Faludi Julianna prózája

Marko Slavkovic felvétele

Praliné

(2.rész)

A szöveg 1. része itt olvasható.

– Az első után még visszamentem dolgozni egy fél évre a régi cégemhez – folytatta Viktória. – Nem voltunk rászorulva, a férjemnek építkezési vállalkozása van, és éppen elnyert egy nagyobb állami megrendelést, évekre szóló szerződéssel. A környéken csak egy cukrászda volt, „a” cukrászda. Mindenki odajárt. Krémes, joghurtos krémtorta, Sacher. Nyitni akartam egyet.

– Cukrászdát?!

– A második terhességem alatt marcipánokkal álmodtam és finom, többrétegű francia tortákkal, ropogós finomságokkal, pralinéval. Beiratkoztam egy tanfolyamra. Dobostortákat rétegeltünk meg mézeskockát. A maradékból kókuszgolyót. Nem erre gondoltam.

– Hanem a pralinéra – mondta Hedvig, és eszébe jutott a franciatanáruk, Marcell. Legalább franciául megtanultak abban a dohos gimiben.

– Lyonba akartam menni. A terv az volt, hogy inasnak megyek, közben elvégzek egy tanfolyamot. Kiutaztam a felvételi beszélgetésre, azonnal felvettek egy gyönyörű üzletbe. Mind a két nagymama vállalta volna a gyerekeket, de a férjem azt mondta, belőle nem csinálok háztartásbelit. Visszamentem az irodába, és azonnal teherbe estem. A férjem akart még egy gyereket. Aztán a harmadik hónapban elvetéltem. Akkor nem vártam tovább.

– Leléptél Lyonba.

– A férjem őrjöngött, be akart zárni. A nagymamák átvették a gyerekeket, és szereztem melléjük bébiszittert is. A te fiad hány éves?

– Tizenhat. Fiatal voltam.

– Jó neked. Nem látszik rajtad. Nekem az a tíz év iroda mintha készülődés lett volna, várakozás a beígért boldog családi életre. Ha jól csinálod, meglesz a jutalmad – sóhajtott. Nagyot kortyolt a borból, majd folytatta.

– Lyonból háromhetente hazajártam. Állandó lelkifurdalásom volt a gyerekek miatt. Néha betegek voltak, mégis vissza kellett mennem, mert dolgoztam. Az anyósomnak megvolt a véleménye, a férjemet még inkább ellenem hangolta. Sok szemétséget is bevetett. Hazudott a gyerekeknek meg hülyeségeket állított rólam. Aztán majdnem befürdött a beruházással, a tönk szélére került. Én legalább pénzt kerestem – a táskájába nyúlt, elővett egy cigarettásdobozt, az asztalra ejtette.

– Egy idő után apróbb megbízásokat is vállaltam, mint kisebb beszállító. A lyoni levegőn végre lélegeztem. Vanília- és csokoládéillatban úsztam. Fürödtem az áfonyában és a málnában. Tarte praline du vieux Lyon, a ropogós bugnes lyonnaises, a klasszikus madeleine, a csókos meringue, az olvadó fondant és az ezerarcú tarte-ok. Folyamatosan sütöttem.

Viktória egyik keze a cigarettásdobozt babrálta, a másik a pohár után nyúlt.

– Várj! – Hedvig tekintete az üres pohárra siklott – Azonnal jövök.

Viktória bólintott. Charles a finnek társaságában ült, éppen háttal Viktóriának, nevetésük mintha a csillár kristályairól pattant volna vissza és szóródott volna csillámporként a zenészekre, a teli asztalokra, a poharakba, a vendégek kacagásába. Charles a kezénél fogva magához vonta Hedviget ezzel is jelezve, hogy üljön közéjük. Hedvig gömbölyded válla átütött a vékony kardigánon, Charles csókot lehelt a kötött anyagra. Hedvig felnevetett a többiekkel, majd diszkréten kibújt a férfi öleléséből. A koncert szünetében támadt átmeneti káoszban kellett gyors segítséget nyújtania. Kivételes volt, hogy Charles ilyen sokáig maradt, általában egy pohár bor után hazament. Hedvig későn ért haza, zárás után még gyakran ott maradt a standolásra, másnap mindig Charles ment a nyitásra. Hedvig ilyenkor bebújt a szuszogó férfi mellé az ágyba, és a férfi vádlijához dörgölte hideg lábát.

