Baka L. Patrik: Az alternatív történelem műfaja a fizika és a történettudomány tükrében

(Tanulmány)

A  mainstream  kánon  újraszituálásához és  a hagyományhoz fűződő viszony újraértelmezéséhez nagyban hozzájárult, hogy a posztmodern sorra vetette fel azokat a lényegi kérdéseket, amelyek a korábban peremre szorított spekulatív fikciónak, s azon belül az alternatív történelemnek már a kezdetektől sajátjai voltak.2 A posztmodern különböző szövegalkotási stratégiái, többek között az ontológiai zavarok és eltolódások, a valóság és fikció közti határ problematizálása, a „másság” előtérbe kerülése, a világalkotásból következő episztemológiai kérdések, a bizonytalanság és a történelemhez fűződő játékosan ironikus viszony az allohistorizmus alapjai is egyben.3 Nemcsak arról van tehát szó, hogy a posztmodern hatása az irodalmi peremre is kiterjedt, hanem sokkal inkább arról, hogy ez utóbbi a posztmodern körvonalazódásánál kulcsszerepbe került; annak egyik alappillérévé vált.

A „mi lett volna, ha?” típusú kérdésfelvetés, s vele az alternatív történelem műfajának tulajdonképpeni legitimálásához mindazonáltal nemcsak napjaink irodalmi fősodra járult hozzá, sőt, nem is csak az irodalomtudomány, de a történettudomány is, a természettudományok közül pedig legfőképp az elméleti fizika. Jelen dolgozat úgy állítja fókuszba az alternatív történelem műfaját, hogy azt épp e két, egymástól első ránézésre tekintélyes távolságra lévő tudományterület elméleti háttere előtt vizsgálja meg.

Az alternatív  történelem  és a  fizika

Az allohistorizmus – másként: uchronia, kontrafaktualitás, paratörténelem, múlthasadás – által kiemelten kezelt történelmi töréspontokat, azaz divergenciapontokat4 nem pusztán a múlt/jelen/jövő átírásának, hanem sokkal inkább megkettőzésének, megsokszorozásának apropóiként kell értelmeznünk – így válik feszessé a kapcsolat a kontrafaktumok és a párhuzamos világok között. E rokonműfajok alapvetése a fizika felől lesz leginkább értelmezhető, hiszen a kvantummechanikai jelenségek némelyike ugyanezen jellegzetességek, a „megkettőződés”, az egyszerre két helyen való jelenlét szerint szerveződik.5

A kvantummechanika alapelveit a 20. század első felében rakták le, amikor is néhány elemi történést már nem volt lehetséges Newton tézise mentén értelmezni, mely a mindennapi tapasztalataink révén érzékelt világot írja le – a kvantumfizika ehhez képest az elemi részek szintjét kutatja. Nézzük, mit mondanak róla a tudományterület nagyjai:

Korunkban az integrált áramköröktől a lézerekig minden a kvantumelmélet sziklaszilárdnak bizonyult elvein alapul.6

A kvantumfizika a valóság új modellje, amely képet rajzol fel az Univerzum egészéről. Ez a kép azonban olyan, hogy ott a valóság intuitív megértése során kialakított alapvető fogalmaink jó része értelmét veszíti.7

Jó példa erre az úgynevezett kétréses kísérlet. A mérést egy olyan fal túloldalán végzik, amelyen csak két résen tudnak átjutni s a vizsgált régióba becsapódni a kilőtt részecskék. A részletektől eltekintve: a kísérlet lehetőséget ad arra, hogy egyetlen részecske útján túl az egész rendszerre nézvést előrejelzéseket tegyünk. A jelenség Feynman-féle értelmezése szerint egy részecske becsapódása a felmerülő összes lehetséges útvonal függvénye, a változásokra pedig mint a struktúra történetére, illetve történelmére is hivatkoznak.

[H]a adott a rendszer állapota valamely időpontban, akkor a természet törvényei meghatározzák a különböző jövők és múltak „valószínűségét”, ahelyett, hogy teljes bizonyossággal meghatároznák a jövőt és a múltat. […][E]gy általános értelemben vett rendszer esetében bármely megfigyelési eredmény valószínűsége az összes lehetséges történetből áll össze, amelyek az adott megfigyelést eredményezhették volna.8

Ennek értelmében tehát hiába rögzítjük egy adott részecske helyzetét a jelenben, ehhez vezető útja – amire a múltjaként is hivatkozhatunk – nem lesz megrajzolható egymást követő, meghatározott események sorozataként. A kvantumfizika tehát felborítja a determinista alapelveket, hiszen a fent ecsetelt jelenség értelmében múlt és jövő egyaránt lehetőségek miriádjaként értelmeződik. Feynman kísérletét nem véletlenül nevezik „alternatív történelemnek” is.

A kvantumfizika szerint az Univerzumnak nem egyetlen múltja van, vagyis nincs egyetlen története.9

Azt a jelenséget, amikor az univerzumnak több lehetséges változata egyidejűleg létezik egymás mellett – kvázi több lehetséges történelme van –, kvantumos szuperpozíciónak nevezik. A jelenséget John Gribbin a következő, találó hasonlattal ragadja meg:

A valóságnak nagyon sok, különböző változata létezik, amelyek valahogy „egymás szomszédságában” fekszenek, mint egy könyv lapjai.10

A „lapok” különbségeit egy-egy kisebb vagy nagyobb következménnyel járó döntés vagy véletlen generálja ki, s amíg két, egymás melletti „oldal” eltérését jelentheti egyetlen égő vagy kihunyt gyertya, addig a szemléltetésként bevont könyv első és utolsó oldala közt már egy robbanó napnyi… csillagnyi különbség is fennállhat.

Az allohistorikus zsáner tudományos alapját biztosító kvantummechanikán belül a kvantumos szuperpozícióval rezonál együtt Hugh Everett sokvilág-elmélete (many-worlds interpretation [MWI]) is, melyet az amerikai fizikus 1956-ban tett közzé. Eszerint egy multiverzumban – ami számos, párhuzamosan létező, egymástól független univerzumból áll (amelyek egyike a mi univerzumunk) – együtt jelenik meg a kvantummechanika által megengedett összes lehetőség.11 Az elmélet értelmében tehát a párhuzamos világok itt lüktetnek a szomszédságunkban, s mindazon események, melyeknek több lehetséges kimenetele van – kvázi az összes esemény –, ezek valamelyikében meg is valósulnak.

