Lapis József kritikája Polgár Anikó Paleocsontevés című könyvéről

Polgár Anikó: Paleocsontevés (Kép: Új szó)

A tökéletes trükk 

Polgár Anikó és Gyenes Gábor könyve azt a világot teremti elénk, amelyben – úgy gondoljuk –, az átváltozás (a világ egy az alakszerűségét táncoltató életközeg, a világ bármivé lehet), az animitás (a lelkesítés, a most tárgyaknak nevezett dolgok élettel telítése, személyesítése, személyközi kapcsolatba vonása), a fantázia (a kitaláció más radikális igazsággá teremtése) a létezés alaptapasztalatai lehettek. Ez a világ adott esetben közelíthet az őskőkorszak – nem kis részben máig terraincognitának, ismeretlen, a modern civilizáció által csak az eltüntetése árán fölfedezhető területnek számító – világához, s a könyv bizonyos elemei, mind a szavak, mind a vizuális megoldások szintjén rájátszanak a paleolitikum kulturális sémáira. Ám ez a világ adott esetben a gyermekkor – ismétcsak: a felnőttkor eszközei felől teremtett – szemlélete, érzékelésmódja is. Amikor ilyen (gyerek)könyveket olvasunk, szívesen mondjuk, hogy a gyermekperspektívát hívja elő, azt hozza létre, illetve a gyermeknyelvet veszi használatba. A Paleocsontevés egyik sajátossága az, hogy az említett két „primitív” konstrukciót, az őskőkorit és a gyermekit találkoztatja, montírozza egymásra. Ám ezt nem meggondolatlanul, nem reflektálatlanul teszi – s pláne nem erőszakoltan. A könyv első költeményének első négy sora: „Ne húzd rám a nadrágot, / nem fog látni a lábam! / Ne húzd rám a sapkát, / nem fog látni a hajam! / Nem látok ebben a kabátban, / anynyira fekete.” Erős felütés, jelentésgazdag sorok. Megjeleníti egyfelől a gyermek ellenállását az öltözködés felé – ismerős helyzet sok szülőnek. Ami izgalmas, hogy ennek a fizikai vergődésnek, ellenszegülésnek ad nyelvi és lelki formát – nem leképezi a szituációt, szó sincs róla, ez nem a tényleges, megtapasztalt gyereknyelv költői hasznosítása. Ez egy másszerű gondolkodás költészet általi megteremtése, amely a poétikai kitalációban mégis erőteljes, a valóságnál láttatóbb igazságértékkel bír. Magyarázat, egy kapu kinyílik – egy szem fölnyílik, annak ellenpontjaként, ahogyan a szöveg melletti-mögötti, teljes oldalt lefedő rajzon egy felnőttkezek szorításában szabadságharcot folytató gyermek egyik szeme eltűnik a sapka és a ruha mögött. Egyébről is szó van itt, természetesen. Arról, hogy a láb – él. Hogy a haj – él. Létezik, lát. Ő is küzd. A testrészek még nem feltétlenül részek, inkább szövetségesek, tettestársak, akikkel barátkozni lehet, s akiket egy másik tettestárs, a száj segítségével föl is lehet fedezni. A vers idézett első soraiban a ruhák ezt a jelleget korlátozzák, s a tiltakozás egy egész dacszövetség küzdelme – nem csak az Én-é önmagában, de a hozzám tartozó társak, a kézé, lábé, hajé is. Akiknek nincs hangja, hogy szóljanak, azok helyett szólunk. A költemény világában a versbéli beszélő szólal föl a testrészekért s önmagáért, egy lépéssel hátrébbról szemlélve fogalmazhatunk úgy, hogy a költészet szól az – így – szólni nem tudó gyermek helyett. Tegyük gyorsan hozzá: ha minden ironikus és játékos voltában együtt is komolyan vesszük a gyerekkönyvet, akkor azt is el kell mondani ezúttal is, hogy minden mások helyett, mások nevében szólás a másik teremtve kisajátítása is. Úgy szólok, mintha ő lennék, de nem ő vagyok. A különbségek termelődnek és eltűnnek, eltüntetődnek.

