Pénzes Tímea levele Marguerite Durashoz

Hetekig éltem ebben a borzongásban, néhány oldalnyi szöveg tüzében.
Hetekig? Inkább hónapokig. Évekig. Évtizedekig.
A Te írásodról van szó, Marguerite.
Mintegy negyed évszázadon át hordoztam magamban a hangulatát. A szinte lángra gyújtó szenvedélyt.
Mi mindent tudnak közvetíteni a betűk! A betűid!
Összefröcskölik az olvasót. Mint egy könyvből előtörő vulkán. Gyönyörködtetőn, forrón, parázslón! És mardosón. Beterítenek, beléd égnek, beléd ivódnak szavak, sorok. Nem állhatja útjukat semmi. Elárasztanak, elöntenek.
Vagy sűrű, gigászi indafolyamként kúsznak beléd.
Nem eresztenek, ott vannak benned, veled élnek tovább. Könnyedségüket, súlyukat cipeled évtizedeken át. De cipelni sem kell, mert már önmagad szerves részévé váltak.
Pedig megnevezni sem tudod vagy akarod, mi lepett el.
Korábban nem is sejtetted, hogy létezhet ilyen. Hogy vágyhatsz rá.

A Nagyvilágban bukkantam rá. Szépen megterített irodalmi svédasztalon illatozó kortárs világirodalom. Beszívhattam leheletét. A te leheletedet. Mert ott bújtál meg köztük Te is, a Te elbeszélésed, részletek valamelyik művedből.
Hogy lehet ilyen elragadóan írni a szenvedélyről, tettem fel a kérdést. Átjárni a szenvedélyek közt. Alig kilépni az egyikből, máris a másikban teremni. Tengerben gyönyörködni, az éjszaka színeiben és ízeiben elmerülni, majd a másikban, a másiknak benned, eggyé lenni, miközben az ablakon újabb szenvedélyek kopogtatnak.
Hogy bírható ki, viselhető el ennyi vágy?
Úgy merültem el én is a szövegben, mint te a hatványozott vágyban. Úgy merültem el a te hatványozott vágyadban.
Hogy tudtad mindezt papírra vetni és átadni? Átélted vagy írás közben született meg a vágy?

Hevertem az érsekújvári panelrengeteg egyik lakásában, párnák közé vackolódtam, és a helyedbe képzeltem magam. Idegen tájra, idegen férfi mellé. A te főszereplőd helyébe. Eggyé tapasztottalak benneteket, szerzőt és főszereplőt. Úgy képzeltem, át kellett élned, amit ő, másképp nem adható át. Később rájöttem, az átélés nem feltétel. De akkor még hinni akartam. És ma is hiszek ebben.

Talán Neked köszönhetem, hogy én is írni kezdtem. Olyan hevesen környékezett meg a vágy, hogy hagytam elcsábítani magam.
És talán nemcsak az írás, de a közvetítés vágya is ekkor érintett meg. Fordítsak, hogy eljuthasson rajtam keresztül máshoz. Áthidaljak, közel hozhassak.
Húszéves lehettem.
Nincs már Nagyvilág, újvári lakás, párnák. Kölcsönadtunk, lakást ürítettünk, elkallódtak tárgyak. Úgyis magamban hordtam már, amit lehet. Megelégedtem azzal, hogy magamban dédelgethetek.
Magammal hordtam mindenhová. A sok-sok részletté zsugorodott egészet és az egész ígéretét hordozó részletet.
Az éjszakai szövegbe merülések, a szövegbe belefeledkezések hangulatát.
Nem emlékszem a történetre. Csak a neved maradt meg. Nem tudom, utánajárjak-e, felkutassam-e egyáltalán. Át akarom-e újra élni, vagy így akarom hordozni emlékezetemben. Vagyis tudom: megelégszem a régi hordozásával. Nem akarom újrafesteni, más mondatokat jobban szeretni. Elég a bennem élő emlék.

Hangulatokat próbáltam megragadni én is, mindennél jobban. Akár a történetről való lemondás árán is.
Aztán láttam egy filmet, szintén a vágyról, és a látott ugyanúgy megérintett, mint az olvasott. De nem vontam párhuzamokat. Nem sejtettem, hogy ugyanaz a vágy süt belőle.
Most, hogy mégis utánanéztem, már tudom, hogy A szerető című film a te könyved alapján készült, és hogy a részletet valószínűleg A szerető című könyvedből válogatták be a lapba. És azt is, hogy te másként képzelted volna el vásznon. A vágy, ott és akkor, amikor átélted, nem volt ilyen mértékben jelen. Ahogy a filmből és a szövegből kiéreztem.

Aztán úgy hozta az élet, hogy ismét találkozzam Veled egy szövegedben. Huszonöt év elteltével egy irodalmi esten. Egy neves műfordító-író fordította nemrég egy újabb műved.
Áradt ebből is a szenvedély, ott hömpölygött a sorok közt, de másfajta, más fájdalommal teli. Többek közt szenvedélyes várakozás a háborúból hazatérő, felismerhetetlenül lerongyolódott, hihetetlen szerencsével túlélő férjre (a szeretőddel, akivel együtt ápolod).
Olvasom, és érzem a régről ismert borzongást.
Amiért, aminek az ábrázolásáért és átadásáért egész életemben hálás vagyok Neked.

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenegy saját könyve és tíz műfordításkötete jelent meg. Legutóbb Monika Kompaníková Az ötödik hajó, Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből (EU-irodalmi díj) és Maria Modrovich Flesbek című kötetét fordította. Több műfajban próbálta ki magát: ír verset, elbeszélést, drámát, továbbá útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek.