Szászi Zoltán novellája

Arnold Eszter felvétele

Reggeliző utazók

A keleti metropolisz hatalmas pályaudvarának emeletén kedélyes kis bisztróban üldögéltek négyen, a Dekadencia megyén átfutó gyorsvonat utasai. E fővárosból útra kelt férfiak hajnali háromkor még a gomolygó ködben úszó táj egyetlen világító objektumát, egy sárga fényben sejtelmesen mutatkozó kápolnát bámultak. Most, reggel fél kilenc tájékán, amikor már a csúcsforgalom lefutott, csupán a vidéki szárnyvonalakról beérkező, piacozó öregasszonyokat meg orvoshoz igyekvő embereket, iskolából késő, reggel elaludt, lógós diákokat hozó helyközi járatok érkeztek meg a sokvágányos pályaudvarra, ők négyen a kényelmes reggelihez készülődtek. Teli volt az asztal. Sonkás tojás, pirítós, vaj, csipkelekvár, angol tea, sült szalonna és narancslé ínycsiklandó látványa ingerelte az urakat, s hozzá is fogtak a bőséges reggelinek, miközben egyikük, a legidősebb, egy kissé testes és puha kezű, akár szépnek is mondható öregember – aki éppen csak csipegetett az asztalon lévő földi jókból – szóval tartotta őket. Az öreg azt ígérte még hajnalban, elmeséli, hogyan ittak el egy egész falut a lakosai, s hogyan lett ez az eset a közgazdaságtanban elriasztó példa. Kávét rendelt, a teát nem szerette reggelre, majd szivarkát vett a szájába, de nem gyújtotta meg, csak a külsőség, a komolyabbnak látszás kedvéért forgatta a szájában, mert úgy vélte, ettől ő is és mondanivalója is még hitelesebbnek tűnhet. Nem mintha bárki is megkérdőjelezte volna a társaságban az ő hitelességét, de hát a külcsín fontos volt az öregembernek, még ennyi évtized után is.

– Nos, bármennyire is csodálkoznak, valóban elitták azt a falut, melyen hajnali háromkor átrobogtunk, s a kápolna kísérteties sárga fénye máig ott villog az urak szemében, mint azt jól látom. Hogyan történt? Sokan és joggal kérdezhetnék ezt. Hogyan lehet elinni egy falut? Ki gondolná, de egy ilyen régi szép falu pusztulásának eredendően nem más, mint mély lelki okai vannak. Mert ugye váltották egymást a korszakok, jöttek és mentek impériumok és bürokratáik, fordultak rendszerek, érték sorban a változások az embert, s ez mindig kihatott ezekre az emberekre. Mint mondtam már korábban, amerikás falu volt ez a mi furcsa sorsú településünk, ez az elivott falu. Amelynek fénykorában, tehát a huszadik század harmincas éveinek elején, robbanásszerű kiteljesedése, fejlődése volt. Akkor klinkertéglás, magas utcai homlokzatos, ámbitusos, nyári konyhás, nagy csűrös, hombárokkal teli kamrákat rejtő nagygazda házakkal építették végig a főutcáját, lett hangyaszövetkezete, tudom, hogy volt közös cséplőgépe, itt volt a megyében a legnagyobb úrbéres kaszáló és tekintélyes nagyságú erdeje is volt, az is közösségi. Emellett volt egy rendes fogadója, olvasóköre, legényegylete, fúvószenekara, cigánybandája, vágóhídja, nagy magtára, kőbányája. Volt tekintélyes gazdaság, amelynek hasznát mindenki érdeme, elvégzett munkája szerint meríthette. Anno részegen embert nem láttak itt soha a faluban, csak dombon termett nemes bortól jó kedvűeket, olyan férfinépet, akik mértékkel fogyasztották a domboldalon megtermő burgundi, rizling és juhfark szőlő borát, meg a kékfrankost és a portugált. Némelyik háznak még angyalkás vagy lovagos pajzsos, girlandos, csigás gipszdombormű is díszelgett az utcai ablakai közt. Tellett rá. Mind munkából lett az. Rendes munkából. Amikor nagy baj volt, és a megélhetés miatt kitántorogtak az első háború után a férfiak Amerikába, úgy hat-hét év kemény munka után mind hazatértek. Kivéve Pettyes John nagyapját, aki kint beleszeretett egy szomszéd faluból való sváb lányba, és ott is maradt vele. Amikor hazaértek az emberek, persze mindannyian építkezésbe fogtak, így a korábbi századok szalmatetős, vályogházai helyén – egy évtized se kellett hozzá – egy piros cseréptetős, gazdag falu teremtődött. Még tornyot is újat húztak a templom mellé. Ha már tellett. Nosztalgikus? Hogy idilli volt ez? Lehet! Éltek hát ezek a Pettyesek – mert ez volt a leggyakoribb vezetéknév itt a faluban –, éltek boldogan, házasodtak vígan, meghaltak eltelve az élettel, amit végigdolgoztak mindannyian. Nagyfalu. Így hívták régen. Akkor még egy el nem ivott falu lakói voltak ők, éltek, ahogy illik, mint a mesében.

