Inga Iwasiów: Az utolsó út (próza, Danyi Gábor fordítása)

A taxi az utolsó pillanatban érkezett, a város megbénult a felhőszakadás után. Számoltam vissza a perceket, minden pillanatban felcsapva a telefonom fedelét. Nem akaródzott a karórára néznem. Minden víz a szurkolói zóna irányába folyt, amely az össznemzeti zakó után elnéptelenedett.

A taxira várva azt mérlegeltem, hogy ne gyalog menjek-e. Ebben a pillanatban a legfontosabb: elérni a vonatot. Minek késlekedtem a szoba elhagyásával?

Négy nappal ezelőtt az épp zuhanórepülésben lévő OLT légitársaság gépével érkeztem Gdańskba. Ezen az elhanyagolt útvonalon apró gépek repültek, kávédarálóra emlékeztető légcsavarokkal. A repülés alatt szörnyen rosszul lettem, olyan rosszul, mint valamikor Hvar szigetén, amikor a komphoz hajtottunk, és minduntalan szerpentinek tűntek fel a kocsi szélvédője előtt, mindegyik úgy nézett ki, mintha az utolsó volna. Ezen az úton és az életben. A Goleniów–Gdańsk közötti repülőút rövid volt, a reptérről kifelé jövet azt gondoltam: „Ha ez megismétlődik velem a visszaúton is, abba egyszerűen belehalok”. Lemondtam róla, hogy vizet vegyek a reptéri kávézóban. Meghalok vagy sem; elegem van, nem bírom tovább – könnyelműen tett nyilatkozatok.

Négy nappal később a hotel előtt álltam, képtelenül arra, hogy bármilyen döntést hozzak. Végül nagy nehezen megérkezett a taxi, elhagyta a sorompót, a taxisofőr a városban történt pusztításról mesélt, célba juttatott, kétéltűvé változtatva a járművet. Közvetlenül a felújítástól illatozó pályaudvar bejárata előtt szálltam ki. A bőrönd vagy egy tonnát nyomott. Lift, mozgólépcső sehol. A peronon várakozók frissen lebarnult, pirosra égett júniusi nyaralókra emlékeztettek. Legyűrtem a peronra vezető lépcsőket, és már nem akartam visszamenni az állomásépületbe, bár késést mondtak be. Ott álltam, tudomásul véve saját akarattalanságomat.

A vonaton kikapcsoltam a telefonomat. Még a hotelszobából elintéztem minden telefont. Sms-t küldtem mindenkinek, aki eszembe jutott. Képtelen lettem volna beszélni, újságot olvastam. Néztem az újságcikkeket. Néztem a tovavesző állomásokat. Néztem az átellenes polcot.

Továbbra is szörnyen fülledt idő volt, a vonat vízzel elárasztott állomásokon haladt keresztül, a vihar nem oldotta a feszültséget. Valószínű, hogy nem egyedül ültem a kocsiban, felszálltak, leszálltak. Csak egy kis üveg vizem volt, a gdyniai pályaudvaron nem nyitottak még ki újra a boltok, helyettük italautomaták működtek. Bedobtam az összes aprót, amim volt. Katt, puff. Leesett egy vacak ásványvizes üveg. Úgy adagoltam, mintha sivatagban járnék. Óránként, megállónként, nagyobb állomásonként egy korty. Félúton vettem valamit a büfékocsiból, száz zlotys bankjeggyel fizetve. Jól emlékszem rá, ahogy elővettem a pénztárcámból, ahogy odaadtam az árusnak, a kézfejére a szemölcsökkel a körmök körül, ahogy behúzta az ajtót, miután kezembe nyomta a visszajárót, amelyet lazán a táskámba szórtam.

