Ferdinandy György prózái

Alagi Mihály: Budapest

Kenesétől Kiskatóig

És múlnak az évek. Minden marad a régiben. Az űr. A hiány. A tompa fájdalom. Ez a biográfia, A bolondok királya is.

A minap is szóba hozza egy pályatárs.
– Írd meg újra! – javasolja. – Az apakönyveknek manapság nagy divatja van.
– De ne ilyen töredékesen! – ezt már nem teszi hozzá. Tudja, hogy igazi nagyregényt sosem írtam. És nem is fogok. A rövidpróza – a novellaciklus – a műfajom.

Mindegy, előveszem A bolondok királyát. Az idestova tizenöt éves apakönyvemet.

Annak idején ezt tartottam – mint mondják – a főművemnek. Emlékszem, nem értettem, hogy a Könyvhét kínálatában észrevétlen maradt. Nem volt a legszerényebb visszhangja sem.

Pedig csinos kis kötet. A borítóján a ceruzarajz apámat ábrázolja. A zárt osztályon készítette egy borotvált koponyájú bolond. Kis kiadó adta ki, de az elhallgatásra ez még nem ok.

Gondolom, a legtöbb pályatársam így van vele: nem szokásom, hogy a könyveimet újraolvasom. Most is csak a jóbarát biztatására veszem a kezembe ezt a szomorú kis kötetet.

És itt ér az első meglepetés. Hibás az oldalak számozása. Összevissza, rendszertelenül követik egymást a lapok. Aztán, és ez talán még borzalmasabb: mintha levágták volna az oldalak élét. A sorok olvashatatlanok.

Igaz, hogy csak a kötet elején. De ki olvasna tovább egy ilyen lefejezett történetet!

Mennyi gondatlanság! Megbocsátani! – írtam valahol az utolsó oldalakon. Most elhatározom, hogy helyrehozom, amit elkövettem apa ellen. Jóváteszem a megbocsáthatatlant. A bolondok királyát kibővítem, átdolgozom.

Ezt az addendát tartja most az olvasó a kezében. Ha ugyan lesz, aki tizenöt év késéssel másodszor is nekimegy.

*

Azzal kezdem, amit elmulasztottam. Figyelmesen végigolvasom. Néhány apró hibát természetesen találok. De mennyi kibontatlan részlet, mennyi elvarratlan szál! Annak idején úgy képzeltem, hogy egy jó írás kemény és pontos. Nem fecseg. Most, ahol csak tehetem, kiegészítem ezeket a foghíjas részleteket. A balatoni nyaralás és az Üllői úti stadion történetei többet mondanak apámról, mint a könyvben található jelenetek.

Kezdem Kenesével:

„Aki a múltban él, előbb-utóbb megpróbálja felidézni az első, a legelső emlékeit. Nem baj, ha mindig más és más jut eszébe. Félreteszi, újrakezdi. Egyre mélyebbre ás. Mindig talál valamit, amin töprengeni lehet.

Álmodtam valamit. Valami fontosat. Csak töredékekre emlékszem belőle. Egy igazi álomra ritkán emlékszik az ember. Mégsem hagyja elillanni. Mégis keres hozzá szavakat.

Ebben itt valami zizegés van. Mozdulatlan a lég, a fákon mégis mintha csörgedeznének a levelek. Aztán ez az illat! Valami nagy víz lehet a közelben. Nem látom, de tudom.

Mókusillat, villan eszembe. Az álom kárpitját áttörik az ilyen gyerekes szavak. Lépegetünk az avarban. A fasornak itt, a víz közelében mókusillata van.

Az út emelkedik. Széles és poros. Öcsém kuporog a homokban, anya sürgeti. Odafent már berreg a sorompó. Akarattya felől közeleg a pesti gyors. A déli vonat.

A löszfal megduplázza a mozdony szuszogását. Szaporázzuk a lépést. Szombat van, apa napja. Öt napja várjuk őt, meg tudom számolni az ujjaimon.