Igyekvő nép lakott itt, mondtam már, mindenbe belefogtak. Ha kellett, követ fejtettek a hegyoldalban, a patakra gátat építve tavat duzzasztottak, abban halat neveltek, hogy jó pénzt keressenek, fát ültetett a nép a lecsapolt mocsár helyére. Fekete diót, annak drága a fája, vitték is azt a bútorgyárba, sok szép Thonet szék lett abból az erdőnyi fából, amit innen kivágtak a második világégés előtt. A köves dombok aljára gyorsan növő akácot telepítettek, azt alig tíz év után nagy pénzért vitték a nagyvárosba tüzelőnek. Ahogy kívánta, rendre kaszálták a réteket, vízpartokat, neveltek marhát, juhot, disznót, aprójószágot. Maguk tán már azt se tudják, mi az aprójószág. Mindegy is, aki csak sonka formájában ismeri a disznót, annak most hiába tartanék szakelőadást a sertés őszi ridegtartásos makkoltatásról, úgyse se fogná fel, mekkora munka az. Drága jó dédapám kondás volt, de hát az olyan vendégmunka volt mindig is, kérem. Nem itt lakott Nagyfalun, hanem a mezsgyehatáron, a kondásházban. Tegyem még azt is hozzá, hogy abból a soványka, vereses erdei talajból, amit irtványozással kicsikartak maguknak a dombok alján, még abból is képesek voltak hektáronként harminc mázsa gabonát kivarázsolni ezek a néhai emberek. Ami mai intenzív módszerekkel se rossz eredmény ilyen vacak talajon. Hogy sikerült ez nekik? Használtak műtrágyát! Már akkoriban. Mert látták Amerikában. Tanultak. Mindig tanultak. Ki ne hagyjam a felsorolásból, hogy ezek az amerikás, meglett férfiak havonta egyszer angol nyelvű teadélutánt tartottak, hogy ne feledjék el a nyelvet, amit megtanultak! De hagyjuk is ezt!

Gyarapodott a falu népe, soha senki nem maradt le. Mert ha bárkit baj, betegség, vész ért valamiben, a többi szó nélkül beledobott a falubíró által körbehordott kalapba annyit, amennyit jónak látott, így senki nem maradt el semmiben. Régebben ezt úgy mondták volna szakszóval, hogy szociális együttgondolkodás. Szolidaritásnak is hívhatjuk. Szép volt. Tán igaz se volt. Ha meg az is volt, bizony vége lett! Mert aztán eljött a nagy világégés. Az a második. Itt kezdődik a falunk tragédiája. Elvitték a férfinépet – szám szerint százhuszonötöt, azaz öt szakaszra elég férfit a frontra. Oda, muszkaföldre, az elátkozott hadseregbe. Fagyos földet feljavítani emberhússal, csontliszttel. Tízen jöttek haza. Azok is nyomorultan. Testben és lélekben. Roncsokként. Az itthon maradottak? Ha a háború alatt gyerekként túlélő, majd az ínséges időkben felnőtt nemzedéket kérdezik, hogy azzal mi lett, arra is van válasz. Hát kérem, az a nemzedék szétszaladt. Legjavát elszippantotta a nagyváros, miután elvették a földet az emberektől. Mentek az iparba, oda lehetett menni. Ami emberanyag itt maradt, az volt a leggyengébb maradék. Ők aztán meg az ő gyerekeik a közelmúltban végromlásba vitték a falut. Egy leromlott, gőgös, elbutult nemzedék volt ez, amely a napi háromszor nyolc ritmusában élt. Nyolc órát munkakerült, nyolc órát otthon se dolgozott, nyolc órán át meg jobb esetben aludt mámorosan, vagy éjszaka a környéken bitangolt, betört, lopott, rabolt. Ez a nemzedék teljesen rákapott az italra. De már nem a nemes szőlőket nevelte magának, azzal sok lett volna nekik a baj, meg kevés a boruk, hanem a jóféle fajták helyett a direkttermőket kezdte el preferálni. A sátán bora győzött a nemes isteni nedűk felett, azzal az érvvel, hogy a felejtéshez, a butuláshoz édes mindegy, mit iszik az ember, sőt az agysejteket romboló Othello könnyen elkészíthető butító itala sokkal olcsóbban kihozható, meg amúgy is ki a francnak van kedve a nyavalyás szőlővel annyit dolgozni! Aztán ezek a mindent kibíró szőlők is kivesztek, a korszak általános mérge, a DDT teljes rákhullámot, a szövetkezetesítés lustaságot, az utána bevezetett állami gazdaság züllöttséget hozott. Aztán eljöttek a még rosszabb idők. Rendszerváltás után bezárt, megszűnt itt minden, se bolt, se kocsma, se kultúrház, se posta nincs már. Még néhány évig maradt a heti két alkalommal erre járó mozgóbolt, arról vették az árut az egyre elhanyagoltabb emberek. Olcsó krinolin, csomagolt kenyér, tablettás bor, mezítlábas cigaretta, omló vakolat, soha vissza nem igazított elcsúszott cserép a tetőn – itt indult el a végromlás.