Viktória a szék támlájának dőlve, hátravetett fejjel szemlélte a pultnál tülekedők közt elvegyült zenészeket. Kiürült tekintettel bámult, szemében, mint két apró kagylóhéjban játszott a csillár fénye, magas homlokán megtörten gyűrődtek be az évek.

Hedvig odalépett Dávidhoz, hogy köszönjön neki. A férfi napbarnított, sima bőre különösen ápolt ember benyomását keltette. Semmit sem változott, gondolta Hedvig, ugyanaz a tompa kakaóvajillat áradt Dávid nyakszirtjéből, ruhájából, a hajából. Puszikat nyomott Hedvig arcára, aztán mosolyogva beszélni kezdett, Hedviget ugratta, majd egy hosszabbnak ígérkező történetbe fogott. Hedvig tekintete a férfi hasába fúródott, a rénszarvas mintha az ő saját aggódó arcát bámulná. Úgy tűnt, mintha az a délután sosem történt volna meg, amikor utoljára és végérvényesen húzta be maga után a körfolyosóra nyíló ajtót. Meg kell nézni a konyhát, jutott eszébe, miközben Dávid már az állandósult nőzavaráról számolt be. Arról panaszkodott, hogy folyton a nyomában vannak a pesti nők, és mind Thaiföldre akarnak menni. Hedvig nevetve mutatta be Dávidot a zenészeknek, majd átadta őket a forgatagnak, mielőtt visszaültek játszani a rajongóik gyűrűjébe. Charles még nem indult el, fürtjeit hátravetve nevetett Armo és Katja szövevényes történetein. Kétkedve és egyben boldogan nézte a férfi megfeszülő nyakát, finom izomzatú, keresztbe font karján a ráncba szaladó elegáns ingét. Tulajdonképpen szerencsés, gondolta Hedvig, hogy a személyiségformálóan fagyos házassága után ezzel a sármőrrel való vidám együttlétek fűszerezik az életét. Charles könnyed volt és szellemes, nem hozta ki a sodrából semmi, a bosszankodást a nap végén mindig a konyhában felejtette. Hedvig fia is bírta Charles-t, mintha tőle leste volna el a könnyed társalgás fortélyait, amelyeket a gyakorlatban időnként az önmaga és a szerep közötti szembeötlő távolság miatt nem túl nagy sikerrel vetett be. Mindenesetre Charles színesebb figura volt, mint fia folyton távol lévő apja.

Hedvig a konyhába sietett, felkapott két pogácsát, majd eszébe jutott Viktória. A raktárból kiemelt egy üveg hűvös pinot gris-t. Viktóriához illik. Dávid simogatóan nézett rá, majd röviden intett, és eltűnt a nyikorgó ajtó mögött a lámpafényben úszó utcán. Magával vitte a világot, azt a világot, amelyről Hedvig úgy vélte, hogy megértette már, megrágta és kiköpte. Viktória szórakozottan maga elé bámult, Hedvig kinyitotta a bort, megtöltötte a poharakat, majd finom csavarással elkapta az üveg nyakán lecsorduló cseppeket. Viktória üres tekintettel követte a mozdulatot, majd kissé megemelte a poharát, és Hedvig szemébe nézett. Mosolyából bátorságot merített, és beszélni kezdett.

– Olyan volt, mint a Csipkerózsika-álomból való ébredés – nézett fel Viktória. – Ne nevess ezen, tényleg olyan volt. – Hirtelen felállt, megfordította a széket, és lovaglóülésben helyezkedett el rajta. A széktámlára támasztotta a karját, a vállára omló haját igazgatta, miközben magyarázott. Pont, mint a gimiben, amikor szünetben hátrafordult a padban, futott át Hedvigen.

– Te elváltál? – kérdezte Viktória, és belecsípett a pogácsába.

– Muszáj volt. A férjemmel lábujjhegyen közlekedve éltünk egymás mellett – mondta Hedvig szárazon –, nehogy megzavarjuk egymást.

Viktória egy korttyal leöblítette a morzsát, majd beszélni kezdett.

