Tallér Edina: Idegzsába 1.

Borsos Zoltán: 02334 FAMOUS LAST WORDS

Olyan, mint egy francia művészfilm kezdő képkockái, gondolta a nő, és elmélázva gyönyörködött a tájban. Táskájából elővette telefonját, beütötte a biztonsági kódot.
– Csinálok pár képet, ez nagyon szép! – mondta hangosan.
A férje egy pillanatra felé fordult, de aztán gyorsan vissza, mert épp belekezdett egy előzésbe.
– Imádom ezt a szakaszt. Egészen Jakabszállásig gyönyörű az országút – helyeselt a felesége szavaira, miközben százhússzal robogtak el egy piros kis Punto mellett.
– A fák miatt – válaszolta a nő.
– Meg hogy síkság – egészítette ki a férfi. – Nagyon messze ellátni. Ameddig a szem ellát,
mindenhol fák.
– Ősszel legszebb a táj – mondta a nő.
– Azért télen is.
– Az is igaz. Meg tavasszal is. Pipacs meg búza meg minden.
– Tavasszal színes, télen meg szép fehér.
– Nyáron meg szimplán csak szép, mert nyár van.
– Minden évszak gyönyörű – mosolyodott el a férfi. Néhány percig csendesen, nyugodtan haladtak. Csak a tizenhét éves Opel Astra és a szél zúgása hallatszott.

A szél barna faleveleket fúj a szélvédőre, az avar színes szőnyeg az aszfalton, gondolta a nő. Nem is film lenne ez, hanem egy romantikus, olasz regény első mondata, úgy kezdődne, hogy a szél barna faleveleket fúj a szélvédőre, az avar színes szőnyeg az aszfalton, és innentől jöhetne egy részletesebb leírás arról, hogy milyen szép a táj a zöld meg sárga falevelekkel. Erről eszébe jutott egy dal, félhangosan énekelni kezdett.
– Zöld-sárga, zöld-sárga, tollasgyík szájába került a leányka, nincs még egy órája.
– Ez mi?
– Kex.
– Az mi?
– Egy zenekar. Régi. Anyu kedvence volt.

Néhány percre megint csend lett. A nő az anyjára gondolt, pontosabban egy régi, fekete-fehér fotóra. Az anyja fiatalon, mosolygósan áll középen, balról is, jobbról is két-két fiú, ők is mosolyognak, közrefogják a hosszú, barna hajú, miniszoknyás lányt.

Megint el kéne vinni ezt a szart a szervizbe, száz fölött húz a kormány – gondolta ugyanezekben a percekben a férfi. Végül ő törte meg a csendet.
– Na, mi lesz? Nem csinálsz képeket? – kérdezte.
– Ja, de! – ocsúdott fel gondolataiból a nő. A telefonján a képernyőzár már újraaktivált, úgyhogy megint beütötte a biztonsági kódot, és az ikonok közül a kamerát kereste a készülék kijelzőjén. Kicsit eltartotta magától a telefont, hunyorgott. – Kéne egy szemüveg.
– Meg a kocsit is el kéne vinni szervizbe, száz fölött húz a kormány – válaszolta a férfi.
– Mindig van valami baja ennek a kurva tragacsnak – mondta ingerülten a nő. – Alig látok, és, bazmeg, nincs pénz szemüvegre, mert mindig van valami baja ennek a szarnak!
– Jól van, nyugi, nem kell káromkodni, nem kell, hogy azonnal rád jöjjön az idegzsába, ha valami kis probléma van! Öreg a kocsi, rá kell néha költeni, ennyi! De azért nem kell letragacsozni, mert majd egyszer jól megsértődik, aztán cserbenhagy bennünket valami út szélén.

A nő nem válaszolt, csak mérgesen sóhajtott, és kibámult az ablakon. Jobban szereti ezt az öreg tragacsot, mint engem, gondolta.

Körülbelül húsz kilométer múlva ismét a férfi törte meg a csendet.
– Jacobsvill – mondta vicceskedve. – Úgy hangzik, mint egy amerikai horrorfilm címe. Mennyivel jobban hangzik, mint az, hogy Jakabszállás, nem?
A nő nem válaszolt. Esteledett.
– Ne álljunk meg egy kávéra, vagy valami? – kérdezte pár pillanat múlva a férj, és választ nem várva lassított. – Valami étterem vagy kávézó csak van Jacobsvillben is, nem? – körülbelül hússzal gurultak végig a falu főutcáján. – Olyan, mintha ez lenne az egyetlen utca az egész faluban – folytatta néhány perc után. – Attól, hogy falu, még csak kéne, hogy legyen pár utcája, nem?
Az előbbi kis piros Punto közben beérte és leelőzte őket, majd elrobogott az alkonyatban.
– El nem tudom képzelni, mit csinálhatnak az emberek egy ilyen kis porfészekben, a halál faszán – szólalt meg egykedvűen a nő. – Ne térj le a főútról, nehogy eltévedjünk! Hogy lehet itt élni? Én meghalnék falun, az biztos.
– Hagyjuk a fenébe. Itt tényleg nincs semmi – a férfi újra felgyorsított százhúszra, és hozzáfűzte: – Jobb lesz haladni, mert ránk esteledik, és a kocsi nem valami pöpec. Nehogy itt ragadjunk. Csináltál végül is képeket?
– Hogy csináltam volna, amikor már vagy tíz perce a kávézót keressük? – kérdezte ingerülten a nő. – Ne idegesíts már azzal a kurva képpel! Majd holnap, Tompán, csinálok képeket. Tompa is szép.
– Jól van már, nyugi, nem kell azonnal sápítozni! Idegroncs! – válaszolta a férfi.
A nő sértődötten összefonta maga előtt a kezét, és igyekezett teljes testével elfordulni a férjétől, amennyire csak lehetséges volt ez, ülve, egy biztonsági övvel átkötve.