Felérünk, a síneken remeg a levegő. Kenese előtt nagyot sípol a gőzös. A sorompónál hosszú sorokban ácsorognak a szekerek és a kerékpárosok.

Ilyenkor már a löszfal alatt kanyarog a szerelvény. Apa lehúzza az ablakot. A Balaton! Onnan fentről jól látni az óriási, csillogó tavat.

De ott áll-e az ablakban? Leugrik-e, amikor csikorogva megáll a vonat? Felkap-e, megforgat-e a karjaiban?

Ácsorgok az állomáson. Szombat, dél. Vízszínű az égbolt. A fasornak ma is mókusillata van. Azután berreg a sorompó.

De Kenesén nem áll már meg a pesti vonat.”

*

A másik ilyen részlet az Üllői út, a Fradi-pálya. Sárosi doktor, Csikós Gyula bácsi. Apa kollégái: a béközépen nevetgélő fiatal orvosok. Ezt talán könnyebb lenne megírni. Mert ennek a történetnek folytatása van.

– Emlékszel? – kérdezte apám. Ültem az ágya szegélyén, komor kiskamasz, és nem, nem emlékeztem semmire sem. – Volt ott egy fiatal lány – folytatta apám.

Az elfekvőben kihordták a vacsorát, estére grízes tésztát kaptak a betegek.

Talán ötéves lehettem, amikor először kivitt az Üllői útra. A Ferencvárosnak akkor még óriási, fából ácsolt lelátói voltak. Fent a páholyok, alattuk az állóhelyek. A stadion kátrányillatát ma is érzem. Nyilván szurokkal tartósították az ácsolatot.

– Katónak hívták! – mondta apám. Még ez is, még ez a név is eszembe jutott.
– Kató, Katóka! – kiabálták utána apa kollégái, a béközépen ücsörgő fiatal orvosok. Ő pedig felkapta a demizsont, és a nyakba akasztós fonott kosarat.
– Bort, fröccsöt! – kiabálta, és töltögette a vizespoharakat.
– Micsoda pogácsák! – sóhajtotta apám! – Pörcös, tudod, egy kicsit avasszalonna íze van.

Régen történt, hogy mi ketten meccsre jártunk. Volt időközben mindenféle: háború, gettó, forradalom. Jómagam dolgozni jártam, apám sem volt már orvos: nyomorékra verték, amikor lebukott.

– Edd meg! – mondta most. – Kiviszik, ha meghagyod.
Kikapartam a tésztát. Apa nem volt éhes látógatónapokon.

A Fradiról később egyre kevesebbet beszéltünk.

– Meghalt Sárosi doktor! – mondta apa példának okáért. És hogy az Üllői úton lebontásra került a patinás, régi stadion.

A kis Katóval – jóval apám halála után – engem hozott össze a sors. Kőbányán olvastam fel a Patakyban. A béközépről folyt a szó, összetorlódtak a véletlenek. A végén, amikor szokásom szerint biztatni kezdtem a közönségemet, felemelte a kezét egy kis öregasszony.
– Csak azt szeretném megjegyezni – jelentette ki választékosan – hogy nekem, kérem, régi ismerősöm az a stadion.
– Ki tetszett járni? – kérdeztem óvatosan.
– Ki bizony! – felelte. Fiatalkoromban én voltam a pereceslány ott a béközépen!
– Katóka? – kérdeztem. Kicsúszott a számon, mert apám meséje hirtelen eszembe jutott.

Az asszony sírva fakadt.

– Igen, igen! Ő maga! – sírta. – Hát rám tetszett ismerni, és hogy még a nevemet sem felejtette el!

Nagyot változott a világ a háború óta. Senki se hitt már a tündérmesékben. A Pataky közönsége zavartan hallgatott.