[Everett] abból a meghökkentő előfeltételből indul ki, hogy az egész világegyetem minden mérési tevékenységgel kétfelé oszlik, az egyikben a részecskék a mért tulajdonsággal rendelkeznek, a másik világegyetemben pedig a másik lehetséges állapotot veszik fel. […] Ez a megközelítés különösen akkor látszik ésszerűnek, amikor Richard Feynman „történelmek összegzése”-módszerével kombinálják; ebben a megközelítésben azonosnak tekintik a hullámfüggvény valószínűségeit azokkal a különböző lehetséges eseményekkel, amik a kozmikus történelem során felléphettek, de mégsem léptek fel (vagy legalábbis abban a világegyetemben nem, amit mi megfigyelünk).12

A mindennapjaink minden egyes másodpercében ott húzódó alternatívák révén ilyenformán újabb és újabb párhuzamos világok alakulnak egy lényegében végtelen számú párhuzamos univerzumból álló multiverzumot hozva létre. A sokvilág-elmélet alaptétele ugyanis az, hogy valahányszor a világegyetem egy kvantummechanikai döntéshelyzetbe, a már emlegetett divergenciaponthoz jut, mindannyiszor megduplázódik.13 Az Everett-féle tézis így támasztja alá a lehetséges valóságok – másként kontrafaktumok – létezését.

John Gribbin már hivatkozott kötetében a múlthasadás jelenségére ugyancsak hoz egy közérthető párhuzamot, mégpedig az osztódással szaporodó amőbák esetét. Eszerint, egy kiváló emlékezőképességgel rendelkező amőba egészen az osztódás előtti állapotára is vissza tudna emlékezni, arra az időszakra, amikor még egyetlen egyed volt. Az osztódás momentumától kezdődően azonban – noha a kialakuló egyedek akkor még tökéletesen megegyező emlékekkel rendelkeztek – már egy merőben más, egymástól független életúton haladnának tovább. A hangsúly esetünkben a függetlenen van, hiszen az egymástól elvált amőbák – másként: az általunk taglalt univerzumok! – jövője már egymástól tökéletesen elszeparáltan történik, s közöttük nem lehetséges a kommunikáció sem.14 Az allohistorikus történetek mint narratív szerkezetek tehát a sokvilág-elmélet és a multiverzum-teóriák irodalmi manifesztációi.

Klapcsik Sándor Párhuzamos  világok  –  az  interpenetráció,  a szimulákrum  és a szimbiózis modellje15  című tanulmányában a valós és nem valós világok dualitása kapcsán értekezik. Konstatálja, hogy az irodalmi művekben vagy a mozivásznon számtalan alkalommal szembesülhettünk már a különböző univerzumok érintkezésének kérdésével. A szerző három olyan kapcsolódási-mintázatot vél felfedezni, ami szerint ezek a produkciók szerveződnek:

Az első az interpenetráció elve: eszerint a kétféle regiszter szabadon vehet át elemeket egymástól. Kölcsönösen átjárják egymás határait, de nem egyesülnek. Ezáltal a kiazmus trópusát vetítik elénk. A második a szimulákrum modellje. Eszerint a másolat eltörli az eredetit, a valódit, sőt még a megszületésére se ad esélyt. A harmadik a szimbiózis elméletében hisz. Eszerint a határok megszűnnek: a valós összenőhet, elválaszthatatlanul összekapcsolódhat a nem valóssal. Egymást kiegészítve, segítve működhetnek együtt.16

Mivel a tanulmány a Mátrix című szuperprodukcióra vetítve vizsgálja az egyes modelleket, elsiklik egy kínálkozó, negyedik kategória fölött. Első ránézésre bár úgy tűnhet, hogy az alternatív történelmi művek a szimulákrum-modellbe sorolhatók, melyben az eredeti univerzum eltűnik, s a másolat marad meg, észre kell vennünk azonban, hogy az allohistorikus regények világai csakis a mi, evilági elemzéseink és horizontunk felől másolatai valaminek – saját univerzumunknak, mert erre tekintünk kikezdhetetlen kiindulási horizontként –, viszont ha az Everett-elmélet igaz, úgy ezek egyike sem lesz szimulákruma egy másiknak, hiszen egyenrangúak. A kvantummechanika által feltételezett/igazolt párhuzamos világok tehát – ezek az „osztódás utáni amőbák” – a klapcsiki modellek egyikébe sem sorolhatók be, mert a meglévő három csak innen, a mi világunk felől nézve telítődik a neki szánt tartalommal. Jól látható tehát, hogy a modell bővítésére van szükség, melynek újonnani, negyedik sarokköve az alternatív-modell kell legyen.

Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk az időutazáson alapuló alkotások felé, melyek az uchróniák közeli rokonaiként tételezhetők, hiszen ugyanazon tudományos tézisek mentén szerveződnek. H. G Wells Az időgép17 (The Time Machine) című opusa óta a popkultúrát átszövik az időutazáson alapuló történetek, melyek időről alkotott képe bár szórakoztató, a tudományos tények felől nézve téves. A szerzők hamar szembesülnek azzal a veszéllyel, hogy az időutazás komoly ráhatással bírhat a történelemre, a kvantummechanika szabályaival nem számító konstrukciók pedig kvázi kivétel nélkül elhibázottnak mondhatók. Persze nem minden időutazásos regény követi el ezt a hibát.

Stephen Baxter műve, az Időhajók18 (The Time Ships) – ami Wells opusának tulajdonképpeni folytatása – egy olyan tudományosan is védhető konstrukcióra épít, miszerint az időben való utazások nyomán a történelem folyamatosan párhuzamos változatokra szakad szét, melyek közt a sorsfordító döntések meghozatalával a kommunikáció lehetősége is megszakad.

