Részlet Szendi Nóra Van ilyen. című készülő regényéből

Liam Moody felvétele

 

A hónap dolgozója

Ervin?
Tütüm-tütüm. Tütüm-tütüm. Mint a vonat. Mint a vonaton éjszaka. Felpeckelt pupillák az ablaknak támasztva. Fémes kattogás.
Itt vagy?
Tütüm-tütüm. Fémes kattogás a fülben, a szívben. A test ócskavassal telehordott üregeiben.

Most nem igazán jó. Ervin kelletlen kapkodással tápászkodik a bokszából. Dolgozom. Megbillen a tér. Néhány monitor elé merevedett nyak oldalirányba moccan, aztán semmi. Úgy tesznek, mintha észre sem vennék őt.

Nem akarlak sokáig feltar–
Nincs nálam, sistergi Ervin. Slejm a torokban. Visszhangos krákogással pásztáz körbe az üres folyosón.
Pillanatnyi csend. Szuszogás vagy talán inkább szipákolás.
Én csak arra gondoltam, hogy délut–
Délután se lesz. Érted? Nem lesz soha többet.
Soha többet. Ha többet. Többet, bet, bet, bet, kongja utána talányosan a folyosó.

Ervin, én csak arra gondoltam, hogy felugranék hozzád meló utá–
Ervin kinyomja a telefont. Tütüm-tütüm. Tütüm-tütüm. Gépek zsolozsmáznak az üres falakon túl, a falakban. A halánték mögött. A plafonon zizeg a neon. Minden cső más magasságon rezeg. Ervin keze vibrál, kezében vibrál a telefon.
Ervin?

Idefigyelj, megmondom, miv–
Na! Hálisten! Az előbb megszakadtunk.
Ervin behunyja a szemét. Lüktető halántékán verejtékcsöpp kúszik lefelé.
Ervin? Itt vagy?
Nem vagyok, szakad föl kreccsenve az Ervin szájpadlásán finom bevonatot képező, lenyelhetetlennek tűnt nyák.
Nem akarlak sokáig feltartani, csak jó lett vol–
Az egyik neonlámpa bőszülten felzúg.
Jó. Kimegyek innen, és visszahívlak.
Ervin a szájába döf egy előre megsodort cigarettát. Vibráló kezében vibrál az öngyújtó lángja. Tütüm-tütüm. Kamion dönget, autószállító teherkocsi csattog át előtte monumentálisan.

Idefigyelj, megmondom, mi van. Nem tisztem kiszolgálni sem a te, sem mások igényeit. Sem kiszolgálni, sem asszisztálni ehhez az egészhez. Nem kívánom a továbbiakban mérgező, destruktív emberekkel körülvenni magam. Remélem, elég világosan beszéltem. A cigaretta túl tömör, Ervin arca behorpad, záróizmai kiengednek egy alattomos szellentést. Nem tudni, hogy a szisszenés belőle távozott, vagy egy fekete füstfingot eregető vén buszból.

Ó. Szün. Értem. Szün. Persze. Értem. Én nem… én csak beszélgetni szerettem volna.
Nem érti. Mind ilyen. Mind pontosan ugyanilyen. Nem értik.
Beszélgetni, ühüm, visszhangozza rideg gúnnyal Ervin. Lomposan arrább csosszan a rothadóbél-szagból. Márpedig jelen körülmények közt ennél szofisztikáltabban nem áll módomban kifejezni magam. Szünetet tart, fülel. Nehéz eldönteni, hogy a kattanást hallotta, vagy ez csak a túlvégi motozás. A kattanás egészen halk, észre sem venni, ha az ember nem tudja, mire figyeljen.

Kapirgálás, náthás szörcsögés. Ervin összehúzott szemmel szipkázza a cigarettát. Száraz bőre koponyájára feszül. A leomló hamu magával ránt egy adag dohányt. Ervin türelmetlenül eltiporja a dekket, újabb szálat szúr a fogai közé.

Babett szakított velem, bugyborog föl a telefonból valami sírós nyöszörgés.

Na! Éppen ideje volt, jegyzi meg Ervin katonás diadallal, mintha ő maga járta volna ki a dolgot. Elő a görögtüzekkel.