Sok minden más is megfordul a fejemben, miközben apám történetét újraolvasom. Mindent elölről kezdeni. Csupa zavaros, lehetetlen dolog.

*

Közben történnek új dolgok is. Az élet megy tovább, és apám könyvében ezeknek is helye van. Például a Vasfüggöny lebontásra kerül, hazatérhetnek a száműzöttek. A Történeti Levéltár nyilvánosságra hozza a jelentéseket, amelyeket évtizedeken át írtak róluk az ügynökök. Engem, jól emlékszem, Deák Laci vitt el az Eötvös utcai irodába.

– Legalább megtudod – mondta ez a hűséges barát –, hogy kit állított rád a Hatalom.

Hát, ezt a részletet nem árulta el a levéltári anyag. Rólam sem túl sokat. 1961-ben, Genfben, szovjetellenes verset olvastam fel, állította. Fasisztaellenes novellámnak viszont nem volt sikere ugyanott. A közönség egy része tüntetően távozott.

Volt még aztán egy telefonjelentés. Francia tanárnőm fia amerikai író. Hogy mit ír? Valami novellát. Ő pedig, a tanárnőm, felolvassa nekem.
– Hogy hívják az illetőt?
Végre elhangzik a nevem.
– Az nekem osztálytársam volt! – lelkendezik a Hivatal. – A Tavaszmező utcában érettségizett.

A Tavaszmező utcai gimnáziumban nem én, hanem szegény apám érettségizett. Még a boldogabb időkben, a húszas évek elején.

– Magas fiú volt – mondják most. Komoly, szemüveges. Novellákat írt, stimmel. Kipipálják. Működött valami önképzőkör az iskolában. Ön-micsoda? Szóval egy különóra, ahol a diákok felolvasták az írásaikat.
– Ja, és igen! Jut eszembe. A Gyuri zongorázott. Hogy hol? Kint a Körúton…

Mert akkor még némafilmeket játszottak a mozik. Volt egy zongora a vászon alatt és egy zongorista, aki – hogy is mondjam – megzenésítette a képsorokat. A Bodográf? Látja, még a neve is eszembe jutott. A Gyuri egy ilyen, na, szegénysorsú diák volt, esténként ott, a Bodográfban dolgozott.

Hogy mit játszott? Mit tudom én. Seress Rezsőket. Akkor az volt a divat. Szeressük egymást, gyerekek. Slágerdalokat.

Deák Laci vicsorog. Végigolvassuk a dossziémat, mind a tizennyolc lapot. Apa gimnáziuma a Baross utca mögött volt, a család a József körúton lakott. A mozi, a Bodográf, pontosan az ablak alatt.

Az én időmben apám már nem zongorázott. Pedig állt a fal mellett egy pianínó, és engem okleveles zenetanárnő tanított. De ő akkor már orvos volt. Cselédkönyves, akkor így hívták a pályakezdő orvosokat.

Később vett egy tangóharmonikát. Anya akkor már kiadta az útját. Jött a háború, és ő – nyilván, hogy bosszantsa anyát – esténként orosz népdalokat énekelt az ablak alatt.

Deák Laci a Csengery utcában lakott. A 61-ben. Három házzal feljebb volt a kisegítő kórház, ahová bevitték apát, amikor agyonverték a nyilasok.

– Hová segítik ki innen az embert? – kérdezte a keretlegényeket. Ő maga még harminc évig itt maradt.

Egyedül nőttem fel, apa nélkül. Akárcsak Münchausen, a báró, a kamaszkorból – ebből a nagy slamasztikából – egyedül, a hajamnál fogva húztam ki magam.

– Soha nem hallottad játszani! – állapította meg a barátom.

Soha. De azért ez sem egészen igaz. Mert ma is hallom őt, valahányszor róla álmodom. Komoly, szemüveges fiú, ül a Bodográfban, a sötétben. Fölötte, a vásznon pereg a levéltári anyag.