Nem kerülhetjük el, hogy bele ne avatkozzunk saját múltunkba. Minden lélegzetünkkel, minden kivágott fával, minden megölt állattal új világokat teremtünk a sokaságban. Ennyi az egész. Ez elkerülhetetlen!19

Látni kell, hogy az iménti idézet egyszersmind az alternatív történelmi narratíva alapgondolata is. A párhuzamos világok léte továbbá feloldja az időutazás kapcsán gyakorta emlegetett paradoxonok mindegyikét, például a nagymama-paradoxont, melynek alapvetése, hogy ha valaki a múltba utazva megöli valamelyik nagyszülejét, úgy meg sem születhet. A sokvilág-elmélet szerint a merénylet viszont csak egy lesz a számtalan kvantummechanikai döntéshelyzet közül, ami pusztán megduplázza az univerzumok számát – újabb leágazást alkot –, melyek egyikében a nagyszülő ráadásul nem is halt meg.20 S ami az egész kérdéskört tekintve talán a leginkább zavarba ejtő, az az, hogy:

[A] fizika ismert törvényei között egyetlen olyan sincs, amelyik tiltaná az időutazást, jóllehet az időgép megépítése rendkívül bonyolult feladat lenne. Az általános relativitáselmélet [egyenletei csak azt nem engedik meg], hogy az időgép megépítésénél korábbi időpontba utazzunk vissza[.]21

Az alternatív  történelem  és a  történettudomány

Az uchronikus alkotások kiindulási alapot szolgáltatnak különböző történetfilozófiai gondolatfutamokhoz, a legnagyobb érdemükre – hasznukra? – talán mégis Andrew Roberts világít rá:

Otthoni íróasztalom mellett Aldous Huxley egy 1959-ben írott levele függ a falon, bekeretezve, mely így szól: „A történelem legfontosabb tanulsága, hogy az emberek mit sem tanulnak a történelem tanulságaiból.” A képzeletbeli történelem egyik nagy előnye a valódival szemben, hogy – ha megfelelőképp használjuk – olyan új tanulságokat kínál, melyek segítenek a múlt megértésében.22

És e megértésben s tanulságokban ott kell lennie jelenünk felértékelődésének is, hiszen az ok-okozatilag védhető kontrafaktumok forgatókönyvei mutatják meg leginkább: sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy ne egy disztópikus, vérgőzös jelen legyen a miénk.

Mi történik azonban, ha az általuk tárgyalt spekulatív narratívákra a történettudomány felől közelítünk rá? A teljes elutasítás vagy a „haszon” felismerése lesz az eredmény? Irányadó munkájában, rögtön az allohistorizmus bemutatása után a történész Rosenfeld így fogalmaz:

A történeti tényeknek ellenszegülő, kontrafaktuális (counterfactual) történelmi spekuláció műfaja, amely „alternatív történetírásként” ismert, szinte a semmiből tűnt fel a legfiatalabb történész generáció körében, leginkább az elmúlt évtizedben, hogy a történeti vizsgálódás legtermékenyebb területévé váljon.23

Rosenfeld tehát nem kisebbet állít, mint azt, hogy az alternatív történelem a történettudomány legális és igen termékeny alterülete, s egyszersmind a spekulatív fikció alműfaja is.24 Véleményét erősíti a Mi lett volna, ha…? [fejezetek a meg nem történt világtörténelemből] című, magyarul is elérhető opus, Andrew Roberts szerkesztésében, melynek hasábjain tizenkét történész töpreng el a címbe foglalt kérdésen, a világtörténelem markáns divergenciapontjai mentén építve fel alternatív forgatókönyveket. Mivel mindegyik szerző az általa választott éra jeles kutatója is egyben, gondolatfutamaik fokozott figyelmet érdemelnek.

Még a Bevezetőben, a műfaj lényegéről értekezve a szerkesztő Roberts jegyzi meg, hogy amennyiben egy történész vetemedik arra, hogy alternatív végkifejletét vázolja fel valamely múltbéli eseménynek, soha nem hangolhatja el az egész „hegedűt”, pusztán egy húrt, azaz nem vázolhat fel évtizedekre, urambocsá évszázadokra előrevetített uchróniát, hiszen az ilyen hosszú távú dominóeffektus már pusztán önkényes fantáziálgatás, ami a szakmailag védhető állításokról a spekulációkra helyezi a hangsúlyt, ami pedig a(zirodalmi) fikció sajátja. A múlthasadás mindazonáltal megközelíthető tisztán a tudományosság felől is, amennyiben az események másként alakulásának rövid távú következményeire fókuszálunk, figyelembe véve a számos egymásra ható tényezőt. Egy-egy sakkjátszma vagy billiárdmeccs esetén a legjobb játékosok a jövő egyformán lehetséges variánsait tartják a szemük előtt, mielőtt döntést hoznak, mégis véges az az intervallum, amelyen belül „médiumi képességeik” működnek és meg tudják „jósolni” a jövőt. Épp ezért Andrew Roberts szerint egy történész ilyen témájú munkája terjedelmét tekintve ideálisan néhány oldalas, esszészerű, és többnyire olyan érát tematizál, ahol a meghatározó jelentőségű döntések a hatalmat gyakorlók egy igen szűk körének kezében voltak, diktátorok, abszolutista uralkodók, vagy csaták esetében korlátlan hatalmú főparancsnokok akarata szerint dőltek el. Ezt a kritériumrendszert szinte minden társszerző be is tartja, hiszen a tanulmányok legnagyobb hányada pusztán a múlthasadás közvetlen következményeit tárgyalja, szerzőik pedig csak ezt követően, egy-két oldalban terjesztik ki fantáziájukat, s villantják elénk azt a nagytotált, ami a dominóeffektus egy távoli pontján, megannyi ráhatás következményeként rajzolódhatott volna ki.

Roberts szerint az allohistorizmus ilyetén történő kiaknázása elsősorban politikai és hadászati válaszutakra vetítve működik jól, míg egy-egy tudományos felfedezés, ha nem is akkor következik be, ahogy az a mi történelmünkben történt, mit sem változtatna az eredményen magán, legyen itt szó a gravitáció vagy tömegmegmaradás törvényéről. Ezen a ponton megjegyeznénk, hogy más azonban a helyzet bizonyos technikatörténeti áttörésekkel, konkrétan azokkal, amelyek úgymond majdnem sikerültek. Ezek között a leginkább zavarba ejtő feltételezhetően Charles Babbage gőzhajtású számítógépének terve, amely százötven évvel korábban hozhatta volna el az információtechnológiai forradalmat… ez esetben épp a viktoriánus kor embere számára.25 Roberts kétségkívül jól látja viszont a meghatározó kulturális teljesítmények esetét, például a Don Quijote megírását. Annak felvázolása, hogy milyen eseménysorokat gátolt vagy generált volna egy ilyen és ehhez hasonló volumenű alkotás kimaradása az írástörténetből, nos, vélhetően kikövetkeztethetetlen. A kontrafaktualitás mindazonáltal jelen van a mi mindennapjaink apró döntéseiben is, s amint a szerkesztő helyesen mutat rá, az allohistorizmusnak a politika az egyik legtermészetesebb közege:26

[H]iszen mindig választás kérdése, és soha nem derülhet ki, hogy mi lett volna, ha a választópolgár másként választ. Minden választás azzal jár, hogy bizonyos ajtók becsukódnak s bizonyos eshetőségek meghiúsulnak – némelyik egyszer s mindenkorra.27

Most pedig lássunk egy-kettőt azokból a tanulmányokból, amelyek alapot szolgáltattak a fenti gondolatfutamhoz. Az egyes tételek címe rendre a kötetcím Mi lett volna, ha…? három pontjának helyére illeszkedik.