Az utazás nem szabadít fel, nem szabadít meg. Hat órával később kellett leszállnom, a nehéz bőrönddel legyűrni a használattól egyenlőtlenre kopott lépcsőket, kimenni az utcára, beszállni a kocsiba, elhelyezni a bőröndöt a hátsó ülésen, áthajtani a hídon az Odera fölött, vigyázni a pocsolyákra, kiszállni a kocsiból, elmenni a lakótelep szélén álló házig, felemelni a tekintetemet a tizedik emeletig, felcsöngetni a szülők lakására, beszállni az új, elegáns, rendszerint vizelettől bűzölgő liftbe, megnyomni a gombot, elhagyni a soron következő, hangzavar és áporodott levegő lakta emeleteket, kilépni a liftből, meglátni az ajtóban anyát, a vállamra venni, és elkezdeni görcsösen zokogni. Azzal az érzéssel, hogy anya rám várt a saját zokogásával, mert korábban biztosan sírt, a sírástól fáradt volt az arca, de biztosan nem olyan hangosan, ahogy zokogni szoktak, mert lehet-e sírni, amikor a lakást elhagyják a mentők, lehet-e a temetkezési vállalatot hívva, amelynek a száma a korábbi eset óta elöl van, lehet-e, miután beengedtük őket, majd egyedül maradtunk a lakásban, anélkül, hogy ebédet kelljen főznünk, anélkül, hogy ötletünk lenne az életünk maradék részére? Elmúlt az óra, amikor apa haza szokott érni a munkából, úgyhogy anya biztosan ki-kilépett a teraszra, hogy várja. E megrázkódtatásban biztosan felhívta a rokonokat és az ismerősöket, régi noteszekből kibogarászva a számokat. Hacsak az injekció, amelyet a mentősök adtak be neki, a fotelhez nem szíjazta, mesterségesen nyugodt állapotban. Nem, átverekedte magát ezen a kémiai akadályon az ablakokhoz, a teraszra, a szobába, a konyhába. Tudta, hogy beszélni kell, hogy tovább kell adni ezt a megdöbbentő, váratlan hírt, semmilyen más reakcióra nem hagyva időt a meglepett kiáltásokon, a sírás kitörésein és a tanácstalan találgatáson kívül: „hogy lehet, hogy lehet, ez lehetetlen”. Még a felső szomszédhoz is átment, hogy lehalkíttassa a zenét.

Először lépni a szülői házba, amelyet apa elhagyott, nem volt nehéz. Ez az első alkalom tudatára ébreszti valamennyi felet a dolgok állásáról, gyorsan magunk mögött akarjuk tudni, valami közelebbről meghatározhatatlan érzelmi kitörésre számítva. A tájékozatlanság és a bénultság átadja helyét a körültekintő tervezésnek. Átvállaltam a válság kezelését. Innentől minden alkalommal egyre nehezebb lesz a szülői házba lépni. Minden alkalommal egyedül anyát fogom látni ott, ahol korábban ketten voltak, és az apró változtatásokat, amelyeket azért próbál majd tenni, hogy kivezessen apa bűvköréből. Másik fotelt és másik széket fog alám tolni, másképp fog leültetni, mint ahogy akkor ülnék, ha ő itt lenne vagy én lennék ő. Nem foglalhatom el a helyét és a hiányával szemközti helyet, hozzá kell szoknom az elrendezés változásaihoz. Ezen kívül anya azt mondja, én pedig sejtem, hogy apát a csöndben lehet megtalálni, mintha a csöndből kibontakozna valami visszhang, ami ő lenne. Ködös, alig-alig sejtés ez, mert hiszen tudom, hogy semmi sem lesz belőle.

Apa mindig az ajtóban állva várt rám, és mindig legalább a liftig kísért. Gyakran lejött velem, a parkolóba. Időnként, hogy valamit mondjon, máskor, hogy megnézze, hogy hajtok el. Az autóvezetés terén mutatott magabiztosságom megnyugtatta őt az életemmel kapcsolatban is. Így gondolom. Még a legközelebbi rokonok is a harmónia jelének tekintik a mindennapi ügyekben mutatott talpraesettséget. Nem sok szót vesztegettünk a világ és az élet sötét oldalára, a parkoló felé menet félszavakból is értettünk.

