Bogyó Noémi: 34 – 5. rész

Helen Anderson felvétele

Teljesen kiszáradt a torkom, a szívem a mellkasomban dübörög, basszus, milyen nagy pácban vagyok.

Itt állok a mennydörgő előtt és magyarázom a bizonyítványomat, hogy nem én tepertem magam a Merciben kétszáz kilométer per óra sebességgel a szerpentineken, én csak a szembejövő kis rozoga Škodán poroszkáltam.
– Pech – mondja.

Kidüllesztem a szemem. Ezt nem gondolja komolyan, hogy csak így azt mondja, pech. Komolyan gondolja. Bólogat hozzá és rágyújt egy szivarra.
– És azzal a mercis fazonnal mi van? – érdeklődöm.
– Ő az intenzív osztályon van – válaszol flegmán.
Pompás! Ő az intenzíven, én meg itt szívok.
– Esetleg, ha visszamehetnék még egy kicsinykét – próbálok egyezkedni. – Ezt-azt még el kellene ott lent intéznem.

Gondolkodóba esik. Van remény, hát tovább győzködöm, hogy még nem készültem el fényképtárlatra az anyaggal, és anyámtól sem tanultam el a csokitorta-készítés rejtelmeit, meg hogy jól jönne egy gyerek is, maradjon valami nyom. Jut eszembe, a kölcsönt is ki kellene fizetni. Elhúzza a száját:
– Semmiség.

No, de erre már felmegy a pumpám, mennydörgő ide vagy oda:
– Bocsánat, de nem semmiség, ez az én életem. Az én nagybetűs…
Csodálkozva néz rám. Nagyot nyelek, csakhogy meginduljon a nyáltermelésem, vagy inkább azért, hogy leplezzem a zavarom. Mennydörgő továbbra is engem bámul:
– Kisbetűs – adom be a derekam – életem.
– Na jó – egyezik bele –, egy feltétellel. Ha elvállalsz és sikeresen kivitelezel egy projektet.
– Projektet? – kerekedik el most az én szemem.
– Igen, ti ott lent szeretitek a projektet, már az ovisok is projekteket festenek ki vagy gyurmáznak meg. Olyan startup projektféleségben gondolkozz, ahogy Ti mondjátok.

Ez elég gyanúsan hangzik. Baszki, mit akar tőlem a mennydörgő? Tökre csak szivat. Ül itt magának a fényes trónján, füstöl, mint a gyárkémény, már csak a whiskyspohár hiányzik a kezéből. Na tessék, már elő is húz egy üveget a trónja alól. Megáll az ész. Egy egész üveg whiskyt, meg két poharat. Jeget is varázsol beléjük.

– Nem tudom, hogy ebben a helyzetben alkalmas-e – hebegek-habogok, mert nem hiszek a szememnek, hogy tényleg a mennydörgő színe előtt állok, az meg itt szivarozik és iszik. Lehet, hogy ez csak amolyan próba, ha belemegyek, leküld a fészkes pokolba.
– Ebben az állapotban a legalkalmasabb – biztat.

