Piros Vera: Egy házasság anatómiája (részletek az Eltévesztettem, drágám című verses regényből)

natasha-barova felvétele

 

Leó tegnap este megint a költözésről beszélt. Hogy
külföldön szeretne élni,
itt nem bírja tovább. Azt mondja,
úgy érzi, megfullad.

Hogy fogunk a Puskinba járni,
állójeggyel a Katonában a harmadik
sorban ülni? Este a Kazinczyban sétálni?
Maradunk.

Mióta véletlenül összefutott Karesszal,
megint Amerikáról beszél.
Nem fogod kitalálni,
kivel találkoztam az Andrássyn, kiabál Leó
az előszobából.
Kivel, kiabál vissza Márta,
a konyhában matat.
Hát, Karesszal.
Ne már. Na, és milyen volt? Márta kinyitja az ablakot,
rágyújt.
Szuper. Beültünk a Csendesbe, jót beszéltünk.
Adj nekem is egy cigarettát. Leó letöri a füstszűrős részt.
Nem szívja le, egyből kifújja. Mondta, hogy nemrég
lent volt a faluban és elment a tölgyfához.
Melyik tölgyfához?
Ahol a kincset kerestük.

Remélem, Katit kihagyja.

Márta elmosolyodik.
Hány éves voltál?
Úgy tíz-tizenegy. Karesszal
a Rakétát olvastuk, járt nekik, és az egyik számban
volt egy novella, az Aranybogár. Ismered?
Nem.
Rengetegszer elolvastam. Legrand-nak hívták
a főhőst,
és a barátjával kincset találtak.
Én voltam Legrand, Karesz meg a segédem.

Hogy máshogy.

Miért pont te voltál Legrand?
Mert nekem volt szkarabeuszom.

Nyilván.

Szóval, nagyapám mesélte, hogy a szabadságharc leverése
után, a betyárokká vedlett bujdosó katonák
mifelénk rejtették el a rablott kincset.
A Mészáros Pali bandája. Az én ük-üknagyapám.
Gondolom, a faluban mindenkinek
ő lehetett az ük-üknagyapája, nevet Márta.
Cicám,
nagyon vicces vagy. A faluházban ott lóg
a rajz, megnézheted. Mészáros Pali és betyártársai
a kivégzés előtti percekben, bilincsben.
Rendben, ha legközelebb anyádékhoz megyünk, megnézzük.
Szóval, térképet rajzoltam, mindent
kiszámoltam. Karesszal azt gondoltuk,
a talált kincsből majd disszidálunk. Amerikába.
Mi, meg Kati.
Márta feláll, vizet tölt. Hosszan engedi a csapot. Leó,

Miért nem tudta csak azt mondani, Karesz meg ő?
Én sosem beszélek a Béres Istiről,
azt se tudom, mi van vele.
Szinte semmiről nem mesélek. Érdekes.

nem vagy szomjas?
De, igen, köszönöm. Leó elbámul, mosolyog.
Mindig azt gondoltam,
hogy én loptam el a koponyát,
aztán nem is. Karesz mondta, hogy Kati volt az,
ő vette el a biológia-szertárból. Emlékszem, Karesz teljesen
kivolt a koponyától, meg hogy fára kell másznia.
Koponyát?
Igen, Legrand egy koponyával találta meg a kincset,
miután a segédje felmászott a fára. Olvasd el.
Márta feláll, kinéz az ablakon. Látja
az egész jelenetet.

Megérkeznek a tölgyfa alá. Na, itt vagyunk, kiált
izgatottan Józsi, na, ez Leó. Hol itt, kérdezi Kati. Hát
a helyen. A lány leheveredik, a lábát nyújtóztatja.
Na, fiúk, mi lesz, ki fog ásni? Az nem úgy van, Katikám,
először fára mászunk, válaszolja Józsi.
Értem. A lány elővesz egy szendvicset, nagyot harap bele.
Finom lett, Józsi, az enyémbe nem tettél
majonézt, köszi. Egymásra mosolyognak.
Karesz a tervet vizsgálja. Józsikám,
mik ezek a számok itt?
Tudod, a lépésszám. Felmászol a fára…
Én? Miért nem te mászol?
Legrand lent marad, tudod. Arra az ágra kell
kimenned, ott fent, látod? Karesz bólogat.
Na, szóval fölmész, és fogod a koponyát…
Mit? Karesz elsápad, remélte, a koponyát kihagyják.
Kati, vedd elő, mutasd meg neki. Hát ez
meg honnét, elloptátok?
Én loptam el, néz Karesz szemébe a lány.
De hogyan? Egyszerűen, bementem
a biológia-szertárba és elvettem, válaszolja Kati.

A szemközti házban a nő inget vasal. Gondosan,
apró cikcakk mozdulatokkal halad
végig az ing ujján háromszor, ügyelve,
nehogy élt vasaljon, aztán a galléron, aztán az ing elején
és hátán. Nyugalom, gondolja Márta.

