Tamás Dénes levele Szophoklészhoz

Kép: azolvasaskalandja.blog.hu

Kedves Szophoklész,

kerestem egy bolyongó hangot az időben. A legkorábbit, ami hozzám szól. És te jutottál eszembe, kedves Szophoklész. Szinte blaszfémia, hogy megszólítalak, hát még hogy levelet írok hozzád. Hiszen te mára egy kőszobor lettél, de pontosabb, ha azt mondom: egy berepedezett, lassan porladó büszt egy omladozó kastély szélsikálta udvarán. Úgy felejtettek el, hogy megőriztek. Világirodalmi tétel lett belőled, elmesélhetetlen, régi idők tanúja. Mintha magamban beszélnék, legfeljebb úgy szólhatok hozzád. Talán megháborodtam, hogy egy régen élt személlyel levelezek? Akinek a csontjai is elporladtak a valamikor szentnek érzett görög földben? Hogy még ma is élőnek, sőt elevennek véllek? Kortársnak? Pedig csak azt akarom elmondani, hogy nem vagy idegen nekem. Sőt, te vagy az időben az első, akihez úgy szólhatok, mint egy baráthoz. Akitől elvárhatom, hogy megértsen. Nemcsak engem, hanem minket is. Az agonizáló huszonegyedik századelő idegenjeit, tévelygőit. Egyébként hozzád bármikor lehetett volna levelet írni. Mert te azok közé tartozol, akik bármelyik korszak tévelygőivel szót értenek, akár egy Shakespeare, egy Dosztojevszkij, egy Kafka. Ezért érzem, hogy a szerénytelenség bűnébe esem, ha szólni merészelek hozzád. Ki vagyok én, hogy ebbe a társaságba tartózónak véljem magam? Merészeljem azt mondani, hogy értek belőled valamit? Csodálatos műveidből. Jelentőségedből. Hogy úgy tudok rád csodálkozni, ahogy te rácsodálkoztál az emberre? Először a történelem során. Nem egy görögre, egy perzsára, egy egyiptomira, hanem az emberre. Ez akkor is különös és megütköztető, ha mindez a történelem első demokráciájának nevezhető államalakulatban történt, aminek azonban − és ezt ki kell hangsúlyozni − az általánosan vett emberek egyenlőségéhez nem sok köze volt. Hiszen, s te ezt jól tudod, abból a demokráciából ki voltak zárva a rabszolgák és az idegenek, a barbárok, akiket az különböztetett meg Athén polgáraitól, hogy nem görögül beszéltek. Te mégis képes voltál a kor megannyi megkülönböztetése mögött észrevenni az embert. És csodálatosnak nevezted. Mondjuk, egyesek szerint hátborzongatóan otthontalannak. Én mind a kettőt elhiszem neked. Sőt, azt is, hogy ez a két dolog nem áll ellentmondásban egymással. Neked biztos érezned kellett ezt az összetartozást. A csodálatos és a hátborzongató fojtogató ölelkezését. Mint egy előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa, úgy érkezhettél meg korodba, hogy így mutasd meg az addig érvényes formák megrendülését. Hogy rámutass a mitikusban az egyéni történet lehetőségére, hogy az addig organikusnak vélt közösségben felfedd a meghasonlást, az összebékíthetetlen törést. Hogy a történelemben és az egyéni életsorsokban ott munkáló pusztító erők meglétére mutass rá. „Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.” − egy amerikai sorstársad mondta ezt a kifulladt huszadik század vége fele. Nem biztos, hogy tudta, de ezzel neked is üzent. Hogy ha a századok lepedékén is keresztül, de fogta üzeneted. És a maga módján továbbgondolta. Mert te voltál az első, aki, már jóval Hamlet színre lépése előtt, Oidipus alakjában a modern, kétségeivel küzdő, de az igazság iránt teljesen elköteleződött egyént mutatta fel. Ő mindenáron az igazság, vagy ahogy ti mondtátok, az aletheia, az el-nem-rejtettség szívéig akart hatolni. Aki fokozatosan lerántotta a dolgokról a fátylat, és valami iszonyúval kellett szembenézzen. Azzal, hogy az igazság nem felszabadít. Inkább elpusztít, maga alá temet. Hogy létezik olyan detektívregény, amelyben a nyomozó a gyilkos. Nem beszélve arról, hogy a családi összetartozás negédes máza alatt megmutattad a gyilkolási vágyat, a szexuális kisajátítás pusztító energiáit. Egy Freud kellett hozzá később, hogy újra nyelvet adjon ezeknek a sejtelmeknek, hogy a kor nyelvéhez igazítsa őket. Mert te tudtad, amit a huszadik században Albert Camus, vagy a mi kultúránkban Mészöly Miklós mondott el újra: a túl sok fény kizökkenthet, deliráltat. És hogy végső soron megvakít. Mindezt megsejtetted, kifejezted. Mit mondhatnék én ehhez képest neked? Miről tudnék neked tudósítani? Mondjak valami biztatót? Hogy megváltozott a megváltoztathatatlan? Sajnos semmi ilyesmiről nem tudok neked beszélni. A baj, a pusztítás mintha még mélyebbről fúrná fel magát manapság, mint bármikor a történelem során. Hogy mondjam el neked, hogy ma már nincsenek isteneink, se történeteink? Hogy igazán városaink sincsenek, de még meghasonlott közösségeink se. Hogy a csodálatos embered, megrészegülve korlátlannak vélt hatalmától, éppen azt a csodálatos bolygót készül elpusztítani, amire te is megszülettél. Én mégis levelet írok neked. Csak rovom, rovom a sorokat, mert tudom, elérnek hozzád. Hogy fogod, érted, amit írok. Mert mindenki, aki ma még ír, akár egy vaksi ember a pálcájával, reszkető kezeivel holt történetek visszhangos tereiben csörömpöl. Mindannyian Oidipus üres szemüregében kotorászunk. Létezik egy olyan idő, amiben te is jelen vagy. S remélem, továbbra is létezni fog. Ha ehhez ilyen eszement leveleket kell írni, mint ez, akkor megteszem az elkövetkezendőkben is. Újra és újra.

Üdvözöllek a távolból,
társad a vakságban,
Dénes

Kelt: Sepsiszentgyörgyön, 2020. 10. 25-én
(Krisztus után, akit te biztosan jól ismersz)

Tamás Dénes (1975, Réty)

Író, esszéista, a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakának tanára. Megjelent kötetei: Honfoglaló esszék (Korunk–Komp-Press, 2013), Minden egész… (Lector, 2016), Az Élő Ház (Kalligram, 2019), Rémegyszerű versek (Napkút, 2020).