Úgyis mindegy, adom be a derekam, s az ketyeg az agyamban, hogy eddig még az apokrifek sem jegyezték fel, hogy a mennydörgő ilyen zűrös életet él. Ő meg mintha hallaná a gondolataimat, no nem csak mintha, tuti hallja is, rám mosolyog, hogy mindenkinek úgy jelenik meg, ahogy elképzeli. Kibaszottul romlottnak nézhet engem az öreg. Hm, tegyünk egy próbát, varázsoljunk rá egy barettsapkát, gondolom. Haragosan összehúzza a szemöldökét:
– Ez nem ér! – s nyújtja a poharat, ellenkezést nem tűrő hangon folytatja. – Proszit.
– Proszit – koccintok alázatosan.
Gondolni sem merek arra, hogy éppen most bratyizom le a menydörgővel, mert még kihallgatja a gondolataimat.
– Na de attól még, hogy velem iszogatsz, még nem vagyunk pertuhaverok – kacsint rám.
Na tessék, nem megmondtam?
– De térjünk vissza a projekthez.
– Ja, a startup projekthez – próbálok értelmes képet vágni.
– Összekötöd, ami szétszakadt, harmincnégy kijelölt sorsot, összeszősz egy motívummal egyedi portrékban.
Nem értem. Kibaszottul fáj a fejem. Az agyam biztos pépessé tört az ütközés során, pedig most fontos lenne, hogy vágjon az eszem. Ez az egyetlen esélyem, hogy visszamenjek, erre fogalmam sincs, hogyan kellene értenem a feladatot.
– Bocsi, megismételné, kérem? Nem vagyok képben.
– Figyusz, nincs időm sokat magyarázkodni, ezen a linken megnézheted a 34-et, mármint 34 sorsba kukkanthatsz be. Ezeket kellene valahogy egy nevezőre hoznod.
A linket a tenyeremre tetoválja.
– Ezen a linken meg egy fotókiállítás van, inspirációként – néz rám cinkosan.
A fotókiállítás linkje a másik tenyeremre kerül.
– De semmi dráma – teszi hozzá –, semmi tragédia. Happy endet szeretnék. Imádom a happy endet, ti meg mindig elrontjátok ott lent. Hiába ügyeskedem, hiába támogatok, varázsolok. Végül mindig elbaltázzátok. Aztán meg rám fogjátok a háborúkat, holokausztot, népirtásokat, COVID-ot, sivatagi vörösesőt, koraszüléseket és még sorolhatnám. Hát én ott sem vagyok olyankor. Szóval, azt szeretném, ha happy end lenne a vége mind a 34 sorsnak, amelyek ráadásul össze is fonódnának. És ne gyere azzal, hogy hogy köss össze teret, időt, sorsokat! Tőlem sem kérdezi senki, hogyan tömjem vissza a magmát a kráterbe, hogyan akadályozzam meg az ökológiai katasztrófát, hogyan kényszerítselek benneteket, hogy békét kössetek és még sorolhatnám. Légy kreatív!

Tanácstalanul állok, nézegetem az új tetkóimat, ő meg közben eltünteti a szivart, a whiskyt, jelmezt vált, a farmerét fehér kaftánra cseréli, a szakálla is galambszürkére színeződik. S már int is, hogy menjek, s kéri a következőt. A kulcsos rögvest mellettem terem, kifelé tessékel a trónteremből, ujjal a távoli cédrus felé mutat, hogy oda menjek, ott a fejlesztőrészleg. A fejlesztőrészleg üres, úgy néz ki, több ilyen balek, mint én, nem akadt. Hiába lógatom az orrom, az nem segít, hát inspirálódj, öcsém, biztatom magam. De hogy nyissam meg a linkeket? Rápittyentek, mint az okostelefonomban szoktam, hát fénycsóva lövell ki a tenyeremből, s hologramot vetít az égre. Ez se semmi, tátom el a szám. Gérard Rancinan művészi portréi. Mit mondjak, van humorérzéke a mennydörgőnek. Paul McCarthy triptichonját kedvelem a legjobban. Az elsőn a lencsébe néz, jóságos hód-pofa borzas, ősz szakállal, előtte egy nagyobb kék tál. A második képen arccal a tálban, csak a kopasz feje búbja látszik, jobb kezénél egy üres ketchuposüveg. A harmadik képen újra profilból látni, arcán sűrű ketchupból maszk. Rancinan ezzel is kiemeli a mester polgárpukkasztó kreativitását, jut eszembe a Fa installációja, aminek karácsonyfára kellett volna hasonlítania, s helyette análdugót imitált. Maurizio Cattelant, a művészvilág udvari bolondját, a falnak szögezve ábrázolta a portrén, nem véletlenül, gondolom, Mauriziót a meteor alá temetetett II. Pál pápa gipszszobra inspirálta. Egyre jobban tetszik ez a hologramtárlat, egy gondolattal közelebb hozhatom a képeket, kinagyíthatom a részleteket, ha nagyon akarnám, tán be is léphetnék a képekbe, de inkább veszteg maradok, ma már elég volt a spirituális utazásból. Jön a kulcsos, kérdi, hogy mire haladtam. Mondom, inspirálódom. Rázza a fejét, hogy ketyeg az óra, ideje munkához látni, ha vissza akarok menni.
– Valami technika esetleg? – kérdezem, még mielőtt kámforrá válik.
– Technika? – néz rám csodálkozva. – Minek neked technika? Ott a kezed, azzal teremts.
Biztos lükének néz, mert lelassítja a beszédét és szótagolja a szavakat:
– Gon-dold ki és a ke-zed-del ve-títs az ég-re.
– Aha – esik le a tantusz.