Anne Somerset …a spanyol Armada kiköt Anglia partjainál? című fejezete előbb az 1580-as években uralkodó állapotokat és államközi politikai kapcsolatokat vázolja, majd rátér a tengeri és folyami hajóütközetek tárgyalására, amelyek már az első pillanattól kezdve alternatív elemekkel telítődnek. Gondolunk itt például az olyan emberi gyarlóságok felerősítésére, mint amilyen Francis Drake kalózösztöne – ami az angol hajóhad fontos egységeinek vesztét okozza –, a hollandok kételyeinek fokozására Erzsébettel szemben, de egyszersmind – és kétségkívül ez a legfontosabb – az időjárási viszonyok feljavítására is. Somerset a tengeri ütközetek bemutatását tartja leginkább szem előtt, hitelesen ábrázolva és vonultatva fel a szembenálló felek hajóállományát, noha az angolok bukását elsősorban a pármai herceg sikeres partraszállásának hosszú távú következményeként festi meg, mely szerint az angol korona végül II. Fülöp spanyol király lányára, Izabellára száll – az alternatív forgatókönyv értelmében a hispán király nem volt hajlandó visszatérni a szigetekre, amelyeket még Tudor Mária férjeként ott járva gyűlölt meg –, Erzsébet nyakára pedig selyemzsinór kerül. A szerző a fenti események hosszabb távú világpolitikai következményeinek megfestését is magára vállalja, általános következményként a katolikus vallás megerősödését feltételezve, melynek keretein belül nemcsak Anglia, de Skócia is visszatér az egyház keblére.28

A kötet kiemelkedő darabja a szerkesztő Andrew Roberts – azaz Andrej Szemjonovics Robertszkij; micsoda önreflexió! – tanulmánya, a …Lenint megöli a merénylő a Finn pályaudvaron,29 amely az alternatív világban megjelent Kerenszkij diadala: az Orosz Forradalom és utóhatása című Robertszkij-monográfia egy markáns fejezete. A szerző visszájára fordítja az alap-gondolatmenetet, mondhatni, nem a tükörbe néz, de a tükörből szemlélődik. Dolgozata igenis számol a másként alakulás lehetőségével, s annak rémítő következményeivel, nevezetesen azzal, hogy Lenin akár túl is élhette volna a Szovjetunióba való hazatérést, nem úgy, mint az a valóságban – a tükör valóságában – történt. Robertszkij történelmi pontossággal rajzolja meg az oroszországi politikai helyzetet Lenin megérkezéséig, sőt, annak száműzetését és útját is nagy precizitással kifejti. Aztán a bolsevik vezér beszélni kezd az összesereglett néphez:

„Kedves elvtársak, katonák, tengerészek és munkások!”. Ebben a pillanatban találta el a golyó, épp a sapkaellenzője alatt, a homloka közepén. […] A vizsgálat hamar kiderítette, hogy [a merénylőt] Lev Harvejevics Oswaltnak hívják és balti származású; az is gyorsan kiderül róla, hogy ogyinokij volk – azaz „magányos farkas” […] A „Ki lőtte le V. I. L.-t?” kérdése azóta is foglalkoztatja a rejtélyes bűnügyek kedvelőit, akik bizonyára jól ismerik az esetre vonatkozó különféle összeesküvés-elméleteket, melyek többnyire az Ohrana szerepét valószínűsítik.30

Robertszkij tehát nem elégszik meg a „mi lett volna, ha…?” potenciáljával, sem a fentebb már említett tükör-csavarral, de a váratlan merényletet egy ideát is bekövetkezett váratlan merénylettel montírozza egybe; a gyilkos nevének megőrzésével és részleges plasztikázásával nem Kennedy jövőbeni és Lenin jelenlegi gyilkosát kívánja egy személyként lefesteni, hanem épp a gyilkos személyének esetlegességét prezentálja általa, nem beszélve az USA állambiztonsági szervezeteit gyanúsítgató összeesküvés-elméletek átvételéről, csak épp az idevágó intézményre, az Ohranára vetítve. De menjünk tovább – noha konstatálhatjuk, hogy Robertszkijnek kétségkívül regényeket kellene írnia – Kerenszkij diadala felé.

Oroszországot ekkortájt az Ideiglenes Kormány és a Szovjetek Központi Bizottsága irányította, s Lenin és a bolsevikok puccsa nélkül a két intézmény mind közelebb került egymáshoz. Kerenszkij a nép – és a munkások – akarata szerint kiléptette az országot a háborúból – Breszt-Litovszkra úgy és ugyanakkor került sor –, s a vörösök jelszavait: „Békét! Földet! Kenyeret!” átvéve és teljesítve (sic!) mind nagyobb és megkérdőjelezhetetlen szerepre tett szert. Robertszkij leírása az „ideát” történt sarkalatpontok mindegyikét megőrzi, csak épp pozitív előjellel futtatja ki őket: a Romanovokat nem mészárolják le, hanem emigrációba küldik; nem gyűjtik gulagokba a kulákokat, de rájuk alapozzák az államot; Trockijt szervezkedéseiért bár Mexikóba száműzik, de nem ölik meg; a ’18 februárjában tartott választásokon Kerenszkij megveri a  -sevikeket, és a liberális demokrácia útján továbbhaladó és felvirágzó Oroszország révén elejét veszi a második világháborúnak is. Robertszkij vitalista világa, ahol az Áprilisi tézisek mindössze egy PhD dolgozat függelékében jelennek meg, hosszú-hosszú évekkel később;31 ahol Zinovjev hollywoodi forgatókönyvíró; Sztálin pedig sikeres kaukázusi vállalkozó, számos, jól jövedelmező vágóhíd üzemeltetője (sic!) lehetett volna, nos, kétségkívül olyan alternatív univerzum, amelyért sokan „ideát” is áldották volna Alekszander Kerenszkij elnökurat.

Az Andrew Roberts által szerkesztett munka jól megírt és jól válogatott, szórakoztató, de egyszersmind elgondolkodtató vállalkozás is. Hiszen a szerzőgárdáját alkotó szaktörténészek révén bizonyságát adja, hogy az utak, amelyeken nem mentünk végig mily szerteágazóak is; hogy a múlt, amit sokan oly magától értetődőnek tekintenek, valójában mégis csak egy hajszálon múlt.

Az irányzathoz való történészi viszonyulás azonban nem olyan egyoldalú, mint azt a Mi lett volna, ha…? sejteti, hiszen korántsem mindegy, hogy milyen történelemfelfogás felől tekintünk magára a kérdésre; a plurális szemléletmód nem minden ideológia számára elfogadott.

[A kontrafaktuális] gondolatmenet természetesen mélyen felháborítja a whigeket, marxistákat, deterministákat, valamint mindenki mást, aki abban a hitben él, hogy valamiféle Végzet, vagy Sors, vagy Gondviselés irányítja az ember életét.32

Alternatív történelemről beszélni olyan közegben, ahol a múlt értelmezésének csak egyetlen lehetséges és egyszersmind elvárt módja van, meddő vállalkozás, s még olyan helyzetekben is kell hozzá bizonyos merészség, ahol a határ két oldalán tanítanak merőben más történelmet, hiszen ott épp az emlegetett leleplező funkció és jelleg jelenti a kockázatot.

A történészek egy része tudományterületükre nézvést ráadásul destruktív elemként tekint az allohistorizmusra, hiszen az nem csak az „egy történelmi igazság” elvét, de a történettudományt magát is megingatni látszik. Az irányzatban rejlő lehetőségek felfedezése vitathatatlanul szabadabb világlátást igényel. Annak legfőbb gátja, hogy a történésztársadalom a történeti vizsgálódás érvényes ágazataként tekintsen az uchróniákra – legyen szó filmes, irodalmi, esetleg egyenesen történészek által jegyzett esszé vagy tanulmány alapú gondolatfutamokról –, mégis maga a megkerülhetetlen szerzői jelenlét és szubjektivitás. Ezen felül sokuk tiszteletlenségként, vagy egyenesen szélsőjobboldali revizionista eszmék felkarolóiként értékeli a nácik győzelmét továbbgondoló allohistóriákat, noha esetükben a legnépszerűbb divergenciapontról van szó.33

Hiába tapasztalunk tehát a történettudomány egyik ága felől elfogadást, a másik felől pedig merő elutasítást, az embereket lázba hozó spekulatív gondolatmenetek ereje – részben alaptermészetünk, illetve a kontrafaktumokban rejlő tanulságok miatt – nem csökken.

Talán pont azért nem, mert a történelemnek nincs megoldása, a tény pedig egyenrangú a lehetőséggel.34

Egy rövid kitérő erejéig kétségkívül érdemes hivatkoznunk a 20. század egyik legnevesebb történetfilozófusának, Hayden White-nak a munkásságára is, kinek Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe35 című könyve – a posztmodern szemlélet sajátosságaival is rokonságot mutatva – markánsan destabilizálta a történelemről, s a történetírás szerveződéséről alkotott felfogásunkat. White elmélete nemcsak azt mondja ki, hogy a múlt a maga teljességében soha nem lesz megismerhető a történészek számára, hanem azt is, hogy a történészi munka fókuszában nem is maga a múlt, de sokkal inkább a szöveg áll.36 A történészeket ennek fényében az írókhoz hasonlítja – voltaképpen ugyanazt a személyi jelenlétet kritizálja náluk, mint ők az allohistorikus művek szerzőinél –, cáfolja munkájuk tudományos jellegét, módszertanukat és eszköztárukat. A történettudománynak nevezett területet egyszerű történetírássá alacsonyítja, hiszen a történészek nem a múlt tényleges vizsgálói, pusztán annak lenyomatához, a forrásokhoz van hozzáférésük, amelyek csak a történelem egy igen szűk részét ragadják meg, sokszor töredékesen, hibásan vagy tudatos sarkítások, hazugságok formájában. White szerint mindaz, amit történelemnek nevezünk, nem több a fikciónál, s hasonló valóságértékkel bír, mint a történelmi regények.37 A történetfilozófus úgy véli, a fentiek magyarázzák azt is, hogy miként létezhet párhuzamosan egymás mellett ugyanannak a történelemnek több változata, mely variánsok valamelyike egy-egy közösség számára a megkérdőjelezhetetlen igazság alapját jelentheti. Amint munkája záró szakaszában fogalmaz

Amikor a történelem ezen alternatív víziói közti választás ügye kerül elő, akkor az egyiknek a másikkal szembeni előnyben részesítéséhez a morális vagy az esztétikai kiindulópont képezi az egyedüli alapot.38

White  relativizáló megközelítésmódja nemcsak a tudományterületüket ért támadás okán sértette a történésztársadalmat, hanem amiatt is, hogy kétségbe vonta a történelmi megismerés morális felelősségét, ami pedig munkájuk alapját képezi.39 S persze – sokak értelmezése szerint – kapukat nyitott a szélsőségek revizionizmusa előtt, amelyek az olyan események értelmezésének megingatásában érdekeltek, mint például a holokauszt.40

Annyi bizonyos, hogy sok történész a white-i szemlélet győzelmét látta teljesülni a posztmodern játékosan ironikus történelemképében is, ami pedig számukra a történeti igazság s egyszersmind a valóság tagadásával egyenlő.41 Ezen kutatók allohistorizmushoz fűződő viszonya legalább enynyire kétkedő.

Véleményünk szerint a két pólus közt futó középutat Gyáni Gábor lelte meg, aki úgy véli, az értelmezésre épp azért lesz mindig szükség, mert a múlt az azt megismerők számára sohasem válhat közvetlenül hozzáférhetővé. Nem igaz viszont, hogy a posztmodern követői – s velük együtt az alternatív történelmek kedvelői – elsikkasztják a valóságot és tagadják a tudományos igazság lehetőségét, ahogy nem igaz az sem, hogy csakis egy, normatív, „helyes” és kanonizált narratíva képviselheti magát a történeti igazságot.42

Ami viszont számunkra fontos, az annak felismerése, hogy White dekonstruktív történelemszemléletének szegmensei egyszersmind az uchronikus narratívák alapját is adják, hiszen a kontrafaktualitás:

Reflektál a történelem narratív (fiktív) jellegére, hézagosságára, és összekuszálja a technikai fejlettség és a történeti idősíkok szintjeit[.]43

A white-i szemlélet a Stephen J. Greenblatt nevével fémjelzett újhistorizmus (new historicism) körvonalazódásánál is fontos szereppel bírt,44  hasonlóan Jacques Derrida dekonstrukciójához és Michel Faucault írásaihoz. Előbbitől a történelmi totalizálás kritikáját és  a textualitás kiterjesztését kölcsönözte, utóbbitól pedig a szubjektivitás, hatalom és diszkurzus fogalmait. Az újhistorizmus szerint személy és környezete folyamatos egymásra hatásban állnak, ahol az egyén hatalommal és vággyal megalapozott törekvése, hogy minden jelenséget formálódó identitásába integráljon. Az irányzat az irodalmi szövegekre mint különböző történeti – társadalmi, politikai, kulturális – feltételek ráhatásának eredményeire tekint, melyeket az értelmezés során is fontosnak tart. A történelmet azonban nem kezeli totalizált, fölérendelt kategóriaként, hanem értelmezései során az irodalmi szöveggel egyenrangú forrásokként tekint az adott időszakból származó történelmi dokumentumokra is. Utóbbiak rendszerint nem politikai, hanem inkább kisebb súlyú anyagok, naplójegyzetek, levelek, eseményleírások stb. Az újhistorizmus a nagy történelmi összefüggések által kitakart, elnyomott kis történelmeket, párhuzamos, akár a mainstreammel ellentétes, esetenként személyes olvasatokat kutatja, ember és világ véletlenszerű, nem totalizált érintkezését. A klasszikus történetírással szemben nem a „Mi történt?”-re kíváncsi, hanem arra, hogy „Hogyan értelmezték az adott eseményt?”, „Milyen érdekek és vágyak határozták meg az értelmezők olvasatát?”. Az újhistorizmus történelmi poétikájának posztmodern jellege tehát elsősorban a történelem képlékenységébe, alakíthatóságába vetett hitében érhető utol.45 És így kapcsolódik egybe az alternatív történelem eszmeiségével is, hiszen az egyénhez igazodó múltak/múltvariánsok, illetve a kitakart történelmek előtérbe állítása – ami alá tágabb értelemben a meg nem történt, vagy ideát meg nem történt történelem-forgatókönyvek is besorolhatók – akár annak sajátosságaiként is értelmezhetők.

Fontos munkájában, a The Alternate History: Refiguring Historical Timeban46 Karen Hellekson négy történelmi modell, az eszkatologikus, a genetikus, az entrópikus és a teleologikus szerint tartja rendszerezhetőnek a kontrafaktuális műveket. A modellek négy elem, a kezdet, a vég, a rendezettség és a rendezetlenség mentén szerveződnek, s az ezekhez fűződő viszonyuk határozza meg őket.

• Az eszkatologikus modell determinista, sorsorientált és a végső eseményekre fókuszál. Az egyes vallások túlvilág-felfogásával egyeztethető. A legtávolabbi jövőt ábrázolja.
• A teleologikus modell szerint a történelemnek, a történelmi összefüggéseknek célja van, s az egyes események ennek fényében bomlanak ki egymásból: elrendezettek.
• Az entrópikus modell szerint a történelmet a rendezetlenség és a véletlenszerűség határozza meg.
• A genetikus modell voltaképpen az okokat, a történelemben rejlő ok-okozati láncot, a múlt genézisét kutatja.

Hellekson szerint az alternatív történelem gondolatisága a genetikus modellben gyökerezik, hiszen jelenünket s a történelmi folyamatokat is az egyes események ok-okozati lánca formálta, amelyben minden elem alakítja a ráfonódó újabb láncszemek milyenségét. Fontos megjegyezni azonban, hogy az alternatív világok szerveződése magán hordozhatja a többi modell jellemzőit, szellemiségét is. Az egyes művek – legyenek bár historikusak vagy allohistorikusak – ilyenformán Hellekson történelmi modelljei szerint is megközelíthetők és értelmezhetők.

A szakasz befejezéséül ejtsünk pár szót a történelmi és alternatív történelmi regények kapcsolatáról, melyek közül Szegedy-Maszák Mihály már az előbbit is kényes műfajváltozatnak értékelte.47 Lukács György szerint a történelmi regénynek a múlt egy valós korszakában kell játszódnia, bizonyítottan megtörtént események köré szőve cselekményét, melyek apropóján az író minél pontosabban kell hogy bemutassa a tematizált kort és annak társadalmát.48 Ezt az idealizált elvárásrendszert destabilizálja Matt F. Oja, aki úgy véli, a cselekmény legnagyobb része mindenképp fikció lesz.

[A]zzal a feltevéssel dolgozom, hogy nincs abszolút különbség az elbeszélő történelem és az elbeszélő fikció között. Azaz feltételezem, hogy semmiképp sem gondolhatunk rájuk úgy, mint minőségileg különböző műfajokra, legfeljebb mint egyetlen kontinuum vagy spektrum ellenkező végpontjaira… Minden, ami e két pont közé esik, váltakozó mértékben ugyan, de természetesen egyaránt magában rejti a két pólus vonásait; a spektrum közepén fekvőkre pedig […] a legkétértelműbb hibridekként gondolhatunk csupán.49

A műfaj alkotói tehát minden tollvonásukkal a realitás és a fikcionalitás alkotta skálán mozognak, az irányzat „kényességét” pedig az adja, hogy csakis az utóbbi túlsúlya érvényesülhet. Ez azonban érvényes az egyes történettudományi vizsgálódások egészére is, hiszen minden egyes szerzői hang és értelmezői pozíció

– törekedjék bármennyire is az elfogulatlanságra – menthetetlenül értékinstanciákat sző önnön történelemkonstrukciójába; az egyedüli kivételt a pusztán dátumokat és eseményeket listázó szövegszakaszok jelenthetik. A történelmi regények múlthűsége tehát innen nézve is kikezdhető.50

Kérdés persze, hogy ennek fényében hol is kell keresnünk a műfaj helyét? Amennyiben egy történelmi regény dokumentáltan megtörtént események köré szövődik – ezeket tekintsük most stabil divergenciapontoknak51  –, úgy az a tényleges – s teljességgel soha nem rehabilitálható – múlt egy olyan képét adja, melynek legfontosabb szegmensei bár megegyeznek a valósággal, az azok közt zajló, az író által prezentált események annak mégis csupán egyetlen – noha a többivel egyenértékű – alternatíváját adják, a végtelenből. A mű világa és a sajátunk bizonyos szakaszokon tehát közelebb, máskor távolabb kerül egymástól.