– Nézd már! Megint itt a kis piros Punto! – mondta a férfi, és ismét megelőzte a másik kocsit. Aztán szó nélkül, egyenletesen haladtak a szürkületben, a szél időnként kicsit meglökte a kocsit, de nem volt vészes. Néhány kilométer múlva, jobbról az út szélén, nyíl alakú táblához közeledtek. A nő megpróbálta kiolvasni a hirdetőn lévő szöveget:
– Má pá-kál. Az meg mi, hogy mápákál?
– Ma pacal. Drágám! Ne legyél már ennyire pesti!
– Ó, te jó ég, tényleg ennyire hülye vagyok? – kérdezte a nő, és zavartan felnevetett.
– Megálljunk? – kérdezett vissza a férfi. – Gondolom, kávé is van, ha már pákál van.

Megálltak a fehérre meszelt, négyzet alakú, magányosan az út szélén árválkodó ház előtt. A parkolóban egyetlen kocsi sem volt. Az étterem ablakaira erősített rácsokon színes karácsonyi égősorok villogtak, a bejárati ajtón neonfelirat: Welcome to Jakabszállás!
– Ez még Jakabszállás? – csodálkozott a nő.
– Tipikus kádárkocka, a magyar valóság – mondta a férfi. – Mármint a ház. Most akkor bemenjünk vagy ne?
– Menjünk. Mi bajunk lehet? – válaszolta a feleség.

Ételszag, félhomály és egy magas, vékony, hajlott hátú, középkorú, kopaszodó pincér fogadta őket. Egyetlen vendég sem volt rajtuk kívül.
– Szép jó estét, kedves vendégek! – mondta kissé eltúlzott nyájassággal a pincér és az egyik asztalhoz vezette őket. – Tessék csak helyet foglalni! Mit hozhatok a kedves vendégeknek? Egy finom velős-körmös pacal?
– Fúj! – szaladt ki a nő száján.
– Köszönjük, csak két kávét kérünk – vágta rá gyorsan a férj.
– Laktózmentes tej van? – kérdezte a nő.
– Most viccelni tetszenek? – a pincér a nyájas hangot és arckifejezést rideg komolyságra váltotta. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Kis hatásszünet után, mikor már érezte a vendégek zavarát, a pincér újra megszólalt. Nagyon kedvesen. – Csak vicceltem! Természetesen minden van, ami kell a kedves vendégeknek.

Öt perc sem telt el, és már ott gőzölgött előttük a kávé.

– Úristen, ez kurvaszar! – mondta a nő az első korty után.
– Nem ízlett? – kérdezte újabb öt perc múlva a pincér, amikor átadta a számlát.
– Nem nagyon – mondta a nő. – Azért köszönjük.

Mire újra a kocsiba szálltak, már teljesen beesteledett. A férfi elfordította a slusszkulcsot, felkapcsolta a reflektorokat, gázt adott, az autó viszont egy lendületes mozdulat után lefulladt, a világítása kialudt.
– Ez meg mi volt? – kérdezte idegesen a nő.
– Nem tudom, talán az aksi? – válaszolta a férfi. Újra elfordította a slusszkulcsot. A kocsi csak egy nyekergő hangot adott ki, de nem moccant. A férfi újra megpróbálta. Ugyanaz. És még egyszer. Ugyanaz. Néhány pillanatig szó nélkül ültek a sötétben.
– Kurvajó – mondta a nő. – Épp vasárnap este, amikor fű se nő.
– Hívok egy autómentőt. Amíg ideér, visszamegyünk az étterembe, és ennyi – mondta a férfi.
– Van egy autószerelőnk a faluban – magyarázta két perc múlva a pincér előzékenyen az étteremben. – Felhívom, biztos hajlandó kijönni és bevontatni a kocsit a műhelybe. Olcsóbb, mint az autómentő!
– Tökéletes – mondta megkönnyebbülve a férfi. A nő nagyokat sóhajtott.
A pincér tárcsázott.
– Halló! Nyúzó vagyok a pacalozóból. Hallasz? Halló? Mondom, Nyúzó vagyok! Nyúzó Jóska a pacalozóból! Az, az! Na, végre! Szevasz, haver. Kapás van! Lenne itt neked egy fuvar!

Tíz perc sem kellett, és máris egy kocsi kanyarodott a parkolóba, az Opel Astra mellé. Az épület ablakait megvilágító színes égők villódzó fényében látszott, ahogy a kis piros Puntóból kiszáll egy nagydarab férfi.

Egy perc múlva a bejárati ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.

– Kicsit fura a modora, de nem kell tőle megijedni, érti a dolgát – suttogta a pincér a házaspár felé, majd hangosan, hogy az érkező is hallja, nyájasan hozzáfűzte. – Bemutatom a megmentőjüket, ő itt a falu ezermestere, Idegzsába.

Tallér Edina (1971, Kiskunhalas)