Az idézett kabát, amely feketít, amely a látást semmisíti – az én látásomat és az engem látásomat – az imént ecsetelt helyzetnek a jelképe. A(z óvó-védő) szabadságkorlátozásé egyfelől, a(z őrző-védő) kisajátításé másfelől. (Nem pedagógiáról beszélek, hanem pszichológiáról – nem bírálatról, hanem szükségszerű velejáróról. Nem leképezésről, hanem létrehozásról. Így csináljuk, így óvunk, így a helyes – de nem feltétlenül így érzékelődik, a másik oldalon. A költészet csodájáról beszélek, a fordulatról, a világ másképp értésének kényszeréről.) Olvassuk tovább a verset: „Megyek az utcán, látod, lépkedek, / és folyton összeütközöm a levegővel. / Milyen feketék ezek a fák, / meg amaz is! Nem látnak így engem. / Néznek rám és észre se vesznek.” Ez a folytatás még gazdagabb, szaporodnak a jelentések. A fák maguk is feketék, akár a kabát, amely feketévé tette a világot – a kabát fölvételével az egész világérzékelés megváltozott, s így az egész külső világ megváltozott, hiszen utóbbi előbbi függvénye itt. (Nyilvánvaló, hogy Polgár Anikó a filozófiai jelenségekkel, a bölcselet akár radikális belátásaival is játszik.) A helyzet tükrös: ahogyan én feketének látom a fákat, s ahogyan a kabát ellehetetleníti a (szabad) látást, úgy a fák is feketék, és ők sem látnak („így”) engem. Láthatatlanná tett a kabát azáltal, hogy megfosztott lényem korlátlanságától. Így én is jelentéktelenné váltam. Izgalmas és összetett, kemény lélektani helyzetek izgalmas és egyszerű, kemény nyelvi szerkezetekben megjelenítve. Az eddig idézettek leginkább poétikus részlete kétségkívül a következő volt: „Megyek az utcán, látod, lépkedek, / és folyton összeütközöm a levegővel.” Játékos animizmus, képzeleti szárnyalás, és súlyos akadályozás, a mozgás, a létezés nehézkessége tömörülnek e sorokban. A levegő fizikailag tapintható, maga is lelkesül, mint a fák. Nem feltétlenül barát, nem feltétlenül ellenség. De kétségkívül szoros kapcsolatban állunk egymással: „Egyszer, amikor kicsi voltam, / nekimentem, azért nőtt rajta ez a púp, / látod, az a dudor ott a fának a lábán.” A vers vége egyfelől a fák emberiesítését, humanizálását végzi el („Hogy bírnak ezek a fák itt / egy lábon állni, mindig, egyhuzamban?”), másfelől a gyermekléttel való szembenállást (egyben a vágyak rájuk vetülését) hangsúlyozta: „nekik félniük sem kell, / hogy megszidja őket valaki, / ha folt marad a nadrágjukon”.