A történelmi regények valósága így válik alternatív valósággá,52 a műfaj maga pedig az allohistorizmus egy lehetséges ágaként lesz újraszituálható.53

Nincs ez másként az áltörténelmi regények jelenségével sem, amely a magyar irodalomértésben alapvetően nem bír negatív konnotációval, nem a történelmi hazugságra való építés és az összeesküvés-elméletekkel való operálás társítandó hozzá. Az áltörténelmi regény a posztmodern irodalom mágikus realista jellegzetességekkel felruházott műfaja, amely a reális történelmi kontextust csak díszletként használja. Nem várja el, hogy a szereplőit, a helyszíneit s egyáltalán a kort a valós történelemmel hozzuk párhuzamba, pontosabban lehetőséget teremt erre, de fittyet hány a vele járó konvenciókra. Történelmies közeget alkot, ám nem ragaszkodik sem a múlt, sem pedig a realitás kereteihez. Ilyen művek Háy János Dzsigerdilen (a szív gyönyörűsége) és Xanadu. Föld, víz, levegő című regényei, Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae-ciklusa, Márton László Jacob Bruschwitz igaz története, Darvasi László A könnymutatványosok legendája című opusa és más alkotások. Ezeket a regényeket árnyaltan feldolgozta a magyar irodalomkritika, s a már említett jegyeken túl mindenekelőtt a posztmodern irodalom történetiségének visszanyerését társítják hozzájuk. Az áltörténelmi regények kapcsán kitűnő összefoglalót nyújt Rácz I. Péter Bizonyos értelemben54 című munkájának vonatkozó fejezete, amely a fenti opusok mikroelemzéseit éppúgy tartalmazza, ahogy a modern történelemelméletek részletesebb áttekintését is.

A fentiek fényében, s egyszersmind összegzésként is bátran kijelenthető, hogy Gyuris Norbert itt következő definíciója a történelmi, az áltörténelmi és az alternatív történelmi narratívák közös metszetére világít rá, hiszen mindháromra érvényes meghatározás, hogy:

[K]iindulópont[juk]ként a történelem egyik kora szolgál, és olyan modellt alkot, amely lehetővé teszi, hogy az írói fantázia lehetséges mikrotörténetekkel népesítse be az egyébként történetileg hiteles(nek látszó) metanarratívát.55

[K]iindulópont[juk]ként a történelem egyik kora szolgál, és olyan modellt
alkot, amely lehetővé teszi, hogy az írói fantázia lehetséges mikrotörténetekkel
népesítse be az egyébként történetileg hiteles(nek látszó) metanarratívát.55

—

1 A tanulmány egy terjedelmesebb munka része. Az írás első fele a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2020/3-as számában jelent meg Az alternatív történelem műfaja címmel.

2 Vö. H. Nagy Péter, A negyedik. Kiegészítés Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című könyvéhez, Opus, 2015/1, 76–87. Azóta kötetben is: Uő, Alternatívák. A popkultúra kapcsolatrendszerei, Budapest, Prae.hu, 2016, 283–302.

3 Vö. Peter J. Stockwell, The Poetics of Science Fiction, New York, Longman, 2000, 104.

4 Noha a magyar szakirodalom átvette a Szélpál Lívia fordításában szereplő „divergáló pont” formát (eredetiben point of divergence), szerencsésebbnek tűnik a divergenciapont használata, mivel nem maga a pont divergál. Az észrevétel Mekis D. Jánostól származik.

5 A téma kapcsán alapvető adalékokkal szolgál: Sánta Szilárd, Mesterséges horizontok: Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába, Parazita könyvek 7., Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2012, 73–75.

6 Leon Ledarman, Az isteni a-tom. Mi a kérdés, ha a válasz a Világegyetem?, ford. Vassy Zoltán, Budapest, Typotex, 2010, 132–133.

7 Stephen Hawking – Leonard Mlodinow, A nagy terv: új válaszok az élet nagy kérdéseire, ford. Both Előd, Budapest, Akkord Kiadó, 2011, 83.

8 Uo., 88.; 97.

9 Uo., 100.

10 John Gribbin, A multiverzum nyomában, ford. Both Előd, Budapest, Akkord Kiadó, 2010, 336.

11 Vö. Hugh Everett III., The Many-Worlds Interpretation of Quantum Mechanics – The Theory of the Universal Wave Function = http://www.pbs.org/wgbh/nova/manyworlds/pdf/dissertation.pdf

12 Timothy Ferris, A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek, ford. Márkus János, Budapest, Typotex, 2011, 294.; 305.

13 Az elmélet egy másik parafrázisát lásd: H. Nagy Péter, A sokvilág-elmélet filmes alkalmazásai, Opus, 2012/6, 49.

14 Gribbin, A multiverzum nyomában, 53.

15 Lásd: Klapcsik Sándor, Párhuzamos világok – az interpenetráció, a szimulákrum és a szimbiózis modellje, Kalligram, 2003. szeptember. Online elérhető: http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2003/XII.-evf.-2003.-szeptember-Popularis-regiszter/Parhuzamosvilagok-az-interpenetracio-a-szimulakrum-es-a-szimbiozis-modellje

16 Uo.

17 H. G. Wells, Az időgép = Uő – Egon Friedell – K. W. Jeter, Utazások az időgéppel, ford. Koncz Éva, Ruzitska Mária, Morvay Nagy Péter, Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1990,
5–95. A kötetben szereplő másik két írás Wells művét gondolja tovább, annak kvázi folytatása.

18 Stephen Baxter, Időhajók, ford. Hidy Mátyás, Metropolis Media, Budapest, 2012.

19 Uo., 300.

20 Vö. H. Nagy Péter, Mire jó a popkultúra, avagy hogyan oktatható a tudományos gondolkodás bölcsészeknek = Erdélyi Margit (szerk.), Az irodalomoktatás új kihívásai, Budapest, Gondolat, 2014, 13–54.

21 Gribbin, A multiverzum nyomában, 59.

22 Andrew Roberts, Bevezető = Uő (szerk.), Mi lett volna, ha…? [fejezetek a meg nem történt világtörténelemből], Budapest, Corvina, 2006, 12.