Apa világi temetést akart. Erről éppenséggel elég sokat beszéltünk, bár egészséges volt és nem sejtettem, hogy ilyen hamar elárulom őt. Mondogattuk – a nagymama halálától fogva –, hogy „most már elég, most már legyen nyugtunk tíz évig”. Elég ebből a gyülekezetből, elég ebből a családi összetartásból a frissen megnyílt sír felett. Találkozzunk más alkalomból, ha lehet, asztal mellett, bárhol, bármikor. Apa nem szerette az egyházat, különös tekintettel a papokra. Az utolsó éveiben gyakran előtört belőle a gyerekkora iránt érzett szomorúság, és a gyerekkorából előtűnt a nagymama képe, amint kezet csókolt egy – ahogy mondta – felfuvalkodott csuhásnak. Ezt gyakran felidézte. Zabigyerek volt, aki a háború alatt, falun született, és akit az anyja e faluban hagyott, miután elment, hogy a Visszaszerzett Területeken keressen munkát. Az egyház az ő életében az erőszak és a fegyelem intézménye kellett, hogy legyen. Ő maga nem nevezte volna így, de a hatvan-hetven év múltán is eleven leírás feljogosít rá, hogy ezt a kifejezést használjam helyette. Kinyújtotta a kezét felém, hogy érzékeltesse a botrányt, ahogy egy munkában megfáradt nő egy férfi kézfejét csókolja meg. Jobb bele sem gondolni, hogy a dédnagymama és maga a nagymama, mielőtt odébb állt innen, mily magasztosan esedezett a paphoz bűnbocsánatért, és mennyi megaláztatást kellett elviselnie ennek a kisfiúnak, aki történetesen az apám volt. Gyanítom, hogy még el se hitte, már ateista vált belőle. A Poznań közeli faluban, a háború utáni évtizedben nem voltak adottak számára a hithez szükséges feltételek.

Apa nagyapja – vékony, apró öregember – időnként meglátogatott bennünket a hatvanas években. Olyankor az én heverőmön aludt, én meg átköltöztem a nagymama heverőjére vagy a pótágyra. Esténként letérdelt, hogy imádkozzon. Így térdepeltek, ki-ki a maga ágyánál. A nagymama a Golgotát ábrázoló olajnyomat előtt. Krisztus és az apja szeme láttára hosszabban imádkozott, mint általában, de így is rövidebb ideig, mint a dédapa. Magasztosan, szükségből és mutatóba. Egy falubeli öregember, akkoriban és azelőtt, biztos, hogy nem engedett, bizonyos, hogy az egész család templomba járt, tartották a böjtöt, félték az istent. A legidősebb férfi a családban, fizikai törékenysége ellenére, kemény kézzel fogta őket. Apa kellemes emlékei a vallásról: a nagyapa házában megőrizték a karácsonyfadíszeket, amelyeket Németország belsejéből hoztak, ahol a nagyszülők a húszas években dolgoztak. Az általa ismert legszebb dolog gyermeki jelleggel ruházta fel a gyermekkorát, és ha úgy tetszik, a szertartásosság összetevőjeként is tekinthetünk rá. Otthon mindig apával díszítettük a karácsonyfát, és évről évre mesélt a Németországból hozott gyönyörű gömbökről. Szemügyre véve őket talán nem tűnnének annyira színesnek, szépnek és mágikusnak. Erősen fénylettek, elütve a háttértől.

A szüleim templomi eskütételére egy évvel a polgári után került sor, a két család egyesült frontjának óhajára. Sohasem voltam apával misén, leszámítva a gyászmiséket, templomi esküvőket és elsőáldozásokat. Ehelyett együtt díszítettük a karácsonyfát.

Milyen jelentéssel bír azonban a temetés formája, ha nem hiszünk? Talán olyannal, mint a karácsonyfa-díszítés. Meg akartam kímélni anyát a család megjegyzéseitől, az olyanoktól, hogy

„úgy kaparta el, mint egy kutyát”. És mindenki mást meg akartam kímélni a zavarodottságtól, mert amennyire tudható, hogy hogy fest egy katolikus temetés, annyira a világi temetések sem festenek másképp, de alapjában véve mégsem tudni, hogy s mint. A világi temetések ismeretlen irányba tartanak. Apa számára a hitetlenség nem politikai ügy volt, így nem volt olyan érzésem, hogy ellenszegülök az akaratának. Nem zavartatta magát, hogy otthagyja az egyházat, mert igazság szerint soha nem érezte, hogy hozzá tartozik. Rendben, vállalom, hogy nem tartottam tiszteletben az akaratát, de azért döntöttem így, hogy mindannyian ki tudjuk valahogy bírni együtt.