A Nadrággondok című költemény tehát „nadrágproblémával” kezdődik és végződik, hasonló fénytörésben, ám különbségekkel: előbb a nadrág, mint említettem, a szabadság korlátozásának, a külső kényszernek jele, amely a nem látáshoz járul hozzá (kétféleképpen: nem látok, s nem látszom), addig az utolsó sorokban a félelem közvetlenebbül vetül rá erre a tárgyra mint éppenséggel a rossz cselekvés látható jelére. A szöveg az oldalpárnak azon az oldalán helyezkedik el, amely a sötétséget viszi színre különböző alakzatokban – s a sötétnek szeme van, figyel, illetve a sötétben szemek vannak, akik próbálnak kilátni belőle: mindkét képolvasat lehetséges. Ha a kezdet és vég került szóba, beszéljünk a kötet utolsó, címadó verséről, a Paleocsontevésről – a képi illusztráció ez esetben kevésbé izgalmas, s hogy egy-két pontot leszámítva írásomban kevesebb szó esik a képekről, az mindenekelőtt ezért van: elegyesnek érzem a rajzokat; a könyv vizuális tervezését izgalmasnak tartom, de több képet érdektelennek vagy kevéssé sikerültnek. (A Félresikerült rajzok című, önreflexívként is olvasható vers képi környezete például sokkal izgalmasabb is lehetett volna: a szöveggel folytatott párbeszéde is erőltetett, de „függetlenként” sem elég erős. A tigrisfigura egész ötletes, a víziló például a legkevésbé sem – a szövegben itt „szétfolyt tintafolt” szerepel hasonlítóként, no, ez egyáltalán nem vonódik be. És hogy a kakaalakú és -színű figurán miért van áthúzva két vonallal a csigaház, amikor a szöveg szerint eleve meztelencsigáról volna szó „hosszúkás macskaürülék” alakjában, az persze jó kérdés. Bár a válasz adja magát: nomen est omen félresikerültnek. De ha tényleg a cím miatt lett rossz, akkor ez valóban az önreflexivitás csimborasszója.) A címadó költemény egy gyermeki beszédfantáziaként olvasható, amelyben a megszólaló arról beszél, milyen volt ő korábban, milyen volt, amikor „csontevő” volt. „Mikor csontevő voltam, / csontból voltam én is, / mint a múzeumi dínók. / Csontból volt a gyomrom, / és bele lehetett látni”. A fantáziát egyfelől érezhetően a kőkorszakból ismert képzetek, képi ábrázolások irányítják, de a nyelv árulkodó a tekintetben, hogyan telepszik ez rá az én-képre, hogyan lesz a csontevő-létből csont-lét, mi az, ami ezekben a képekben felforgató, kísérteties. Az első verssel ellentétben, ahol éppenséggel a feketébe burkolózás okozott félelmet, itt a túlzott áttetszőség, a látvánnyá válás tűnik rémisztőnek. Persze, a különbség csak felszíni, hiszen mindkét esetben az üresség, az eltűnés van a háttérben. A címek, látjuk, hogy sajátos módon játékosak, könnyedek, valamelyest egyébként ellentétben is a szövegek távlataival – tegyük hozzá, ezáltal oldanak is valamelyest a szövegek „kemény anyagán”. (A Paleocsontevés egyébként a megelőző vers, a Régészgyomor szerves folytatása, s a régészkedés és étkezés tevékenységeinek egymásra montírozásával játszik el.)

Az eddigi versek alapján szóba hozott jelenségek átjárják a kötet szövegeit. A dolgok lelkesítése jellemzője rögtön a második műnek, A kiszúrt lépcsőnek is, amely vers egyébként a láncmesék logikájára szerveződik („A süni fél, hogy legurul, / és megszúrja a lépcsőt. / A lépcső fél, hogy kilyukad, / és kifolyik a lábunk.” Stb.). Alapvetően azért használom a lelkesítés kifejezést, s nem az emberiesítést vagy antropomorfizációt, mert például a félelem nem csak az ember számára előálló tapasztalás – ám az is igaz, hogy a műben olyan, részben a jövőre irányuló félelmek is megjelennek, amelyek mégiscsak inkább humán jegyek. (S például később A pók című költeményben már egyértelmű antropomorfizációra lelünk: „A pók siet haza a hálójába. / A pókapuka a kicsinyeihez.” Talán épp ezért zavarbaejtő, hogy itt aztán a pók elfogyasztásáról lesz szó.) A kötetbéli harmadik vers, a Sünigyerek továbbviszi az előzőnek egy motívumát (ugye: a sünt), s a metamorfózis jelenségét hozza játékba („Ha tüske nőne a hátamon…”). Az eddigiekből is kitűnik, hogy a művek összefüggnek egymással, vonalvezetésük nem esetleges – ezt a lineáris összefüggésrendet az a képi megoldás is aláhúzza, mely szerint szaggatott vonal köti össze a verscímeket: mintha valakinek a nyomvonalát követnénk. Ez a szaggatott vonal sorvezetőként visz végig a könyvön, egyszerre rendkívül egyszerű, hagyományos szemléletű, mégis újszerű megoldás. Ráirányítja a figyelmünket arra, amiről egyébként hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy a verseskönyv bizony szerkesztve van – ez pedig kifejezetten jól szerkesztett. S ebből a szempontból jól megírt, hiszen nagyon tudatosan mozdulnak át egyik műről a másikra a motívumok, gondolatalakzatok („Kivágtak itt egy nagy fasort.” [10.] => „Kivágták a fákat.” [12.] => „Kivágták először a fákat…” [13.]).