23 Gavriel D. Rosenfeld, Miért a kérdés, hogy „mi lett volna, ha?” Elmélkedések az alternatív történetírás szerepéről, ford. Szélpál Lívia, Aetas, 2007/1, 147.

24 Ezt erősíti meg a témára írt monográfiája előszavában is. Lásd: Gavriel D. Rosenfeld, The World Hitler Never Made: Alternate History and the Memory of Nazism, Cambridge, Cambridge University Press, 2005, 4.

25 Vö. Simon Singh, Kódkönyv. A rejtjelzés és a rejtjelfejtés története, Budapest, Park Könyvkiadó, 2007, 72–74.

26 Vö. Roberts, i.m., 7–19.

27 Uo. 18.

28 Vö. Anne Somerset, …a spanyol Armada kiköt Anglia partjainál? = Roberts (szerk.), Mi lett volna, ha…?, 20–30.

29 Vö. Andrej Szemjonovics Robertszkij [Andrew Roberts], …Lenint megöli a merénylő a Finn pályaudvaron = Uő (szerk.), Mi lett volna, ha…?, 112–124.

30 Uo., 118.

31 „[A] Bolsevik Párt vezetői között sem igen akadt támogatója a minden más párttal való teljes szembenállás lenini politikájának, mely a »Minden hatalmat a Szovjeteknek!« jelszaván
kívül semmilyen más célt nem ismert. Amikor Sljapnyikov – Kollontáj támogatásával – megpróbálta elfogadtatni a Központi Bizottsággal Lenin állítólagos programját, Alexander
Bogdanov, egy veterán bolsevik, a következő szavakkal torkollta le őket: »Szégyellhetnék magukat, amiért ilyen ostobasággal állnak elő – csak gyalázatot hoznak vele a fejünkre! És még maguk nevezik marxistának magukat!«” = Uo., 118–119.

32 Andrew Roberts (szerk.), Mi lett volna, ha…? [fejezetek a meg nem történt világtörténelemből], 8.

33 Vö. Rosenfeld, The World Hitler Never Made, 5.

34 H. Nagy Péter, Imaginárium IX. SF: A képzelet mesterei, Opus, 2009/1, 32.

35 Hayden White, Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1973.

36 Vö. Uő, A történelemi szöveg mint irodalmi alkotás, ford. Heil Tamás = Uő, A történelem terhe, Budapest, Osiris–Gondolat, 1997, 68–102.

37 Vö. Uő, A történelem poétikája, ford. Asztalos Éva, Aetas, 2001/1, 134–165.

38 Vö. Uő, Metahistory, 433. A fordítás Gyáni Gábor szerint: Gyáni Gábor, Bevezető = Uő, Relatív történelem, Budapest, Typotex, 2007, 14.

39 Vö. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor, Hayden White „hasznáról és káráról”. Narratológiai kihívás a történetírásban, Aetas 2001/1, 128.

40 A széles körű vita anyagát lásd: Saul Friedlander (szerk.), Probing the Limits of Representation. Nazism and the „Final Solution”, Cambridge, Harvard University Press, 1992.

41 Vö. Gyáni Gábor, Posztmodern kánon, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 5.

42 Uő, Relatív történelem, 207.

43 Gyuris Norbert, Metafikció, történelem és identitás a steampunk regényben. Alasdair Gray: Poor Things = H. Nagy Péter (szerk.), Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról, Parazita könyvek 1., Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007, 228. Gyuris munkája az alternatív történelem egyik rokon irányzata, a steampunk kapcsán íródott, s idézett állítását is erre vonatkozóan teszi. A két vonulat rokonsága és narratívájának hasonló szerveződése azonban lehetőséget nyújt a jelen kontextusban való alkalmazására is.

44 Az újhistorizmus kulcsopusának, a The New Historicismnek több tanulmányát fordításban közölte a Helikon folyóirat 1998/1-2-es, újhistorizmus száma is. A kötet adatai a következők: Harod Veeser (szerk.), The New Historicism, Oxford, Routledge, 1989.

45 Vö. Bókay Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 274–279.

46 Vö. Karen Hellekson, The Alternate History: Refiguring Historical Time, Ohio – London, The Kent State University Press, 2001, különösen 2–3.

47 Lásd: Szegedy-Maszák Mihály, Az újraolvasás kényszere, Irodalomtörténet, 1996/1-2, 31.

48 Vö. Lukács György, A történelmi regény, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.

49 Matt F. Oja, Fictional history and historical fiction: Solzhenitsyn and Kiš as exemplars, History and Theory, 1988/2, 112. – Fordítás: Gyáni Gábor.

50 Hasonlót állít White következő tanulmánya is: Hayden White, A narrativitás szerepe
a valóság reprezentációjában, Aetas, 1996/1, 98–118.

51 A Pillangó-hatás (Rendező: Eric Bress – J. Mackye Gruber, Gyártó: FilmEngine – BenderSpink – Katalyst – New Line Cinema – Focus Features, USA, 2004) című film is stabil divergenciapontok mentén szerveződik, hiszen a főhős, múltjának néhány meghatározott pillanatába lesz képes visszatérni, hogy azokból kiindulva próbáljon meg létrehozni egy számára minél inkább elfogadható jelent.

52 Innen nézve fontos, hogy a mű főhőse valós vagy fiktív karakter-e. Ha valós, úgy még inkább felerősödik az opus uchrónia volta, hiszen így az adott személy alternatív élettörténetét kapjuk, ha azonban nem, akkor a fikciós jelenlét növekedésével az allohistorikus kötődések aránylagos csökkenését tapasztalhatjuk.

53 A történelmi regény egy fajtája, a történelmi krimi kapcsán hasonlókat állít Bánki Éva is, a hard-boiledról írt monográfiájában: „A történelmi krimi […] olyan »kitalált dolog«, ami akár megtörténhetett volna. Ezek az elbeszélések nem a történelmi bizonyosságot járják körül, hanem a történelmi valószínűséget. De ez még nem minden. […][A]zt a mindennél nyugtalanítóbb kérdést is felvetik, hogy maga a múlt rekonstruálható-e egyáltalán.” = Bánki Éva, A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút Kiadó, 2014, 16.

54 Vö. Rácz I. Péter, Bizonyos értelemben, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2006, 9–76. 55 Gyuris, Metafikció, történelem és identitás a steampunk regényben, 223.