Férfihez méltatlan, taknyosan szortyogó hangok. Ervin viszolyogva tartja el fülétől a telefont, mintha valaki bomló húsdarabot nyomott volna a kezébe. A kijelzőt nézi. Hüvelykujja a beszélgetést bármikor megszakító piros jel fölött vibrál.

Ervin?, cincogja nyomorúságosan a telefon. Itt vagy?
Tütüm-tütüm. Halkabban, mintha váladékréteg mögül.
Itt.
Nem… Nem mondanál valamit?
Nincs túl sok mondanivalóm.
Nagyon kivagyok. Esküszöm, ennyire még… Nem mehetnék fel egy kicsit délután? Nem akarok sem… Három napja nem is…

Csabi. Ervin érzi, hogy roggyant fizikai valójában valami fölhorgad. Üres peronon áll, kimered a betonból. A fémes kattogás rohamosan távolodik tőle. Tudod, hány éve hallgatom állhatatosan, mélységes türelemmel a permanens életválság-vinnyogásodat? Hogy épp egészen véletlenül már megint mennyire kivagy? A telefonból mentegetőző szepegés. Mikor kérdezted meg utoljára, hogy velem mi van? Hogy mégis hogy szolgál a kedves egészségem? A telefonból bűntudatos vartyogás. Hogy terveztem-e mostanság felhasogatni a nyaki ütőeremet nyájas matinéprogram gyanánt? A telefonból zavarodott makogás. Hogy mondod? Ervin kíméletlenül megslukkolja a cigarettát. Ne haragudj, nem értem kristálytisztán, amit közölni igyekszel.

Ervin szikkadt belsejének üregei vérrel telítődnek. Elhallgat, élvezi a döbbent csendet és önnön keményedését. Érdektelen muslincadöngés az autók távoli zúgása. Az irodaház bejárata felé kémlel. Néhány jól táplált, mégis áramvonalas kollégája dohányzik a kijelölt helyen divatos, fedeles kávéspoharat szorongatva. Úgy tesznek, mintha észre sem vennék őt. Ervin egy hosszú pillanatig rajtuk tartja, majd megvetőn elfordítja a tekintetét. Szemügyre veszi vibráló kézfején a drámaian lüktető ereket. A keze óriási. Alatta messze, nagyon messze bakancsos lába, bakancsos lába alatt a beton finoman lüktető domborzati elemei. Tesz néhány lépést a következő irodaház bejárata felé, a formatervezett kollégáihoz és kávéspoharaikhoz a megtévesztésig hasonló lények és itatóedényeik irányába.

Teljesen igazad van, Ervin. Csabi minden bizonnyal a kezét tördeli. Teljesen igazad van. Azt hiszem, komoly baj van velem. Egyszerűen nem látom át… Nem látom át… Szerinted elmebeteg vagyok? Csak ezt az egyet mondd meg, Ervin, ez fontos, egy igen-nem is elég, és esküszöm, leszállok rólad. Jó? Ervin? Hallasz? Totál kivagyok, csak erre az egyre, jó? Kérlek.
Nagyfiú vagy, közli kimérten Ervin. Nagyon jól tudod a választ.

Ervin. Könyörgöm. Fogalmam sincs semmiről. El sem tudod képzelni, milyen állapotban vagyok, hadarja lázas erőszakossággal Csabi. Három napja nem aludtam egy szemhunyást sem. Nem viccelek. A határán vagyok a… a határán vagyok… valaminek. Valaminek a határán vagyok. Ez a nő volt… Elcsuklik a hangja. Ez a nő… Azt se tudom, ki vagyok.

Ervin kivár. Három napja egy szemhunyást sem, és ezt neki magyarázza.

Mi lenne, ha mégis felmennék hozzád?, fuvolázza hízelgőre kapcsolva Csabi. Beszélhetnénk a te dolgaidról is. Szívesen beszélnék a te dolgaidról.
Kétlem, veti oda Ervin. Újabb cigaretta után kaparász túranadrágja zsebében. Ne próbálj manipulálni.

