Tóth Vivien levele Szaniszló Juditnak

Horváth Judit felvétele

Kedves Judit,

tudtad, hogy a giliszták összebújással kommunikálnak? Hazajön a hím, látja a nőstény, hogy nem hozott semmit magával, megint nem tudnak enni, erre veszekedni kezdenek, hogy miért mindig neki kell élelmet keresnie, a nőstény is felmászhatna, különben is esett az eső, ő meg itt terpeszkedik a föld alatt. Nem terpeszkedik, neveli a lárvákat. Öt percig nem szólnak egymáshoz, a nőstény rájön, hogy csak az éhség beszélt belőle, rámászik a hímre, körbe tekeredik rajta, kicsit kígyónak képzeli magát, és leolvassa a hímről az érzelmeit. Szomorú a hím, a szeme láttára taposták szét a legjobb barátját. A nőstény tekereg és tekereg, amíg nem kap levegőt a hím, amíg elfelejti, hogy miért volt szomorú. Ebből persze csak az első mondat igaz, a többit nem szabad idézni biológia könyvekben.

Ma négyezer új fertőzöttet regisztráltak, majdnem százan meghaltak. De csak majdnem. Felkelek, tejet melegítek, lejár a mikró, a tejbe öntöm a kávéport, megkavarom, beülök a nappaliba, elindítom a sorozatot, amit elkezdtem, rájövök, hogy nekem ez túl csöpögős, nézem azért tovább, közben híreket olvasok, megint minden ugyanolyan, de valahogy szarabb, nézem tovább, vége, elő a jógamatracot, negyven perc jóga, le vagyok lazulva, hírek olvasása, befeszülök, leülök a gép elé, minden álláshirdetést kívülről fújok, de most azért jelentkezem olyanra is, amire amúgy nem, elképzelem, hogy titkárnő vagyok, szomorú leszek, aztán attól, hogy gonosz vagyok, irigylem a titkárnőket, akiknek van munkájuk, olvasok ötven oldalt, nem vittem le a kutyát, már este hat van, lemegyünk, nézem, hogy nem jön-e a felső emeletről az alkoholista nő, akinek a kutyája rátámadt az enyémre, nem jön, mehetünk, felveszem a szart, hurkot kötök a zacskóra, megcsap a szag, nem elég egy zacskó, megint ürít, nincs nálam több, úgy teszek, mint aki nem látja, hogy szarik a kutyája, de bunkó vagyok, visszaérünk, leülök írni, megy ez, mégsem, csinálok vacsorát, visszaülök írni, megvan három oldal, az összesen húsz, az mennyi vajon könyvformában, kész a vacsora, megterítek, megjön a szerelmem.

Judit, neked hogy telnek a napjaid?

Néz rám a szerelmem, mesélek a napomról, mintha olyan érdekes volna, kicsit kiszínezem, azt mondom, hogy már egy órát jógáztam. Bólogat, elhiteti velem kedvesen, hogy olyan izgalmas az életem, mint egy film, amiben a hősnő már egy hónapja keresi önmagát. Közben úgy érzem magam, mint amikor gyerekkoromban elestem az ugrálóvárban, és körülöttem mindenki tovább pattogott, ezért nem tudtam felállni. Nevettem kínomban, aztán sírtam, de a fejemet belenyomtam a gumiba, büdös volt a lábaktól, ki az, aki nem undorodik a lábfejektől. Azt mondom, hogy ma is jelentkeztem tíz hirdetésre, közben csak egyet találtam, de délutánra azt is levették. Sajnálattal kell közölnünk, hogy nem ön az ideális jelölt. Hazudok neki, hazudok magamnak, elhiszem, nem hiszem el, kicsit igen, hétfőn nem, pénteken nem gondolok erre, szombaton barátokkal társas, vasárnap mindjárt hétfő, kezdődik elölről az egész, mindjárt meghalnak százan. Már nem csak majdnem.

Befekszem az ágyba, magamra húzom Leli életét, már csak száz oldal van belőle. Szerelmem megy a Normafára, egész este sétálnak a barátaival, még azután is, hogy letekert kilencven kilométert. Leli élete segít, Judit segítesz, kicsit jobb, esküszöm, ezt most nem hazudom. Holnap írok neked, de már írtam, tudod, azt is, hogy mit. Hazajön a szerelmem, megivott hat sört, négy csók, alvás, balra fordulok, ráz az ideg, várom, hogy rám tekeredjen, mint a giliszták, mint ahogy én találtam ki, hogy érezze, hogy most nem jó, de ha rám tekeredne, akkor jobb lenne. Gondolkozom, hogy megkérem, hogy addig tekeredjen, amíg nem kapok levegőt, de véletlenül elalszom.

Judit, te ezt olyan jól meg tudnád írni.

Remélem, jól vagy!

Tóth Vivien

(1994, Budapest)

 Író, forgatókönyvíró-asszisztens, szerkesztő.