Hamvasztást akart. Erről is sokat beszélgettünk az utóbbi másfél évben, a nagymama halála után, aki egyáltalán nem vette figyelembe saját halálának eshetőségét, de biztosak voltunk benne, hogy misét akar, papot, fehér virágokat, színes, ünnepi szoknyát és ravatalozást. Minden bizonnyal nyitott koporsót is szeretett volna, így ebben az egy kérdésben a döntésünk szembemehetett az illő és szép temetést illető elképzeléseivel. A szoknya a szekrényben lógott a több tucat többnyire olcsó, de gusztusos gönc között, amelyeket a nagymama az utolsó pillanatig vásárolgatott össze. Tudtam, hol keressem, egy évben többször is sort kerített a bemutatóra, a demonstrált öltözet a divatot követte. „Vettem valami újat a tudod mire”, kezdte titokzatosan, szégyenlősen, „látnod kell”, vagy „hadd dicsekedjem el vele” – mondta. Nem, nem úgy, hogy a „ravatalra”. Félszavakból kellett értenem, persze mi értelme lett volna a képzettségemnek, ha nem értettem volna meg a több agyvérzést követő demencia nyelvét? A nagymamának nem állt szándékában meghalni, de mivel egyszer mindenki legyengül, ha talán nem is most, nem a kilencvenedik előtt, nem a legközelebbi hónapokban, nem szabad a szoknya nagy horderejű kérdését világiakra bízni. Időnként azt gondoltam, hogy a saját temetése csak újabb alkalmat kínál arra, hogy kiöltözzön, mint a vasárnapi mise, a szomszédasszony temetése vagy az ebéd az unokájánál. Nem állt szándékában meghalni, de időnként engedett a csábításnak, hogy elképzelje saját káprázatos temetését. Tiszta, ártatlan feltevés. A kislányok rendszerint az anyukájuk esküvői szoknyáját próbálják fel, az idősek előkészítik az utolsó, kimenős ünneplőruhájukat. Két dologra számított: hogy ez alkalommal nem fejezem be helyette a mondatot, nem mondom ki a nyelve hegyén lévő szót; és hogy értékelni fogom a ruha szabását és színét, és megjegyzem, hová akasztja. Minden világos volt, temetésekre járt és beszámolt róluk, így hát tudtuk jól, milyen összeállítást rendeljünk. Nem lehetett elkerülni a szavakat, és száműzni az eseményről a halált, amelyet a nagymama nem vett tudomásul, de mindent úgy csináltunk, ahogy szerette volna, kölcsönösen biztosítva egymást arról, hogy teljesítjük a parancsot: a nagymama elégedett lenne. Milyen igeidő ez, eltekintve a nyelvtantól? Lehetetlen jövőidő.

Ezzel szemben a szülők – a téma meg-meghosszabbodó aktualitása okán, amelyet a nagymama hosszú éveken át tartó, élet és halál közötti egyensúlyozása hívott életre – minduntalan kifejezésre juttatták a saját testük elhamvasztására vonatkozó döntésüket. Ironikusan, könnyeden, tréfálkozva beszéltek róla: „eltakarítani, elásni, letudni”. Ezt kellett hallgatnom, hogy tudjam, hogy lehet gyorsan megszabadulni a problémától. Anya mindig a sor elejére állt, önként jelentkezőként. Feltételezte, hogy rá fog hárulni

„eltakarítani való” szerepe, amit majd én és apa végzünk el. Rögtön hozzátette, hogy apának résen kell lennie, csak semmi új nőszemély, mert ki fogja készíteni. A dolgok sorrendjének banalitása volt hivatott meggyőzni annak banalitásáról, ami már bizonyára közel van. Szerintem nem hittek e jóslatok beteljesedésében, egyáltalán nem akarták „az egyre közeledő vesződség” problémamentes elintézését. Járt a szájuk, csak hogy járjon, miközben egy, talán két évtizedet is láttak maguk előtt.