– Háromhónapos volt a fiam, amikor egy női hang belenyihogott a telefonba – mondta. – A férjem persze mindent letagadott. A második fiam születése után könyörögtem, hogy legyen diszkrét. Hogy legalább titokban csinálja. Akkor már nem volt ismerős, aki ne sajnált volna. Tíz kilót fogytam. Rohadt fontos bulikba kellett mennie. Hetente legalább háromszor, de volt, hogy négyszer is. Koncert, szülinap, üzleti partnerek szórakoztatása, stresszlevezetés. Minél jobban kínlódtam, annál jobban csinálta. Csajokkal, akiket csak úgy felszedett. Azt hitte, névtelen és arctalan mindenki, mint egy fesztiválon húszévesen a sötét sátorban. A megcsalás kéje kellett neki. De mindig visszajutott hozzám, az X barátnője, az Y felesége, a Z beosztottja, az ABC összes rohadt betűje, mind a fülembe jutott, hiába fogtam be. Megkerestek, elmondták, üzenetet hagytak, valaki mindig elszólta magát, valami jóakaró a gyomorforgató őszinteségében. Aztán jött Lyon. Hülye kurva, vágta oda nekem, süteményezni mennél a francia pasik farkára – Viktória krákogó köhögésben tört ki, remegve kapott a bor után. Vékony ujjaiban tartotta a poharat, a mélyére nézett, majd két kortyban kiitta a bort.

– Vártam – folytatta halkan –, hogy a gyerekek kicsit megnőjenek. Minden egyes nap közelebb voltam egy lépéssel. Csak erre gondoltam. Különben begolyóztam volna. Aztán, amikor már az anyámra, apámra is bízhattam őket, léptem. Szereztem bébiszittert, és beszerveztem a húgomat is. Ideges voltam, de nem volt más út. A férjem a folytonos mámorában fel sem fogta, mi van. Gyűlöltem. Éjjel járt haza, reggelre az egész konyha csupa ételmaradék volt, a kabátja bűzlött, a koszos gatyái a padlón hevertek. Sokszor a nappaliban aludt, nem bírtam elviselni a piaszagát.

Hedvig cigaretta után vágyott, ujjai a szalvétát babrálták, majd önkéntelenül Viktória odadobott cigarettásdoboza felé nyúltak. Viktória felállt, és drámaian a csípőjére tette a kezét, mintegy indulásra készen. Megfordította a széket, és lábát keresztbe vetve leült.

– Finom a bor – mondta. – Honnan van?

– Köszönöm – felelte Hedvig –, balatoni. Idén vettünk először belőle. Szívjunk el egy cigit – mondta végül, Viktória előbbi nyugtalansága és a saját izgatottsága miatt.

– Oké – mondta Viktória, magára kapta könnyű kis szövetkabátját, és kezében a cigarettásdobozzal felállt. Hedvig gyorsan a raktárba szaladt, és magára dobta a pufidzsekit. Kiléptek a nyikorgó ajtón. A nagy kirakatablak előtt Viktória Hedvig elé tolta a félig üres dobozt és az öngyújtót.

– Kösz – sziszegte Hedvig, majd mélyet szívott a cigarettából. – Szóval a gimis franciád nem kopott meg… – fújta ki a füstöt.

– Dehogynem – mondta Viktória, miközben ő is rágyújtott. Fázósan húzta össze magán a kabátot. – Teljes káosz voltam, reggel tanfolyam, délután gyakorlat, zúgott a fejem az egész nap zakatoló franciától. Eleinte tőmondatokban beszéltem. Aztán a kollégák a cukrászdából időnként meghívtak magukhoz vacsorára, elkezdtem oldódni. Mindig nagy társaság volt, séfek, cukrászok, bártulajdonosok, művészek, rengeteg bor, fű, sajt.

A mondatok szakadozva törtek elő belőle, időnként nekilendült, majd meg-megállt, hogy mélyet szívjon a cigarettájából.

– Egyik este kiálltunk a teraszra egy spanglival, a langyos lyoni őszben. Esett az eső, de meleg volt. Akkor éreztem úgy, hogy végre jó. Szabad vagyok. Olyan volt, mintha visszadobtak volna a startvonalra: Viktória, most kezdd újra!

Erős fékcsikorgás hallatszott, mintha a gumiabroncsok bordái felhasították volna az aszfaltot.

– Aztán szerelmes lettem. Ott aznap este.

A vastag káromkodás foszlányai beszűrődtek a beszélgetésbe. Viktória újabb cigire gyújtott az előző csikk parazsáról.

– Közben a férjem benyújtotta a válókeresetet. Tanúkat gyűjtött, hogy bizonyítsa, mennyire rossz anya vagyok. Ki akart csinálni. Már csak három hónap hiányzott a tanfolyamból Lyonban. Új életet akartam kezdeni, a gyerekekkel és a saját cukrászdámmal. Te biztosan megérted.

