. Ha viszont Kéd arra jár, ne szalassza el az alkalmat, egy pár könyvet vásároljon, és örüljön az életnek, mint azon a nyáréjszakán, amikor nagy eső lett, és meztélláb sétáltunk a Körúton, pedig nem csak hánytak és vizeltek sokan a teljes nyilvánosság bevonásával, hanem palackok ezreit törték össze – gyerekszoba, úgymond. Baj minket akkor nem érhetett. Budapest azon ritka helyek egyike a világon, ahol az ember ujjnyival a flaszter fölött is tud járni, költők állnak jót ezért. Őrizze meg, édes Néném, ezt a tudományt, ha pedig arra való alkalmasságot vél felfedezni valakiben, tanítsa meg rá, mert nem hiábavalóság az, és a napok gonoszok.

Maradok Kédenek, akije voltam.

Marosvásárhely

2020. július 24.