Nézzük akkor a sorsokat, kattintok a linkre. Milyen klassz kis bige, nézzük csak, nézzük, dokinő. Menő a bogara a lámpaburában. Az a seggfej meg nem otthagyta? A betegek hullanak, mint a legyek. Kész dráma az élete. Intellektuális cinizmus, nevetek kínomban. Hogy lesz ebből happy end? Nézem a második storyt, a pasi valami művészféle, szereti a gombás rizottót, mint a dokinő. Ezt is otthagyta a nője, az az Andrea, aki miatt azt a fényképezőgép-mintás gatyát vette. Itt is kamion, tele holtakkal, egy hajó, igaz, egy másik főváros közelébe horgonyzott le. Sebaj, mindkét félről vannak szláv kötődések, még össze is lehetne őket boronálni. Nézzük a happy endes élőképet: menyegzői vacsora, az Utolsó vacsora stílusában, ahogy Leonardo festette a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falára. Gérard is szereti ezt a terítési stílust, hosszú asztal, az egyik oldalán ülnek a vendégek, mintha moziban lennének, vagy színházban. Mi őket mustráljuk, ők minket. Kedvencem tőle a Bálványok bankettje. Menyasszony vőlegény, de szép mind a kettő, a dokinő és a művészúr stílusosan tengerésztrikóban, és az egész násznép say cheese and keep smiling. Na, ezzel meglennénk. Teremtek, tenyeremmel vetítek az égre. Az angyalok felállnak, tapsolnak, éljeneznek. Vivát! Van virágeső, s mindenki gombás rizottót majszol, verőfényes a holdsütés, ezerrel zeng Goran Bregovic Mesecina dala.

Lapozom. Hát, a koraszülés sem egy leányálom. Kár ezért a szép arcocskáért, csupa ránc, ahogy ecetbe rágja magát az ikrei miatt. Kukkantsunk csak be az inkubátorba, jaj, elég ramatyul festenek, mint két cicakölyök. Happy, happy, happy. End, end, end. Nem jut semmi az eszembe, semmi boldog jövőkép, pedig próbálkozom, de még elképzelni sem tudom, hogy ezek egyszer megnőnek. Passz, nincs annyi képzelőerőm, kiscicákból meglett felnőttek. Ez nekem nem megy. Nézzük csak a további sorsokat. Ez meg a Marson játszódik, kitelepültünk, vagy mi?

– Hali, mennydörgő, hány századot ugrottunk a jövőben? Nem tudlak követni.
– Te tökfilkó, az Szahara-poros vöröseső.
– Aha – esik le a tantusz.

Nézem a reneszánsz falukultusz születését, látom Otmárt, ahogy pucéran hinti a magokat a tyúkoknak, az aranymetszés hibátlan vonalát írja le az aláhulló takarmány. Tudom, hogy itt jó lesz az ikreknek, jót tesz nekik majd a falusi levegő, meg ez az egész új reneszánsz. Primavera, Primavera. Harmadik, negyedik, ötödik, hatodik sors. Happy end. Örülnek az ikrek, örül az egész család. De mi legyen a krízisintervenciós szakemberrel, akinek tele van a töke a falukultusszal, meg az aranymetszéssel, meg az új reneszánsszal? Na, tüntessük csak el a Botticelli-reprókat a faláról, a Tavaszt is és a Szent Ágoston a cellájában címűt festményt is. Tenyeremmel teremtek. Az angyalok felállnak, tapsolnak, éljeneznek.

– Yes – mondja a mennydörgő –, 34-ből 9. Megy ez neked, kiskomám!

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.