Liliomos urnát választottunk, vallásos jelképek nélkül. Szépet, tartósat. Az olcsóbbak egy nagy darab löncshús konzervdobozára emlékeztettek. A többin keresztek világlottak. A miénk oldalt állt. A minket kiszolgáló eladónőnek, aki – bár hasznot hajtottunk neki – türelmetlen, sőt egyenesen udvariatlan volt, koporsók során kellett átvágnia, hogy a miénket kibányássza a sarokból. Ki kellene bővíteniük a helyiséget, gondoltam. Vagy fiatalítani a személyzeten?

Az első szalonban, amelyben voltam, ott, ahol az anyósomnak választottam koporsót, egy nő dolgozott, furcsa, a foglalkozásához illő árnyakkal az arcán. Lehet, hogy festettek voltak? Alighanem ő maga volt az egész vállalkozás egyik alapítója. Az, amit most leírok, nem kitalált történet. Egy héttel az anyósom temetése után találkoztam vele a Terespol felé tartó vonat hálókocsijában. Sok volt ebben a furcsaság. Maga az út, amely akkoriban még csempészútvonal volt, tolvajokra figyelmeztető kalauzokkal és kapitulációval fenyegető, mozgó, fém álmennyezettel a WC-ben, olyan benyomást keltett, mintha egy filmből lenne kivágva. A nő a vonaton ugyanúgy volt öltözve, mintha munkába ment volna, feketében, szívélyes, kicsit halott arccal (a botoxot még nem ismertük); a felső fekvőhelyet foglalta el. Terespolban szállt le, biztos léptekkel haladt valamerre, a pályaudvar melletti roskatag épületek irányában. A Halál Hallgatag Asszonya. Milyen érdekektől vezérelve érkezhetett e városba?

A hamvasztás lebonyolítása megköveteli a megfelelő papírok aláírását. Az első egy megbízás, amelyet a temetkezési vállalkozó kézbesít a krematóriumnak. Szándéknyilatkozatot kell benne tennünk és megerősítenünk, hogy a holttestben semmilyen idegen test nem található, sem fém adalékok, sem szívritmus-szabályozó, sem csavarok. Ha ott lennének, ki kellene őket szedetni. Ez gyakorlatilag egyet jelentene az – ezúttal nem rutinszerű, hanem a vonatkozó előírásokban meghatározott területeket érintő – boncolás elvégzésével. A fizikai megalapozottságú alapelveknek metafizikai olvasata is van. Mielőtt porrá lesz, az embernek meg kell „tisztulnia”. A fém adalékoknak és a biotechnológiai kötőanyagoknak az anyagi világban kell maradniuk. Tudom, magától értetődő, hogy a hamvasztás folyamatáról, a kemence ellenálló-képességéről, a robbanás eshetőségéről, végül az esetleges öntvény, a „hulladék” zűrös jellegéről van szó. Ugyanakkor csábító számomra a pragmatika metafizikává való átváltozása: az ítélet pillanatában szövetként kell feltámadni és nem titángolyóként. Ez az egész ügy, akárhogy firtassuk is, a temetés formájáról való döntés rémületét élezi ki.

Apának nem volt implantátuma. Elképzelem az emberekből kiszedett alkatrészek raktárát, amely a kisiparos műhelyéhez hasonlatos. A szívritmus-szabályozók szabályos szintetikus rubinok benne, amelyeket karórákból szedtek ki. Dobozokban hevernek és valószínűleg soha nem tesznek szert második életre. Hacsak nem jönnek el a válság posztapokaliptikus órái és valaki nem ülteti be egy saját szakállára összetákolt kiborgba a romok között talált szemimplantátumot.

A krematóriumban a formanyomtatványon szereplő aláírás formális megbízás a hamvasztásra, amely, ahogy mondják, öt-hat órán keresztül tart. Szürkületkor kezdődik, amikor nincsenek már látogatók a temetőben. A kéményből jövő füst borzasztó benyomást keltene. Lehet, hogy az emberi erőforrásokkal való spórolás is szerepet játszik: a délelőtti sírásók délutáni égetőkké alakulnak át, nem tudom. Inkább a füstre fogadok és annak rettenetes konnotációira. Azt mondták, hogy este hatkor kezdik. Biztos azért, hogy például imádkozni lehessen ebben az időpontban.

Nincs olyan előírás, amely megmondaná, hogy kell viselkedni a szeretteink hamvasztása alatt. Az amerikai filmek hazudnak erről, Lengyelországban nem csinálnak nyílt látványosságot abból, ahogy a koporsó a tűz martaléka lesz. A vallásos emberek elvileg elmehetnének templomba, de az egyház az igazat megvallva nehezen tolerálja ezt a fajta temetést, azt javasolva, hogy a búcsúzás még a hamvasztás előtt történjen meg, így bizonyos értelemben elrejtve a folyamat lényegét valamennyi érdekelt elől. Az, aki hisz az örök életben, biztosan a templomban térdepelne, és az alkalmat kihasználva bocsánatért esedezne, amiért a testet elvette a földtől és megszakította a bioátalakulások láncát.

Nem ültünk, anya és én, együtt. Nem tudom, miért. Most mind a ketten hibásnak érezzük magunkat, amiért magára hagytuk a másikat. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy mindketten ugyanabból az indítékból választottuk a magányt: hogy ne foglalkozzunk senki mással, ott legyünk, a magunk módján, apa hamuvá vált testével. Mit tegyünk akkor, amikor apa teste porrá lesz? Természetesen ezt a kihűléssel együtt öt-hat óra alatt lezajló változást részesítem előnyben, mintsem a gondolatot, hogy a földben kell feküdnie, kiszolgáltatva a bomlás folyamatainak. A gondolat, hogy valamelyik közeli szerettünket patkányok eszik, férgek, ganajtúrók és giliszták népesítik be, elviselhetetlennek tűnik. Az átalakulás sterilitása legalább ebben az egy tekintetben megnyugtató, megtisztítja a képzeletet az akaratlan, mozgékony, rémisztő képektől.

Úgy alakult, hogy apát éppen abban az órában kezdték elégetni, amikor általában leült ebédelni, sietve, ha még el akartak menni sétálni anyával.

Abban az órában kezdték, amely apa szokásos hazatértének órája volt, és anya és én telefonon beszéltünk, hogy dűlőre jussunk a gyászolóknak szánt harapnivaló kérdéseit illetően. Hosszan beszéltünk, anélkül, hogy úgy tettünk volna, mintha a torról lenne szó. Imádkoztunk, eszmét cserélve a vendégekről, a süteményekről. Anya meggyújtotta apa szobájában a gyertyákat. Én a fotelben hevertem, kimerülten, fájdalmasan, úgy adagolva az ibupromot és a hidroxizint, hogy szükség esetén tudjak autót vezetni. Nehéz lett volna megtippelni, mikor fejezik be, hol tartanak éppen. Jobb volt nem találgatni, nem kísérteni képekkel a képzeletet. Apa teste megszűnt létezni. Amikor így gondolok erre, a békesség fuvallatát érzem, a folyamat brutalitásától való elszakadást. Szükségem van egy metafizikával átitatott mondatra a létezésről, hogy örülni tudjak. Az elégetés lépései kétségbeesésbe taszítanak. Július 4-én, az alatt a hat óra alatt még felvettem néhány telefont, de rövidre fogtam a beszélgetéseket valahogy így: igen, rendben, köszönöm. Senkinek sem mondtam: „Most van”.