– Értem – mondta Hedvig.

– Emlékszel arra a vágyra, hogy végre felépíthesd azt, amit elképzeltél? Ha akkor hazajövök, mindennek vége. Több hónapba telt volna, hogy találjak munkát, és sosem fejeztem volna be a tanfolyamot, legfeljebb francia krémeseket, vagy jobb esetben almáslepényeket süthettem volna a környék kávézóinak. Kizárt! Lyonban társbérletben éltem, mindent félretettem, amit lehetett. Tudtam, hogy hazajövök és mindent elrendezek – sóhajtott Viktória. – Csak az a baj, hogy a férjem ellenem fordítja a gyerekeket – a teste remegett a vékony kabátka alatt, a szeme tele lett könnyel. – Azt mondja nekik, hogy az anyjuk egy kurva, és nem szereti őket.

– Gyere, menjünk be! – karolt belé Hedvig, majd finoman az asztalukhoz vezette. Viktória a széken ülve dobta le a válláról a kabátot, és a bor után nyúlt.

– Nagyon finom, mondtam már? Mi ez?

– Szürkebarát – felelte Hedvig szemrebbenés nélkül, – Pinot gris. A trüffelhez isteni.

Viktória hátrasimította a homlokába lógó ősz tincset, majd egy zsebkendőt rántott elő. Kifújta az orrát.

– Januárban hazajöttem – folytatta. – Van egy plecsnis oklevelem, amivel a legmenőbb szállodák konyháján dolgozhatnék. Hazaköltöztem, az anyósom ellenkezett, mindent bevetett, de a gyerekek boldogok voltak, hogy itthon vagyok és a férjem is lehiggadt. Azaz nem dobott ki az utcára, mint ahogy tervezte. A házunk közös vagyon, beleraktam az egykori lakásomat az utolsó fillérig. – Viktória arcán úgy futott végig egy autó pásztázó fénye, mintha egy pszichothriller üldözött szereplőjeként ült volna ott. Sápadt volt és kétségbeesett. – Már nincs köztünk semmi, külön szobánk van. Volt, hogy megpróbált rám mászni. Szó szerint. Undorodom a szagától is – mintha prüszkölne, úgy mondta. Hedvig átnyúlt az asztalon, gyengéden megfogta Viktória karját.

– Szegénykém – mondta részvéttel, majd újra töltött a borból. Hedvig reakcióit a hozzávetőlegesség irányította, az undor részvétet váltott ki, a veszteség sajnálkozást, a siker bátorítást, mindig ugyanúgy. Viktória jelenléte nem volt több, mint azoké az ismerősöké, akik arra vágynak, hogy halványabb legyen a világítás, hogy elfogyjon az első üveg bor, és kiáradjon a történetük.

– Hatalmas a ház, mégis megfulladok. Állandóan figyel, ha nincs otthon, akkor is. Mintha folyton a nyomomban lenne. Ha otthon van, menekülök. Terrorizál, undorító dolgokat vág hozzám, beszól a gyerekeknek. Másnaposan kel, és részegen fekszik. Fogalmam sincs, hogy tud így dolgozni. Az a szerencsém, hogy a vállalkozása megint belendült, sorházakat építenek, nincs sok ideje.

Viktória elhallgatott. A koncertnek hivatalosan vége szakadt, de a zenészek még játszottak. Hedvig tekintete Charles-ra siklott, aki boldogan bólogatott a ritmusra, ajkán finom mosoly jelent meg. Teljesen bele tudott feledkezni a zenébe. Hálás volt Charles-nak, mert a gyerek imádja, pedig nem ő az apja. Hedvig szerencsés volt, a válása viszonylag könnyen végbement, szinte sosem éltek együtt egy rövid időszakot leszámítva, ami inkább komikus volt, mint tragikus.

– És most dolgozol? És a perrel mi van? – fordult Viktóriához.

– Macaron-t készítek kávéházaknak, hogy a gyerekekkel tudjak lenni. Közben állást keresek, elszegődnék egy négy-ötcsillagos helyre, de most minden energiámat a gyerekekre és a válásra összpontosítom. Azt akarom, hogy méltányosan osszuk el a vagyont, a házat, amiben benne van a régi lakásom. El akarok költözni a gyerekekkel, a saját lábamra állni. A válás minden pontján vitában állunk. És hiába pokol az életünk, kényszerít, hogy maradjak. Mintha be akarna törni, vagy elpusztítani. Csak abban reménykedem, hogy egy új nővel új életet kezd.