A Paleocsontevés költeményei igencsak különösek. Arról van szó, hogy ha a gyerekirodalmat a márkázás és könyvkiadás alapján kategorizáljuk (tehát a könyvtárgyban anyagiasult szerzői-kiadói intenció felől), akkor ez alapvetően gyerekkönyv. Ha viszont azt gondoljuk, hogy a könyvtárgyi kontextustól függetlenül bizonyos poétikai vagy tematikus jegyek alapján nagyjából el tudunk különíteni egy olyan szövegcsoportot, amelyet gyerekversnek nevezünk, akkor ezen kötet művei több ízben kilépnek ebből a mégannyira heterogén és széttartó csoportból is. Ezt egyébként önmagában sem pozitív, sem negatív értékítéletnek szánom: nem attól lesz jó vagy rossz a (gyerek)vers, hogy affirmatíve vagy felforgatóan viszonyul valamilyen költészeti hagyományhoz. Természetesen azonnal önhelyesbítéssel élek: nyilvánvaló, hogy a felforgató viszony bizonyos szinten affirmatív, amennyiben egy hagyományt jól érzékelhetővé tesz: sok esetben épp a transzgresszió szembesít a határokkal, rajzolja ki a kontúrokat. (Úgy gondolom, hogy az utóbbi idők gyerekköltészeti teljesítményéből leginkább Kollár Árpád Milyen madár című kötete az, amely ebből a szempontból rokonítható recenzeált könyvünkkel – azzal a különbséggel, hogy míg a Kollár-kötet többféleképpen hasznosítja a líra érzéki dimenzióját – hangzósság, versdallam, ritmus –, addig Polgár Anikó szabadversekkel dolgozik.) A Polgár Anikó-versek kifejezetten zavarba ejtőek és gazdagok – kedvem támadna kivétel nélkül (na jó: néhány kivétellel) mindegyiket sorra venni, és értelmezni. Bármit is tartsunk arról, hogy mennyire jók, az biztos, hogy sokat lehet gondolkodni rajtuk. Engem határozottan megállítanak, és arra késztetnek, hogy időzzek el náluk, velük. A még csak nem is a legösszetettebbek közé tartozó Csigagyerek című műben például érdekes nézőpont-elmozdulásokat tapasztalunk. Előbb a(z antropomorfizált, vagy mondhatjuk úgy is, gyerekszemszögből látott és elbeszélt) csigáról kapunk állításokat: „A hangyának van lába, a csigának nincs: / hiába várja az anyukája, / hogy négykézlábra álljon, / csak csúszkálni tud, mint én a parketten.” Itt tehát belép az „én”, a beszélő. Hogyan is kapunk róla képet? Mintha egy embergyerek lenne, aki már nem babakorú, hisz már nem sajátként beszél, amikor azt mondja: „De azért ügyesen emelgeti a fejét, / mint a hasukra fektetett kisbabák.” A fiktív gyerekmonológban akkor jelentkezik fordulat, amikor ezt olvassuk: „Én is csigagyerek vagyok, szeretek a sárban. / Sokat ittam a tejecskémből, / nem fértem el a házban.” Nem feltétlen kell döntenünk arról az olvasás során, hogy az önbejelentés képes beszédként értendő-e (azaz metaforikus azonosításról van szó), imaginációról van-e szó, illetve tényleges létállapotra utal-e (azaz egy csiga beszédét halljuk-olvassuk, avagy valakiét, akinek identitása „csigai”, horribile dictu egy csigává változott valakiét): ezek a kérdések beleágyazódnak a versfikcióba. Zavarunk ugyanakkor fokozódhat, ha továbbolvasunk: „Kijöttem és keresgéltem anyukámat, / azt a nagy kövér csigát: / a templom mellett mászik ügyetlenül, / és mindjárt rátapos egy anyukáját kereső, / ugrándozó gyerek.” Átváltozás, lelkesülés, belehelyezkedés, fantázia, átlényegülés – ilyen és hasonló jelenségek bújnak meg a poétikai alakzatokban. A Polgár-líra logikája fölborogatja a tudományt, s ezek a versek mindenekelőtt a logikát provokálják.