Délután, ezt megelőzően, azonosítanunk kellett a holttestet és aláírni a hozzájárulást a hamvasztáshoz. Lementünk a temetői kápolnánál lévő helyiségbe, amelyet a „WC” nyíl mellett elhelyezett „Búcsúzások terme” nyíllal jelöltek meg. Búcsúzások terme. Apa kiegyenesítve feküdt, szörnyű vékonyan az öltöny alatt, elegánsan és csöndesen. Ilyen volt. Azon kívül, hogy nem volt öreg az élethez. A homlokán látni lehetett a foltokat a valószínűsíthető gutaütés vagy agyvérzés után, ami néhány perc leforgása alatt megölte. A keze szürkésfehér volt lilára vált körmökkel. A szép, kicsi és hideg kézfeje, amely az elmúlt ötven évben hallatlan finomsággal simogatott.

A kézfeje, amelyet genetikusan átörökített, így az enyém úgy fest, mintha az övé kicsinyített mása volna. Hangosan sírtam, megérintve apa vállát a búcsúzás esetlen gesztusával, mert képtelen voltam csókot nyomni a homlokára, megrémülve attól, amit érezni fogok, ha kiderül, hogy hideg. Mennyire fogom sajnálni. Mennyire szörnyen fogom sajnálni. Reméltem, hogy legalább egy átmeneti gátat ki fogok építeni a részvétnek, amely már úgyis megérkezett. A veszteség zűrzavarában nehéz eldönteni, hogy az irántuk vagy a saját magunk iránt érzett bánat miatt sírunk. Gyakran fázott, ezt is tőle örököltem. Szeretném betakarni, ráhúzni a homlokára egy sísapkát, takarót tenni rá, konyakot önteni a teájába. A névnapjára leggyakrabban gyapjúpulóvereket vettem neki, és egy-egy üveg finom alkoholt.

A búcsúzások termében a mi koporsónkon kívül még egy volt kiállítva – egy idősebb férfival. Mindig így csinálják, hogy biztosítsák a folyamatosságot. Két halott testre, két halott arcra kell nézni. Ha a komolyság és a tisztelet kontextusában akarnánk mérlegelni e helyzetet, kifogásokat emelhetnénk. Vagy talán az effajta nem-egyediség és nem-rendkívüliség valami további jelentéssel bír? A tény, hogy az intimitás látszata ebben az utolsó családi jelenetben tisztán szervezési okokból nem őrződött meg, a tisztelet hiányát bizonyítja vagy az emberek közötti egyenlőséget az utolsó pillanatok fájdalmában?

Elképzelés nélkül léptem oda apához, voltaképpen felkészületlenül. A temetői kápolna előtt várva nem gondoltam végig, mire várok. Az érzelmek összesűrűsödtek bennem, mint víz alatt a levegő. Nem akartam megtapasztalni, hogy hideg. Nem akartam őt ennyire reménytelenül sajnálni.

Anya gyorsan lépett oda, mintha csak egy találkozás volna, amelyre számított, türelmetlenül igyekezett odaadni apának a frissen vasalt zsebkendőt. Nem vette el tőle, mereven feküdt, jólnevelten vagy közömbösen. Úgy beszélt hozzá, hogy „cicuskám”. Nem sejtettem, hogy egyszer ezt valakinek el fogom mesélni. Most, e szavakat írva, úgy zokogok, hogy fájnak a füleim. Kiderül, hogy a sírástól fájhat az ember füle.

Amikor anya a búcsúzások termében azt mondta, „cicuskám”, összetört a szívem. Másfél évvel ezelőtt kifelé mentünk a búcsúzások terméből, a nagymamától. Apát kísértem ki onnan gyorsan, a temetés előtt egyébként is csak néhány perc áll rendelkezésre. A hamvasztás előtt tizenöt, legalábbis így mondta az az ember a protokollal a kezében.

Másfajta eljárás. Apa sápadt volt, le kellett, hogy üljön a padra a „Búcsúzások terme” nyíl alatt. A nagymama szörnyen öregnek nézett ki, szerencsére nem feledkeztünk meg a kendőről és betakartuk a kezét. Az emberben ez a legöregebb, mondogatta.