Arra, hogy akarva-akaratlan összekevertek apámmal, máig is büszke vagyok.

A Kongresszusi Palota

Mióta nem látok, egyre inkább erőmet meghaladó feladatokra vállalkozom. Egyiket a másik után, próbálom helyrehozni igazságtalanságaimat. Egyikük idekívánkozik.

Anyám történetét tíz éve írtam. Talán túl gyorsan: röviddel anya halála után. Most kicsordulnak a könnyeim, miközben újraolvasom. Mondatról mondatra, lupéval, nyolcvanöt évesen.

Fiatal anyám története még elmegy. Menet közben talán csak az bántott egy kicsit, hogy mindez mennyire germán. Németes.

A Rezümében megismétlem anya két nagy álmát. Hogy orvos szeretett volna lenni fiatalkorában, majd színésznő, hetvenévesen. Valahol a kettő között van az én életem. Rám az első időkben anya nem sok időt fordított.

Csak öregségére változott meg, amikor már évről évre érkeztek számára a dedikált francia kötetek. Az ember ilyenkor elbizonytalanodik, így szólt a Rezümé című zárószöveg. Végül is mindent tőle kaptam. Még a házat is, ahol élek. Anya átmentett háborún, ostromon, az üldöztetés – a nyomor – évein. Aztán amikor meghirdették az amnesztiát, felépítette a házamat.

Mi mást tehettem, hazajöttem. Addigra már megtanultam, hogy a betűvető Hamupipőke. Mindegy, hogy rátalál-e a siker. Az ő dolga, hogy marad.

Ma már hálás vagyok neki. És most, amikor már nem látom a betűket, ideírom egy kis történetemet, ami az Egy sima, egy fordított című kötetemből valahogyan kimaradt.

Aznap, még egy régi látogatásom idején, a Kongresszusi Palota koncert-estet rendezett. Én pedig befizettem, és elvittem erre az estre anyát. A Rezümében mindez alig kétsoros bekezdés. A valóság azonban ennél fontosabb.

A zenekar bécsi keringőket játszott, anya lehunyt szemmel dúdolta a kislánykorából jól ismert dallamokat. Aztán váratlanul felálltak és lejöttek a közönség közé a színészek. Pezsgőt bontottak, és megtáncoltatták az első sorokban ülő kisöregeket.

És akkor én is – nem tudom, mi ütött belém – felkértem anyámat. Akkor táncoltam először vele. Azután már soha többé. Anya lehunyta a szemét, belém kapaszkodott, lágyan, melegen.

Ezek voltak közös életünk legszebb percei. Nem akartuk elengedni egymást. Amikor visszavezettem a helyére, letörölte arcáról a könnyeket.

Aztán mint minden szép álomnak, ennek a Wiener Walzernek is vége lett. A befejezés már olyan, mint anyám egész története.

Kint hideg ősz volt, a Kongresszusi Palota előtt sűrűn kavargott a köd. Egymásba kapaszkodva lépegettünk a buszmegálló felé. És akkor én, igen, egy rideg mozdulattal felültettem a nyolcas buszra anyát. A házunk ott volt a közelben, nem kísértem haza őt. Nekem még dolgom volt odabent.

Így fejeződött be ez az est. A bécsi keringő, amikor – utoljára életemben – átölelhettem anyát. Hát igen. Ez is kettőnk kapcsolatához tartozik. Ez az est.

Ezt is meg kellett volna írnom. Valahol, a sok keserves emlékem között. És valahogyan így kellett volna befejeznem. Néhány sorral, amit bevilágított volna a hála. A hála és a szeretet.

Köszönöm, mutti, hogy gondomat viselte. Hogy nem szedte a nyakába a világot, mint körülöttünk a többiek. Hogy őrizte a házunk. Hogy itthon maradt. Ideírom, lupával, nyolcvanöt évesen.

Ferdinandy György (1935, Budapest)