Kolozsi László: Öregek, kiégettek, vidámkodók 7.

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Kormi

Minden a szomszéd cicájával kezdődött. Az egy jófej cica volt. Nem törleszkedett folyton, nem lopott, nem nyávogott éjszaka. Ha nem ismeri meg azt a cicát, ha nem kedveli meg, akkor eszébe sem jut, hogy neki is kell egy. Ha nem őt kéri meg a szomszéd, akivel egyébként még barátinak sem volt mondható a viszonya, hogy vigyázzon a macskájára, akkor nem szeretett volna háziállatot. És akkor talán minden másképpen alakul. Nem tudom. Lehet, csak én képzelem, hogy másképpen alakul. Valójában semmi sem alakul másképp. Nem tudom azt sem, tudunk-e a dolgokon változtatni. Átlátjuk-e, hogy tetteinknek milyen következményei lehetnek.

Sokáig gondolkodott, nehezen folytatta. Nem szívesen találkozott velem. Nem firtattam, végül miért szánta rá magát, hogy eljöjjön. Azt hiszem, így akart lerázni. Azt gondolta, így szabadul meg a legkönnyebben tőlem, így tudja elejét venni annak, hogy újabb üzeneteket küldjek neki. Lehetséges az is, hogy tartott tőlem, tartott attól, hogy mit akarok neki mondani. Vagy egyszerűen csak kíváncsi volt. Ahogy én is kíváncsi voltam Lotti történetére. Arra, hogy valójában mi történt közte és Lotti közt. Lehet, hogy Lotti fenyegetést is jelentett neki. Lehet, hogy Lotti érdekelte, nem én. Nem is tudta megjegyezni a nevem, hívott Lászlónak, Lajosnak is, csak éppen Kornélnak nem.

Nem tudom, mit jelent a sors, és hogy anyám esetében a sorsnak köze volt-e a macskához, mondta. Az hiszem, ha van valami, amin érdemes gondolkodni, akkor az éppen ez. Mit jelentett anyámnak az a macska, úgy értem, az élete szempontjából mit jelentett, mik azok a döntések, melyek egész további sorsát befolyásolták, de akkor, amikor meghozta őket, még rejtettek voltak előtte a távlatok.

Csak akkor fogsz megérteni, mondta Betty, ha elmondom a macska történetét.

Láttam rajta, hogy zaklatott. Láttam rajta a felindultságot. Mintha egy osztályfőnök lennék, aki a renitens gyereke ügyében kérette be az irodájába. Nehezen tudtam rávenni, hogy találkozzunk. Nem volt egyszerű megszervezni, mert vagy visszamondta a találkozót, vagy új helyet jelölt ki: nem volt jó neki a Paulaner terasza, később a Tik-Tak sem, nem akart kávézóba vagy sörözőbe menni, és mintha nagyon óvatosan kerülte volna annak a látszatát is, hogy randevúzik velem. Hogy nem azért találkoztunk, mert egy közös ismerősről kell beszélgetnünk. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy ha randevúra hívom, kötélnek állt volna. Akkor sem mond nekem nemet.

Enyhe csalódottságot véltem felfedezni az arcán, amikor meglátott, így amikor leültem vele szemben, azzal kezdtem, hogy igen, valóban, azok a képek a Facebookon régebbi képek, nem töltöttem fel újakat nem is tudom, hány éve már, nem vagyok egy ilyen facebookos fajta. Ő sem, mondta, bár a Facebook-profilja, amennyit láthattam belőle, nem erről tanúskodott. Olyan sokat posztolgatott, hogy azt gondoltam, talán boldogtalan. De nem ismertem őt, nem lehettem vele kapcsolatban semmiben sem biztos: úgy ültem le, mintha egy ismeretlennel találkoznék, amit róla tudtam, kevés volt, és abban sem lehettem biztos, hogy Lotti mindig igazat mondott. Az arcom, mondtam, megsérült. Még kinn, Brnóban.

Ezek szerint találkoztak?
Bólintottam. Elég furcsa körülmények közt, de találkoztunk.
És mit mondott rólam?
Menekült.
Előlem, kérdezte Betty. Azt mondta, előlem menekült?

Az elől, ami történt. Kamaszkoromban, mondtam, nem volt pénzünk, nem tudtam venni magamnak egy rendes biciklit. Anyám végül valamelyik ismerősétől szerzett egyet, de annak meg rossz volt a hátsó kereke. Az egyik haverommal feltörtünk egy kerékpártárolót, elhoztam egy kereket, feltettem az enyémre, de egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Másnap reggel az első dolgom volt, hogy leszereltem a kereket, újra betörtem a kerékpártárolóba, visszatettem, amit loptam. Már éppen jöttem ki, amikor lelepleztek, ott állt egy férfi az ajtóban, és nézett. Hívni akarta a rendőröket. Megkönnyebbültem volna, ha elvisznek. Akkor nem szorongok talán heteken át. El sem tudom képzelni, mit érezhetett Lotti.

Elmondtam, mit tudtam meg tőle.

Egy pizzéria teraszán ültünk. Betty arcán a napernyő árnyéka, de nem az egész arcát takarta, csak egy részét. Egy szelet pizza volt előtte. Meg egy limonádé.