Apropó, logika. Hogy a szövegek bizony dűtenek-borítanak, arról a kötet tud, és reflektál rá. A Denevérhinta című verset követő írásban ugyanis ezt olvassuk: „Anya, nem tetszik ez a vers, / teljesen logikátlan, mondja Flóra.” Az egyik vers tehát a másik kritikájaként is olvasandó – persze, játék ez is, trükk, már azt sem tudjuk, kinek a kezét figyeljük. Ugyanis valamiképp a kötetszintű lírai alaphelyzetről is tudósít: van tehát két (költői lelkületű) gyerekszereplő, Kornél és Flóra, s az ő látásukat, ötleteiket önti nyelvbe „anya”, a tulajdonképpeni költő („Különben az se tetszik, / hogy Kornélról szól, / ő találta ki…”). Hogy ez a vers nem Flóra hangja, illetve megidézve, megírva az, azt jelzi egyfelől, a „mondja Flóra” beékelés, másfelől a cím: Flórának nem tetszik a vers. Eztán kezdődik azonban az anyaversek sora – törhetjük a fejünket, ha maradni szeretnénk a Flórának…-vers kínálta logikai szerkezetben, hogy akkor most mi is pontosan a lírai szituáció, amikor azt olvassuk, hogy: „Ha sárból lenne / anyukám, / rám ragadna.”, vagy: „Nem vagy jó anya, / tudd meg, / jobb nálad a hó is! / Azt nyugodtan taposhatom, rugdoshatom, / beleírhatok akármiket.” Tehát, ezeket közvetlen gyerekbeszédként olvassuk-e (ugye: a gyermeki lírai én, lírai hang…), vagy vegyük közbeékeltnek az anyai kezet, pennát, hangot? (Tükör a tükör előtt.) Természetesen épp arról van szó, hogy ezek a szövegek rámutatnak arra, hogy nincs közvetlen gyermekhang, nézőpont, hogy poétikai szempontból a svéd típusú gyermekvers nem azt jelenti, hogy gyermekek beszélnek hozzánk. Önmagában, persze, egy efféle leleplező jellegű belátás nem volna különösebben érdekes (mint ahogyan a recenzióban föltett több kérdés is [ál]naivnak tetszhet). Ami azonban nagyon érdekes, az az, ahogyan ez a kötet létrehozza a leleplezés keretét úgy, ahogyan a kortárs bűvészek teszik: reagálnak saját trükkjeikre, olykor belátást engednek a kulisszák mögé, rafináltan rajta is kapják magukat. De azért teszik ezt, mert így különösen és szellemesen szórakoztató élményt nyújtanak egyfelől, másfelől pedig elvonják a figyelmet egy másik, nagyobb trükkről. A Paleocsontevés (legjobb verseinek) esetében ez a nagyobb trükk egyébként egyszerre magától értetődő és utánozhatatlan – ez nem más, mint a mindenkori költészeté: elveszítjük a fejünket, s ezt nagyon szívesen tesszük.

(Gyenes Gábor rajzaival. Anser, Hetény, 2019)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/10-es lapszámában.

Lapis József (1981 Sárospatak)

Jelenleg Sárospatakon él. Kritikus, irodalomtörténész, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal, gyerekirodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. – Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014).