A hamvasztás után következő napon, a temetés előtt anya felhívott egy újsággal. „El kell mondanom neked valamit”, figyelmeztetett. Mi lett volna ez a valami? Színre lépett egy törvénytelen gyerek, aki jelen kívánt lenni a ceremónián? Valami széfbe zárt titok? Apa még élt, amikor a rácson betolták a kemencébe? Nem tudtam követni anyát. Ezekben a napokban nyugtatót szedett, nem mindegyik mondata illeszkedett az előzőhöz. Habozott, bátorságot gyűjtött. Az öltönyről volt szó. Apát a nem megfelelő öltözetben temettük el. A legújabb helyett azt adtuk rá, amely több mint egy évtizede lógott a szekrény mélyén, félretéve azzal a megjegyzéssel, hogy

„a temetésre lesz”. A megfelelő öltönyt a fiam esküvőjére vettük apával egy évvel ezelőtt. A nem megfelelőt a nagymama fiútestvérétől vette, foglalkozása szerint szabótól, a temetésekre, köztük a szóban forgó szabóéra. A megfelelő elegáns volt, sötétkék. A nem megfelelő – idejétmúlt szabású, fekete. A megfelelőben táncolt. A nem megfelelőben a soron következő gyászmenetekben lépdelt.

Az öltöny ügye számos alkalommal visszatér majd. Anya a kétségbeesés litániájában, amelyet néhány naponta megtart, azt mondja, hogy a rossz öltönyben temette el apát. Temette el. Annak a kérdésnek, hogy az anyag a testtel együtt égett el, nincs jelentősége. Úgy folytatjuk e beszélgetést, mintha apa feketébe öltözötten és a jól megválasztott nyakkendővel feküdne a koporsóban. Mintha ünnepségekre járna ebben a fekete ruhában. Mintha annak ott, ahol van, szerencsét kellene hoznia. Úgy folytatjuk e beszélgetést, mintha magunk is hinnénk az ünneplő ruhában bekövetkező feltámadásban.

Sőt, ezek szerint baj van a megfelelő ruhával is, amely a szekrényben lóg. Az egyszer használttal. Ez a ruha minden egyes alkalommal megsebzi anyát, amikor kinyitja a szekrényt. Megigazítja a hajtókát, az ujjait, a gombokat, hogy hozzáérjen. Mindig azt mondom: „Eladjuk, ha háború lesz”. Vagy: „Majd hordani fogom, ha háború lesz”. Honnan veszem ezeket az intelligens riposztokat? Mindenesetre leginkább senkinek sem adjuk tovább. Magamhoz venném, ha anyának ilyen irányú kívánsága volna.

Miért olyan fontos az öltözet ügye? Biztosak akarunk lenni benne, hogy megelégedéssel nézne tükörbe. El akarjuk hinni, hogy jól néz ki. Akkurátusak akarunk lenni, egyszer az életben.

Összeomlottam, a temetkezési vállalatnál ellenőriztem, vajon a fogason ez a szép, kék-fehér nyakkendő lóg-e, a bordó beütéssel. A nyakkendőt nézegetve fel kellett volna figyelnem arra, melyik öltönyt hoztam magammal. A hozzájárulás, az idegeskedés, a szűk átjárás a kiállított koporsók között, a türelmetlen nőszemély, aki a temetkezési vállalat vezetője volt. Fóliába tekerve az egész, jól van. Hogy tudtam a kápolnában mégis figyelmen kívül hagyni az ilyesmit, borzalmas gondatlanság, ami a stilizációt illeti. Elképzelem a fordulatot a cselekményben, hogy apa átöltöztetését követeljük. Még azt is el tudom képzelni, hogy részt veszek benne, mert anya megpróbálja maga levenni róla a zakót, így nekem is segítenem kell, félrehajtani a ruha szárnyát, behajlítani a kezét, begombolni, jobban illő nyakkendőt kötni a nyakába. Lehúzni a cipőjét, és újra ráadni. Elképzelem, megőrizve a lélekjelenlétem.

Fordította Danyi Gábor

—

1 A szerző Umarł mi. Notatnik żałoby [Itt hagyott. Gyásznotesz] című kötetéből (Wydawnictwo Czarne, 2013).