Kormi, így hívta anyám a cicát, mondta Betty, nem egy bonyolult név. Nem volt akkor már anyámnak senkije, egyedül élt, és velem sem volt túl jó viszonya, én sem sokat látogattam. A kedvembe akart járni, azért készített nekem egy hatalmas palacsintatortát. Nem is tudom, olyan hetente egyszer látogattam meg, de sohasem hosszú időre. Egy vagy két órára talán. Éppen közeledett a születésnapom. Szerettem az ő tortáit, különösen a palacsintatortáját. Akkor már vagy öt hónapja vele volt Kormi. Együtt választottuk ki. Elkísértem a menhelyre, elég borzasztó volt. Az a sok szegény kiscica. Le voltak fogyva, nyivákoltak. Kormi ott ült, nem messze a kutyák bokszaitól, két testvérével. Anyám két cicát is el szeretett volna hozni, de végül csak egyet vett magához. Csendes és kedves cicának tűnt. Nem volt jele annak, hogy milyen lesz. Lehet, hogy anyám hozta ki belőle. Kormi már az első nap a papucsába kakilt. Másnap a kakiját szétkente a falon. Türelmesek voltunk vele, szeretgettük. De mintha őrült lett volna: kiugrott az ablakon, leesett egy emeletet, de túlélte, visszajött csapzottan, véresen. Napokig véreset kakilt, anyám rengeteget költött rá. És amikor Kormi jobban lett, elkezdett lopni. Mindent ellopott, anyám szendvicseit például, feltörte a tojást, de ellopta a virágokat is a vázából, megrágta a tövüket. Nem aludt, mint a többi rendes macska, hanem kóborolt, vagy a körmét élesítette a bútorokon. Anyám úgy érezte, nem csak a házasságban és a gyereknevelésben vallott kudarcot, hanem az állattartásban is. Úgy érezte, nem jó semmire, ha nem tudja megnevelni Kormit. Egyszer észrevettem, hogy a hozzá dörgölődző, őt lökdöső macskát megüti. Nagyon kikeltem magamból, hogy mit képzel, nem üthet meg egy állatot. Nem tudtam, hogy annyira elmérgesedett a helyzet, hogy már rendszeresen veri. Megverte azért, mert reggel felkeltette, mert a cica addig nyalta az arcát, amíg fel nem ébredt, megverte, ha a cica nem fogadta el a kaját, ha finnyáskodott. Márpedig sokszor finnyáskodott. Adott neki újságpapírral, ronggyal, felmosóval. És főként akkor, ha a cica lopott.

Anyám több órán át készített palacsintákat. Ki szeretett volna engesztelni, közelebb szeretett volna kerülni hozzám. Biztos vagyok benne. Túró volt az egyik, nutella a másik réteg, és tett bele mazsolát is. Amikor beléptünk, én láttam meg először a macskát. Kormi, kiabáltam. A macska befúrta az orrát a palacsinták közé. Kinyalogatta a túrót. Amikor anyám rákiáltott, lerántott magával vagy öt szeletet a palacsintából, az egész szétkenődött a padlón.

Ez az előtt volt, amikor rávettem Lottit arra, hogy törjük össze együtt a gyógyszert. Tudom, hogy Lotti azt gondolja, hogy a gyógyszert belekevertem anyám italába. Idegesített anyám. Idegesített, ahogy a macskával bánik. Anyám elővett egy pálcát, és addig ütötte azt a jószágot, amíg mozgott. Kormi már csak vonszolta magát. Nem értettem meg, hogy anyám mennyire depressziós, mekkora szüksége van arra, hogy kibéküljön velem. Mennyire szüksége van arra az állatra. Bárkire. Egy eleven lényre. Nem vettem észre, mennyire kiégett.

Nem bírtam nézni az állat vergődését. Kiszaladtam a házból.

Másnap, amikor hazamentem, a kapu tárva-nyitva volt. Tudtam, hogy baj van. Anyám ott hevert a konyhában a földön. Ott a kupac palacsintában. Már nem volt benne élet. Szó sem volt arról, hogy én adtam volna neki a gyógyszert. Nem. Eszembe jutott, de nem tettem meg. Csak eljátszottam a gondolattal. Lotti csak annyit tudott, hogy anyám meghalt. Szólhattam volna neki erről, de akkoriban nagyon idegesített: zavart, hogy mindig engem utánoz. A nevét is azért változtatta meg, hogy az enyémre hasonlítson. Nem érdekelt, hogy az hiszi, bűnrészes, nem érdekelt, mit fog gondolni, hogy lelkiismeret-furdalása lesz. Nem érdekelt semmi. Mintha anyám örökítette volna rám az állapotát. Ezt hagyta rám. Semmi mást.

Ott feküdt a konyhában, a hideg kövön. És Kormi nyalogatta az arcát. Ott feküdt mellette az összevert macska. Alig tudott mozogni. De nyalogatta anyám csukott szemét.

Kolozsi László (1970, Szeged)

Író, újságíró, forgatókönyvíró, dramaturg. A kortárs magyar krimi egyik legfontosabb alakja. Legutóbbi kötetei: Apufa (Manó Könyvek, 2017), A bejrúti járat (Athenaeum, 2016), A farkas gyomrában (Athenaeum, 2014).