Ervin, figyelj, nem viccelek. Szívesen beszélgetnék a te dolgaidról. Most, hogy így belegondoltam, sokkal szívesebben beszélgetnék a te dolgaidról. Elegem van a saját dolgaimból, totál kivagyok. Egy csőd az egész. Teljesen igazad van, most rájöttem. Mindenre rájöttem. Köszönöm, hogy szóltál. Komolyan, ez most kijózanított. Annyit beszéltünk az én dolgaimról, most te jössz. A saját dolgaimról egy szót se, eskü. Ha gondolod, gyere át te. Kicsit kupi van, tudod, milyen az ember szakítás után. Csabi szendén heherészik, mint valami szúnyogcsípésnyi mellét megvillantani készülő kamaszlány. Mindegy, nem azért mondom, gyere át nyugodtan, előtted nincsenek… Na. Abba kéne hagynom ezt a rendmániát, igen, igen, én is érzem, ez nem jó, ez nagyon nem jó, Babettet is halálra idegesítettem vele.

Ervin dobol a lábával. Most azonnal rábassza. El sem köszön, egyszerűen kinyomja.

Valamit mindig elszúrok a nőknél, én nem értem, annyira igyekszem, tényleg, vált szinte csevegőre Csabi. Lehet, hogy ez a baj. Az a baj, hogy túlságosan igyekszem. Nem, Ervin? Babett is azt mondta. Hogy be vagyok feszülve, az a baj. Mindig el akartam tőled tanulni, hogy csinálod…

Mit hogy csinálok?, esik ki a szerepéből Ervin. Ahogy kérdés és letüdőzött füst egyszerre bukik föl belőle, a hangja toroktájon megbicsaklik.
Hát ezt a lazaságot. Emlékszem, már az egyetemen is, ragadtak rád a nők.
Ervin slájmosan köhécsel. Felköhög egy kéretlen, nyugtalanító gondolatot. Azt a gondolatot, amit már az előbb is. Amit már a liftben is. Amit már a folyosón is. Amit már a telefon megcsörrenésekor is. Mindjárt rábassza.

Emlékszel a Kozma Jucira? Teljesen beléd volt zúgva. Mikről beszélgettetek, csak a fejemet kapkodtam, uramatyám, tudtad amúgy, hogy filozófiát tanít, meg valami ösztöndíjjal… Hogy nézett rád az a nő, Ervin, komolyan mondom, fizetnék érte, ha Babett így nézne rám, nem ez a… ez a… De az elején megvolt, az elején még megvolt, Ervin! Túlságosan szép volt az elején, igen, ez volt a baj, már akkor éreztem, hogy ebből lesz a ba–

Befejezhetjük végre, morran közbe Ervin, kínosan kisebb elánnal és színtelenebbül, mint az iménti diadalmas szembesítéskor és ahogy azt elvárta volna magától. Maradt bennem annyi emberség, hogy nem baszom rád köszönés nélkül a telefont, de azért nem kéne visszaélned a jóindulatommal.

Tütüm-tütüm. Halkan, vészjóslón közeledik.

Jó, jó. Oké. Értettem. Megértettem. Sokat beszélek, tudom. Nem kellett volna felhozni a Kozma Jucit, ne haragudj. Szóval akkor ma… Ne is mondj semmit, persze, persze. Sok vagyok, tudom. Neked is megvan a magad baja. Világos. Persze… Majd máskor. Majd máskor beszélgetünk. Csak még egyet. Egy utolsó utánit. Nyugi, ez nem… Nem lelki… Csak… Annyira szégyellem, de most musz… Három napja nem alu… Csak emiatt, amúgy… Meg tudnád adni a… a számát a…

Ervin némi felbuggyanó, gyomorsavas gyűlölettel keverve nyeli vissza az elvetélt gondolatot. Hogy valakinek ennyi haszna se legyen. Ezt most azonnal fejezd be, szűri a fogai közt. Minden fölöslegessé vált kontaktot töröltem, és a tieddel is így fogok tenni, mihelyt végeztünk. Ha keresni merészelsz, megteszem a szükséges lépéseket. További kellemes szégyenkezést. Laposan körbesandít. Amerre a szem ellát, jobbra is, balra is irodaházak üveges bejáratai előtt csevegő formatervezett dolgozók. Valamennyien úgy tesznek, mintha észre sem vennék őt.