Vasalnom kell.

Megvan még a szkarabeusz?, fordul vissza Leóhoz.
Szerintem a húgomnál lesz,
de az is lehet, Katinak adtam, amikor felmászott a tölgyfára.

Az is lehet.

Mi lett a kinccsel? Márta nem néz a másikra.
Megtaláltátok?
Gondolhatod, nevet Leó.
Nevetnek.
És Karesz? Jól van?
Szerintem, nem. Elváltak Katival.

Elváltak Katival.
Kati elvált.
Kati.

Márta elsápad, mióta tudod? Megremeg
a lába, gyorsan leül, iszik
egy korty vizet. Nem szeretné, hogy Leó bármit is
észrevegyen, bármiből is.

Egy ideje.

Márta hallgat. Azon gondolkozik, hogyan reagáljon.
Nem tartottam fontosnak, folytatja Leó. Eladták a házat. Talán
az anyjához költözött. Feláll, kinyitja a hűtőt.
De nem vagyok benne biztos. A felvágottak mellől leteszi a tejfölt
a középső polcra, a vaj és a sajt mellé. El kell mennünk
innen. Minél hamarabb.
Hova? Amerikába? Az nagyon messze van.
Nem eléggé.
Márta hirtelen feláll, kiszaladok a Rothschildba,
nincs itthon semmi.

————————————————————————————————

Most miért nézel így, Juli? Képtelen vagyok
megmagyarázni. Egyszerűen csak tudom. Vannak pillanatok.
Márta, nem értelek. Évek óta hallgatlak. Mi változott?

Vannak pillanatok.

Semmi, fogalmam sincs. Inkább, azt tudom, hogy van
valami változatlan, ami jó benne,
de csak ritkán mutatja magát. Olyankor
mintha a lelke kiülne az arcára.
Mi van? Mi ez a hülyeség? Juli rágyújt, zaklatott.
Olyankor Leó szép. Különösen. Nem csak
jól néz ki, úgy általában. Szép.
Juli hallgat.
És ha hülyeség? Akkor mi van? Érzem. Konkrétan azt érzem,
hogy mi ketten jók vagyunk egymásnak,
akkor is, ha a rendőrséget hívom rá, mert kitalálja, hogy felakasztja magát.
Kihívtad rá a rendőrséget? De mikor?
Három hete, azt hiszem. Veszekedtünk, a gyerekek már aludtak…
De min tudtatok annyira veszekedni, hogy rendőrt hívtál?
Nem tudom, nem emlékszem, talán, hogy Fülöpöt mégiscsak
elengedtem a barátaival, annak ellenére, hogy
Leó azt mondta, egy hétig büntetésből
nem találkozhat velük, mert
a megbeszéltnél két órával később ért haza.

Mintha én is túlzásba vinném.
Mintha ignorálnám.

Vagy a sonkát a sajtokhoz tettem a hűtőben. Mit tudom én. Leó
teljesen kiborult, azt mondta, neki elege van
az egészből, inkább felakasztja magát. Hozott valami
madzagot, és felkötötte a lámpakampóra. És
a sámlit is hozta. Na, akkor telefonáltam.
És aztán?
Mikor megértette, hogy tényleg kihívtam őket,

Nem léphetnek a lakásba. Semmi közük hozzánk.
Nem értenék.

elrohant. Én meg le a kapuba. Nem akartam, hogy feljöjjenek.
És tényleg kijöttek?
Igen. Nagyon gyorsan. Futva érkeztek. Márta rágyújt. Két fiatal csávó. Erősek.
Én meg mondtam nekik, hogy menjenek el, téves
riasztás. Kérdezték, hogy hol vannak a gyerekek.
Mondtam, a szobájukban alszanak. Nincs baj. Elmehetnek.
És képzeld, elmentek.

Elmentek. Akartam.

Hát, ti teljesen hülyék vagytok. Juli rágyújt.
Igen, az lehet, nevet Márta.
Nevetnek.
Márta, és nem lehet, hogy azért nem hagyod el, mert
rögtön az elején

Kell neki valami konkrét.

elfogadott benneteket? Mégiscsak
úgy szeret, ahogy vagytok? Hogy szereti a gyerekeket,
próbál jó apjuk lenni?
Jaj, Juli, mindenki ezzel jön, hogy milyen jó fej ez a Leó,
bevállalt a gyerekekkel. Ez alap, enélkül, hogy lehetne? Hihetetlen.
Arra senki nem gondol, hogy én meg
beengedtem a családba.
És tényleg beengedted?
Hát persze. Velünk él. Nem értelek, Márta zavartan nevet.

Negyvennegyedik bejegyzés, nevére
szeretné venni a gyerekeket. Van nekik nevük.
Hogyhogy elfogadott engem?

 

Piros Vera (1971, Budapest)

Író, költő. Nyelvtanárként dolgozik. Lisszabon és Budapest között ingázik.