– Milyen lesz a cukrászdád? – kérdezte.

– Hogy érted? – rökönyödött meg egy pillanatra Viktória. – Válok, nem érted? Jelenleg egy börtönben élek! – fakadt ki.

– És mi történt a lyoni szerelemmel?

– Egy hónapig bírtuk, aztán utánam jött Budapestre. Végül elküldtem. Rettegtem, hogy a férjem elveszi a gyerekeket. Egyszerűen túl sok volt.

Közben kihozták a következő bort, amit Hedvig rendelt, hogy ne kelljen a beszélgetésüket megszakítania. Teletöltötte a poharaikat, Viktória szinte beleájult a poharába, majd jelentőségteljesen felnézett. A pupillája óriásivá kerekedett, ajkáról leolvadt a rúzs, arca kipirult.

– Itt maradt Budapesten. Beleszeretett a városba – jéghideg kezével megfogta Hedvig kezét. – Nekem ő az egyetlen vigaszom. Különben begolyóznék. Annyi erőt ad… Azt mondja, nem adhatom fel. Hogy jól fogok elválni, hogy együtt nyitunk majd üzletet. Nem bírtam tovább, újra együtt vagyunk. Néha ritkábban látom, mert az anyukáját látogatja.

– Mit mondtál, mivel is foglalkozik? – Hedvig egyértelműen érezte, hogy minden hidegvérére szüksége lesz ahhoz, hogy kibogozza ezt az egyszerűségében lenyűgöző történetet.

– Szakács, de ért a cukrászathoz is – felelte Viktória kissé ingerülten.

– Már ismerte a várost, igaz? – kérdezte Hedvig.

– Persze, gyakran járt itt korábban is, dolgozott több helyen.

Viktória egyre ingerültebbé vált.

Mintha lánc csörrent volna, de csak a pohár borult fel csörömpölve. Viktória felállt, és az asztalok között szlalomozva a vécé felé vette az irányt. Így, távolabbról nézve tűnt fel, hogy a derekán nyomott hagyott a sok ekler fánk, meg az elrontott sütemények, amiket vélhetően titokban pusztított el. Mégis így az alakját látva, Hedvig újra közelebb került hozzá, ahhoz a Viktóriához, akire emlékezett, aki gimiben szalámis kiflivel hadonászott a tízórai szünetben, szalámiszagú lehelettel hadarta el neki első diszkóélményét még harmadikban. Hedvig irigykedve hallgatta, majd később egy barátnős ottalvást hazudva ő is elment Viktóriával abba a klubba, de semmi említésre méltó nem történt vele, éjfélkor a dobhártyahasító, pupillaszűkítő effektek kereszttüzében ásítozva be is jelentette, hogy haza akar menni. Viktória nem neheztelt rá, éjfélig izzadtra táncolta magát a hosszú, sötét hajához remekül passzoló ocelotmintás szűk ruhájában, és a menő csajok magabiztosságával küldte el a nyomuló fiúkat. Közben titkos csókolózásba keveredett az egyik végzős sztármacsóval. Mindez a Jakab Pisti után történt, és Hedviget lenyűgözte a könnyedség, amivel Viktória magára irányította a figyelmet. A történet, amit ott, az étteremben mesélt, távol volt attól a régi Viktóriától, Hedvig mégis biztos volt benne, hogy van még, hogy kell lennie egy mozzanatnak, amely minden külsődleges változás ellenére az egészet visszarepíti ahhoz a gimis lányhoz. Viktória korábban sovány feneke most kikerekedve feszült bele a barna nadrágba, de ez is jól állt neki, ugyanúgy szlalomozott, mint korábban. A basszgitáros is pont olyan nyíltan bámulta Viktória alakját, mint korábban a diszkós srácok, amíg el nem tűnt a női mosdóban. Charles az asztala mellett elhaladó Viktória hosszúhaj-verdeste hátára meredt, majd gyorsan elbúcsúzott a finnektől, és sietve magára rángatta a kabátját. Csókot hintett Hedvig felé, és gyorsan, nehogy Hedvig oda tudjon menni hozzá, hazaindult. Ez a kapkodó távozás maga volt a beismerés. Hedvig mindkét agyféltekéjében lejjebb tekerte a mindfulness üzeneteket, kért pultnál egy dupla presszót, hogy teret engedjen a lázas találgatás és a konstruktív tervezés pillanatnyi felszabadító erejének. Elszántan kérdezte a mosdóból most már szembe-szlalomban visszatért Viktóriától:

– Mit is mondtál, milyen ez a lyoni szakács? Hullámos haj, kék szem, közepes termet?

