Rácz Boglárka regényrészlete

Urbantristesse felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Apánk egy nap nem jött haza többé. Nem költözött el, csak nem jött haza. Reggelig vártuk a konyhában, anyánk közben kétszer is elment a Csaliba, de hiába kereste. Nem tudtam, fáj-e anyánknak, Gusztáv szerint jobb volt így, nem szabad, hogy veszteségként gondoljunk rá, mondta, mielőtt lefektettük Kisbékát. A Csaliban már mindannyian jártunk, apánk a sarokban ült két vagy három társával, a kocsmáros név szerint is ismert minket, Nándor, korán kezdik a lányaid, kacsintott ránk, ha csak én meg Kisbéka voltunk ott. Apánk, ha jókedve volt, rendelt nekünk egy kis kólát, és megígérte, hogy most már hamarosan elindul. Nem akartam hallani azt a szót, hogy veszteség, főleg nem apánkkal kapcsolatosan, meg kéne könnyebbülnünk inkább, összecsomagolni a ruháit, és szép lassan kicsempészni a lakásból, mintha sosem élt volna itt. Másnap Gusztáv csinálta anyánknak is a reggelit, kifli, olcsó margarin és egy szelet párizsi, nekünk fejenként háromszáz forint, több is, mint amiből kijön két igazán finom péksütemény. Nagyjából havonta egyszer vehettünk, amikor Gusztáv fizetést kapott, zavarban voltam ilyenkor, szorosan fogtam Kisbéka kezét, mikor végre sorra kerültünk, és magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért olyan nehéz kimondani, mit kérünk. Anyánk gépiesen evett, valahová messzire nézett, miután harapott egyet a kifliből. Gusztáv azt mondta, megbeszélhetnék, mi legyen ezután, aztán rám nézett, amiből megértettem, hogy nekünk most el kell indulnunk. Szerettem volna maradni, de Gusztáv szigorúságának nem lehetett ellentmondani. A pékségben két osztálytársammal is találkoztunk, jó érzés volt, hogy látták, mi is szoktunk néha itt vásárolni. Nem sok osztálytársammal barátkoztam, csak Elizzel, aki előttem ült, szerintem neki volt a legkülönlegesebb neve az iskolában. Eliz a legjobb tanulók egyike volt, nyolcadikra azonban megváltozott, visszabeszélt Ica néninek és vörösre festette a körmeit, mint a pszichiáter felesége, akit mindig alaposan megvizsgáltam a fényképeken. Én még akkor is beszélgettem vele, mikor a többiek Ica néni hatására levegőnek nézték. Mire tanítás után hazaértünk, már ott ült anyánk apja a konyhában, valószerűtlenül kövér volt, biztosan az egykori kifőzde miatt. Évente egyszer látogattuk őket, Kálmán bácsikát többször, mert apánk miatt gyakran keveredtünk adósságba. Anyánk apja az igazi nevén szólította Kisbékát, Gréta mondta, van itt neked valami, és próbált lehajolni a két lába közé helyezett szatyorhoz. Én pénzt kaptam ilyenkor, mert nagylánynak számítottam, mindig pontosan a felét annak, mint amennyit Gusztáv szokott. Már sötétedett, mikor induláshoz készülődött, visszanézett az ajtóból, és azt mondta anyánknak, hogy vissza kéne fiatalodnia legalább tíz évet, mert apánk mellett teljesen tönkrement.

*

Apánk eltűnése óta nem sok minden változott, csak anyánk vonásai alakultak át, meg néha a mozdulatai. Fiatalabb ugyan nem lett, de az arcára különös rétegek rakódtak, én eleinte nem akartam észrevenni, aztán meg szinte mániákusan tanulmányoztam, mintha bármi is kiolvasható lett volna belőlük. Volt, hogy napokig egy szót sem szólt hozzánk, én meg nem mertem azt mondani, mint Gusztáv, hogy ami most van, az nem veszteség. Könnyebb lett volna, ha anyánk nyíltan beszél, de akkor be kellett volna ismernie közel húsz év kudarcát. Egy nap szemeteszsákokba pakolta apánk holmiját, és a kukák mellé dobta, mi az ablakból néztük, összesen tizenkét zsákot számoltunk össze Kisbékával. Később a hajléktalanok feltúrták a kupacokat, én meg folyton azt hittem, apámba botlottam, mert az ő melegítője és pulóvere jött velem szembe, mikor elmentem a kisbolt előtt, ahol ők aprót kéregettek. Én mindig fel voltam készülve rá, hogy szembejön, talán erre az alkalomra is ki kellett volna találnom három-négy mondatot, ahogyan Éva néni kérte a díjátadóra. Anyánk arcán egyre élesebbek lettek a vonások, figyeltem takarítás közben, meg este a vacsoránál, ijesztő volt, hogy ennyire metsző. Ott ültem vele szemben, ettem a margarinos pirítóst és közben nagyon szerettem volna őt megérteni.

*

Anyánknak Kálmán bácsi temetésén lett volna alkalma találkozni apánkkal, de mindenkinek magától értetődő volt, hogy nem kellene ott lennünk. Nem tudtuk, honnan értesült a halálhírről, Gusztávnak mindenesetre odaadta a gyászjelentést, a felnőttek már számolhatnak az elmúlással. Próbáltam elképzelni Kálmán bácsit halottként, a mozdulatlan testét, anyánk nem mondta Gusztávnak, Jolika nénivel mi lesz, így őt is elképzeltem, ahogy a tolószékében erőtlenül gördíti magát a nap felé, mint amikor legutoljára láttam. Persze akkor nem lehetett tudni, hogy került a tűző napra, és én nem is akartam. Kálmán bácsi nem szerette anyánkat, néha előttünk is megjegyezte, hogy a rendes nők nem járnak miniszoknyában takarítani jómódú férfiakhoz. Apánk sosem vallotta be neki, hogy az alkohol miatt elveszítette a munkáját, és ha anyánk nem takarítana, tönkrementünk volna már régen. Néha azt is mondta, anyánk tanította nekem, hogy nagyapa helyett Kálmán bácsit mondjak, ha meglátogatjuk. Apánk dühös volt ilyenkor, hazafelé olyan erővel szorította a kezem, hogy estére vörös és lila foltok borították. Egyszer megálltunk a Csalinál is hazafelé menet, azt mondta, várjak kint, csak egy percre megy be. Amikor már hosszú percek óta várakoztam, igyekeztem kitalálni, mivel merhetném az idő múlását. Ha már elhaladt előttem tíz járókelő, apánk biztosan kijön. Tíz után újabb tízet számoltam, közben győzködtem magam, hogy kevés az a tíz ember, akiken talán az aznapi vörös és lila foltjaim múlnak. Szerintem Kálmán bácsi nem tehetett róla, hogy apánk ilyen. Jó lett volna, ha még egy kicsit él, akkor én és Gusztáv még megmondhattuk volna, hogy anyánk melegítőben jár takarítani és sokszor nekem is menni kell, mert nem győzi egyedül. Később még megtudtuk, hogy Jolika néni intézetbe került, és nem emlékszik rá, hogy van egy fia.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.