Aztán az okoskodók megtalálták a bankot, ahol hitelt adtak, úgy tettek, mintha felújításra kérték volna, és ott volt a fedezet a sor régi, szép nagy ház, tekintélyes méretű belső telekkel, kertek, gyümölcsösök, régi úrbéresi birtokokból kiszabdalt nadrágszíj parcellák. De ugyan mi is lehetett volna más a történet vége? Ha ezt mondta Béla bátya, ez egyik Pettyes: „Eliszom a cserepet is a tetőről, el én, a mindenét neki!” Sikerült is. Megcsinálta. A banki kölcsön részleteit nem fizették, az ebből kapott pénz mind elment, lecsorgott a torkokon. Egyre több házra jelzálog került, majd végrehajtói zárlat, de a bank egy árva fillért nem kapott vissza, mert szinte egyszerre csődöltek be az adósok, ilyen faluban meg nem lehet eladni ingatlant, pedig a legravaszabb ügynököket vetették be, de úgyse ment. Végrehajtók országában ez lett a díjnyertes helyiség. Szomorú rekord ám ez! Mi lehetett ennek a vége? Az öt éve lefutott világjárványkor a sok legyengült immunrendszerű szeszkazán vénember – akik már évtizedek óta agglegénysorban éltek, hiszen nem volt olyan buta egy nőszemély se, hogy ideköltözzön, ebbe az elvadult faluba – mind meghaltak a vírusjárványban. Egy hét alatt hatvan férfi. Egy nagy tömegsírt ástak nekik, jó hússzor húsz méter keretűt, hat méter mélyet, egymásra rakták őket, beszórták az egészet klórmésszel, rátolták a földet markológéppel. Senki nem maradt itt élő, csak néhány távoli rokon járogatott még el, valami jusst keresve, de nemigen találtak itt semmit a romokon és a koszon kívül. El is maradoztak fokozatosan ezek a távoli jussolók is.

Egy év alatt pedig így benőtte a falut a gyom, lefutott a sok hagyatéki tárgyalás is, de tartozásként a bankoké lett az egész falu. Igaz, mit kezdhetnek vele? Semmit se! Tavaly meghalt az amerikás Pettyes John. Csak az ő őseinek a zsúpfedeles háza állt már ekkor viszonylag épségben a falu szélén, ennek a kútjában találták a véletlen turisták a már említett értékes dolgokat. Gondolom, tudják, errefelé mostanában is csak a szerencsevadászok, amatőr kincskeresők, vajákosok, meg bűbájosok járkálnak. Az ilyen zakkant népet tudja csak vonzani az ilyesféle hátborzongatóan elhagyatott hely. A régi temetőben, ami az egyedüli viszonylag látogatható terület itt, még ott állnak a nagy, öntvényből készített díszes vaskeresztek, a nagy háborúk közti gazdag idők emlékeként. Igaz, ahogy nemrégiben magam is megtapasztaltam a helyzetet, ezeket is megtizedelték már a fémhulladék gyűjtők, mert ugye minek a halottaknak a vaskereszt, minek a pompa, minek a díszes sírhely? Se utód, se ismerős, legfeljebb ha néhány kósza néprajztudós járkál az ilyen temetőkben! Hogy dokumentálja az idők és erkölcsök változását. Magam tavaly jártam ott. Kondás dédapám ott van eltemetve a bejárat mellett, mint afféle jöttment ember. Jöttmentek vagyunk, hiába díszoklevél, díszpolgárság, díszsírhely, nem ér az egész egy jó pirítós kenyeret sem. Na, fizessünk uraim, aztán besétálunk a városba. Lesz látnivaló bőven.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.