– Mint egy filmszínész… – meredt a semmibe Viktória álmodozó tekintettel.

– Akármelyik és bármelyik filmből, gondolom – Hedvig csípős volt, mint a chilis dupla presszó. – Biztosan van egy ikre is – azzal a telefonjában kikereste Charles képét.

– Honnan tudod? Ismered?

– Nem ismerem a film címét, de a főszereplője Budapesten él, azelőtt Strasbourgban, Párizsban és Lyonban dolgozott, fél éve séf itt – Hedvig a szenvtelen hangot megtörve megnyomta a következő szót. – Édesanyukájával intenzív érzelmi kapcsolatot ápol, ami meghatározott időközönként jégre teszi a párkapcsolatunkat – a képernyőn kinagyított fotót kitette az asztalra, és a sápadtan bámuló Viktória elé tolta. Szóval mégsem sejtette.

– A kérdés szakmai oldalát tekintve elmondható, hogy séfként remekül helytáll, így talán nem túl könnyen, de azért helyettesíthető. Szeretőként ugyanez a helyzet, túl sokat vállal.

Viktória vonásai megmerevedtek, rezzenéstelenül ült, mint aki kivár.

– Mit is mondtál, hogy reméled, új nővel új élet? – kérdezte Hedvig.

– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte Viktória.

– Nos, térjünk a lényegre. Van befektetőd? Mennyire kidolgozott a terved?

– Semmi konkrét. Eddig három befektetőnél jártam. Ismerhetnél már, amit a múltból tudsz rólam, üzleti terv nélkül nem mozdulok. Több verziót is előkészítettem – kapcsolt kijózanodva Viktória.

– Remek. Bővíteni szeretném az üzletet, amihez francia cukrászt, illetve üzletvezetőt keresek. Holnap délután itt lesz a csendestársam, Károly, reggel tíz megfelel?

– Szükségünk lesz egy jó és megbízható séfre is – vette fel a ritmust Viktória. – Ez itt elsősorban egy étterem, nem cukrászda.

– Egyetértek. Szóval, érdekel?

– Érdekel. Itt leszek reggel tízkor.

– Most pedig bemutatlak a basszgitárosnak – Viktória engedte, hogy Hedvig belé karoljon. Armo és Katja örömmel fogadták őket, s a kibővült társaság boldogan adta át magát az éjszakának. A zenekar előtti asztalkánál ültek le, Hedvig kerített még egy széket.

Hamarosan zárnak, és Hedvignek haza kell mennie. Reggel kilenckor Manna már itt fog toporogni. Ma este kasmírzoknit húz majd a lábára, a kanapén hidegebb van, mint a hálószobában. A koncertnek vége lett, Viktória már a zenészekkel nyomta a pultot. Hedvig hátra ment az irodába, hogy előkészítse Manna kilépőpapírjait. Előszedte a könyvelést, az elmúlt hónap számláit. Manna átverte, ez egyértelmű, de hogy ennyire, az eddig nem volt világos. Miért nem vette észre korábban. Amit tudott, levont a béréből, aminek nem volt igazolható nyoma, az sajnos veszteség. „Ha mindig elmenekülünk az érzésektől, hogyan is érthetnénk meg őket? A mindfulness azt jelenti, hogy elménk önmaguk természetességében dolgozza fel az érzéseinket” – ismételgette a telefonja a nap üzenetét. Bezárta az irodát, és kilépett a vendégtérbe. A pultosok már az utolsó kört szolgálták fel, a finnek hazamentek. A pult mögé ment, hogy előkészítse a standolást és a zárást.

– Minden oké? – kérdezte Viktória a pult másik oldaláról.

– Leszámítva, hogy az a kurva, értsd az üzletvezetőm, meglopott.

– Legyél már pozitív, na! – mondta Viktória. – Csak egy kicsit! – Hedvig szánakozva nézett Viktóriára, micsoda ostoba mondat! Ráférne a meditáció. Azért örült neki.

– Holnap tíz. Hamarosan én is hazamegyek – mondta Hedvig.

– Örülök neked – mondta Viktória, és a pult mögé lépett, hogy magához ölelje Hedviget.

– Én is – enyhült meg Hedvig Viktória pralinéillatú ölelésétől.