Ervin behunyja a szemét. Fölhorgadt valója nesztelenül összeroskad belülről, marad a száraz, külső váz, döglött puhatestű saját verejtékéből épült héja. Lepillant. Alatta messze, végtelenül messze bakancsos lába, bakancsos lába alatt a beton lustán áramló domborzati elemei. Ervin megszédül. Zsebes túranadrágját tapogatja. Inkább csapkodja, mintha büntetné. Mélyen beletúr, előbb a jobb, majd a bal oldalon, pedig tudja. Most legszívesebben hazáig nyargalna, csak hogy mielőbb túlessen rajta. Hogy mielőbb túlessen szétdúlt otthona még tovább dúlásán, a ruhák zsebeinek kiforgatásán, a fiókok feltépésén, a bútorok arrébb vonszolásán, az összes potenciális rejtekhely átfésülésén, amely rejtekhelyek soha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: annak a reményét, hogy Ervinnek egyszer, legalább egyetlenegyszer sikerül az amfetaminpszichózis oly fokára jutnia, amikor a tudata törli, hová rejtette önmaga elől a rejtegetnivalót.

Ervin a telefonkönyvét pörgeti vibráló keze vibráló hüvelykujjával. Csabi számánál egy pillanatra megtorpan. Próbál érezni valamit. Még törölni is fölösleges. Letiltja. Pörgeti a telefonkönyvet vibráló kézzel, teljesen hiábavalóan.

Tütüm-tütüm. Tütüm-tütüm. Kattogva, rohamtempóban közeledik. Már itt van. Ervin a fémesen cikázó párhuzamosokat bámulja fókuszvesztetten. A keze lassú, darabos mozdulattal kikotor a zsebéből egy előre megsodort cigarettát. Fogaival gépiesen őrli a semmit. Próbál Csabira gondolni. Próbál az elmúlt tizenöt évre gondolni. Moccanatlan füst, zárt ablakok. A közös albérletben. A saját albérleteiben. Ő hosszú ujjú ingben porcióz, porciózás közben osztja az észt, szakad róla a víz. Csabi pólóingben, viszketegen ficereg a seggén, mászkál, leül, sztondul, szétfolyik, szakad róla a víz. Csabi ámultan hallgatja Ervin felidézhetetlen észosztását. Csabi saját élete felidézhetetlen nyomorúságain rágódik. Csabi felidézhetetlen poénokon heherészik betépve. Csabi az elmúlt tizeniksz év során, amióta nem laknak együtt, egyszer sem tette fel a kérdést, a kérdést, amit soha senki más sem tett fel, ami soha senkit sem érdekelt, hogy mégis mi a fasznak hord télen-nyáron hosszú ujjú inget.

Ervin?
Ervin a tükörképei végtelen sorát bámulja. Mint aki évek óta nem találkozott magával.
Itt vagy?
Kattogás sincs már, csak a közöny monoton búgása.
Nem vagyok, dünnyögi Ervin. A lelkem a vizek felett lebeg.
Fanni udvariasan nevetgél. Ma nagyon el vagy szállva. Szóval? Szerinted ki lesz?
Micsoda ki lesz?
Hát a hónap dolgozója.

Ervin némi fáziskéséssel Fanni felé fordul. Metsző mondatok a fejben, rozsdás kések csikordulása. Ketten vannak a liftben. Az egymásra pillantás az elviselhetőnél hosszabbra nyúlik. Fanni bizonytalanul elmosolyodik. Ervin, önmagát ringató állatkerti elefánt, lassan ingatja a fejét. Nem tudom, feleli szomorúan.

 

Szendi Nóra (1988, Budapest)

Író, szerkesztő, kritikus. Eddig két regénye jelent meg Zárványok (a szerző illusztrációival, 2015) és Természetes lustaság (2018) címen. Utóbbival még az évben elnyerte az Írók Boltja Könyvösztöndíját próza kategóriában. Jelenleg harmadik, Van ilyen. című regényén dolgozik, amelyért Móricz-ösztöndíjban részesült. 2020-ban Junior Szépíró-díjjal jutalmazták.